Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-08-01 / 8-9. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. augusztus-szeptember Mindig gondolni rá DOMONKOS LÁSZLÓ „Itt van a menyasszonyod levele... Azt úja, hogy legyen bár ellenség évekig a hegyeken és a síkságokon, hűsége meg nem törik: és visszavár szíve minden dobbanásával. Felébred, bármily sötét az éjjel, ha lépteket hall az ablaka alatt, megismeri a fehér galamb lehulló tollán a te üzenetedet, meghallja a süvöltő szélben a te messzi sóhajtásodat. Vár... vár a Tisza mellett, vár a Kárpát alatt, jelen van Erdély ősi országútjain, a Bánátban búzavirág kékségével virít, Pozsonyban a harangok hangjában maradt meg a szava, hogy nyomban ráismerni.” (Krúdy Gyula: Az utolsó garabonciás, 1920) Két ember beszél a magyar történelemről. Az 1867-es kiegyezéssel kezdik és szépen, logikusan haladnak a századforduló, majd a legszömyűbb magyar évszázad, a 20. első évtizedei felé. Történelmet mondanak, a legnemesebb és leghasznosabb értelemben. Igazat mesélnek. Színesen, érdekesen, elevenen. Olyan felkészültséggel és ezzel párhuzamosan olyan invenciózus emelkedettséggel, ihletettséggel, hogy „szakmaiság” és líra ily magas szintű elegye csak álszakmai nagyképűsködéssel leplezett, ordas irigykedést válthat (vált is) ki. Hogy a túlsó oldalon, még hagyján, ez várható is, természetes is. Ám egy, állítólag a mi oldalunkon lévő hetilapban ez olvasható: „a történeti tények gyenge, olykor téves ismertetése mellett jórészt éppen az árnyaltság (...) hiánya miatt rossz film Koltay Gábor Trianonja”. (Ablonczy Balázs: A történelem leckéi, Heti Válasz, 2004. augusztus 19.) A történeti tények gyenge, „olykor téves” ismertetésével, no meg az árnyaltság hiányával ezek szerint döntően két ember vádoltatik az ügyeletes ifjú titán szerint: Nemeskürty István tanár úr és Raffay Ernő. Ok ketten ugyanis azok, akik Koltay Gábor filmjének jó negyven perces első szakaszát egészen parádés élménnyé teszik, amint egymást váltva, egymást kiegészítve-folytatva (nagyon átgondolt, kitűnő vágástechnikával) elmesélik nekünk az 1867-től Trianonig vezető utat. Nagyjából a két legavatottabb, legmegfelelőbb ember, akitől történelmet lehet (lehet? kellene!) tanulni ma Magyarországon. (Ormos Mária-, Romsics Ignác- és egyéb rajongók kíméljenek. Bár sajnos nem nagyon kímélnek.) Hogy az árnyaltság hiányának vádja akár Nemeskürty és Raffay, akár a Koltay-film egészét tekintve mit is jelent, sajnos már régóta jól tudjuk. Először is azt, hogy - éppen ettől figyelemreméltó, kiemelkedő, nemzetstratégiai szempontból nélkülözhetetlenül hasznos, fontos, tehát JÓ a film. Másodszor: „az árnyaltság hiánya” azt jelenti, hogy a szóban forgó mű végre annak nevez történelmi figurákat, amik: például Károlyi Mihályt hazaárulónak, akinek a magyarság óriási szégyenére máig szobra van a főváros szívében; hogy annak tartja a „haladó baloldali” erőket, amik valójában voltak: a nemzeti katasztrófát elősegítő, iszonyúan kártékony szerepet játszó, hazafiatlan és magyarellenes kollaboráns bandáknak, Galilei Köröstül, Hatvanystul, Jászistul együtt. Hogy végrevalahára tényleg nemzeti szellemben, a magyarság ügyével azonosuló, azt pártoló, azzal együttérző és nem jólrosszul leplezetten azzal finomkodva vagy gyűlölködve szembenálló hangnemben és módszerrel tárgyalja és interpretálja a közelmúlt történelmét. És így tovább... Fentiekből talán már jól látható, érzékelhető: nem mindennapi eseménnyel gazdagabban múlt el az idei nyárelő Trianon-évfordulója Magyarországon. Koltay Gábor Trianon-filmjének már a története is igazi magyar rémhistória, jelenidejű budapesti horror: még 2002-ben az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) a rendező Velünk élő Trianon című, 14 részesre tervezett dokumentumfilm-sorozatát 15 millió forint támogatásban részesítette. A rendező a szerződésben előírt határidő előtt, rendben átadta az elkészült sorozatot a Műsorszolgáltatási Alapnak és elszámolt a rendelkezésére bocsátott pénzügyi kerettel is. Az elkészült alkotás végső bemutatási határideje 2003. december 31 -e volt. A Magyar Televízió novemberben a bemutatási határidő módosítását kérte, ezt az ORTT 2004. június 30-ig terjedően engedélyezte. A bomba idén februárban robbant: a tévében bejelentették, hogy a márciusra tervezett bemutatót elhalasztják, a sorozatot nem sugározzák, mivel több „tartalmi probléma” miatt nem tartják bemutatásra alkalmasnak, a munkát „át kellene dolgozni”. Az MTV májusban hivatalosan is lemondott a bemutatás jogáról. Koltay Gábor nem csüggedt és nem háborgott: rövid időn belül elkészítette a 14-szer egyórás sorozat közel kétórányi, „sűrített” rendezői változatát, amit a Trianon-évfordulóra zsúfolt, igen emlékezetes díszelőadáson mutatott be az Uránia Nemzeti Filmszínház. Magyarország 1945 utáni történetének első, legelső Trianonról készült filmjeként. A Trianon nevű nemzetgyilkossági kísérlet, írjuk le hát sokadszorra, a magyarság, nemzetünk, fajtánk hosszúhosszú évtizedek óta leggyötrőbb, teljességgel középponti jelentőségű kollektív traumája, legmegoldatlanabb problémája, legszívszorítóbb fájdalma és múltja-jelen-jövője szempontjából legmeghatározóbb kérdésköre - gazdasági, társadalmi-politikai, néplélektani, demográfiai és még Isten tudja, hány- és miféle szemszögből egyaránt. Még mindig nagyon ritkán és kevesen emlegetjük azt a mondatot, amit éppen a franciáktól kellene eltanulnunk, hogy Trianonnal végre-valahára tudjunk mit kezdeni s a Tettek ideje érkezzen el végre: „mindig gondolni rá, sose beszélni róla”. Hanem - cselekedni, tehetnénk hozzá szigorúan. És bizony nemzeti szellemű értelmiségi számára a legfőbb mai cselekvés ez ügyben is persze hogy a Mű. És semmi más. Koltay Gábor filmjében politikusok, történészek, írók-költők, közéleti személyiségek, tanárok, diákok egyaránt megszólalnak, beszél Duray Miklós és Csurka István, Szűrös Mátyás és Fejtő Ferenc is, s ami talán még ennél is fontosabb: beszél, szól, kiált elemi erővel - maga a fájdalom. A csonkítottság, a szörnyű gaztett iszonyata. Kiváló - mostanra nagyjából már megismert - irodalmi művek, Reményik Sándortól Wass Albertig. Sőt, dalok is, az érzelmi hatást fokozandó. Miként a nagyszámú bemutatott dokumentum és a körbejárt kérdések: hogyan, milyen alapállással szemlélte a trianoni csapást a mindenkori magyar társadalom, milyen lehetőségeink lehetnek a jelen körülményei közepette, hogyan, miként lehet és kell átélnünk legnagyobb nemzeti tragédiánkat, ki-ki hogyan és mit tehet a maga helyén? Emlékezni, emlékezni és emlékeztetni. Mindig gondolni rá. És ugyanezen az évfordulón a magyar vidéken, a Dunántúl Várpalota nevű városának egykori Zichy-kastélyában megnyílt az első, a legeslegeslő Trianon-múzeum. Amelynek létrejötte legalább annyira - ha nem méginkább - jellegzetes mai magyarországi rémhistória, mint Koltay Gábor filmjének a sorsa. Még 2001 novemberében hozta létre Bayer Zsolt író-publicista, Tőkéczki László történész, Cseh Tamás előadóművész és Szabó Pál Csaba múzeológus-történész azt az alapítványt, amellyel a következő év tavaszán bérleti szerződést kötött a kastélyt addig használó Honvédelmi Minisztérium. A támadások ezután szinte rögtön megkezdődtek. Mindenféle pénzügyi machinációkról kerengtek a hírek - a régi, jól bevált szomszédaink és honi ellenségeink által különösen kedvelt módszer, midőn a tolvaj kiált rablót -, eredmény: az alapítvány korábban megígért támogatásokat sem kapott meg, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma pedig nem folyósította a miniszteri keretből elnyert nyolcmillió forintot. A 2002-es választások után pedig a szégyenszemre átmenetileg miniszterként is regnáló, minősíthetetlen Görgey Gábor egyszerűen visszatartja ezt a kifizetendő összeget. És így tovább... A múzeum megnyitása így egyre csúszik, egészen 2004 nyaráig halasztódik. Ilyen a sorsa ma Magyarországon mindennek, ami a nemzet legnagyobb tragédiájával kíván érdemben foglalkozni... A múzeum azonban, mindezek ellenére: él, látogatható és látogatandó. Mert már mostani, távolról sem teljes vagy kihasznált állapotában is nagyszerű. Láthatók ittazl918-1920 óta elpusztított Kárpát-medencei magyar köztéri szobrok, emlékművek, a dévényi vagy a zimonyi ezredéves emlékműtől az aradi Kossuth-, a marosvásárhelyi Bem-, a zombori Schweidel-szoborig és tovább. Irredenta emléktárgyak, a legváltozatosabb kivitelezői formákban: gyufásskatulya, rajzszögesdoboz, ceruza... Dokumentumok, térképek, címerek, emléktárgyak. Satöbbi. Mindig gondolni rá. A nemzet rejtekező szellemének, a magyar irodalomnak emberei, akik a rettenetes amputálás után éppúgy pontosan tudták a helyüket és dolgukat, mint utódaik 1956-ban, Vérző Magyarország címmel 1920-ban egy antológiában siratták a régi országot és sorakoztak fel a jövő meghódítására (szerkesztette: Kosztolányi Dezső). Krúdy, Babits, Móricz, Juhász Gyula, Gárdonyi, Szabó Dezső, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád állt csatasorba, vállt vállnak vetve, válogatott seregként. Tudták: mindig gondolni rá... És ugyan mik hozzájuk képest a jelen hazaáruló akadékoskodói? Hiszen a helyzet semmit sem változott, főleg ami Krúdy utolsó garabonciásának - vagy éppen Juhász Gyula Pozsonyának várakozását illeti: „Csokonait itt várta a diéta, / Petőfit is és az a nyurga, méla, / Szelíd diák, Reviczky, itt merengett, / Hol most új bánat árvul a ligetben / S a márványszép királynő téli estben / Magyaljaira vár a Duna mellett.” Kései sirató egy igazi elnökért Idestova 18 éve, hogy a következő 50, 100 vagy ki tudja, hány esztendőre eldőlt Magyarország, Közép-Kelet-Európa, de vélhetően a nagyvilág sorsa is. 1986. október 11-12-én az izlandi Reykjavíkban a szovjet-amerikai csúcstalálkozón Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan megegyezett abban... miben is? Máig sem tudjuk pontosan. A lényegét azonban igen. Hogy mik lettek a következmények. Hogy mi minden változott meg, mi vált semmivé, mi minden történt meg, amiről milliók szentül és egyben a lehető leglogikusabban hihették, hogy nem fogják megérni. És megérték. És nem utolsósorban tudjuk már azt is, hogy igazából nem is megegyezésről volt szó ott az izlandi fővárosban - hanem egy, egyetlenegy embernek korunkban szinte páratlan, világtörténelmi horderejű bravúrjáról. Olyan politikusi csúcsteljesítményről, amelynek végeredménye korszakos jelentőségűvé lett. A huszadik század hetvenes éveinek végére a Nyugat ostoba farkasvaksága a második világháború vége óta ismét nyilvánvalóvá lett. A világhódításban már jó három évtizedes rutinnal rendelkező fasiszta-kommunista szovjet-orosz birodalom felismerte, hogy a magyar forradalom és szabadságharc leverése után a hatvanas évek elejére - a berlini és kubai válsággal „megfejelve” - a nyugatiak már csak szavakban (azokban is csak annyira-amennyire) próbálnak szót emelni és nagyon is jelképesen gátat vetni a világméretű posztsztálinista előrenyomulásnak. Magyarán: majdnem kényükre-kedvükre azt tehetnek, amit akarnak, izzíthatják a világforradalmat Ázsiában Vietnamtól és Laosztól Afganisztánig, Afrikában Etiópiától Mozambikig, Közép-Amerikában Dominikától Salvadorig. A Nyugat s élén az Egyesült Államok béna tehetetlenkedése kitűnő táptalaj a „détente”, az „enyhülés” trójai falovának hódító gélemmé táplálásához. Elkeseredetten mondogattuk akkoriban, hogy a Nyugat alighanem csak akkor fog felébredni, ha - új változatban 1940-hez hasonlíthatóan - nemsokára majd a Vörös Hadsereg alakulatainak csizmái csattognak a párizsi Champs Élysées flaszterján. Politikai kudarcok, meghátrálások sora, átlátszó, általuk mégis következetesen „bevett” trükkök, közben mindinkább fokozódó lassú, szívós szovjet térhódítás világszerte. És ekkor színrelép valaki. Jóformán az első perctől kezdve - így szokott ez lenni - bizalmatlan, ellenséges rosszindulat fogadja, még az övéi között is. Hát még egyebütt, hát még a „túloldalon”! A legelső támadási felület: hogy színész volt, hollywoodi westemek hőseit, a saloonban keménykedő cowboyokat alakító amerikai álom-megtestesítő, aki, ugyebár, ennek megfelelően „primitív” és „veszélyes”. És amint az Egyesült Államok elnökeként 1981- től tevékenykedni kezdett, szinte rögvest háborús uszító lett belőle, aki ráadásul hülye ripacs és bunkó cowboy, azaz marhahajcsár. Ronald Reagan, a huszadik század második felének kimagaslóan legnagyobb amerikai elnöke világtörténelmi léptékkel mérve is nagy politikus, históriát formáló, történelmet alakító, tiszta, becsületes, mélyen erkölcsös, jellemes és bátor férfi volt. Ő volt a remény embere a szovjetorosz iga alatt élő tízmillióknak - a legelső nyugati ember, aki ennek felelősségével tökéletesen tisztában volt és élt is ezzel az isteni-emberi felhatalmazással. Igazi Elnök volt. Nemcsak a pipogya Carterhez, a pojáca Clintonhoz vagy a teljességgel alulmúlhatatlan, minősíthetelen Majomemberhez - a legmagasabb mércéhez mérten is. Azonnal felvette a kesztyűt, amit a sorozatos és egyre arcátlanabb moszkvai provokációk, világpolitikai machinációk jelentettek. Egyetlen nyugati vezető politikusként kimondta, hogy kétszer kettő az négy- hogy a Szovjetunió, a vörös fasiszta világhódító, gyilkos hatalom a Gonosz Birodalma. (Mi más is lehetett volna?) És harcolni kezdett. Nem, nem mint a westemben a cowboyok- ahogyan az ókori mitológia halhatatlan hősei. Nem alkudott, nem fogadta el a „status quo” álszent, hazug komformizmusát, megindította az amerikai történelem legnagyobb fegyverkezési programját, vállalta az irdatlan költségekkel járó fegyverkezési versenyt, keresztülvitte, hogy az oroszok legnagyobb rémületére igenis telepítsék Nyugat-Németországba a Pershing-rakétákat, a Gonoszt nem partnernek, hanem annak tekintvén, ami: megsemmisítendő ellenségnek. Kitartó volt és rendíthetetlen, szívós és rettenthetetlen, okosan ravasz és tántoríthatatlan. És a csoda megtörtént. Mert a csodák nagynéha, iszonyatosan erős hitből fakadva, no meg némi Fennebbvalói segédlettel igenis megtörténnek. A Ronald Reagan nevű igaz férfiúnak volt nagyon erős hite - egyszerre hitt az emberi tisztesség és akarat mindenhatóságában, „az” amerikai (akkor még létező) embereszményben és az alapigazságban, miszerint a béke önmagában nem érték, békéről csak szabadságban lehet komolyan beszélni. S noha ellenségei szerint állítólag ostoba és vakmerő fajankó volt, jobbik esetben is együgyű cowboy, zseniális volt gyakran hangoztatott felismerése: a szabad ember minden fejlődés legfőbb motorja, ezért az embert fel kell szabadítani kora lehetőleg minden jelentős terhétől, hogy alkotni, szárnyalni tudjon - ez a befektetés később az országnak sokszorosan megtérül. És a nagy külpolitikai diadalok után a belpolitika eredményei szinte csak mellékesen: 1982-től az amerikai gazdaság nyolc éven át történetének egyik legnagyobb fellendülését kezdi meg, húszmillió új munkahely létesül, az Egyesült Államok lekörözi az őt hosszú évek óta szégyenteljesen maga mögé utasító Japánt, megtörténik az USA történelmének legnagyobb adócsökkentése, radikálisan leépítik az állami apparátust. .. és még lehetne folytatni. Ez a reklám-mosolyú kristály-ember közben rendíthetetlenül hirdeti, hogy az az állam, amely az embereket megfosztja a szabadságtól és központilag irányítani próbálja mindennapjaikat, csak ama históriai szemétdombon végezheti. És hozzáteszi: a legújabb kor alapvető tévedése, hogy elhiszi, pár tucat ember jobban ismerheti az emberek problémáit, mint az emberek maguk. Vissza kell adni a saját sorsunk feletti döntések jogát - és így, ennek megfelelően kell alakítani a politikát, kül- és belügyet egyaránt. Ronald Reagan a magyarságnak valóban azt hozta el, amit legnagyobb, legyőzött ellenségéről évtizedeken át hazudtak nekünk: a szabadságot. Annak lehetőségét és ígéretét, hogy sorsunkat saját kezünkbe vegyük. Három évtizedes késéssel bár, de hittel és becsülettel, őszintén segítségére sietett a Corvin-közieknek, a Széna térieknek, a Tűzoltó utcaiaknak és mind-mind a többieknek, összefogott hősi halottaink szellemével, azok meg neki segítettek, és együtt tényleg, nagyon is valóságosan, mindörökre legyőzték az oroszt, bosszút álltak a megerőszakolt nők tízezreirért, a málenkij robotra és a Gulagra hurcoltakért, az ÁVH-ért, az eltűntekért, Recskért, a sortüzekért, a 200 ezer kitántorgottért, a felakasztottakért és a bebörtönzöttekért, a gerincet roppantó évtizedekért, a kötelező orosztanításért, a szovjet filmdömpingért, a november 7-i ünnepségekért, a KlSZ-ért, a pártbizottságososdiért, a politikai meg központi bizottságososdiért, a szabad pártnapért, a munkásőrségért, a III/ni-ért, a káderlapért, a rendőrért, a határőrért, a csupacsősz vilgáért, elpuskázott és soha vissza nem hozható életekért, ifjúságokért, örömökért. Megnyerte nekünk a forradalmunkat, győzelmesen megvívta szabadságharcunkat. A főhajtás kevés a köszönethez, Elnök Úr. Talán a magyarok Istene - tudja, nekünk külön Isten jár, azt hiszem, kiérdemeltük - talán majd ő, odafönn... Kilencvenhárom éves korában távozott a mennyekbe az az embertársunk, akinek legalább húsz éve annyira, de annyira szerettem volna megszorítani a kezét. Akinek mi, 40- 50-60 körüli magyarok ráadásnak még földi életünk legcsodálatosabb, legnapsugarasabb néhány évét is köszönhetjük, 1987-et, 88-at, 89-et és 90-t. Vele halt meg a rajongva szeretett, a reményteli Amerika is, a vágyálmok földje, a csupa nagybetűs. Vele halt meg az eszmény és az igazság, amelyik, lám, igenis tudott, tud győzni. Vele halt meg az örök fiatalság. De ki válik meg szívesen az álmaitól? Minden csakis Vele támadhat fel egyszer igazán. D.L. Eladó, a ferihegyi repülőtér szomszédságában, főútvonalon fekvő ipari telephely. 9000 m2 földterületen 700 m2 csarnok + 80 m2 iroda, felszerelve. Önállóan a fenti ingatlanegyüttes, vagy a jelenleg itt működő, Magyarország második legnagyobb tűzvédelmi cégével együtt is, vételi szándék esetén. Információ: maüto:tuzvedo@ anyagvedelem.hu
