Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-10-01 / 10. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. október A múltat nem lehet eltörölni TAMÁSKA PÉTER A múlt században teljesen reménytelen helyzetekből gyors konszolidációk vezették ki a magyar társadalmat: bethleni, kádári konszolidáció, a koalíciós alapon történt 1945 utáni újjáépítés. Most, hallgatva a mezítlábas szabadságra, az 1989-es esztendőre visszaemlékezőket, úgy tűnik, hogy egy reményteljes kezdet után egyre zavarosabb viszonyok köszöntöttek ránk, s hiába várunk a társadalom megszilárdulására, megerősödésére. A beígért jóléti állam építése a gyakorlati életben el sem kezdődött, az a szocialista boldogságeszme pedig, hogy a munkás legyen a társadalom vezető rétege, a kilencvenes évek elején a történelem szemétdombjára került a munkással együtt. Igaz, a konszolidációknak is komoly ára volt. A bethleni kényes egyensúlyi helyzet és pénzreform idején felvett népszövetségi kölcsönt ma is fizetjük kamatostul a londoni Rotschildoknak (ennek folyamatosságáról még KB határozat is született az állampárt uralmának idején). A kádári konszolidáció után felvett nyugati kölcsönökkel átléptük a kamatrabszolgaság küszöbét, amely ellen a harmincas években Darréé s Gottfried Feder érvek sokaságát hozta fel a náci párt gyűlésein. (Az első, húszmillió dollásos kölcsön a politikai foglyok szabadon bocsátásának fejében jött.) AII. világháborút követő gyors újjáépítést óriási jóvátételi terhek kísérték: azért kaptunk nyersanyagot és energiát, hogy teljesíteni tudjuk a ránk mért háborús jóvátételt. Egy-egy nép életében a boldog korszakot - nálunk a kiegyezés és a millenneum közti időszak volt ilyen -, mindig csak később ismeri fel az utókor, az abban élő ember aligha. Az elmúlt tizenöt év azonban nem fog közéjük tartozni, még ha a 21. század végén lesznek is a 20. század történéseiben aranykort s a kádárizmusban megváltó hiedelmeket kereső értelmiségiek. (A közgazdász Kopátsy Sándor például dicsérőleg írja, hogy Kádár az eladósodásnak köszönhetően engedte érvényesülni azt, amit a Nyugat el akart érni.) A szociálliberális koalíciónak köszönhetően épp ezalatt a 15 év alatt tanultuk meg újra, immár nem szemináriumi szinten, hogy az egész liberális közgazdaságtan a természetes önzésen alapul, amelynek eredője azért a köz jóléte felé mutat. Cáfolatnak elég elővennünk Marx Tőkéjének III. kötetét az uzsora természetrajzáról, vagy az amerikai zsidók által a pisai katonai börtönbe, majd a bolondokházába zárt Ezra Pound uzsoráról szóló cantóit. Mivel a legújabb korban már egy nemzedék sem tud azonos politikai rögeszmét szolgálni, a közjólétének bekövetkeztét akár máris elnapolva, marad számunkra az önzés természetessége. Ha szeretjük is vereségeinket úgy bemutatni, hogy árulás áldozataivá lettünk - például a „rózsadombi tizenhármakénak” - az 1989 utáni „elárultatásokat” is a fölös történelmi hiedelmek közé sorolhatjuk, hiszen a társadalom a miépes donkihótizmuson kívül még egy tisztességes árúértékesítő mozgalmat sem tudott önmagából kiizzadni. Annyi viszont bizonyos, hogy a szocialista nivellálódás már-már békésnek tűnő partjait elhagyva megint egy mesterkélt, de piacinak alig nevezhető kiválasztás útján való elegyenlőtlenedés állapotába jutottunk. Ha egy párt most bedobná a visszaállamosítás programját, milliók sereglenének a zászlaja alá lelkesen. Ehelyett a szocialista milliárdos Gyurcsányt kell hallgatnunk: szeressük a gazdagokat, hogy a gazdagok is viszontszeressenek minket. Sőt, az egész egy új tétellel egészül ki amúgy gyurcsányosan: mindenkit megillet az állam részéről a szellemi és egészségügyi javakhoz való hozzájutás. Háruljon mindennek kötelezettsége az állam mellett a felső tízezerre is, nemde? Csakhogy e közhelyes tétel megfogalmazója elfeledkezik arról, hogy a Horthy-korszakban még a munkásszármazású gyerekek négy százaléka, a Kádár korszak végén már csak két százaléka volt egyetemista. Ha Glatz Ferencék régi adataihoz a maiakat is hozzátennék, kiderülne, az ország utolsó munkás származású egyetemistáját még Moldova sem ismeri. Az élet ostoba és kiszámíthatatlan vállalkozás - vélekednek a vesztesek. Az új kiválasztottak legalitását az emberek nagyon homályos valaminek tartják, helytelenítik az életmódjukat, de tudják a szappanoperákból, hogy a pénz meglehetősen sok örömet okozhat. Vannak, akik gazdagok, és kész. Ők, akik elorozták az élet édes ízét a többiek elől, valahogy úgy, ahogy egy kiránduló családot foszt meg életétől egy kanyarból kiugró hatalmas teherautó. Ha csak a Gyurcsány féle vállalat-birodalmat tekintjük, a teljes timföld- és alumíniumipari vertikumot potom pénzért ő birtokolja. Hogy kik voltak az elődei? A II. világháborúban Göringék, aztán az oroszok és a csehszlovákok, akik 1 mázsa bauxitér kezdetben 1 cseh koronát fizettek: a nyereség 26-szoros volt. Méltó elődök egy potszmodem uzsoráshoz! A dolog komikuma ennyi hiábavaló esztendő után, hogy a választási vereségből ocsúdó szocialisták ódon, s maga Gyurcsány is nyolcvanas évek végi technikákhoz nyúlnak vissza. Kormányzati szerepben új programjukkal épp azt a megszorító és államháztartási csődhöz vezető utat járják majd végig, mint amit elődeikkel most megbuktatott miniszterelnökük, Medgyessy - hivatalból - egyszer már végigjárt, s ami a hatalom átadásához vezetett 1990-ben. A Szili Katalin megfogalmazta reformjavaslatok kísértetiesen emlékeztetnek a hajdani reformkörök szellemiségére: a szocialisták felelősséget vállalnak a határon túli magyarság sorsáért, előre a szakmai bölcsesség birtokában lévő korosztállyal, álnok küzdelem a köztársasági elnöki posztért. Az ízlések eme összhangja mintha a szocialista folyamatosság szentségére ütne bélyeget, a kádárizmus mélyeibe nyúló legitimitásra, mint amikor Ribánszky Róbert, Kádár titkárságának egykori vezetője 1989- ben arról nyilatkozott, hogy akár három pártra elegendő az emberük. Hiller és Gyurcsány, a két ifjútörök, papi áldás hiányában is nagyon boldog, paktumukban minden bizonnyal benne van a bülbülszavú Kovács László majdani Brüsszel-béli megbuktatása is, vagy mint a Frankfurter Allgemeine írja, a régi kommunista hivatalnokokat végre fel fogja váltani a rendszerváltás utáni, ifjú baloldal nemzedéke. A „kovácsizmus”-nak vége - szögezte le Szili nemrégiben. Éljen a Gyurcsányizmus! - kiálthatnánk nekik. Gyurcsány kormánya a nyugati demokráciákban éppúgy, mint a kelet-európai posztkommunista államokban minden bizonnyal bizalmat fog ébreszteni Magyarország iránt, s a bizalom a hitelképesség alapja. Jobboldali ellenzékünk ellenben bizalmatlanságot kelt külföldön - harsogja a média -, s a forint értékének rohamos hanyatlása azt bizonyítja, hogy olyan kis nép, mint mi vagyunk, nem szegülhet szembe büntetlenül a szellemi világáramlatokkal. Ahogy egykor az orosz titkosszolgálat hiteles, benső emberének számító Apró Antal tankján érkező Kádár, most az Apró Piroska támogatásával beérkezett Gyurcsány is tudatja velünk egy imádkozó sáska eszményi tartásában, hogy nagy erők állnak mögötte. Tudnillik ez a milliárdos politikus tényleg más ember, mint a többi, különösen, ha olyan ellenféllel számol le, aki az ő fajtájából való. A látszat művészete, az elhitetésé őrülten fontos ezen a pályán, márpedig az új magyar miniszterelnök tud látszatot kelteni, hiedelmekkel operálni, állítani, tagadni, elszántnak lenni, ért hozzá, hogyan leplezze le a saját igazi lényét. Gyurcsány idegrendszere akkor volna abnormális, ha normális volna. A Szent Jobb Latort akkor sem tudná megérteni, ha a szegedi Csillagban rabruhában hallgatná a misét. A mai tőke természeténél fogva ingó, mozgó valami. Gyurcsány pedig főképp ehhez ragaszkodik: az ingáshoz. Mobil miniszterelnök? De még milyen mobil lesz! (S aligha olvassa el a még Pető Iván által a pártarchívumból kiásott Brezsnyev levelet, amelyben az SZKP első embere arra figyelmeztette Kádárt, hogy a valutaalapba való belépéssel a magyar nép az imperializmus jármába hajtja fejét.) Az a KISZ-es garnitúra, amelyből Gyurcsánynak oly sok híve van - s amelytói szűk körben az öregedő Kádár megvetéssel vegyes félelemmel nyilatkozott - van olyan ostoba, hogy azt higgye, az új miniszterelnök a lehetséges legjobb megoldás. A múltat nem lehet eltörölni. Vagy mégis? A választ erre a pénz másfajta felfogása adhatja meg. Oliveira Salazáré, a portugál diktátoré. (Salazar „békés forradalmát” nagyra becsülte Teleki Pál is, aki 1940-ben előszót is írt magyarra lefordított beszédeihez.) „A demokrácia megbukott, amint előjogokat juttat valamely osztálynak a többi rovására” - mondta Salazar, s hozzátette, „a liberalizmus filozófiai szempontból badarság, a politikában hazugság”. Szavai a mai, a kommunista „új osztályból” pénzoligarchává átvedlett szocialista-liberális elitre is jól illenek. A coimbrai egyetem közgazdász professzora pénzügyi csodát művelt országa élén a 20. század harmincas éveiben, épp a gazdasági világválság kellős közepén, amikor a kamatlábat 11 százalékról 4 százalék alá szorította, állandósította a pénz értékét s az adózásban könnyített a termelő tőke helyzetén az élősdi, az uzsoratőke kárára. A pénzpolitikát úgy kell irányítani, hogy a pénz a köz érdekét, s ne a parlamenti pártok önkényuralmát szolgálja, még ha a közérdek a kiváltságosok egyéni érdekeivel ellenkezik is - vallotta, s ennek megfelelően cselekedett. A gyurcsányi pénzfilozófia azonban egészen más, képtelen átlépni azon a jakobinuslenini gondolatvilágon, miszerint a pénz épp olyan alkalmas eszköz a társadalmi egyensúly fenntartására, mint a tarkónlövés. Nem véletlenül írta róla a Magyar Nemzetben Ludwig Emil, hogy „akik most trónra emelik ezt a gazdasági és politikai kalandort, va banque-ot játszanak. Mindent egy lapra tesznek fel.” Figyelmeztetésül e köröknek ajánljuk Gárdonyi Ceruzajegyzeteiből az alábbi épületes megjegyzést: „Ingyen még senki sem szerette a Habsburgokat.” Ingyen Gyurcsányt sem fogják szeretni. S már nemcsak Lovas István csipkelődéseit, de a vájtfülű, szadeszes hitű értelmiség enyhe gúnyját is tűrnie kell. (Lásd Váncsa vezércikkét az ÉS- ben s hallgasd a kabarét, hogyan lett a kormány „tornatanárából” a kormány elnöke.) Az ország csodákat vár - akárcsak a fociban -, de attól a jelszótól, hogy „Lendületben az ország!”, éppúgy megriad, mint amikor Demszky kijelentette: „Lendületben a város!” (A város, amelyről egy német elemző nemrég azt jegyezte fel, hogy ehhez szennyben és szegénységben hasonlót csak Közép-Európától távol, Indiában lehet találni. A tudós riporter túlzott: Bukarestet és kóbor kutyáit kellett volna felidéznie.) Mária - idézhetnénk Gyurcsányt - levette kezét Magyarországról. Majd ő, KISZ-en nőtt törzsöké a magyar fának, ráteszi. Baloldali terror készülődik Nemzeti tragédiánk emlékműve A Vas megyei Celldömölkön szeptember 25-27-én háromnapos rendezvényen emlékeztek a város határában álló Trianoni Emlékkereszt avatásának hetvenedik évfordulójára. A kemenesaljai síkságból kiemelkedő egyik „tanúhegyünk”, a 291 méter magas Ság tetején a környékbeli településekről is jól látható a 2000. óta esténként kivilágított emlékmű. A Ság hegy időközben bezárt kőbányájából kifejtett faragott bazalttömbökből épített tíz méteres sziklatalapzaton áll az a 19 méter magas latin kereszt, amely 1934. szeptember 23. óta figyelmezteti a csonka hon magyarjait, s talán egy kicsit az emlékmű fölállítását kiváltó történelmi tragédiánk előidézésében részes más nemzeteket is arra, „hogy volt nekünk egy országunk e földön / Melyet magyar erő szerzett vitézül.” A zamatos borairól is híres Ság hegy hetven esztendővel ezelőtt még a manapság Celldömölkhöz tartozó Alsóság község határában állt, amikor össznépi akarat, adakozás, illetve elsősorban az alsósági Szakály Dezső néptanító és Herczeg Ferenc író, a Revíziós Liga elnökének kezdeményezése nyomán tízezres tömeg jelenlétében fölavatták a legmonumentálisabb Trianon-emlékművet. A keresztállítás megvalósítói között ott találjuk Halászy Lajost, a korszak neves műépítészét és segítőjét, Berzsenyi Janosits Miklós mérnököt, a közeli Egyházashetyén született Berzsenyi Dániel leszármazottját. A hét évtizeddel ezelőtti avatóünnepség megható jeleneteként az akkor 16 esztendős, ma Celldömölkön élő kemenessömjéni Macsotai Rózsa, később Dezső Lajosné ifjúi hévvel szavalta el Sajó Sándor Magyar ének 1919-ben című versét, míg Szakály Sándor kétszáz tagú, parasztifjakból toborzott kórusa az emlékkereszt tövében eldörögte a Nem, nem, soha! nemzeti fogadalmunkat. Celldömölkön a hetven esztendővel ezelőtti emlékkereszt-avatás idei évfordulóján Kosztolányi Dénes országgyűlési képviselő a Trianon utáni határon túli magyarság sorsáról tartott értékes előadást. Másnap, szeptember 26-án fönn a Ság hegyen Heim Géza az eseménysorozatot rendező Kemenesaljái Trianon Társaság elnökének köszöntője után Koltay Gábor filmrendező mondott ünnepi beszédet. Vasárnap, szeptember 27-én a celldömölki római katolikus kegytemplomban ökumenikus istentiszteletet tartottak a határon túli magyar nemzettárainkért. H. J. Eladó, a ferihegyi repülőtér szomszédságában, főútvonalon fekvő ipari telephely. 9000 m2 földterületen 700 m2 csarnok + 80 m2 iroda, felszerelve. Önállóan a fenti ingatlanegyüttes, vagy a jelenleg itt működő, Magyarország második legnagyobb tűzvédelmi cégével együtt is, vételi szándék esetén. Információ: mailto:tuzvedo@ anyagvedelem.hu (Folytatás az 1. oldalról) „A társadalmi mozgást generáló erők közül csak a radikalizmus visz előre a kitűzött cél felé” - szögezi le tanulmányának első felében Fejér Dénes. „A nemzeti radikalizmus jövőképe ugyanis a magyar nemzetnek, a magyarságnak a jövőképe is.” Ezek után a szerző a következő megállapítást teszi: „A nemzeti radikalizmus a liberális radikalizmussal áll szemben”, hiszen: „a nemzeti, a konzervatív, a közösségi elv magasabb rendű, emberközpontúbb, szeretetet és boldogságot jelentő, nemes gondolati tartalmat hordoz”. „A liberalizmus viszont a mai hazai értelmezői és közvetítői gyakoraltában pusztító, züllesztő, közösség- és emberellenes, alantas, gonosz tartalmat jelent.” A sok mellébeszélés, szépítgető hazugság után Fejér Dénes valódi ellentétpárt állít fel, kimondja kendőzetlenül az igazságot. Gondolatmenetét azonban feltétlenül tovább kell szőnünk, ki kell egészítenünk. Mert igaz, hogy a 19. századi szabadelvűség még más volt, talán minőségileg is, nem hordozott olyan aljas és gyilkos tartalmakat, mint a mai liberalizmus, mégsem szabad egy pillanatra sem elfelejtenünk: a liberalizmus egésze, a nagynak hazudott francia forradalom óta elsősorban a pusztításon, az emberiség lealjasításán munkálkodik egész nemzet-, vallás- és családellenes programjával, az egyetemes lét katasztrófájába vezető „haladás elméletével”. Legfeljebb arról lehet beszélni, hogy az emberiségnek a lehangoló végállomás előtt rövid pihenőt engedélyezett a közlekedés, a technika csodálatával ez a liberalizmus. De ugyanígy ki kell egészítenünk a konzervatív-radikális „ellentétpár” jelentését is. Vagyis azt kell érzékeltetnünk, hogy ebben az esetben viszont - némileg ellentétben a 19. századi szabadelvűség és a mai pusztító liberalizmus kapcsolatával - egyáltalán nem valódi ellentétpárról van szó. Hanem arról, hogy a magyar ember alaptermészetét tekintve nagyon is konzervatív, a lassú, természetes, szerves változás híve, minden porcikájával ragaszkodik a megszokotthoz, a hagyományokhoz. A magyar ember a természetközeli életben hisz, ősidőktől táltosok, Isten és Jézus formálta világképét, a Nagyboldogasszony és Szűz Mária számára egy és ugyanaz. Csakhogy a kommunizmus 1945- ös győzelmével, s még inkább az 1990-es „rendszeráltás” hazugságával a magyarságnak már-már szinte a megsemmisülés rémével kell szembenéznie. Ilyen körülmények között nemcsak hogy magától értetődik, de egyenesen a megmaradás parancsa, hogy túlélésünk zálogául a nemzeti radikalizmust kell választanunk. Ez egyáltalán nem mond ellent a magyar konzervativizmusnak, mint szintén követendő eszmeiségnek. Amikor a Rákóczi-szabadságharc idején a küzdelmet választottuk, szintén a magyar megmaradás mellett tettünk hitet. Csak nagyon tömören szeretnék viszont Fejér Dénes tanulmánya második részének egyik felvetésére reagálni. Igaz ugyan, hogy Orbán Viktor valóban karizmatikus vezető, az is igaz, hogy az ő megnyilatkozásai, beszéde sokszor tényleg közel állnak a szerző által (is) dicsért nemzeti radikalizmushoz. De az is igaz, Fejér Dénes is elismerte, hogy „Orbán Viktor a maga körében eltűrte, sőt talán még most is eltűri a radikalizmus ellenzőit - holott maga is hajlik a radikális megoldásokra”. Orbán Viktor minden érdeme és politikai tehetsége ellenére az alábbi két kérdést feltétlenül fel kell tennünk. Az első így hanzgik: Vajon ezt a bátorságot és szókimondást tényleg nemzeti radikalizmusnak lehet-e nevezni? Mert a Csurka István- i radikalizmust valóban így lehet definiálni. A második kérdés pedig: Orbán Viktor és csapata vajon mit tehet azokkal, a Fidesz vezetésében is szép számban jelen levő ellenzőkkel, akiktől nemhogy fényévnyi távolságra áll a nemzeti radikalizmus, de ők maguk is liberálisok? To the attention of North American Hungarian communities, unions, organisations, churches and schools! A Hungarian artisan and painter, who is also an experienced pedagogue, is looking to organise exhibitions of her works, and to teach children and young adults about Hungarian fine art and folk art. Mailing address: H-l 141 Budapest, II. kér. Bazsarózsa u.98. Mobile phone: + 36 20 470 5016
