Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-10-01 / 10. szám

2004. október

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

7. oldal

Autonómiát, most!

CZIRE DÉNES

Az első világháborút követő trianoni béke következtében idegen uralom alá került a történelmi Magyarországtól elszakított területek magyarsága. A magyarellenes, asszimilációs politikát pedig minden utódállam vezetői sarkalatos kormányzási elvvé és gyakorlattá tették. Ezekben az országokban a magyar gazdaság kifosztása, az általa lakott területek etnikai összetételének megváltoztatása, a magyar nyelv használatának erőteljes korlátozása, a magyarság jelentős részének menekülésre és kivándorlásra való kényszerítése állampolitikává vált.

Jelentős számú nemzeti kisebbségi magyarság él valamennyi szomszédos országban - Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában, Szerbia- Montenegróban, Horvátországban, Szlovéniában, Ausztriában. Tragikusan szomorú, hogy a győztesek térképrajzolói Magyarország területéből még Ausztriát is megajándékozták, hogy az 1866 évi megsemmisítő königradzi vereség után a leendő német államszövetségből kiszorult országnak az önálló nemzeti léthez, úgymond kedvet csináljanak. És ezt az új állam örömmel el is fogadta, és egyúttal a Habsburgokat kitiltotta Ausztriából. Mi elveszítettük az Őrvidéket és vigasztalásul megkaptuk a Habsburgokat.

A kisebbségi problémák még súlyosabban jelentkeztek a D. világháború után, ezért az újonnan létrehozott világszervezet, az ENSZ is mind gyakrabban arra kényszerült, hogy foglalkozzon a kisebbségek problémáival. A világszervezet által 1949- ben kidolgozott Kisebbségek meghatározása és osztályozása című dokumentum szerint „a nemzeti kisebbség olyan népcsoportot jelöl, amelynek egy része egy, vagy több ország területén kisebbségben él, de a múltban egy, jelenleg is saját állammal rendelkező nemzet része volt”.

A kényszerű kisebbségek akaratuktól függetlenül kerültek és élnek kisebbségben, ilyenek az elszakított területeken élő magyarok is.

A kisebbség olyan csoport, amely az állam többi népességéhez viszonyítva számbeli kisebbségben van, tagjai - bár ugyanazon állam polgárai - a többségtől nyelvük, etnikai hovatartozásuk, történelmi hagyományaik, vagy vallásuk révén különböznek. Ugyanakkor a nemzeti kisebbség saját kultúrája, hagyományai, nyelve és vallása megőrzésére és ápolására irányuló erőteljes szolidaritásérzéssel rendelkezik.

A minden területen plussz terheket és szenvedést jelentő kisebbségi lét egyfelől önvédelmi küzdelem a kisebbség önazonosságának megóvásáért az uralkodó helyzetben lévő etnikummal, az adott állam központosító és homogénizációs törekvéseivel szemben, másfelől pedig állandó küzdelem a fennmaradás feltételeinek biztosítása érdekében. Ezért a központosító törekvésekkel szembenálló nemzeti kisebbségeket, mint kollektív jogalanyokat a nemzeti, vagy magukat nemzeti államoknak tekintő országok politikusai úgy tekintik, mint olyan veszélyforrást, amely az illető állam egységét, területi integritását fenyegetik.

Az egyre több országban működő autonómiák viszont azt bizonyítják, hogy az autonómia különböző formái, a kollektív kisebbségi jogok elismerése nem vezetnek az adott állam felbomlásához, a kisebbség elszakadásához. Ellenkezőleg, ez az intézmény a kisebbségek önazonossága megőrzésének hatékony formája, olyan szeveződési forma, amelyben a kisebbség az önkormányzás alapján az állam bizonyos területén saját ügyeit intézheti - új állam létrehozása, tehát elszakadás nélkül.

A működő autonómiák tapasztalatai alapján a belső önkormányzatiság politikailag azért kedvező, mert csökkenti a többség és kisebbség közötti feszültségeket, erősíti a kölcsönös bizalmat, és a kisebbség az őt érintő ügyek saját maga általi intézése révén biztosítékot kap arra, hogy sorsáról nélküle vagy akarata ellenére nem születik döntés.

Az autonómia fontos eszköz lehet arra, hogy az adott államban a hatalom decentralizálódjék, a központi hatalom bizonyos jogosítványait átruházzák a helyi, területi közigazgatási egységekre. Mindezekből következik, hogy az autonómia szerveződésének célja az etnikai konfliktusok megoldása vagy enyhítése, a kisebbség léte veszélyeztetettségének megszüntetése, az adott állam egységének fenntartása.

A Nyugat-Európa egyes országaiban, például Dél-Tirolban, a Dán királyságban (Feröer sziget és Grönland), Spanyolországban (Katalónia, Baszkföld, Galicia) és más autonóm közösségek, Nagy Britanniában Skócia és Wales és máshol megvalósult területi autonómiák azt eredményezték, hogy harmonikusabbá vált a többségi nemzet és a kisebbségek viszonya, a kisebbség saját helyi ügyeit az önkormányzás alapján intézheti, megfelelő szervezeti formák jöttek létre nyelvének, kultúrájának ápolására, látványosan fellendült a kisebbségek által lakott területek gazdasága, a kisebbségi lakosság az autonómia területén törvényhozó hatalmat kapott.

Sajnálatos, de tagadhatatlan tény az, hogy a rendszerváltó Közép- és Kelet-Európábán, bár egyes nemzeti kisebbségek megfogalmazták autonómia-igényüket, a többség nemzetek, egyes kisebbségi képviselők támogatásával megpróbálják lehetetlenné tenni az autonómiák különböző formáinak kiépítését és az önkormányzatiság fejlesztésének retorikájával párhuzamosan a centralizáció erősítésére törekednek. így például a volt Jugoszláviában a 90-es években felszámolták a Vajdaság autonómiáját, napjainkban pedig napirenden ven a kisebbségek üldözése, mindennapivá váltak a magyarság elleni atrocitások. A Szlovák Köztársaságban a szlovák többség úgy módosította az ország közigazgatási felosztását, hogy a magyarok minden megyében kisebbségbe kerültek, így lehetőségük sincs a területi autonómia megvalósítására. A Magyar Koalíció Pártja, bár fenyegetőzött, nem lépett ki a kormánykoalícióból. E pártnak még a mai napig sincs kidolgozott autonómia-koncepciója. Romániában, bár haladás történt az önkormányzatiság fejlődésében, a parlament román képviselői 2004-ben egyöntetűen elutasították a Székelyföld területi autonómiájának tervezetét. Bár az autonómia-igényét az RMDSZ már 1993-ban megfogalmazta, azonban sokan úgy ítélik meg, hogy semmit nem tett az autonómia gyakorlati megvalósításáért.

A be nem váltott ígéretek, egyes utódállamok kisebbségellenes politikája és más negatív tényezők szükségszerűen azt eredményezték, hogy a magyar nemzeti közösségek autonómiáért küzdő szervezetei, felismerve az egységes fellépés objektív szükségességét, 2004 nyarán Nagyváradon megalakították a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsát.

Sajnálatos, de nem megelepő, hogy az RMDSZ, a szlovákiai MKP és a vajdasági VMSZ nem képviseltették magukat az alakuló ülésen, tehát nem tagjai ennek a szervezetnek, így óhatatlanul sokakban megfogalmazódott a kérdés - vajon kit szolgálnak, ténylegesen kiknek az érdekeit védelmezik eme szervezetek egyes képviselői? Az idő sürget, a magyar közösségek nem nemzeti retorikát, hanem határozott, gyakorlati és eredményes cselekvést várnak minden olyan szervezettől, amely érdekük képviseletére vállalkozott.

A Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanácsának létrehozása új szakaszt jelent az elszakított területeken élő, számtalan sérelmet, üldöztetést elszenvedett magyar kisebbségeknek a belső önrendelkezésért folytatott küzdelmében. Megfogalmazódott az a gondolat is, hogy az önrendelkezés a szülőföldön való megmaradás alapfeltétele, megteremtéséhez azonban nemzetközi segítség szükséges, mert enélkül bármilyen autonómia próbálkozás esélytelen. Ez a nemzetközi támogatás, az autonómia gondolat megvalósítása azért is lehetséges, mert Magyarország, Szlovákia és Szlovénia belépésével a kárpát-medencei magyarság autonómiája az Európa Unió megkerülhetetlen belső problémájává vált.

Az autonómiáért való küzdelem esélyeit növeli, hogy a MAT a közeljövőben állandó irodát nyit Brüsszelben, és a szervezet nyitott, azaz a tanácsba felvételét kérheti minden olyan szervezet, mely a magyarság autonómiájáért küzd. Jogos a kisebbségi magyarság ama elvárása is, hogy autonómia-küzdelmét a magyar politikai vezetés az eddiginél sokkal erőteljesebben támogassa.

Jelenleg úgy tűnik, hogy a közeljövőben tényleges esély a területi autonómia megteremtésére Erdélyben, a Székelyföldön létezik. A kisebbségvédelem, az autonómia nem előzmények nélküli és ismeretlen fogalom az 1918-tól Romániához tartozó Erdély területén.

1557 júniusában a tordai országgyűlésen elfogadott vallásszabadsági szerződés a világon első ízben mondta ki, hogy „ki ki az Istentől nekiadott hitben megmaradjon és egyik vallás a másiktól semmi ürügy alatt ne zavartassék”. 1571-ben Marosvásárhelyen törvénybe iktatták a Tordán kimondott vallásszabadságot. Ezért nevezték Erdélyt a tolerancia klasszikus földjének. Összehasonlításképpen csak utalunk arra, hogy több mint száz évvel később a Habsburgok az 1672-76 közötti időszakban a református papok tucatjait ítélték el és adták el gályarabnak a törököknek.

A Magyar Királyság területén az autonómia több évszázados hagyományra tekint vissza. így például II. Endre 1224-ben kiadott királyi levele, az Andreánum (Aranybulla) megadta a jogi alapját az erdélyi szászok politikai egyesülésének, politikai és egyházi autonómiát biztosított számukra, melyet 1918 után a Román Királyság megszüntetett.

A Székelyföld autonómiája ugyancsak mintegy hét évszázadon át létezett.

Az Erdélyt bekebelező Románia, az 1918 december 1-jén elfogadott Gyulafehérvári Határozatok második pontjában ünnepélyesen vállalta, hogy teljes vallási és oktatási autonómiát biztosít a székelyek és a szászok számára. Nagyrománia állampolitika színvonalára emelt kisebbségellenes politikája a későbbiekben egyértelműen bizonyította, hogy esze ágában sem volt, hogy ezt, a párizsi kisebbségi szerződés 1919 decemberében történt aláírásával is szentesített ünnepélyes autonómia-nyilatkozatot betartsa. A későbbiekben Juliu Maniu, a Román Nemzeti Parasztpárt elnöke választási kampányfogásként még felvetette az autonómia gondolatát, nem kis riadalmat okozva a román politikai elit soraiban.

A II. világháború után, szovjet nyomásra több mint másfél évtizeden át létezett a Székelyföld jelentős részét magában foglaló Magyar (majd Maros-Magyar) Autonóm Tartomány, amelyet a közigazgatás átszervezésének ürügyén szüntettek meg. Ezután méginkább felerősödött a kisebbségellenes, erőszakos asszimilációs román politika.

Az 1989 évi fordulat, a diktatúra felszámolása után újból megfogalmazódott a magyarság autonómia-igénye, amely 1993-ban az RMDSZ programjába is bekerült.

A fentiek bizonyítják, hogy a romániai magyarság nem korábban nem létező ismeretlen intézmény iránti igényét fogalmazta meg, hanem csupán annak visszaállítását óhatja, ami korábban évszázadokon át működött, és amire Románia ünnepélyes, illetve szerződéses kötelezettséget vállalt Gyulafehérváron és Párizsban.

Úgy vélem, hogy az autonómiáért vívott küzdelemben számottevő nemzetközi segítséget jelent az a tény, hogy a Helyi Autonómiák Európai

Chartáját a román parlament is ratifikálta. A Charta 13. szakasza előírja: „A jelen Charta tartalmát képező önkormányzati elvek érvényesek a szerződő felek területén létező minden önigazgatási szervezeti kategóriára.” Az Európa Tanács 2003-/134 sz. Határozata az európai autonóm régiók pozitív tapasztlatáról a konfliktus megoldások terén, a nemzeti kisebbségi közösségek területi autonómiához való jogának legteljesebb nemzetközi dokumentuma, mely alapot szolgáltathat az autonómiák létrehozásához.

Románia hatályos alkotmánya elismeri a vallásfelekezeteknek az autonómiáját, valamint az egyéni autonómiát is. Az alaptörvény 119. szakasza szerint a területi-adminisztratív egységekben a közigazgatás a helyi autonómia elvére és a közhivatalok decentralizációjára épül.

Az alkotmánynak ezek az előírásai kedvező alapot jelentenek az állami tevékenység decentralizálásához, és ahhoz, hogy minden döntést azon a lehető legalacsonyabb szinten hozzanak meg, ahol a legjobb az informáltság, és ahol a döntési felelősség és a döntések következményei a legjobban láthatók és érvényesíthetők.

Egyes véleményektől eltérően úgy vélem, hogy ezek az előírások nem jelentik egyben a magyarság autonómiájának a megvalósítását. Az a tény, hogy nemrég a parlament román képviselői egyöntetűen elutasították a magyarság autonómiaigényét azt mutatja, hogy göröngyös út vezet az autonómiához, nem azt, hogy a magyar autonómia megvalósítása lehetetlen Romániában.

Az RMDSZ autonómia-elképzelése a Székelyföld területi autonómiáját, a személyi autonómiát és a szórványban élő magyarság különleges státusát tartalmazta.

A Székely Nemzeti Tanács és a Magyar Polgári Szövetség a területi autonómiát és a kulturális autonómiát szorgalmazza.

Az elképzelések szerint az autonóm terület törvényhozói hatalommal rendelkezik és másodlagos törvényhozói jogköre csak az autonóm területre terjed ki. Hatáskörébe tartozik majd a helyi közigazgatás és önkormányzat, az igazságszolgáltatás, a közlekedés, az egészségügy és társadalombiztosítás, a munkaerőgazdálkodás, a kulturális intézmények működése, a hagyományok és a népművészet ápolása, a helyi sajtó és tömegkommunikáció, az idegenforgalom.

A Székelyföldnek lesznek képviselői a román parlamentben is, mivel az autonómia az állam törvényei által meghatározott és szabályozott keretek között működik. Az autonóm terület vezető testületébe a polgárok a terület nemzetiségi összetétele szerint választanak képviselőket. Ilyen képviseleti rendszer működik majd a helyi önkormányzatok, a köztisztviselők és közalkalmazottak esetében is. Az ország parlamentje által elfogadott adózási rendszer érvényesül az autonómia területén is, de a befizetett adó mintegy 90%-a helyben marad és a területfejlesztésre, valamint lakói jólétének növelésére fordítják.

A hivatalokban az állam és a kisebbség nyelvét egyenlő státus illeti meg, a köztisztviselőknek és közalkalmazottaknak mindkét nyelvet ismerniük és használniuk kell, az oktatás minden fokon anyanyelven történik. így a Székelyföld területi autonómiájának létrehozásával megszűnik az a mostani, diszkriminációs állapot, hogy a 80%-ban magyarok lakta Hargita megyében a köztisztviselők egyharmada, a 73%-ban magyarok lakta Kovászna megyében a tisztségviselők 67%-a román legyen. Hasonlóképpen végetvetnek annak is, hogy színmagyar települések tucatjaiban egyetlen magyar nemzetiségű rendőr se legyen.

A célkitűzés az, hogy mind a köztisztviselői, mind a közalkalmazotti szféra nemzetiségi összetétele a lakosság nemzetiségi összetételét tükrözze, mint ahogy az más autonómiák esetében is van. Ez erősítené az autonóm terület magyarságának otthonosságérzetét, ugyanakkor a helyi hatalmi és közigazgatási szervekben való fokozottjelenlét, a szavatolt rendszeres jövedelem jelentősen javítaná a magyarság gazdasági helyzetét is.

A kulturális autonómia létrehozása mindazokban a helységekben, ahol magyarok, vagy magyarok is élnek, nélkülözhetetlen feltétle a romániai magyarság megmaradásának. A kulturális autonómia megfelelő keretet biztosíthat az anyanyelv, a nemzeti és népművészeti hagyományok ápolásához, a magyarnyelvű iskolarendszer fejlesztéséhez, a magyar nyelv alárendelt helyzetének megszüntetéséhez. Ma is érvényes Köteles Sámuel gondolata, hogy az anyanyelv „ád a nemzetnek életet és állandó fennmaradást”.

A kulturális autonómia megvalósítása az oktatásban lehetővé teszi, akár csak a déltiroli németek, vagy a finnországi svédek esetében, hogy minden tantárgyat - az állam nyelvét kivéve - anyanyelven tanítsanak. Ez megköveteli, hogy a magyar és román iskolák külön irányítással és felügyelettel működjenek, hogy az állam a költségvetésből ugyanolyan összeget adjon a kisebbségi oktatásra, mint a többségi gyermekek számára. Napjaink Romániájában ma még sokak számára elképzelhetetlen az, hogy a román nemzetiségű tanfelügyelők a román, a magyar nemzetiségűek a magyar iskolákat ellenőrizzék. Ugyancsak csodálkoznak még egyesek a dél-tiroli iskolák helyzetén, ahol az olasz tanfelügyelők csupán vendégként mehetnek a német iskolákba, és semmiféle ellenőrzési joguk nincs - pedig Romániában is ez lesz a jövő. A magyar iskolák tanulói magyar tanárok által írt könyvekből fognak tanulni. Magyar tanulóknak végre meg kell ismerniük saját népük történetét és Erdély magyar földrajzi neveit is, hiszen őseik a folyóknak, hegységeknek és helységeknek több mint ezer éve magyar nevet adtak és azokat ma is így nevezik. Csak így rezonálhat a magyar tanulóban erdélyi helynévanyagunk csodálatos történelmi üzenete. így válik lehetővé, hogy Erdélyt fiataljaink ne csak otthonuknak, hanem végre újból hazájuknak is érezhessék. Tudatosítanunk kell minden magyarban, hogy az anyanyelven történő oktatás - minden fokon és minden tantárgy esetében - az önazonosság megőrzésének és az esélyegyenlőség bizosításának nélkülözhetetlen feltétele.

A nyelv nemcsak a gondolatok közlésének eszköze, minden nyelv, így a magyar is a nemzeti géniusz olyan közös alkotása, mely egyben sajátos gondolkodásmód hordozója is. Ezt így látta már töb mint kétszáz évvel ezelőtt a marosvásárhelyi református kollégium kilenc nyelvet beszélő tudós tanára, Bolyai Farkas is, aki ezzel kapcsolatosan írta, hogy „nemcsak szók tanulódnak a nyelvvel, hanem olyan eszmék ébrednek, amelyeket más nyelvre átteni éppenúgy nem lehet, mintha egyik madár nyelvét a másikéra kellene fordítani”. Következésképpen az anyanyelven szerzett ismeretek a legszilárdabbak és mindent meg kell tennünk, hogy a magyar tanulók magyarul legyenek okosak.

Tudatosítanunk kell ugyanakkor a román többségben, hogy autonómiatörekvéseink megvalósítása, akárcsak más európai országokban, nem sérti a többség jogait, szabadságát. Ugyan milyen demokrácia az, amelyben közel két millió ember akarata, elvárásai nem számítanak, ahol a jogokat a nemzeti közösségek létszáma szerint osztogatják, és továbbra is mások akarják megmondani, hogy mi nekünk a jó és mi a rossz? Ha összefogunk és az Európai Unióban működő autonómiák tapasztalatait is megfelelően kamatoztatjuk, ha erőteljesen támaszkodunk az egész magyar nemzet támogatására, autonómiáért vívott küzdelmünk sikeres lesz. Az autonómia elérése karnyújtásnyira van - cselekedjünk!