Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-10-01 / 10. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. október Hontalanság útjain Wass Albert az emigrációban NAGY PÁL Még a legfinnyásabb fanyalgók sem tagadhatják, hogy napjainkban - azóta, hogy könyvei idehaza, Erdélyben és Magyarországon is szabadon megjelenhetnek - mindenfajta határokon innen és túl a legnépszerűbb, legolvasottabb magyar írók egyike Wass Albert. Vannak, akik éppenséggel Jókai nevét említik - múltbeli hasonló példaként. S a Wass Albert sokágú, terjedelmes életműve iránti, nem mindennapi érdeklődéssel párhuzamosan egyre fokozódik a fordulatos életpályájára irányuló figyelem is. Sorra születnek s kapnak nyilvánosságot mostanság róla szóló szövegek: tanulmányok, cikkek, dokumentumok; sőt már könyv is íródott a halálig tartó emigrációba kényszerült erdélyi magyar íróról. Nemrég látott napvilágot Szűcsné Harkó Enikő Wass Albert írói pályaképe című munkája (a dunaújvárosi Meritum Text Kiadónál). Ezt megelőzően (2002-ben) a budapesti Polisz folyóirat közölte folytatásokban Fráter Olivér ilyen jellegű dolgozatát. De - mint megtudhattuk - előkészületben van Turcsányi Péter „élet(mű)rajza” is. Mindez annak a jele, hogy végre elkezdődött s eredményesen folytatódik a Wass Albert írói munkásságát személyiségével, sorsalakulásával szerves összefüggésben megvilágító fdológiai kutatómunka, aminek nyomán előbb-utóbb elkészíthető lesz a biográfiai és irodalomtörténeti tényekre alapozott, legendáktól és különféle félremagyarázásoktól, ferdítésektől mentes, hiteles pályakép. Ezeket a munkálatokat segítheti elő hasznos útbaigazító adalékokkal Balázs Ildikó életműbibliográfiája, amely szintén a Wass Alberttel foglalkozó legfrissebb kiadványok közé tartozik. Az életpálya 1945 előtti - itthoni- állomásai ismeretesek: boldog (de nem mindig felhőtlen) gyermekévek az erdélyi Mezőség világában, a meghatározó emlékek és élmények színhelyein, a nagy múltra visszatekintő főúri család körében, Vasasszentgotthárdon, Cégében, Mezőzáhon; diákoskodás Kolozsvárt a Református Kollégiumban, ahol életre szóló szellemi indíttatásokban részesülhetett; felsőfokú mezőgazdaságierdészeti tanulmányok Debrecenben, Németországban, Párizsban; pályakezdő közlések - versek, karcolatok- a sajtóban (Ifjú Erdély, Vadász Újság, Vasárnap stb.), irodalmi jelentkezések a korabeli lapokban, folyóiratokban (Ellenzék, Keleti Újság, Pásztortűz, Erdélyi Helikon stb.); az első - átütő - siker: a Farkasverem című regény, és nyomában a rangos Baumgarten-díj; felejthetetlen nyári napok Marosvécsen, a Helikon íróinak meghitt közösségében, Tamási Áronék, Moher Károlyék baráti társaságában; megpróbáltató kalandokban (is) bővelkedő katonáskodás a második világháború keleti frontjain;- és ami ezek után következett. A kényszerű emigráció. A Mikes-i sors huszadik századi változata... A szülőföldtől, a hazától való elszakadás mindvégig szívszorítóan fájdalmas emlék maradt számára. Egy 1982- es keltezésű interjúban így vallott 1944 őszéről: „Az orosz tankok ott dübörögtek már a Feleki úton, zúdultak alá Kolozsvárra. Repülőgépek bombázták az állomást, s a város északi részét... Az utcák üresek voltak, halálosan üresek, mint éjfélkor a temetők. A Mátyás-szobor megett ott állt komoran, gyönyörű szépen a Szent Mihály templom, s vele szemben a Bánffy-palota, mellette mindjárt az apácák gondozásában lévő Központi Szálló és Étterem előtt két szürke apáca térdelt a szennyes járdán, imára tett kezekkel, s néztek föl a templom tetején csillogó aranykeresztre. Némán mozdulatlanul. Két apró, kis megrettent emberi lélek a nagy üres térségben, ágyúszó és tankdübörgés közepette... Abban a pillanatban éreztem, tudtam, hogy az a világ, az én világom, amiben felnőttem, menthetetlenül összedőlt, elpusztult és befejeződött.” Emigárciójának változatos körülményei között, távol az elveszített otthontól, Wass Albert töretlenül megmaradt mindig hazanéző erdélyi magyar írónak. Mint maga mondja egyik visszaemlékezésében: ő nem menekült - „visszafelé harcolva” érkezett bajtársaival együtt 45 tavaszán, a háborús végjátszma napjaiban, Magyarország nyugati határáig. Innen továbbmenve - épp húsvétkor - az idegen földön merőben új korszak kezdődött Wass Albert (és családja) életében. A hontalanná vált magyarok Ausztrián és Csehszlovákián át bolyongva jutottak el Németországba, pontosabban: a bajor hegyek közé. Okleveles erdőmérnökként Wass Albert itt azonnal állást kapott az amerikaiaktól: bizonyos Turm Taxis herceg számára kellett kimérnie azt a negyvenezer hold erdőt, amit akkor vettek meg. Egy kis településen, Bleibach-ban volt a szállásuk. Wass Albert a bajor erdőben kezdte el írni nagy regényét, Afuntineli boszorkányt. „Kimentem az erdőbe, egy tönkre letettem az írógépemet, egy másikat odagurítottam, és azon ülve kopogtattam a regényt - mesélte később. - Öt amerikai legényből álló csoport jött arra, és megláttak engem, ott a fatönkön írni. Odajöttek - én angolul nem tudtam -, kérdezték, hogy ki vagyok, mi vagyok? Nem volt nálam semmiféle papír... erre a legjobb angol tudásom szerint azt mondtam nekik: I'm the Hungarian Shakespeare. Ezen nagyot nevettek, megveregették a vállamat: találkoztak egy bolonddal. Csokoládét, cigarettát adtak és elmentek.” Már A funtineli boszorkány is a hontalanság országútjain bolyongó, idegen földön vándorló magyar író múlhatatlanul Erdély-élményének forróságával ragadja magával az olvasót. Wass Albert maradandó értékű remeklése ez a vaskos három kötet: az erdélyi hegyek és völgyek otthonos világát, az itt élő magyarok és románok szülőföldjét megidéző monumentális lírai-epikai vallomás. (A regény román fordításának marosvásárhelyi bemutatóján mondta egy jeles román irodalmár, hogy ilyen megragadóan talán senki sem írt a Maros menti tájak szépségéről, az itt élő emberekről.) A bajor földön töltött évek élményei újból megszólaltatták a költő Wass Albertet is. Mint sokan mások annak idején ő is versekkel indult, de aztán - a harmincas évek elejétől kezdve - jóidéig elhallgatott a lírikus; most, az emigráció hányattatásai közepette ismét megszólalt ebben a műfajban is. Új verseiben főként a hontalanság keserveinek adott hangot, a bujdosó magyarok siralmas sorsáról írta panaszos sorait, kérdezvén (például) a Nagypénteki siratóban: „Véreim, véreim, országutak népe: sokszáz éves nagypénteknek mikor lesz már vége?” Játszani lenne kedvem. Ennyi halálosan komolyan és halálosan komolykodva végzett munka után egy benső hang ösztökél gyakorta: Foglalkozzál velem is! - nyűgölődik - játszunk már valamit! - Ugyan már - intem le, ki tudja hányadszorra - hát nem látod, mennyi a dolgom, a dolgunk. Eláraszt a sok tennivaló. Még ezt s még amazt is meg kell írnom. És mindennek tetejében hátra van még a bevásárlás, a beígért porszívózás. És akkor nem szóltam még az újságok hírrovatáról. Van neked fogalmad, mi történik a világban, hogy hány pokolgép robban naponta, hányán esnek áldozatául a terrorcselekményeknek, hogy ártatlanok ezreit ölik meg, és tízezrek ténferegnek munka nélkül. El tudja képzelni a te örökösen játszani kívánó kobakod, mennyi a hajlékából kiűzött ember és hányán érzik hajléktalannak magukat Régi nóta ez - sóhajtotta „a mi magyar nagypéntekünk” fájdalmaival vívódó, azokat mélyen átélő Wass Albert Kolmberg fölött és München felé menet. (A kivándorlók dala, Bujdosók dala, Új székely ballada stb.) Csak napjainkban ismertük fel, hogy ezek a költemények a huszadik századi magyar líra sajátos, el nem hallgatható értékei. (Az ekkoriban keletkezett Wass Albert-versek A láthatatlan lobogó címmel 1947-ben jelentek meg először kötetben, Münchenben, az Amerikai Magyar Kiadó gondozásában.) Adjátok vissza a hegyeimet! című, 1946-ban írt regénye legelőször folyóiratban, a Hungáriában látott napvilágot folytatásokban, 1948/49-ben; még ugyanebben az évben kiadták németül is, aztán spanyolul (1953), angolul (1972), sőt olasz és holland nyelvre is lefordították. A regénynek hatalmas sikere volt mindenütt; bejárta a világot a számkivetett erdélyi magyar író lélekből fakadó, metaforikus óhaja: „Urak, akik a világ dolgait igazítjátok, adjátok vissza a hegyeimet!” ajeles debreceni irodalomtörténész-kritikus, Bertha Zoltán Wass Albertról írt tanulmányában így méltatja a regényt: „A magyarság tönkremenetelének minden állomása, a magyarság passiójának mindeme összes stációja a kisemberi sorsnyomorúság testközeli mélység perspektívájából vetül elénk az Adjátok vissza a hegyeimet!-bői... Wass Albert erkölcsi eszménye - látható tehát - az együttélés emberiessége. Olyan magasrendű idea ez, amelyet az eddigi politika még nem ért el...” Mégis: épp akkortájt, amikor bajor földön A funtineli bosozrokányt és az Adjátok vissza a hegyeimet! írta, szülőföldjén, Kolozsvárt a kommunista-nacionalista népbíróság egy rögtönzött koncepciós perben őt és édesapját, Wass Endre grófot - mindkettőjüket távollétükben - háborús bűnösnek minősítette és halálra ítélte, - azzal a váddal, hogy felbújtói voltak 1940 őszén a Vasasszentgotthárdon és Omboztelkén elkövetett vérengzésnek. Ezzel szemben az az igazság, hogy Wass Albert a szóban forgó napokban nem is tartózkodott otthon: a ratosnyai hegyekben volt, ahol az erdőállomány kezelését célzó munkálatokban vett részt - Dr. Ionéi Popescunak, Szászrégen akkori polgármesterének, a román király fővadászmestere segédjének felkérésére. Valójában az ősi birtok elvétele, a család kiirtása, a mezőségi magyar múlt helyi emlékeinek megsemmisítése volt a cél, amikor 1946 februárjában Kolozsvárt 63 magyar földbirtokost, gazdát, iparost ily kegyetlenül elítéltek. 1947-ben Wass Alberték átköltöztek Hamburgba, ahol német származású feleségének családja élt. Itt az após vállalatánál éjjeliőrnek alkaltulajdon otthonukban? - Ne nagyképűsködj - mondja felszegett fejjel - hiszen ezek a dolgok egyáltalán nem tartoznak rád, ez csak amolyan fontoskodás, ürügy, hogy lerázz magadról. Mit tudsz te tenni ezekért az emberekért, mit a pokolgépek, a terrorizmus ellen? Ez a megjegyzés sértő, úgy teszek hát, hogy nem hallottam s tovább hadakozom: - Te engem csak ne végy egy kalap alá azokkal, akik elpityergik magukat a mozivászon előtt egy csalódott szerelmes bánatában osztozva, de unottan s közönyösen tolják el az újságot, nagyot ásítanak a tévé előtt, ha azt olvassákhallják, hogy a palesztin menekülttáborokban... Baszkföldön... Észak- Irországban... Dél-Afrika szegénynegyedeiben...- Ugyan már - szakít félbe -, te csak itt, a tulajdon összkomfortodban vagy nagyfiú, odakint ilyen picike vagy -mazta az írót, s ez a különös körülmény is az alkotó munka folytatására adott neki alkalmat: az őrbódéban - csendes éjszakákon - kitartóan kopogtatta az írógépet; itt és így fejezte be A funtineli boszorkányt is. Nagy regényét az irodalomkritika és az olvasói közvélemény egyaránt egyik legjelentősebb, művészi szempontból legérettebb munkájának tekintette kezdettől fogva. A funtieli boszorkány Buenos Aires-ben jelent meg először, 1959-ben; azóta magyarul számtalan kiadásban látott napvilágot; nemrégiben román nyelvre is lefordították: a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál Langa scaunul dumnului cím alatt került az olvasók kezébe, Comel Caltea tolmácsolásában. Wass Albert 1951-ben mondott búcsút Európának s költözött Amerikába gyermekeivel együtt. Ezt megelőzően, hamburgi tartózkodása idején is, sorra jelentek meg új művei: az Ahogy lehet című folyóirat 1949/ 50-ben folytatásokban közölte Örökösök című regényét, amelynek lapjain az emigráció kezdeti szakaszának élményanyaga jutott szóhoz, s ekkoriban született - egyebek mellett - az Ember az országút szélén című regénye is (München, 1950), valamint a Tizenhárom almafa (1951). A költő sem hallgatott ezekben a megpróbáltató időkben: 1948-as keltezésű az Üzenet haza című - legismertebb, legtöbbször közölt és előadott - verse; de ez időtájt írta például a Honvágy, a Pogány újévi köszöntő, a Búcsú, a Hamburg, az (Őszi eső áztatja a csöndet) című költeményét is. Ez utóbbiban fogalmazta meg az Európától való búcsú szívbemarkoló fájdalmát, ilyenképpen: „Fiaim, holnap messzire megyünk. Mögöttünk elmarad Európa, mint egy sikoly, fáradt és elhaló. Fiaim, én már nem tudok örülni. A vérem hull, ezer emlékseben. Holnap elmarad a vén Európa. A kölni dóm és a párizsi esték, Margitsziget, Tisza-part, ezer emlék, Múlttá lesznek mind, akár egy látomás.” 1951 augusztusában érkezett meg Wass Albert (négy fiával) az Amerikai Egyesült Államokba, ahol először egy ohiói farmon kapott munkát: egyszemélyben lehetett tiszttartó és béres; szántott-vetett, állatokat gondozott. Innen költözött át a floridai félszigetre, Astorba: itt Taft szenátor közbenjárására kezdetben a katonai egyetemen algebrát majd - 1957 januárjától - a Floridai Állami Egyetemen német és francia nyelvet, valamint európai irodalmat és történelmet tanított. Lakóhelye a huszonötezer holdnyi Okala National Forest területén lévő Astor villa volt; itt élt családjával haláláig. Itt, a délszaki növények, tavak, fák világában Wass Almondja, és egy molekulányi méretet mutat hüvelyk- és mutatóujja között.- Valóban apró vagyok, mondom beismerően, de ha például én lennék a polgármester az arab városban, akkor...- Nagyszerű - ágaskodik fel bennem lelkendezve a gyermeki hang. Nagyszerű! Akkor játsszuk azt, hogy „ha én lennék...” így lettem — a benső hang unszolására - néhány órára hadvezér, politikus, pénzember, pilóta s még ki tudja mi minden. Játszottam, s e néhány óra alatt gyönyörű lett körülöttem a világ. Egy ilyen gyönyörű és békés világ gondolatával kéne eljtászania minden hadvezérnek, bankárnak, repülőnek, minden felelős embernek. És akkor nekünk, molekulányi „nagyfiúknak” talán egy kis baráti csevegésre, netán egy ultipartira is tellene. Paizs Tibor bért, a természet leghűségesebb szerelmese, újra álmodhatta az erdélyi tájat, melynek ösvényein azonban már csak a képzelete barangolhatott... És az író képzeletében szüntelenül az emlékek támadtak életre. 1952-ben megjelenik az Elvész a nyom című regénye, 1946-ban novellafüzért indít újtára - Hanky Tanár úr kalandjai címmel, 1957-ben kiadják Az antikrisztus és a pásztorok című regényét, 1964-ben az Átoksori kísértetek-et, 1965-ben napvilágot lát az Elvásik a vörös csillag; elbeszélései, novellái Valaki tévedett címmel jelentek meg 1970-ben, az általa alapított és működtetett Amerikai Magyar Szépmíves Czéh gondozásában. Ténylegesen 1962-ben kezdte el munkáját az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh: Wass Albert kiadóvállalata. Az Erdélyi Szépmíves Czéh mintájára hozta létre, s az első könyv, ami itt megjelent, Zathureczky Gyulának, a kolozsvári Ellenzék volt főszerkesztőjének a munkája, a Transylvania, Citadel of the West című kötet volt, melyben a szerző Erdély történelmét, földrajzát, kultúráját mutatta be az olvasóknak. Magyar és angol nyelvű könyveket adtak ki Wass Alberték. Az előfizetők jelentős támogatására számítottak, de végülis csalódottan tapasztalhatták az érdeklődés hiányát. A Czéh negyedévi értesítőt is megjelentetett, további Wass Albert folyóiratokat alapított (Transylvanian Ouarterly, Hungarian Ouarterly, Centra European Forum); ezek ugyancsak rövid életűeknek bizonyultak. Mind emellett több más kiadvány szerkesztésében is részt vett az embirációban - már németországi éveiben is. (Az Új Magyar Út felelős kiadója, majd társszerkesztője 1950 és 1956 között, 1952 és 54 között a Magyar Könyvbarátok Diáriumának szerkesztőbizottsági tagja stb.) Munkatársa volt több amerikai, kanadai magyar lapnak (Katolikus Magyarok Vasárnapja, Californiai Magyarság, Magyar Élet, Új Hídfő, Dél-amerikai Magyar Hírlap stb.); éveken át állandó rovatot vezetett a rádióban. írói pályájának a hetvenes évek legkiemelkedőbb teljesítménye a Kard és kasza című, két kötetből álló, közel ezer oldalas regénye. Első része, a Krónikás írás, 1974-ben látott napvilágot, a második rész, a Szemtanúság, 1976-ban jelent meg az Amerikai Magyar Szépmíves Czéhnél. A Kard és kaszában az erdélyi Erőss nemzetség ezer esztendős történetét írta meg - családjának az emlékeire, dokumentumaira alapozva. A Mezőség és félreértehetlenül a Wassfamília sok évszázados múltjának (s a közelmúltnak) regényes rajzolata ez a hatalmas-izgalmas alkotás, mely kétségtelenül a szerző legfontosabb művei közé tartozik. Az első kötetet bevezető Előszóban ezt olvashatjuk: „Miután az Úristen különös akaratából az erdélyi Mezőségen születtem, s ott nőttem emberré is, ifjúkorom óta úgy éreztem, hogy emberi kötelességem a Mezőség megírása. (...) Hogy mi ennek az írásnak a célja? Először is az, hogy valamiféle maradandó emlékoszlopot állítson a múltnak, mielőtt a bölények hátrahagyott csapásait a fölismerhetetlenségig szét nem tapossák a birkanyájak. Másodszor, hogy fényt vessen a történelmi sors ezer apró titkaira, s ezáltal jövendő nemzedékek okulására szolgálhasson. Végül pedig, hogy az egyszerű szeretet céltalanságával elbarangolhasson még egyszer az emlékezet mindazokon a kedves, régi ösvényeken, melyek dombról dombra, nádasról nádasra és tóról tóra behálózzák ezt a szép, szomorú, különös világot, ahol tücsökzene és békezsongás kötözi meg bűvös varázslattal az emberi lelket.” A szülőföld, az elveszített otthon - a Mezőség, Erdély - örök vonzásában, a sírig tartó hűség bilincsében élt és alkotott Wass Albert töretlenül emigrációja nehéz éveiben is. Amit oly pontosan szépen megfogalmazott a Kard és kasza élén, az valójában egy tragikus sorsú, üldözött, kitagadott, végül - post mortem - sokfelé érdemei szerint elismert, az olvasók százezreinek emlékezetében kitörölhetetlenül jelenlévő erdélyi magyar író gyönyörű vallomása. Ha én lennék...
