Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-10-01 / 10. szám
2004. október Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal * Útban a magyar-magyar integráció felé Beszélgetés Patrubány Miklóssal, a Magyarok Világszövetsége elnökével Voltak pillanatok, amikor úgy érezte a jámbor szemlélődő, hogy elmozdultak a dolgok a holtpontról Magyarországnak a határon túli kisebbségekhez fűződő viszonyában. Az egyik ilyen pillanat az volt, amikor az Országgyűlés kimondta, hogy népszavazást kell tartani a kettős állampolgárság ügyében. Tette ezt, mint tudjuk, a Magyarok Világszövetsége szervezte aláírásgyűjtés következtében, amit, gondolom Ön is jelentős fegyvertényként könyvelt el magában. Magyarország számára a kettős állampolgárság gondolata már 1990 óta aktuális, hisz az elcsatolt területeken élő nemzeti közösségek és legitim politikai képviseleteik már ekkor kimondták sorra, hogy a magyar nemzet szerves részének tekintik magukat. Ez bizony helyenként nem kis politikai kockázattal járó azonosság vállalás volt, de tény, hogy a magyar állam erre a testvéri gesztusra, amely felért egy döntő politikai nyilatkozattal, jobbára csak metaforákkal válaszolt. Az első ilyen metafora az Antall Józsefé volt, aki azt mondta, hogy lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnökének érzi magát. A sajátságos magyar viszonyok közepette ez is igen nagy szónak bizonyult, hiszen ezért a mondásáért sokan támadták annak idején. Persze az igazi válasz nem ez volt, egy ilyen sorsdöntő ügyben nem költői, hanem politikai és közjogi választ kellett volna adni, s az egyetlen méltó válasz a magyar állampolgárság azonnali felajánlása lett volna. Úgy, ahogy a horvátok tették például, akiknek állami függetlenségük első hónapjában - háborús viszonyok közepette is -, volt érkezésük, volt akaratuk meghozni azt az állampolgársági törvényt, amely alanyi jogon elérhetővé teszi a horvát állampolgárságot minden horvát számára, bárhol éljen a világon. Ezzel szemben sokat szenvedett magyar népünknek ez nem adatott meg. A magyar politikum akkor is, és azóta is eljátszadozott ezzel a kérdéssel, meg-megcsillantotta a lehetőségét, de soha komolyan nem foglalkozott vele. Sőt, az első kísérlet, amely 2001- ben született és a státustörvény nevet viselte, az első kísérlet, amely megpróbált politikai választ adni a politikai gesztusra, zsákutcának bizonyult és hamvába holt. Ilyen előzmények után határozta el a Magyarok Világszövetsége 2003 augusztus 18-án, azon a napon, amikor fennállásának hatvanötödik évfordulóját ünnepelte, hogy utolsó jogszerű és alkotmányos eszközként népszavazást kezdeményez ebben a magyar nemzet egészének jövője szempontjából döntő fontosságú kérdésben, s ezáltal a magyar nemzet politikai egységének a helyreállításáról, újbóli megteremtésének lehetőségéről a legfőbb hatalom, a népfelség dönthessen. Most, valamivel több mint egy évvel később abban a helyzetben vagyunk, hogy a magyar nép kivette a pártok és az Országgyűlés kezéből ezt a kérdést, és saját hatáskörébe vonva készül meghozni történelmi jelentőségű döntését. Tény, hogy az Országgyűlés szeptember 13-án egyhangú szavazattal, 340 igennel, tartózkodás és ellenszavazat nélkül meghozta határozatát, amellyel elrendelte a népszavazás kiírását. Azt hiszem, hogy az MVSZ-nek, amely a világ egyik legrégebbi, és mindenképp legnagyobb, legátfogóbb magyar civil szervezete, amelynek alapszabályában 1998 óta a legelső számú feladatként az szerepel, hogy befolyást gyakoroljon annak érdekében, hogy a magyar állampolgárság alanyi jogon illessen meg minden magyart, aki erre igényt tart, bárhol éljen a világon, nos ennek a Világszövetségnek nagyobb elégtételt már csak az jelentene, ha ez már valósággá vált volna. Reméljük, hogy a most sem szűnő sok akadékoskodás és gáncsoskodás ellenére azzá is válik nemsokára. Következő kérdésem talán nem tűnik akkora horderejűnek, mint a kettős állampolgárságé, de semmivel sem kevésbé időszerű, és mély aggodalommal tölt el valamennyiünket. A délvidéki magyarok elleni atrocitásokról van szó. Az MVSZ érdekvédő, megkockáztatom: magyarvédő szervezet is, mit tesz, mit tehet azért, hogy megszűnjenek ezek a rendkívül veszélyes jelenségek? Az MVSZ küldöttgyűlése június 2- án a Magyarok VI. Világkongresszusa keretében kifejtette ezzel kapcsolatos álláspontját. Eszerint az, ami Szerbiában történt és történik, terrorizmus. Magyarellenes terrorizmus, és a világ mindazon hatalmainak, amelyek a nemzetközi terrorizmus elleni harcot zászlajukra tűzik, és a mai világ politikai életének egyik központi, meghatározó témakörévé emelik, a Szerbiában történő magyarellenes atrocitások ellen is ugyanolyan szigorral kell fellépniük, mint bárhol a világon előforduló terrorista cselekmények ellen. Hát - elnézést a közbevágásért - az első európai reagálásokban nyoma sincs semmi szigornak, bizony Európa most is elég szőrmentén bánik a szerbekkel. Attól tartok, most sem vagyunk fontosak Európa számára, s azt hiszem, ebben az ügyben akkor történik változás, ha az anyaország a sarkára áll. Határozottan fel kell szólítani Szerbiát, hogy hagyja abba a feszültségkeltést. Egészen nyilvánvaló, hogy itt nem spontán megmozdulásokról van szó, hanem a titkosszolgálatok által irányított atrocitáshullámról. Aki a Balkánon élt, pontosan tudja, hogy emögött tényleges politikai erők húzódnak meg. Nevezetesen a szerb radikálisok, akiknek előretörését a napokban lezajlott szerbiai választások eredménye is nyomatékosítja immár. Meg kell mondani azt is, hogy a magyar állam az elmúlt évtizedek pipogya, a magyarellenes lépéseket sorra megválaszolatlanul hagyó politikája után a délvidéki magyarellenes atrocitások kapcsán elég jelentős eredményeket tud felmutatni. Sikerült felhívni a nemzetközi fórumok figyelmét az ügyre, sikerült elérni, hogy bizottságok alakultak az esetek kivizsgálására, s reméljük hogy ezeknek jelentései között olyanok is lesznek, amelyek erélyes nemzetközi fellépést szorgalmaznak majd Szerbiával szemben. Nem szabad leállni. A kérdést továbbra is nemzetköziesíteni kell, fel kell vetni az ENSZ- és NATO-gyűléseken. A magyar alkotmány szerint a mindenkori magyar hatalom felelőséggel tartozik a határokon túli magyarokért, s ezt az alkotmányos kötelezettségét teljesítenie kell, nemcsak a parlamenti vitákban, hanem keményebb eszközök igénybevételével is. Ha az atrocitások nem szűnnek meg, Magyarországnak haladéktalanul kérnie kell az ENSZ Biztonsági Tanácsának az összehívását, ugyanúgy, mint ahogyan ugyanezt kellett volna kérnie, amikor kirobbant a délszláv háború, és Árpádkori magyar településeket lakoltattak ki és romboltak le utolsó házig. Gyáva népnek nincs hazája - mondta Kossuth Lajos. Ha tehát Magyarország azt szeretné, hogy a magyarságnak hazája legyen, akkor ezek ellen az atrocitások ellen egy állam súlyával kell fellépnie. A Magyarok Világszövetsége azon lesz, hogy ennek a politikai akaratnak a megvalósulását teljes erejével segítse. Egészen friss hír - bár az ötlet nem új: Amerikában figyelőirodát nyitottak az antiszemita megnyilvánulások regisztrálására és nyilvánosságra hozatalára. Nem lehetne követni a példát magyar viszonylatban? S nem a Magyarok Világszövetsége lehetne-e az a testület, amely kezdeményezhetné egy ilyen iroda létrehozását és gondoskodna működtetéséről? Emlékszem, Csoóri Sándor, a Világszövetség előző elnöke egyszer Izraelből hazatérve mesélte, hogy barátai mutattak neki egy házat, hogy íme, ez az a ház, ahol számontartják a világ minden zsidóját, és hogyha valahol, a világ bármelyik sarkában zsidót bántanak, akkor arról itt 24 órán belül tudomást szereznek és világgá kürtölik. Aztán hozzátette, hogy az ő lelki szemei előtt is egy olyan Világszövetség képe lebeg, amely hasonló hivatást tölthetne be a világ magyarságának életében. Ennek ellenére, egészen 2000-ig, amíg a Magyarok Világszövetsége nem túl nagy, de mégis jelentős költségvetési támogatásban is részesült, erre a gondolatra intézményes reflektálás nem történt sem az elnök, sem az elnökség részéről. Most pedig csak azt mondhatom, hogy miután a Világszövetségtől, hatvanötéves történetében először és máig tartóan megvonta az állam a magyar adófizetők befizetéseiből adódó részesedést, sajnos még jó idő fog eltelni, míg az MVSZ a maga erejéből előteremti azt a pénzt, ami egy ilyen szolgálat megszervezéséhez és fenntartásához szükséges. Nyár elején volt a Magyarok VI. Világkongresszusa. Egy-egy ilyen kongresszus nyilván fontos mérföldkő a Világszövetség életében. Hogyan értékeli, Elnök Úr, ezt a legutóbbi találkozót? A Világkongresszus Magyarság és a Kelet címmel zajlott idén, június elseje és hatodika között. Megítélésem szerint ez a találkozó úgy vonul be az MVSZ történetébe, mint a nemzeti paradigmaváltás kongresszusa. Az történt ugyanis, hogy ezerszáz éves európai államiságunk birtokában és a Magyarország történetében kezdődő szakasz, az EU-tagság küszöbén ez a kongresszus rávilágított arra, hogy mi keleti, keletről érkezett nép vagyunk, amelynek óriási tekintélye van Keleten, s amelyet Japántól, Kínán, Koreán keresztül Kazahsztánig, Iránig és Törökországig legkevesebb egymilliárd ember tekint testvérének, rokonának vagy nyugatra szakadt tehetséges ismerősének. Magyarországnak most, amikor az Európai Unióhoz való csatlakozással végképp lemondott a nemzeti szuverenitás és a nemzeti függetlenség állameszméjéről, még mielőtt teljesen beolvadna a nyugati tájba, tudatosítania kell magában ezt az elfeledett kapcsolatrendszert, amely azokban a népekben, őseink egykori szomszédaiban változatlanul elevenen él. Politikai tőkévé kellene változtatni ezt a szeretetpotenciált, és erre építeni fel, meggyőződésem szerint, az új Magyarországot és az új magyar nemzetet, a globális világ új magyar nemzetét. Szűkre szabva és tárgyszerűen annyit kell elmondani erről a VI. kongresszusról, hogy négy konferenciát foglalt magában. Az egyiknek a címe azonos volt a kongresszuséval és a magyarok őstörténetének keleti vonatkozásaival foglalkozott, vezetője Dr. Aradi Éva professzor volt. Mintegy nyolcvan előadó szólalt meg a világ huszonöt országából, köztük sok nem magyar is, kínai, japán, indiai, kazak, török stb. A második az In vivo Orvoskonferencia volt, amelyet dr. Horváth Szabolcs vezetett. Ez a magyar népet folyamatosan sújtó népbetegségekkel foglalkozott, s kimondta, hogy a magyarság az Európai Unió nagybeteg nemzete, hiszen az eu-átlagot háromszorosan meghaladóan nagy az érrendszeri betegségek következtében bekövetkező elhalálozások száma. Ugyanez a helyzet a rákos megbetegedések számával is. Egyszóval drámai és kétségbeejtő Magyarország népességének egészségügyi helyzete. Volt egy Attila - kulturális konferencia is, melyet Jánosi András vezetett. S végül volt a főcímet mintegy ellenpontozva A magyarság és a Nyugat című stratégiai konferencia. Ezt Borbély Imre vezette, és két szekcióban vizsgálta a magyar nemzetet érintő politikai, geostratégiai adottságok alakulását. Az egyik Magyarország és az Európai Unió, a másik pedig a magyar nemzet és a globalizáció tárgykörben. A közös magyar sorsformálás és érdekvédelem egyik meglevő, legitim intézményéről, a Magyar Állandó Értekezletről mostanában alig hallani valamit. Az év elejére ígért összehívását addig húzta-halasztotta a Medgyessykormány, míg meg nem bukott, s a napnál is világosabb, hogy a Gyurcsánykormány sem töri össze magát, hogy tegyen valamit a határon túli nemzettársainkért. Önnek mi a véleménye erről? Úgy látom, hogy a Magyar Állandó Értekezletet alfélé koloncnak érzi a magyar állam, s összefüggést látok aközött, hogy a magyar kormány milyen szívósan és kőszívűén tagadta meg a határon túli magyarok magyar állampolgársági kérelmét, a kormányok politikai színezetétől függetlenül, és aközött, hogy mennyi bizonytalanság és huzavona előzi meg a MÁÉRT összehívását. Emlékezzünk vissza: a Magyarok Világszövetsége volt az, amely 1996-ban, a májusi világkongresszus után kezdeményezte a magyar-magyar politikai összefogást. így jött létre a magyar-magyar csúcs, amely a MÁÉRT jogelődjeként működött, mindaddig, míg ki nem mondta, hogy az autonómiát minden eszközzel támogatni kell, hiszen az autonómia az, amely nélkülözhetetlen a kisebbségi helyzetbe szorult nemzetrészeink életében, ahhoz, hogy tartós gyarapodásukat szavatolni lehessen. Erre aztán egy kemény román riposzt érkezett, és a Nyugat is összeráncolta a szemöldökét ily nagy magyarkodás láttán. Ez pedig annyira megrémítette az akkori magyar politikai hatalom gyakorlóit, hogy egyszer s mindenkorra elfelejtették, és többet össze sem hívták a magyar-magyar csúcsot. A Fidesz hatalomra kerülése után született meg, immár a magyar jogszabályokba is beleágyazva a Magyar Állandó Értekezlet, nagyjából ugyanolyan összetételben, mint jogelődje, olyan testületként, amely a magyar politikai pártok, a magyar kormány és a Világszövetség közös akaratából jött létre. Sajnos miután 2000-ben lejátszódott a tisztújítás a Magyarok Világszövetségében, a Világszövetség elnökét sohasem hívták meg a Magyar Állandó Értekezletre. Ezután az történt, ami ilyenkor történni szokott: az egyik jogszerűtlen lépést követte a másik, ezt a harmadik, meg a többi, s odáig fajult a dolog, hogy a Medgyessy-kormány már a legváltozatosabb politikai fondorlatokkal próbálta meg kihagyni egyikétmásikát a MÁÉRT alapítóinak, illetve helyettük úgy próbáltak meg újabb szervezeteket beemelni, hogy nem kérték ki a régi tagok véleményét. Még ennél is nagyobb baj azonban, hogy ennek a Magyar Állandó Értekezletnek nincs mondanivalója, és hogy a magyar kormány arra szeretné felhasználni ezt a testületet, hogy általa legitimálja a maga lépéseit, azt a látszatot keltve, hogy íme, a határon túli magyarok is azt akarják, amit a magyar kormány. Ha mégis összehívják, két kérdést mindenképp a napirendjén kellene tartania a MÁERT-nak: a magyar állampolgárság kiteijesztésének és az autonómiának a kérdését. Mára már többszörösen megállapított és kimondott tény, hogy a magyar nemzet egységesülésének, illetve jövőbeni létének két megkerülhetetlen, stratégiai fontosságú kérdésköre ez. Nincs tartós gyarapodás kisebbségben autonómia nélkül, és a globalizmus körülményei között nincs magyar nemzet a magyar állampolgárság kiteijesztése nélkül. Ezen túl, persze, az élet nap mint nap szülhet olyan aktuális kérdéseket, mint amilyen a vajdasági magyarverések sorozata, vagy a vízumkényszer szülte nehézségek áthidalása, a magyar-magyar migrációs kérdések, illetve például a vámtarifáknak és a postai szolgáltatásoknak olyan irányú megváltoztatása, hogy hatékonyabban segítsék a magyar nemzet egységesülésének folyamatát. Ugyanis ott tartunk, hogy a mai magyarországi postai díjszabás úgy kezeli a szomszédos államokban élő magyarokkal történő kommunikációt, mintha Európa vagy a világ legtávolabbi szegletébe imánk vagy telefonálnánk. Egy nemzeti integrálódásra törekvő kormány ezeket a tarifákat már rég belföldiesítette volna. Nem beszéltünk még a határokon átívelő magyar-magyar gazdasági kapcsolatokról. Mennyiben befolyásolja ezeket az anyaországnak az Európai Unióhoz való csatlakozása, befolyásolja-e egyáltalán? A mai körülmények között ilyen kapcsolatokról csak Szlovákia és Szlovénia tekintetében lehet beszélni. Az bizonyos, hogy az általános mozgásszabadság, a tőke és a szolgáltatások szabad áramlása mind-mind megkönnyíthetik a magyar-magyar gazdasági kapcsolattartást is. Mindazonáltal súlyosan túlzónak tartom azokat a megnyilvánulásokat, amelyek úgy tüntetik fel az eucsatlakozás következtében megnövekedett mozgásszabadságot, hogy ezáltal máris létrejött a magyar nemzet határon átívelő egysége. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül Demján Sándornak, az ismert magyar nagyvállalkozónak minapi sajtónyilatkozatát, amely a magyar adó- és gazdaságpolitika tarthatatlanságáról szólt, kiemelve, hogy Magyarországon a munkabéreket sújtó adóhányad olyan tetemes, hogy versenyképtelenné teszi az országot hosszú távon az Európai Unióban. Ami viszont azt jelenti, hogy innen minden tehetséges és rátermett fiatal el fog menni, mert az unió valamely más országában többet keres majd és jobb egzisztenciát tud magának teremteni. Magyarország pedig a hatalmas megélhetési gondokkal küzdők és a szociális segélyre szorulók országa marad. Én azt hiszem, hogy az Európai Uniós keret csak akkor jelenthet felemelkedést, fejlődést a magyarság számára, ha a magyar nemzet képes lesz leküzdeni azokat a betegségeit, amelyek ma a lét és a nemlét küszöbén tartják. S ha eközben sikerül kilábalnia ebből az óriási erkölcsi válságból, amelyben van, amelyben ez a mi politikai elitünknek nevezett, de erre a címre mindenképp érdemtelen közeg a maga korrupciós ügyleteivel, öncélú tevékenységével, a köz akaratát, az alkotmányos rendet oly sokszor semmibe vevő magatartásával teljesen elbizonytalanítja ezt az országot és ezt a népet. Meggyőződésem, hogy Magyarország meggyógyításának és az Európai Unió-beli versenyképességének első és legfontosabb feltétele a magyar állampolgárság kiterjesztése. Be kell kapcsolnunk az ország és a nemzet vérkeringésébe a szó politikai és jogi értelmében is azokat a magyar milliókat, akik számára a magyarság nemcsak egy adottság vagy körülmény, hanem megszenvedett érték és cél. Patrubány Miklós
