Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-08-01 / 8-9. szám

12. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. augusztus-szeptember A halál népbiztosa: Szamuely Tibor II. rész Lenin élt - de hogyan? Idegeit már az 1900-as évek elején kikezdte a szifilisz Ki volt Szamuely? - teszi fel a kérdést az 1920-as években egyik életrajzírója, majd ekként folytatja:,Nincs akihez ha­sonlítsuk a históriában. Jean Paul Ma­rat egy érzékeny lelkű szerzetes volt hozzá képest. Ahol szűkebb testőrségé­vel megjelent, hogy a maga módja sze­rint megmentse a proletárdiktatúrát, ott nemzedékekre emlékezetessé tette ne­vét. És mégis, nem minden ok nélkül szeretnénk lefokozni ennek az ember­bőrbe bújt fenevadnak az evilági csodák sorába tartozó nagyságát. Az a gyáva megfutamodás a megtorlás elől, amellyel a világot öngyilkosságával meglepte, azok álláspontját igazolja, akik kezdettől fogva, amióta vesztett há­ború által felvetett salak forgószelében a történelem színpadán megjelent, kö­zönséges hisztérikus gonosztevőnek tar­tották, akinek mindössze annyi köze van a történelemhez, hogy olyan időben élt, amikor jogbiztonság nem volt, és mint az uralkodó államhatalomnak rokon­szenves anarchikus energia büntetlenül tobzódhatott a vérben, amely után min­den idegszála szomjazott...” Talán évtizedek múlva is rémíteni fogja a magyar embereket ennek a go­nosztevőnek szörnyű emléke... Hozzá hasonló gonoszát és pokolit nem pro­dukált még a magyar történelem. Né­hány kalandor hazajön Oroszországból rubellel megtömött táskákkal, ördögi aj­kán népfelszabadítást és népboldogítást hirdet, kihasználja egy elgyengült or­szág szerencsételen vezetőinek a bár­­gyúságát, naivitását, megszervezi a cin­kostársak erős hálózatát, elbolondítja a jobb sorsra érdemes dolgozó tömege­ket, kormányra jut és bitorolt hatalmát arra használja fel, hogy elpusztítson mindent, ami kultúra, és ellopjon min­dent, ami érték, pénz, kincs maradt még ebben az országban. Amit nem tud hatalmi paranccsal el­venni, elveszi erőszakkal, gyilkolással, útonálló módjára, ahogy azt minden ko­rok banditái csinálták. Fehér Imre, a vörös hadsereg ezre­dese jelentésében, melyet Haubrich Jó­zsef akkori hadtestparancsnoknak és az olasz katonai missziónak küldött bátran és kertelés nélkül írta meg: „Vádoljuk Szamuelyt és a terroristákat a következő gaztettekkel: hatáskörüket túllépve sok ártatlan embert végeztek ki. A vádlot­taknak nem volt joguk magukat védeni, velük kihallgatás nélkül végeztek. Eljá­rásuk, amely minden legkisebb igényű humanitást is kigúnyolt, a következő volt: A terroristák, amint megérkeztek valamelyik községbe, a férfi lakosságot nyomban összeterelték és ütlegelték, Szamuely kiválasztott közülük 10-15, esetleg több személyt és anélkül, hogy a szerencsétlenekhez egy szót is intézett volna, átadta őket a Lenin-fiúknak. A Lenin-fiúk, mint a vadállatok estek neki a szerencsétlen áldozatoknak és elkezd­ték őket puskatussal, kézigránáttal ütni és rohamkésekkel szürkülni. Az embe­rek testéből patakzott a vér. Nagyon soknak eltörték a karját, a derekát, az­tán egy fa alatt székre állítva őket, nya­kukba akasztották a kötelet és megpa­rancsolták nekik, hogy rúgják ki maguk alól a széket. Ha a szerencsétlen mártír rettenetes félelmében ezt nem tudta megtenni, addig szurkálták késekkel, míg élet volt benne.” Ki volt Szamuely Tibor? Huszár Ká­roly legendás könyvében úja Szőllősy Oszkár a vörös grémium eme szörny­­alakjáról: „A munkásság körében is gyűlölt rémalak, aki perverz kéjjel ir­totta az embereket. Marat és Hébert de­kadens utóda, szürkearcú és szűk mell­kasé, alacsony fiú volt; orvos ismerő­sei szerint fertőzött vérű (lues), és tüdő­vészre hajlamos. A háború előtt egy pesti tudósítóújság tehetségtelen (állan­dóan monoklit viselő) riportere, a há­ború alatt tartalékos, 28 éves korában embergyűlölete és oroszországi tapasz­talatai révén kommunista-népbiztos. Izig-vérig degenerált, testileg és lelki­leg egyaránt elfajzott embertípus. A kor­mányzótanácsban összezördült Kun Bé­lával is, mert a vezér nem volt hajlandó teljesíteni egyik nyájas kívánságát, hogy nyomban a proletárdiktatúra kikiáltása után engedélyezzen legalább három napi szabad rablást a csőcseléknek. A munkástanács ülésén ő adta ki a jelszót: »Halál a burzsoáziára!« s másnap a körutakon hömpölygő tömeg dühöngve ordította utána: »Halál a burzsoáziára!« Felhatalmazták áprilisban, hogy a vö­rös hadsereg operációs területe mögött és az ellenforradalmi akciók színhelyén saját személyében gyakorolja a rögtön­ítélő forradalmi törvényszék jogait. Fel­adatát teljesítette is: akiket a helyi mun­kástanácsok egyes tagjai »fehéreknek« jelöltek meg, azokat formális kihallga­tás nélkül felakasztatta a legközelebbi körte- vagy almafára. Rendszerint kéz­­legyintéssel vagy jelbeszéddel mondott halált az elébe vezetett áldozat fejére; (szájában Hölgy cigaretta lógott). Né­melykor azonban szóbeli ítéletet is ho­zott: »Menjen a fa alá!« Ez hóhérainak éppen elég volt. Ki­végeztetett, ötlet­szerűen előállított olyan embereket is, akiket a gyanúnak árnyéka sem érhe­tett, s főként azért, mert a gyűlölt föld­műves parasztosz­tályhoz tartoztak. Dunapatajon meg­látott egy sebesült parasztot katonaor­vosok kezelése alatt, utasította or­vosait, hogy temes­sék élve a halottak közé. Sopronköves­­den egy Schmidt nevű öreg vasúti pénz­tárost akasztott fel egy berkenyefára, s annak 20 percig tartó vergődését végig­nézette a fiával is; felakasztatta azután ugyanarra a fára a fiút is az atyja mellé. Rövid idővel a bukásuk előtt katonai diktatúrára törekedett s hívei már el is készítették azoknak a kiszemelt állam­­hivatalnokoknak, rendőrközegeknek és főuraknak kétezres névsorát, akiket le akartak mészárolni mind egy szálig, há­rom óra alatt.” „A legkíméletlenebbül, kegyetlenül kell letörni a burzsoáziát” - hirdeti a Vö­rös Újság 1919. június 27-i számában. „Még fogcsikorgatva tűrik - írja ugyan­ez a lap április 4-i számában - a prole­tariátus diktatúráját, még bíznak az en­tente katonáiban, még remélik a kapita­lizmus feltámadását. Az ideológiájuk még ép. Még osztály a burzsoázia, és mint osztálynak megvannak az osztály­érdekei. .. Kegyetlennek kell lenni!” Igen természetes, hogy a gyilkos­ságra való felbujtás, a kegyetlenkedésre való uszítás a kevésbé intelligens vidéki sajtóban még szemérmetlenebbül nyílt, még kvalifikálhatatlanabbul brutális volt. „Halál az ezerholdasokra!” „Lámpavasra az urakkal!” „Kínozzátok meg a burzsujokat!” Ezek voltak a cí­mei a vidéki Times-ek és Figaro-k „ve­zércikkeinek”. Nem is volt feltűnő pél­dául a Somogyi Munkásban, amikor azt írta, hogy „gyáva, rongy polgárok vé­rével kell lemosni múltunk szenvedéseit s a legkevesebb, ha ma életével lakói minden kizsákmányoló, amiért idáig érte szenvedtünk.” Az egyenlőség és szeretet új világá­nak sajtója csupa gyűlölet volt és kö­nyörtelen, semmit soha megbocsátani nem tudó bosszú. Minden lapjának minden hasábján azt harsogta, hogy még enni sem szabad a volt burzsoázi­ának, el kell venni még a mháját, laká­sát is. Kényszermunkára kell fogni, mégpedig a legaljasabbra, a legobsku­­msabbra, amelyet önérzetes munkás nem vállalhat. ,A burzsoá még mindig él, sőt jól él” - tör ki 1919. június 14- én egy Biermann István nevezetű elv­társ. A szeretet egyik apostola, Pogány József népbiztos azt harsogja 1919. má­jus 3-án, hogy ne ujjongjon a burzsoá, ha leverik a románok a proletárforradal­mat, „mert minél inkább közeledik az ellenség, annál elviselhetetlenebbé tesszük megkínzásukat, s mielőtt el­bukna a vörös lobogó, burzsoák véré­vel fogjuk még vörösebbre festeni.” Ugyanezen a napon egy Surek (másik nevére nem sikerült rábukkanni, a Mun­kásmozgalom történeti lexikon máso­dikjavított és bővített kiadásából is ki­maradt, pedig olyan kiváló cikkszerző­ket tud magáénak, mint Avar János, Eré­nyi Tibor, Gábor Sándorné, Niederha­­userEmil, Kende János, Szenes Ivánná, stb.) nevű „államférfi” azt ajánlja, hogy a bukás éjszakáján mészárolják le a pol­gárságot s már a IV. kerületi (belvárosi) munkástanácsok össze is írták a lemé­­szárolandók listáját. Meg is volt e cikkeknek a hatása. Budapesten a Lenin-fiúk kínoztak, gyil­koltak halálra bárkit, akinek az orra nem tetszett, s hogy a szadista terror delelő­­jén mégis mérséklődött ez az orgiázás, az nem is rajtuk, hanem az entente missziókon, s főként Romanelli Guido olasz ezredesen múlott, aki gátat tudott Szamuely Tibor szabni az őrjöngésnek, amikor a közeli vég sejtelme gyáva behódolásra kész­tette a kommunizmus Néróit. Vidéken azonban dühöngött a vad és vak bosszú. Alig van vidék, ahol ne né­pesítették volna be akasztófák a kicsi falvak főtereit, ahol halomra ne lőtték volna az ártatlanok tömegeit, s ahol a kis főutcácskák akácfáin vagy eperfáin ne lógtak volna a föld népének legtu­­datosabb, legértelmesebb vezérei. S e tömeggyilkolások, a nekivadult kegyet­­lenkedési düh rettegett apostola Szamu­ely Tibor, egy tehetségtelen, jelentékte­len vidéki újságíró, gyorsíróból „ve­zérré” kinőtt rémregényhős volt. Neve olyannyira a cinikus, - talán beteges - kegyetlenkedési, gyilkolási mánia fo­galma lett, hogy még vezértársa is un­dorral út róla. .Nekem nagyon rossz véleményem volt már évek óta Szemuelyről, erről a jelentéktelen monoklis húlapúóról - úja az egykori Göndör (Krausz) Ferenc le­gendás opusában, a Vallomások köny­vében -, nem voltam hajlandó Szamu­ely Tibort komoly forradalmárnak te­kinteni, és a proletárdiktatúra szégyen­foltjának tartottam. És tartom máig is, ennek a degenerált, beteg embernek a garázdálkodását. Csak alkalomra les­tem, hogy súlyos támadást intézzek a terroristáknak e szemefénye, és minden békés és rendes ember réme ellen. Az alkalomra nem kellett sokáig várakoz­nom, mert Szamuely egyre nagyobb lendülettel került az események hom­lokterébe és neki Kun Béla jóvoltából valóban igen jelentékeny szerepe volt a magyar kommünben. Az 500-as mun­kástanács egyik ülésén történt, hogy megkezdése előtt odajött hozzám Sza­muely Tibor, ki jól tudta, hogy gyűlö­löm és megvetem őt. Barátságosan üd­vözölt, aztán belenyúlt a zsebébe és ki­vett egy csomó gyűrűt, láncot és egyéb ékszereket, és azt markában csörgetni kezdte, és így szólt hozzám: »Tudja, Göndör elvtárs, hogy amit a markom­ban csörgetek, ezek frissen akasztott emberek ékszerei...?« Rettenetes utálat fogott el, és a dühtől valósággal elsár­gulhattam. A frissen akasztott emberek ékszerei' ahogy ezt a beteg, veszett em­ber mondotta, megdöbentően hatott rám. Csak annyit tudtam neki mondani, hogy »pfuj« aztán sarkon fordultam, ott­hagytam, és bementem az ülésterembe, ott leültem egy pádra, és elhatároztam, hogy ma leszámolok ezzel a Szamue­­lyvel...” Bálint István János Mogorva és ingerlékeny lett; elvisel­hetetlen volt számára a zenehallga­tás, különösen a hegedű hangja - idé­zik fel Lenin szifiliszes bántalmainak első tüneteit társai, ismerősei. Fele­sége, Krupszkaja asszony memoárja szerint már 1902-ben egyértelmű volt a fertőzés. Számos legenda övezi: a „jó” ve­zetőről, akit aztán a gonosz Sztálin követett; az energikus, puritán nép­vezérről, a forradalom atyjáról. Le­ninről máig is kevesen tudják, hogy súlyos, idegbetegséggel is járó kór, a szifilisz okozta halálát; igaz, az sem köztudott, hogy felelős az európai történelem legelső megsemmisítő tá­borainak létrehozásáért. (A jó veze­tőről szóló legendát az utóbbi más­fél évtizedben több elismert törté­nész, így Richard Pipes és Stephen Courtois is cáfolta - a szerk.) Az inkább puccsnak nevezhető 1917-es bolsevik hatalomátvételt kö­vető esztelen tömeggyilkosságokért természetesen nem e kóros lelkivi­­lágú figura betegsége a felelős, ha­nem ő maga. A szélesebb közvéle­mény előtt máig csak dezinformá­­ciók által ismertté vált alakjának jobb megismeréséhez mégis hozzájárul­hatnak azok az orvosok és történé­szek, akik tanulmányozták Lenin vérbaját és idegbetegségét. A European Journal of Neurology 2004. júniusi száma részletesen leírja Lenin betegségének és halálának tör­ténetét (a szovjet vezető ugyanis 80 évvel ezelőtt halt meg). A folyóirat cikke rámutat: elterjedt jelenség, hogy politikai vezetőket pusztán be­tegségük miatt nem mentenek fel munkájuk alól. Ha a betegség köz­tudottá válása megbélyegezné a po­litikust, például mentális kórban vagy szexuális eredetű fertőzésben szenved, előfordul, hogy eltitkolják az elváltozást. Lenin (1870-1924) is­kolapéldája lehetne a „nem-demok­ratikus” vezetőnek - írja a szaklap, rámutatva, hogy a diktatúra az ő ese­tében 70 éven keresztül konzekven­sen tagadta a szovjetállam alapítójá­nak degenerált elváltozásait. Sőt, annak ellenére, hogy a szov­jet rendszerváltás után adekvát ada­tok, dokumentumok tömkelegé vált ismertté Lenin szifiliszéről, az orosz orvosi irodalom továbbra is csak marginálisan foglalkozik a kérdéssel. Vlagyimir Iljics Uljanov, akit fel­vett nevén, Leninként ismert meg a világ, a modernkori történelem pro­minens figurája volt. Lenin alapította meg a Szovjetuniót és a Kommin­­ternt. O alkotta meg az úgynevezett szocialista forradalom és a proletár­­diktatúra elméletét, amelyet aztán a gyakorlatban is megvalósított. (Step­hen Courtois alapműve A kommuniz­mus fekete könyve szerint mintegy 70-100 millió áldozata volt a bolse­vik diktatúráknak.) Igen aktív tevé­kenysége után 1924-ben meghalt - zárul le a diktátornak méltatlanul rit­kán nevezett szovjet vezetőről köz­ismertté vált adatok sora. A hivatalos verzió szerint Lenin betegségének első tüneteit 1922-ben észlelték. Az orvosi szaklap viszont kiemeli: ezzel szemben Lenin fele­sége, Krupszkaja asszony már 20 évvel korábban, 1902-ben tisztában volt vele, hogy férje szifiliszes. Bo­risz Petrovszkij, egykori szovjet egészségügyi miniszter egyébként szintén megállapította, hogy Lenin betegsége mindenképpen több mint 10 éve tartott, amikor úgymond fel­fedezték. Lenin betegségéről az első doku­mentumok 1900-ból keltezettek. Né­met ideggyógyász szakorvosok és pszichiáterek foglalkoztak vele; kö­zöttük olyanok is, akik a szifiliszes megbetegedések specialistái voltak. Két hétig kórházban feküdt, betegsé­gének okát ekkor állítólag nem tud­ták megállapítani. Krupszkaja visszaemlékezéseiből kitűnik: a leendő népvezért beteg­sége ingerlékennyé tette. Nem tudta elviselni a zajokat, különösen a he­gedűszót. Bármilyen zajt hallott, csendet kért. Irtózatos fejfájások kí­nozták, megakadályozva, hogy dol­gozzon. Kezelésének állomásai is arról ta­núskodnak, hogy a kommunista nép­vezér körül kialakított mítosszal el­lentétben Lenin egyáltalán nem volt puritán. A jó nevű svájci klinikán, a Borhardton pihent már 1898-ban; hogy fiatalkorában hol szedte össze súlyos kórságát, azt nehéz volna ki­deríteni, hiszen épp úgy éldegélt Zü­richben mint Genfben, Prágában, Bécsben vagy Londonban. (Mint közismert, az úgynevezett hadikom­munizmus idején az ő utasítására minden teketóriázás nélkül lőttek agyon orosz parasztokat azért, mert nyomorúságos búzácskájukat a pri­békek elől elrejtve akarták biztosítani családjukat az éhhalál ellen. Ezek a muzsikok még csak a szomszéd fa­luban sem jártak - a szerk.) Az orosz orvosi szakirodalom ki­zárja, hogy Lenin később egyre el­hatalmasodó, bénulásokkal és roha­mokkal járó betegségét az ellene el­követett 1919-es merénylet okozta volna. Viktor Oszipov, a híres orosz pszichiáter, aki Lenint 1923-ban ke­zelte, részletesen leírja a népvezér ro­hamait, amelyeket természetük alap­ján több stádiumba sorolt. Már 1922- től időnként lebénult testének jobb fele, így jobb keze is. Rohamok kí­nozták, amelyek mintegy 2-20 per­cesek voltak. 1923-ban már halluci­­nációk is kínozták, visszatértek fej­fájásai. 1924-re rohamai 50 percekig tartottak. Boncolásakor az agyban igen sú­lyos elváltozásokat találtak. Talán nem véletlenül: az idegrendszert ká­rosító neuroszifiliszben szenvedett Lenin, s az ő korában ezt a betegsé­get még enyhíteni sem igen tudták. Szifiliszes tünet többek közt az elme­zavarok, bénulások kialakulása is. Több fotó is készült a tolókocsi­ban ülő, elmebajos tekintetű Lenin­ről élete utolsó szakaszában; a világ­nak 70 évet kellett várnia ahhoz, hogy ezek a felvételek nyilvános­ságra kerülhessenek. A diktatúra következetesen eltit­kolta a vezér betegségét, ez lehetővé tette, hogy egy újabb diktátor, Sztá­lin Dzsugasvili rendezze be hatalmát. Innen már valamivel ismertebb, mi­képpen alakult a szovjet állam sorsa - illetve, hogy miképpen alakította azt mintegy három évtizeden keresz­tül az a vezető, akit csak nemrég, vo­nakodva töröltek Budapest díszpol­gárainak sorából. (Magyar Nemzet Online) M.A. BLYTHE BERNIER, INC. Temetkezési vállalat Gyász esetén temetkezési vállalatunk együttérzéssel, a magyar hagyományok szerint nyújtja a kívánt szolgáltatást. 940 Ogilvy Ave., Montréal, Qué. 495-8082

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents