Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-01-01 / 1-2. szám

2004. január-február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal TÓFALVI ZOLTÁN 1993 óta a nyugati magyarság egyik legmarkánsabb egyesülete, a bécsi „Europa”-Club, rendszeresen megje­lenteti az előző esztendőben elhangzott legfontosabb előadások, kerekasztal­­megbeszélések szerzők által is el­lenőrzött szövegét. A szó legnemesebb értelmében vett zsebkönyv-formá­­tumú, 2oo-25o oldal között váltakozó kötetekről van szó, amelyeket akár uta­zás vagy csöndes esti meditálás köz­ben is érdemes fellapozni, hogy az em­ber elámuljon: milyen kivételes szel­lemi értékekkel büszkélkedhet a világ minden tájára szétszóródott magyar­ság! Az 1964-ben ötvenhatos menekül­tek által alapított klub akkor tűzte zász­­lajára az európaiság szellemiségét, amikor az öreg földrész keleti fele fényévnyi távolságra volt mindettől. A tragikusan korán, 2000-ben elhunyt Molnár Dénes grafikusművész által tervezett fedőlapon a nagybetűs Olva­sót immár tíz esztendeje ugyanaz a Csoóri Sándor-idézet készteti együtt- és továbbgondolkodásra: „A sokfelé szakadt magyarságnak nem kell feltét­lenül egyetértenie, de értenie kell egy­mást.” (A gondolatot a költő 1991-ben jegyezte be az egyesület nagy becsben tartott, immár művelődéstörténeti ér­tékű vendégkönyvébe.) A jubileumi évkönyvben dr. Smuk András, az „Europa"-Club főtitkára, mindenese és hajtómotoija, ismételten hitet tesz amellett, hogy a nemzet min­den tagja csak összmagyarságban gon­dolkodhat: „Elsőrangú feladatunknak tekintjük az emberi kultúra sokarcúsá­­gát hordozó nemzeti, önmagunkat ki­teljesítő kultúránk bemutatását. Vall­juk, hogy minden nép kultúrájának vannak olyan rejtett dimenziói, ame­lyeket maga az érintett nép képes ki­fejezni.” Újraolvastam mind a tíz kötetet, s ennek tanulságait nagy-nagy örömmel osztom meg mindenkivel. Az egyik legfontosabb tanulság, hogy a Minden­tudás egyetemének újszerűségére és fontosságára a Bécsben élő magyarok hamarabb rájöttek, mint ahogyan azt valóban páratlan sikerrel - az elektro­nikus és írott média hathatós segítsé­gével - az anyaországban - egyfajta varázslatként - hétről hétre megismét­lik. Az „Europa”-Club pódiumán fel­lépni nagy-nagy megtiszteltetés, elis­merés, ugyanakkor csak nagyon ran­gos, az adott művészeti-, irodalmi­vagy tudományágban valóban újat hozó előadással kell jelentkezni! így válik érthetővé, hogy egy-egy szellemi kiválóság előadása miért vonz olyan népes közönséget, hogy - jelképesen szólva - „még a csillárokon is függ­nek". Az előadások, ünnepi műsorok mellett, a hamarosan 40 éves bécsi egyesületnek van egy olyan aduja, amellyel egyetlen nyugati, anyaországi vagy utódállamok-béli magyar szerve­zet sem büszkélkedhet: 1990 óta min­den esztendőben megszervezik a nagy népszerűségnek örvendő nemzeti za­rándoklatokat, honismereti kirándulá­sokat a magyarok lakta vagy magyar emlékeket őrző vidékekre. Az utóbbi tizenhárom esztendőben 27 ilyen túrán vettek részt. Háromszor jártak a Fel­vidéken, kétszer Kárpátalján, megfor­dultak a Hegyalján, Hortobágyon, Pa­lócföldön és a Mátravidéken, a Han­ságban, Mura- és Zoborvidéken, Len­gyelországban, a Baltikumban (felke­resték az anyanyelvűket mindössze né­­hányan beszélő, a Kalevala-fordító Szente Imre találó kifejezésével élve: a tenger köveihez ide-oda himbálózó mohaként kapaszkodó testvémépün­­ket, a líveket), koszorút helyeztek el az Isonzónál és Doberdónál elesett ma­gyar katonák sírjainál. Tavaly a Bács­kában töltöttek szívszorongatóan em­lékezetes napokat. (Nemzeti zarándok­latok és honismereti kirándulások 1990-2000 címmel vaskos és imponá­lóan szép kivitelezésű, gazdag fény­képtárral „hitelesített” kötetben méltat­ták az évente rendszerint kétszer szer­vezett túrák, tudatos kalandozások él­ményeit, a heterogén társaságot közös­séggé formáló erejét.) Külön öröm és nagy megtisztelte­tés volt számomra, hogy a történelmi Erdélyben, a Székelyföldön, a Barna­ságban, Csángóföldön, Dél-Erdélyben, Az európaiság évkönyvei a Bánság romániai részében e sorok írója kalauzolta a bécsi magyarokat, akik megszívlelendő módon hangoz­tatják: minden kirándulásra szánt órá­nak pontos célja, értelme - ha úgy tet­szik -, küldetése kell hogy legyen. Beleértve a lazításnak is! Azt már a Gondviselés külön kegyének tartottuk, hogy mindannyian szemtanúként jelen lehettünk, az aradi magyarokkal és Dá­vid Ibolyával együtt ünnepelhettünk, amikor az aradi Szabadság-szobor ki­szabadult több évtizedes fogságából. Az „Europa"-Club évkönyveinek éppen a Szabadság-szobor ürügyeként kialakult magyar-román elhidegülés biztosít különleges aktualitást. Az 1998. évi kötetben olvasható dr. Borsi Kálmán történész, politológus - a bu­karesti magyar nagykövetség egykori munkatársa - kitűnő tanulmánya a ma­gyar-román ellentétek gyökereiről, a megbékélés lehetőségeiről. Nagy kár, hogy a mindenkori magyar kormány tagjai, az anyaországi és erdélyi poli­tikusok nem olvasták, nem olvassák ezt döbbenetes tanulmányt a román „átverések” történetéről és teljesen ter­mészetes stratégiájáról, lélektanáról. Bármennyire is tiltakozik a jelenleg ha­talmon lévő szocialista-szabaddemok­rata koalíció, igaza van a fideszes Né­meth Zsoltnak: lassan hozzászokunk ahhoz, hogy Románia minden hónap­ban rituálisan megalázza Medgyessy Pétert. Adrian Nastase román minisz­terelnök pontosan a Borsi Kálmán ál­tal vázolt „forgatókönyv” szellemében jelentette ki: már akkor sem értett egyet a Szabadság-szobor újrafelállításának tervével, amikor az tételesen szerepelt a kormányzópárt és az RMDSZ közötti megegyezésben! Minderre csak a Hofi Géza-fordulattal lehet legyinteni: „Az anyósom, az tudja, ne félj!” Még a „nagy előd”-ben, Kádár Jánosban is volt annyi tartás, hogy a román ígér­getések menetrendszerű szemfény­vesztése láttán, az 1977. évi nagyvá­radi-debreceni puszilózás után többé nem volt hajlandó találkozni a Kárpá­tok Géniuszával, nem kis bosszúságot okozva Ceausescunak! Az ,,Europa”-Club évkönyvei már címűkkel jelzik, hogy itt egy nagyon tudatos, évtizedekre előremutató, Jövőbelátó” programról van szó: Kár­pát-medencei gondok (1993), Magya­rok térben és időben (1994), Önisme­retünk nyomában (1995), Testvérke-Az Euromoney 2003-as országkocká­zati rangsorában, 185 ország öszeha­­sonlításában mi a 34. helyre kerültünk. Már 12 éve nem vagyunk képesek a 30-40. hely közötti reményteli, de ki­­ugrani nem tudó, valójában stagnáló pozícióból kikerülni. A gazdasági ki­látások rangsorában a 33. helyen áll­unk. A 100 pontos skálán a politikai stablitásunk, gazdasági teljesítmé­nyünk, eladósodottságunk, valamint a pénzügyi rendszerünk hatékonysága alapján kikerültünk már az első 60 or­szág, eladósodottságunkkal az első 50 ország sorából... A valóságos magyar helyzetet iga­zán azzal lehet szemléltetni, ha a glo­bális versenyképességi és a mikroöko­­nómiai versenyképességi indexek ten­gelyén helyezik el az országokat, s ak­kor négy fejlettségi csoport jön létre. E fejlettségi csoportokat tekintve 2004- re harmadosztályúvá lett Magyaror­szág. Az értékelések szerint a harma­dik csoport elején vagyunk, és mint ilyenek, nincs is esélyünk a következő 8-10 évben feljebb zárkózni. A tudá­savulás miatt az innovációval kapcso­latos mgyar gyakorlat nem folytatható. A magyar GDP 1 százalékára rúgó ku­tatásfejlesztési ráfordítás csak pénzpo­­csékolás. Az egy lakosra jutó K+F-rá­­fordítás nálunk ma 36-40 dollár között van, miközben az EU-átlag ennek tízs­zerese. A tisztánlátáshoz rendelkezésre áll az unió legutolsó innovációs mér­lege is, amely szerint a magyar telje­sítmény a K+F költségvetési kiadásait illetően az EU-átlag 67 százalékának, a vállalati ráfordítás viszont csak a 28 reső (1996), Múltunk és jövőnk meg­­rablása (1997), Megpróbáltatott nem­zet (1998), A magyarság szolgálatában (1999), Ezer évünk Európában (2000), Múltunk emlékei (2001), Az emléke­zés éve (2002). A sorozat szerkesztője, a „humor­ban tréfát nem ismerő", Sepsiszent­­györgyről az egykori császárvárosba disszidált színművész, Székely Szabó Zoltán, - magától értetődő természe­tességgel - ingyen bábáskodik a kézi­ratok sorsa fölött. Ő az, aki több száz ausztriai, külföldi címre postázza a re­cenziók sokasága által kézikönyvként emlegetett köteteket. Az egyesület ala­pító okiratának szellemében követke­zetesen kitart az 1956-os magyar for­radalom és szabadságharc eszméi mel­lett, a kommunista diktatúrával szem­ben mindenfajta kompromisszum nél­kül vállalta az ellenzékiség szerepét. 1964 és 1989 között a klub felké­résére a nemzeti szabadságharc aktív résztvevői, akkori legismertebb kuta­tói tartottak előadást: Kovács Imre, Tollas Tibor, Varga László, Király Béla, Gosztonyi Péter, Kende Péter, Ju­hász László, Kocsis Gábor. A rendszer­­váltást megelőző időszakban a magyar irodalmi, művészeti és szellemi élet sok-sok kiválósága számára a bécsi ,,Europa"-Club biztosított lehetőséget a megszólalásra, a kádári diktatúra le­leplezésére. Az 1989. évi „bársonyos forradalom” után Smuk András és tár­sai azonnal felvették a kapcsolatot nemcsak a rendszerváltó értelmiséggel, hanem az utódállamok frissen alakult legitim szervezeteivel is. Oly annyira fontosnak tartották a nyitást, hogy né­hány évig a magyarországi, illetve kár­pát-medencei előadók kerültek túl­súlyba. Mára - úgymond - újból hely­reállt a „rend": nemcsak a nyugati ma­gyarság legkiválóbbjait hívják meg, ha­nem a vegyes házasságban élő tagok vagy osztrák érdeklődők számára né­met nyelvű programokat is szerveznek. Ez a következetes, mindvégig az európai és egyetemes magyar érté­kekre koncentráló stratégia is hozzájá­rult ahhoz, hogy az osztrák kormány 1992-ben a bécsi magyarságot is ön­álló népcsoportként ismerte el. (Eltérő programjaik ellenére jól megfért egy­más mellett az „Europa”-Club és a Szépfalussy István nevével fémjelzett Bornemisza Péter Társaság.) Az előadók, az előszókat szignáló dr. százalékának felel meg. A mostani helyzetből való kilépés minimálisan évi 50 milliárd forint modernizációs alap biztosítását igényelné. A magyar versenyképességet tár­gyaló, összegező tanulmányok (mint az MTA ipar- és vállalatgazdaság bi­zottságáé) a magyar felzárkózással és versenyképességgel kapcsolatos elkép­zeléseket teljesen lehűtik. Az EU és Magyarország fejlődése az elmúlt 50 évben egyértelművé tette, hogy sem az adottságaink sem a követett gazdaság- és társadalompolitika nem szolgálták a minimális esélyek megragadását sem. Egy ENSZ-EGB-tanulmány megállapítja, hogy Magyarország 1950-1989 között az európai teljesít­mény 61,9-50,8 százaléka között moz­gott, majd 1989-2000 között 56,7-52,9 százaléka között, vagyis mindent összevéve az 1950-2000 közötti fejlő­désben mi az európai színvonal 61,9 százalékáról csúsztunk vissza 52,9 szá­zalékra. Tegyük hozzá, rettenetes erő­feszítések árán! Sőt, van egy további kérdésessége is a magyar fejlődésnek, amennyiben 1950-1989 közötti 11,1 százalékkal esett vissza az európai fel­zárkózásban, 1989-2000 között 3,8 százalékkal, 2000-2002 között a becs­lések szerint 1,7 százalékkal, összesé­gében tehát 1950-2002 között 10,7 szá­zalékkal. Döntő jelentőségű fejlemény mai helyzetünkben, hogy 1989-2001 kö­zött a magyar gazdaság nem a GDP évi átlagos 0,7 százalékos, vagy az egy lakosra jutó GDP átlagos évi 0,8 százalékos növekedése, hanem a Smuk András is pontosan tudják: a nyugati magyarság asszimilációja fel­tartóztathatatlan, azt legfennebb késlel­tetni lehet, de megállítani nem! Babits Mihály és Márai Sándor-idézetekkel fi­gyelmeztetnek arra, hogy nemcsak a nyugati szórványban, hanem az anya­országban, sőt a nyelv zenéjére, a képi megformálásra oly büszke Székelyföl­dön is „csángósodik” nyelv. Borbándi Gyula, kiváló magyar emigráció-kutató helyzetjelentése is tanúsítja: megszűnt sok folyóirat és új­ság, szinte teljesen megsemmisült a nyugati magyar könyvkiadás, alig van magyar színtársulat, a valamikor oly si­keres értelmiségi körök legtöbbje csak árnyéka önmagának, az istentisztelete­ken gyakorta annyi az idegen szó, mint a magyar, a fiatalok egyesületeiben vitatéma, hogy a befogadó ország nyel­vén tartsák-e összejöveteleiket. Smuk András abban reménykedik, hogy a „megmaradás foszladozó hite mellett” (Gazda József előadásának ta­láló megfogalmazása), a jövő nyugta­lanító iránya ellenére a folyamat talán nem visszafordíthatatlan, hogy a har­madik, negyedik nemzedéknél a gyö­kerek tudatos keresése, a magyar nyelvhez, a magyar származáshoz, a hagyományokhoz való ragaszkodás elsősorban a nyugati értelmiségi körök életében hoz változást. Úgy látják: a sokak által nem „eurokomform"-nak tartott ragaszkodás a magyarság által létrehozott értékekhez, a magyar nem­zet kultúrájához, nyelvéhez, történel­méhez „olyan ablak, amelyen keresz­tül az érdeklődő akadálymentesen be­tekinthet népünk múltjába, társadalmi és tudományos életébe”. K. Lengyel Zsolt, a müncheni Ma­gyar Intézet munkatársa az 1998. évi kötetben választ is ad a diaszpórák el­tűnését előrevetítő baljóslatokra: „mi­nél természetesebb a nyugati magyar élet, annál biztosabb, hogy szigetei is fennmaradnak.” „Adj ideákat az időnek!”- fogal­mazta meg a két világháború közötti levelezésében a mindenkor érvényes korparancsot a klasszikus európai ér­tékekért síkraszálló Kerényi Károly nemzetközi hírű vallástanár, ókortudós és Gulyás Pál költő. Az ,,Europa”-Ciub évkönyvei ép­pen azért válhattak kézikönyvvé, mert nem a napi politizálás mocsarába ránt­ják az olvasót, hanem az egyetemes és munkatermelékenység, az egy foglal­koztatottra jutó GDP 3,3 százalékos növekedési ütemével tűnik ki, amit azonban a drámaian csökkenő foglal­koztatottsággal ért el. Ez olyan meg­döbbentő fejlődés, hogy egyetlen si­keresen felzárkózó (nálunk sokkal szegényebb és mélyebbről induló) or­szág sem produkált ilyet. Végül a csatlakozásra váró orszá­gok állapotára vonatkozó minősítések közül emeljük ki, hogy egy, az EU megrendelésére készült tanulmány szerint a magyar munkaerő mobilitása a leggyengébb. Ezt a merev lakásvi­­szonok (nincs elég bérlakás), a rossz közlekedési infrastruktúra (1 óra alatt legfeljebb 30-50 kilométert lehet megtenni), illetve a régiónkénti nagy eltérések, a jövedelmek szóródása mi­att állítják rólunk. Ebben az összefüg­gésrendszerben Magyarország az OECD-n belül az utolsó előtti helyen áll, ahol átlagosan a GDP 4 százalé­kát fordítják csak oktatásra (ami csak Mexikóban alacsonyabb). Az Euros­tat szerint az egy órára számított mun­­kerőköltség terén a magyar 3,83 eu­­rós fajlagos munkaerőköltség a leg­alacsonyabbak között van (az EU-át­­lag 22,7 euró). Ráadásul a költség összetétele is nagyon rossz, amennyi­ben a bruttó bér aránya 2,57 euró ná­lunk, s az EU-ban leggyengébb Por­tugáliában is 6,48 euró. A most véget ért davosi világgazda­sági csúcson újabb minősítések várha­tók. Tudnunk kell, hogy hol állunk a csatlakozás előtt. (Magyar Nemzet) sajátosan magyar gondokra keresik a lehetséges megoldásokat. A politiku­sok esetében is elsősorban arra kíván­csiak: milyen értékekkel gazdagították, gazdagítják az egyetemes és magyar kultúrát? Markó Béla meghívásakor is elsősorban a költőre és „csak” másod­sorban a politikusra voltak kíván­csiak... A regionalizmusról is akkor tartot­tak kerekasztal-megbeszélést, amikor a témáról csak elvétve jelentek meg ta­nulmányok. Már az első évkönyv ilyen kérdésekre kereste a választ: volt-e rendszerváltás Magyarországon? Men­ni vagy maradni? (a délvidéki magyar­ság dilemmája), hogyan próbálták a ro­mán hatóságok végleg kiűzni az erdé­lyi magyarságot? Milyen ökológiai ká­rosodásokat okoz a bősi vízi erőmű? A tíz évkönyvben közölt tanulmá­nyok releváns cáfolatai a „merjünk ki­csik lenni!” furcsa jelszó tarthatatlan­ságának. Az Olaszországban élő filo­zófus, tudós, Fáj Attila példákkal bi­zonyítja, hogy a türelmes, békés, vér nélküli „magyar modell” akár sikeres is lehet: az írek így vívták ki a függet­lenségüket, a passzív ellenállás világ­hírű megteremtője, Gandhi, a Deák Fe­­renctől „tanult” módszerrel ültette a tárgyalóasztalhoz az ellenfelet. Ha még hozzátesszük, hogy az Amerikai Egye­sült Államok Függetlenségi Nyilatko­zatában az 1568. évi tordai ediktum több alapgondolata is megtalálható, ak­kor egyértelművé válik: a kis nemzet, nagy nyavalygások alapállással soha nem lehetünk versenyképesek. A bé­csi „Europa”-Club minden rendezvé­nyével, előadásával, kiadványával, za­rándoklatával - a magyarság egyete­mes értékeinek tudatosításával - éppen ez ellen a bénító kishitűség ellen küzd: nincs turáni átok - más népek is ugya­nolyan szenvedéllyel civakodnak ma­guk közt -, csak emberi butaság. Véleményem szerint Görömbei András: A kisebbségi magyar irodal­mak helye az egyetemes magyar iro­dalomban, Kosáry Domokos: Magyar­­ország integrálódása Európába, Szoko­­lay Sándor: Magyarságunk és hitünk megőrzése a zene által, Gazda József: Megpróbáltatott nemzet, Sylvester La­jos: „Amikor még Kossuth apánk ve­zér volt”, dr. Kiss Elemér: Bolyai Já­nos kéziratos hagyatéka, Radics Éva: Liszt Ferenc magyarsága, Zelnik Jó­zsef: Tokaj, Magyarföld című veretes tanulmányát egy mindenki által hoz­záférhető külön kötetben kellene kö­zölni. Akárcsak a tavalyi, a jubileumi évkönyvben közölt bácskai zarándok­lat, és a jugoszláv partizánok által le­mészárolt mintegy 40.000 magyar előtti tisztelgés balladai hangvételű, drámai intenzitású, fényképekkel il­lusztrált beszámolóit. A tíz évkönyv mindenike éppen csak megemlíti a magyar színházak, előadóművészek, együttesek bécsi turnéit, telt házakat vonzó fellépéseit. Székely Szabó Zoltán „jóvoltából” alig van olyan határontúli társulat, amely ne érezte volna, hogy a bécsi magyarok milyen érzékenyen reagál­nak minden kivételes színházi pro­dukcióra, alig volt, van olyan neves színművész - talán elég, ha Sinkovits Imrére hivatkoznom a legnagyobbak közül aki ne élte volna át mindazt, amit Kölcsey Ferenc (Kosa László et­nográfus, néprajztudós írta be az idé­zetet a vendégkönyvbe) megfogalma­zott: „A hazának szent neve nem csa­­tolá magát a föld porához, emberek teszik a valóságos hazát, nem az élet nélküli halmok és térségek, mik ezer­féle népnek érzéketlenséggel adhat­nak lakást.” A bécsi ,,Europa”-Club nagyon so­kat tett és tesz azért, hogy olyan fogal­mak, mint haza, nemzet, az egysége­sülő Európában se minősüljenek időszerűtlennek és elavultnak. A tíz év­könyv előadásainak újraolvasása olyan élménnyel gazdagított, amely nélkül sokkal szegényebb, sérülékenyebb, ki­szolgáltatottabb lennék. Bizonyára so­kan hisznek abban, amit Beregszászi Olga színművész a vendégkönyvbe be­jegyzett: „Akkor leszünk valakik Eu­rópában, ha erős nemzetként, erős test­vérként megfogjuk egymás kezét és ki­alakítunk egy Varázskört”. A tíz év­könyv e varázskor egy-egy láncszeme. Nagy-nagy érdeklődéssel várjuk e ki­vételes sorozat folytatását. Helyzetjelentés Magyarországról

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents