Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-08-01 / 8-9. szám

2004. augusztus-szeptember Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal ANISZI KÁLMÁN „ Csak akkor születtek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek" Ady: A tűz csiholója Nagyvárad áttörte a kényszerű hallga­tás, elhallgattatás falát. A Királyhágó­­melléki Református Egyházkerület szervezésében a Lorántffy Zsuzsanna Református Művelődési Központban és az érmindszenti Ady-zarándokhe­­lyen július 6-8 között megtartotta ala­kuló ülését a Parti umi írótábor. A bele­törődés perspektívátlanságának hátat fordítva, élve a kínálkozó szűkös le­hetőségekkel, Várad példát mutatott, miként kell átlépni a merő óhajtás passzivitásából a termékeny cselekvés küzdőterére. Hogy a régió vészesen fo­gyatkozó, hanyatló magyarsága - test­véri segítséggel - önazonosságát meg­őrző etnikai közösséggé avanzsáljon, ne csak legyen, hanem mindenekben gyarapodjék is. Partium kaput nyitott a jövőre. írók, művészek, a szellem azon munkásai sereglettek egybe és cserélték ki nyug­talanító, nagyon időszerű gondolatai­kat, akiknek nemcsak drága, hanem életelemük is édes anyanyelvűnk. Azok gyűltek egybe Váradon és Ér­­mindszenten, akik vétetésüknél fogva és egyéb okok folytán is erősen kötődnek a Pece-parti Párizshoz, Par­­tiumhoz. Eljöttek, hogy felmérjék nemzettestvéreik léthelyzetét, és kije­löljék a legsürgősebb teendőket egy ígéretesebb jövő reményében. Kalász Márton, a Magyar írószö­vetség elnöke, Pomogáts Béla iroda­lomtörténész, Kántor Lajos kritikus, Székelyhídi Ágoston politikus-kritkus, költők, írók, főszerkesztők és szer­kesztők, kiadók vezetői és mezei mun­kásai tisztelték meg jelenlétükkel az új­donatúj fórumot. Eleget téve a mecé­nás-püspök Tőkés László és mindig cselekvőkész szóvivője, Barabás Zol­tán költő kedves meghívásának, a meg­hívottak - nyolcvan év holtvágány-sors kilátástalansága után - Partiumot ismét be szeretnék kapcsolni a magyar szel­lemi élet vérkeringésébe. A másra, többre, jobbra vágyó em­ber vagy utat talál, vagy utat készít ma­gának céljai eléréséhez. Mi utat készí­tünk, bizakodott a szóvivő. Erre köte­lez bennünket a divina dolce Várad több évszázadra visszatekintő szelle­misége, a Holnaposok mértékadó mozgalma. A Váradon gyökeret vert forradalmian új irodalmi gondolatnak száz esztendővel ezelőtt már sikerült európai magasságokba emelkedni. Saj­nos, a virágzás rövid idejű volt. A 20. században ismételten arcul csapott Kö­rös-parti városnak heroikus próbálko­zásai ellenére sem adatott meg egyet­len komoly irodalmi lap, kiadó működ­tetése sem. Várad magyar szellemi in­tézmények, jelentősebb szakmai mű­helyek nélkül tengődte végig a trianoni diktátum utáni magyarfaló évtizedeket. Miután a hatalom legfőbb erőszak­szerve, a szekuritate ellehetetlenítette az irodalmi kerekasztalt, betiltotta az Ady-kör üléseit és halálba kergette Bö­­löni Sándor újságírót, műfordítót, iro­dalomszervezőt, Váradon már annak is örülni kellett, ha a Kolozsvárra, Maros­­vásárhelyre vagy Bukarestbe igyekvő egyik-másik írókolléga megállt a Bé­­mer-téren egy kávéra. A nagyváradi deficit sürgős felszá­molása, a város irodalmi-kulturális át­járóház státusának megszüntetése nem tűr halasztást. Most rajtunk a sor, hogy a város és a vele együtt lélegző régió felküzdje magát egykori rangjához. Vá­radon újra van „magyar dal” és egyre gyakrabban történik valami ígéretes az irodalomban, általában a szellemi élet porondján, jóllehet az alkotói műhe­lyek kapcsolata még kialakulatlan, esetleges, konjunkturális és személy­függő. Éppen ezért a hosszú távra ter­vező Partiumi írótábor szeretne ková­sza lenni a szellemi erjedésnek, sze­retné felszítani, lobogásra serkenteni a takarékon pislákoló tűzhelyeket. Város az irodalomban - az első Par­tiumi írótábor e központi gondolat köré csoportosította az eszmecserét. Kalász Márton költő impozáns ma­gasságokba emelkedve fejtette ki a vá­rosok és az irodalom sokrétű kapcso­latát. Az epizód, amit elmondott, eny­hén szólva elgondolkoztató volt. Nem­Redivivus régiben, egy prágai nemzetközi íróta­lálkozón egy ifjú író ingerülten vissza­utasított minden olyan véleményt, amely a nemzeti irodalmak fogalmát vagy az irodalmak különbözőségét mégoly halványan is érintette. Szerinte az irodalom ma legföljebb színhe­lyekre, létviszonyokra, a cselekmények egy-egy háromszögére korlátozódik, így lesz a minden fölöslegest kiküszö­bölő világirodalom a világtársadalom (sic!) aktuális szükségleteinek minden­ben megfelelő. Kalász Márton a kolostori iroda­lomból vett metaforikus példázattal hívta fel a figyelmet a kívánatos kisebb­ségi attitűdre: „A macska független, megvesztegethetet­len, engedetlen ter­mészetű autonóm lény. Játékosan áb­rándos, de mindig ugrásra kész.” Ki­sebbségnek, kis nép­nek az efféle macs­katermészet hihetet­lenül előnyös lenne. Mert játékosan jelen lehetne ugyan, de ab­ban a pillanatban, amikor természete úgy kívánja, meg­kockáztathatná az ugrást, befolyásolha­­tatlanul és céltudato­san. Pomogáts Béla történetiségében vette górcső alá a vá­rosok és az irodalom sokirányú összefüg­gését. Az irodalom szorosan kötődik a városokhoz mind Európa, mind a nagyvilág kultúrájá­ban, hisz az irodal­mak általában váro­son születtek, és a vá­rosok mindig is az irodalom tűzhelyei voltak. Legalábbis érdekes, hogy a magyar irodalom nem a városokban született. A mi irodalmunk a 19. század harmin­cas éveiig nem kifejezetten városi jel­legű irodalom volt. Legnagyobb íróink falusi udvarházakban írták műveiket. Valójában Kisfaludy Károlyhoz és a reformkorhoz fűzhető az a történelmi és művelődéstörténeti tett, hogy Pest- Budára költöztették a magyar irodal­mat. Ettől kezdve (Pest-Buda) Buda­pest lett a magyar irodalom, a magyar művelődés központja. Aminek nem ép­pen kedvező következményei is voltak. Korábban ugyanis a magyar irodalom többközpontú diffúz képződmény volt. Attól kezdve, hogy Budapest az iroda­lom fővárosa lett, a korábbi kulturális központok szerepe háttérbe szorult, sok város kultúrája meggyengült, és csak a 19. század végén, a 20. század elején kezdődött el egy olyan kulturá­lis decentralizáció, amit épp a felnö­vekvőben lévő új magyar irodalom, elsősorban a Nyugat támogatott. Nagyvárad a maga polgári, gyorsan fejlődő kereskedő és iparváros voltában kulturális központtá vált, sőt a modem magyar irodalom egyik első szülőhelye lett Ady és társai révén. A decentralizá­ciós folyamat legfőbb hozadékaként a nagyobb vidéki városokban folyóiratok és irodalmi intézmények születtek. A magyar városi decentralizáció igen nagy sikereket ért el az első vüágháború előtt. Ady Városos Magyarország című pub­licisztikájában {Világ, 1911. febr. 7.) így ír erről:„Ma Magyarország: a városok, a készek és a leendők, ők a kultúra, ők a magyarság, sőt a nemzetiségi kérdést is csak ők jogosultak és nobilisak meg­oldani. A városos Magyarország, talán utolsó lehetősége és kerete egy lehető Magyarországnak, ébredjen, eszméljen egy kicsit. A városok felejtsék el végre már, hogy valamikor csak a vármegyei urak vigadóhelyei voltak csupán, heten­ként, városonként, alkalmanként. Ma már kezükben van az urak revolvere, a híres »mi vagyunk a magyarság« neve­zetű revolver is, tessék harcolni vele. Budapest, nemrégiben egyetlen olyan­amilyen magyar város, félbátorsággal meg tudta állni a helyét, s vétót mon­dott szükséges időkben. A magyar vá­rosok lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhető mezei had, s már a legkul­­turálatlanabb, pópás nemzetiségi töme­gekkel akarnak az ő fejlődésükre, éle­tükre, szóval a lehetséges kultúr-Ma­­gyarországra tömi. A városos Magyar­­ország döntse el, mert csak ő döntheti el, a demokrácia, a kultúra s ha - úgy tetszik - a magyarság sorsát.” Adynak ebben az írásában egy igen merészen megfogalmazott remény öl­Tőkés László a váradi Ady-szobor mellett tözött szavakba, hiszen Ady a 20. szá­zad elején tapasztalt fejlődésen okulva úgy látta, hogy Magyarország sorsát a városok fejlődése fogja megoldani. Mert a városok voltak a tűzhelyei a gazdasági fejlődésnek, ők adtak otthont a polgárosulásnak, a városok voltak azok a központok, melyek egy soknem­zetiségű országot elindítottak egyfajta nemzeti-etnikai homogenizáció felé. A régi Magyarországon, a városok­nak köszönhetően, a magyarság szám­aránya igen nagy mértékben növeke­dett. A kiegyezés idején a történelmi Magyarországon, Horvátország nélkül, a magyar lakosság aránya jóval ötven százalék alatt volt (kb. 45 százalék), és az első világháború előestéjén és ide­jén a szűkebb értelemben vett törté­nelmi Magyarország lakosságának már az 53-54 százaléka volt magyar. Ezt a folyamatot és az Ady által is megszólaltatott bizalmat tette tönkre a trianoni diktátum. Amely a városok egész sorát szakította le az ország tes­téről. Az elszakított városokban pedig megindult a magyar etnikai elem és a magyar kultúra szétforgácsolódása, amely folyamat épp az ellenkezője volt a kiegyezés és az első világháború kö­zött lezajlott városiasodási és a ma­gyarság számára etnikai értelemben is kedvező folyamatnak. Ha Ady látta volna mindazt, ami Trianon után tör­ténik, nagyon keserűen írt volna róla. A nagy trauma ellenére a két világ­háború közötti korszakban a magyar városok valamennyire még tartani tud­ták magukat, jóllehet mind a bukaresti, mind a pozsonyi, mind a belgrádi kor­mány arra törekedett, hogy a városok magyar jellegét betelepítésekkel, az ad­minisztráció tevékenységével, gazda­sági intézkedésekkel megtörje. Az 1910-es magyar és az 1930-as román népszámlálás adatai szerint megindult egy folyamat, amelynek a medrében az erdélyi magyarság - de ugyanúgy Fel­vidéken, Délvidéken is - sokat veszí­tett korábbi etnikai erejéből, ám igazi etnikai erejét még nem veszítette el. Az erdélyi magyar városok (41) nagy ré­sze 1949-1952 közt megőrizte magyar erejét, jellegét. Egy évtizedek óta tartó hanyatló tendenciának vagyunk a tanúi, amely fokozott felelősséget ró a szellemnek azokra az intézményeire, amelyeknek az a feladatuk, hogy - összefogva - legalább valamennyire megőrizzük he­lyünket és szerepünket. A magyar irodalomban mindig is jelen volt a magyarság képe. Budapest élete és világa megtalálható Jókainál, Mikszáthnál, Krúdy Gyulánál, Német Lászlónál, Kassáknál, Déry Tibornál. Kassa Márainál, Szekszárd Babitsnál, Debrecen Móricznál, Nagyvárad Dutka Ákosnál, Marosvásárhely Pete­leinél és Tolnainál, Kolozsváré Remé­­nyik Sándor és Dsida Jenő költészeté­ben, Nagyenyedé Áprily Lajosnál, Nagyváradé Horváth Imre költészeté­ben, Brassó a Szemlér Ferencében. Te­mesvárról Endre Károly versei adnak számunkra ma is érvényes képet, Ma­rosvásárhelyről Molter Károly regé­nyei, Székelyudvarhelyről Tomcsa Sándor, Dicsőszentmártonról Sípos Domokos művei tájékoztatják a mai olvasót is meglehetős alapossággal és hitelességgel. Itt az ideje, hogy csele­kedjünk, hogy az a hanyatlás, térvesz­tés, ami különösen az ötvenes évek óta, elsősorban a kommunista diktatúra, erőszak hatására ment végbe az erdé­lyi magyar városokban, megálljon, sőt a visszájára forduljon. Abban nemigen lehet bízni, hogy most hirtelen megin­dul egy magyar etnikai térfoglalás az erdélyi magyar városokban és egyszer csak elérkezünk oda, hogy Nagyvárad lakosságának a többsége megint ma­gyar lesz, de abban talán igen, hogy jó programokkal, megfelelő stratégiával vissza lehet hódítani valamit ezeknek a városoknak a magyar leikéből. Valamiféle térnyerésről azért már­is lehet beszélni. Nagyváradon is ész­lelni ilyen helytálló lelki erőfeszítése­ket az egyházak, az irodalmi élet, nem­különben a folyóiratok, a sajtó ré­széről. Elodázhatatlanul meg kell vizs­gálni azokat a folyamatokat, amelyek a magyar városok elvesztéséhez vezet­tek. Őszintén, tudományos eszközök­kel, minden pártpolitikai retorika mellőzésével, hogy lássuk végre tisz­tán, mi történt városainkkal nyolc év­tized leforgása alatt. Ezzel párhuzamo­san ki kell építeni a politikai közélet mellett a szellemi élet terén, mindenek­előtt az irodalomban, a szellemi intéz­mények egész hálózatát, rendszerét, hogy a jövőben is megőrizhessük a magyarság jelenlétét, helyét, szerepét a Kárpát-medencében. Az Európai Unió ehhez nyújtani fog bizonyos lehetőségeket, hisz fokozato­san megszűnik az az elszigeteltség, amelyben az erdélyi magyarság Trianon óta élt. Azonban oda kell hatni, hogy megszűnjék az a hatalmi erőközpont és arrogancia is, amely az erdélyi magyar­ság életét egészen máig nagyon szűk korlátok közé szorította. Az erdélyi ma­gyar irodalomnak vállalnia kell a sar­jadó remény képviseletét. Számot kel­lene adnia az erdélyi magyarság sorsá­nak alakulásáról is. Úgy, ahogy azt a két világháború közötti erdélyi magyar iro­dalom rendre megtette. Nekünk a szel­lem a legfőbb fegyverünk, ergo a szel­lem erejével kell helyt állnunk a törté­nelemben, megtartani - legalább rész­ben - azt, ami a miénk. Indig Ottó művelődéstörténész a hagyományok szellemében vázolta fel az elmúlt száz év váradi újságírását, írók, költők, szerkesztők sokrétű tevé­kenységét. Tette ezt azzal a fontos ta­nulsággal, hogy a mai toliforgatóknak ugyancsak van mit tanulniuk tőlük. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület nemcsak az oktatáspo­litika, hanem a művelődéspolitika te­rén is keresi helyét és a tennivalókat. Az egyházi iskolák fenntartása mellett a kultúra terén is hangsúlyosan ki akarja venni részét a feladatokból. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a ki­teljesülő félben lévő Lorántffy Zsu­zsanna Református Egyházi Oktatási és Művelődési Központ s a Partiumi Keresztyén Egyetem, a hozzá tartozó kulturális létesítményekkel. Tőkés László krédója szerint a szorosan vett egyházi szolgálat mellett az egyház hi­vatásának legfőbb terrénuma az okta­tásügy, átfogóan a kultúra szolgálata. Ennek a koncepciónak a fényében pályázta meg a nagyváradi református püspökség az Ady-zarándokhely fel­építését az egyházkerületéhez tartozó Érmindszenten. Minekutána a pályáza­tot a Széchenyi terv keretében elnyer­ték és erről értesítették is a püspöksé­get, a Nemzeti Kulturális Örökség Mi­nisztériuma - nyomban a kormányvál­tás után - „felülbírálta” a döntést, agyagba döngölve a sarjadó reményt. Pedig méltó volna, hogy Ady Endre szülőföldjén is szárba szökkenjen egy távlatos szellemi dimenziójú irodalom­­történeti rangú jelentős kezdeménye­zés. A Partiumi író tábor akár kiérlelője is lehetne ennek a tervnek. A nélkülözhetetlen pénzforrás talán nem apadt el végérvényesen. A csírá­jában elsorvasztott terv (Ady-zarán­dokhely létesítése Érmindszenten) él. A szándék keresi helyét és készíti med­rét. Tőkés püspök és csapata vert hely­zetben sem maradt veszteg: kereste-ku­­tatta a továbblépés útját, így született meg a Partiumi írótábor gondolata. Legyen ez az írótábor útkészítője a távlati terveknek! - mondotta a püs­pök. Nincsenek lezárt elképzeléseink. Mi csak szerény bábái akarunk lenni ennek az ügynek. Együttgondolko­dásra kérünk minden jóravaló magyar embert. Ha sikerül - és mért ne sike­rülne? - életre hívni az érmindszenti Ady-zarándokhelyet, annak egyik fon­tos részét fogja képezni a Partiumi író­­tábor, az élő Ady kultusza. A Magyar írószövetség és az Erdélyi Magyar írók Ligája erkölcsileg messzemenően tá­mogatja az ügyet. A Partiumi írótábor 2005-ben fel kí­vánja mérni a magyar kulturális régió­kat. Ezeknek a tájegységeknek ugyanis egyrészt történelmi hagyományuk van, másrészt a kulturális, irodalmi régiók közelítésével végleg elszakadhatunk at­tól a hibás és káros felfogástól, amely a magyar irodalmat Magyarország mel­lett Romániához, Szlovákiához, Szerbi­ához, Kárpátaljához... köti, ezen álla­mok keretében helyezi el. Vissza kell térni ahhoz a hagyomá­nyos magyar régióelmélethez, amelyet még a 19. század harmincas éveiben a reformkor irodalmárai (Vachot Imre és mások) fogalmaztak meg, akik már ak­kor foglalkoztak azzal a gondolattal, milyen regionális változatok találhatók a magyar kulturális tér egészében (du­nai, tiszai, erdélyi, felvidéki...). A kulturális régiók stratégiája messzemenően egybecseng az Európai Unió felfogásával, amely a fizikai-po­litikai határok helyett mindinkább a történelem (művelődés- és szellemtör­ténet) folyamán kialakult kereteket és közösségeket tekinti valóságnak. Ezt az ösvényt taposva az a tudományos gondolat is megerősödne végre, hogy a magyar irodalom és kultúra egy és oszthatatlan. Vannak ugyan regionális különbségek, vannak a regionális lel­kűiéiben kitapintható különféle hagyo­mányok, azonban kultúránk egy és oszthatatlan. Mint ahogy a francia kul­túra is regionalizmusokra épül, hiszen egészen más az észak- és megint más a délfrancia hagyomány. A németek­nél még inkább így van. Egy rajnai és egy bajor hagyomány nehezen lenne egybemosható. Mindazonáltal mind a francia, mind a bajor kultúrának van egy átfogó szellemisége, ami mindent átjár. így van ez a mi kultúránkban is. Nagyvárad - ez a nagyszerű husza­dik század eleji szecessziós város - ak­kor telt meg igazán élettel, amikor ki­alakult benne az a szellemi élet, amit Adyék, a korabeli sajtó fémjelzett. Ez az a hagyomány, amit folytatni érde­mes és folytatni kell. Mércéje kell hogy legyen ez a mai váradi szellemi élet­nek. Nagyon magas mérce, de mindig magas mércét kell állítani ahhoz, hogy egyáltalán elérjünk valamit. Ha az em­ber kinyújtózkodik, ez nemcsak azzal az előnnyel jár, hogy megmozgatja a tagjait, hanem azzal is, hogy olyan ér­tékeket képes felmutatni, amit guggoló helyzetben sohasem.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents