Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-01-01 / 1-2. szám

6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. január-február Vergődés, 2004 Nagyon nehéz leírnom, hát még a mu­lasztás lelki gyötrelmeit végigszen­vedni: nem lehettem ott, amikor a nagyváradi köztemetőben örök nyuga­lomra helyezték az Ulmból hazahozott hamvaidat! Mintha a Sors könyvében meg lenne írva: a legőszintébb barátom temetésén csak gondolatban lehettem jelen, magamban sirathattam el azt az Embert, akivel félszavakból, gesztu­sokból is megértettük egymást. Szerte a nagyvilágban és szűkebb pátriádban az Ulmi Magyar Kultúregyesület elnö­keként, a Magyarok Világszövetsége Németországi Országos Tanácsának egykori vezetőjeként, az Etikai Bizott­ság tagjaként, az erdélyi magyarságért oly sokat tevékenykedő közéleti em­berként ismertek. Honnan tudhatná az erdélyi magyar Olvasó, hogy haláloddal egyik leghű­ségesebb Nyugaton élő szószólóját ve­szítette el, aki Nagyvárad szülötteként az Antall-kormány idején Jeszenszky Géza külügyminiszterrel, a Hom-kor­­mány idején magával a miniszterelnök­kel, az akkori és jelenlegi külügymi­niszterrel, Kovács Lászlóval perelt és levelezett, hogy a kárpátaljai, a romá­niai, a felvidéki magyarság számára a már ismert szövegnél jóval kedvezőbb változatban kössék meg az éppen so­ron következő alapszerződést? Azt is kevesen tudják - nem verted féltéglá­val a melledet milyen konok küz­delmet folytattál a Duna TV fennma­radásáért, anyagi támogatásáért! Tíz év távlatából is mennyire igaz mindaz, amit 1993. június 22-én Jeszenszky Géza akkori külügyminiszternek írtál: „A Népköztársaság évtizedeiben nagy erővel folyt a magyarság egészséges nemzeti öntudatának megtörése. Jogos szellemi önvédelmének csírájában való elfojtása. Az utódállamokban pedig a magyar kultúra megsemmisítését és az ősi területeikről való kiűzést célzó et­nikai tisztogatást végzik ma is.” Akkor még az érintettek válaszol­tak leveleidre - mert nem fogtad be „pörös szádat”! -, aztán megkezdődött az a lassú, de következetes aknamunka, amelynek eredményeként lemondtál nemcsak az Ulmi Magyar Kultúregye­sület elnöki tisztségéről, hanem min­den más megbízatásról is. Szomorú hírrel kezdődött az esztendő. Január ötödikén délután fél ötkor hí­vott telefonon Blaskó Márti a Duna Té­véből és közölte velem: meghalt Rácz Jóska a szabadkai kórházban. Az a Rácz József, aki csaknem tizennégy hónapja küzdött a felépüléséért. Nem korunk rettegett betegsége, a rák vég­zett vele, hanem egy banális baleset - mondhatnánk így is, ha nem okozott volna ennyi szenvedést számára élete utolsó szakasza. De ez nem banális tör­ténet, hanem fatális, végzetes. Hazafelé tartva, biciklije kormányát azért rán­totta félre, nehogy elüsse egy őrülten száguldó autó. Deréktól lefelé rögtön megbénult, és jöttek a pokoli szenve­dés stációi Újvidéktől Budapesten át Belgrádig, majd a végső állomás: a szabadkai kórház. Csak élete párja, Maronka Etelka a megmondhatója - akik végig mellette volt -, hogy mi mindent kellett elviselnie ezekben az iszonyatosan nehéz hónapokban a re­ménykedéstől a teljes csüggedésig. Hogy ki volt Rácz József? Elsősor­ban nagyszerű ember, kitűnő televíziós riporter, aki mindig tudta, kit szolgál, kinek az érdekeit védi, kinek a sorsát tálja a nagyobb nyilvánosság elé. Az anyaország és a határon túli magyar­ság akkor ismerte meg a nevét, ami­kor a múlt század kilencvenes éveinek elejétől megnyílt rá a lehetősége, hogy elküldje a Magyar Televíziónak és a Duna Televíziónak szűkebb pátriája, a Délvidék mindennapjait bemutató szo­ciográfiai igényességű tényfeltáró ri­portjait. Tudjuk jól, hogy a Bácskában, Bánságban élő emberek számára az el­múlt évtized jórészt csak szenvedést okozott. A milosevicsi Jugoszláviában élő újságíró teljesen tisztában volt vele, mivel tartozik a kis haza magyarságá­nak, s híven tudósított sorsáról, min­daddig, amíg ott nem kellett hagynia otthoni munkahelyét, az Újvidéki Tele-Többször említetted: az ellened irá­nyuló ravaszkodások, taktikázások, burkolt fenyegetések is hozzájárulhat­tak a gyilkos kór kialakulásához, amely - példátlan kitartásod, szívóssá­god ellenére! - szétrombolta a sokak által irigyelt kiegyensúlyozott szerve­zetet is. Akik szemtanúi voltunk na­ponta megvívott drámai küzdelmed­nek, azt hittük: a Te lelki erőddel sike­rül legyőzni az egyelőre gyógyíthatat­lan betegséget is. Elsősorban azért is, mert annyira haza akartál telepedni! Most itt állunk megrendültén, sirat­juk a kiváló grafikust, legfőképpen az Embert, a meghitt barátot. A marosvá­sárhelyi Bemády Házban 1998 júliu­sában én nyitottam meg a gyűjtemé­nyes kiállításodat. Tulajdonképpen könnyű dolgom volt, mert a kiállítás a szó valódi értelmében bejárta a világ­nak azt a részét, ahol magyarok élnek. Az 50 egyéni kiállítás önmagában jelzi: sokan voltak kíváncsiak különös hangulatú grafikáidra, a németországi, erdélyi történelmi tájakról, városokról készült tollrajzaidra, litografáidra, sze­rigráfiáidra. (Alkotásaid beépültek sok­sok család mindennapi életébe.) A ma­rosvásárhelyi kiállítást megelőzte az emlékezetes nagyváradi, kolozsvári, majd követte a Gazda József szervezte sepsiszentgyörgyi, kovásznai tárlat. Bár 1971-ben kitelepedtél Német­országba, mindvégig megmaradtál Er­dély, Várad szerelmesének. Kevesen érezték annyira szívükhöz közel Dutka Ákos Nagyváradról írt vallomását, mint Te: „Úgy ül ez a város Erdély ab­lakában... mint egy franciásan bájos, könnyelmű, de szemtelenül tehetséges, daloló sanzonéit. Senki sem tudta, kié a szíve, de mindenkivel dalolt, szívből, igazán...” Váradról, a Székelyföldről készült sorozatodat mostantól kezdve bizo­nyára gyakrabban fogják közölni a ha­zai magyar lapok, folyóiratok, mint ahogy eddig tették, a világ orvosi egye­temein sokkal nagyobb gonddal veszik kezükbe a Te rajzaiddal illusztrált gyö­nyörű német nyelvű anatómiai atlaszt. Ennek a kivételes remekműnek egyik példányát a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnek ajándé­koztad. (Az anatómiai rajz készítése In memóriám Rácz József (1946-2004) vízió magyar szerkesztőségét. Ez két­ezerben következett be. Innentől kezdve már a tágabb - Kárpát-meden­cei - haza riportere lett. Ez sem akár­milyen feladat és kihívás. De ő is azt vallotta, hogy folytatnia kell a megkez­dett utat, ahogy lehet. Ha másképp nem megy, vállalnia kell a bizonytalan­ságot, a fenyegetettséget. Pedig nem akart hős lenni, akik ismerték, tudják jól, hogy Jóska barátunk szívesen ado­­mázgatott, szívesen beszélgetett, poli­­tizálgatott barátaival egy-egy unicum vagy jófajta birspálinka mellett. volt a mindennapi kenyered, harminc éven át az ulmi Természettudományi Egyetem grafikusaként dolgoztál.) Sok-sok erdélyi magyarhoz hason­lóan többször haszonélvezője voltam vendégszeretetednek, annak a törődés­nek, amellyel feleségeddel, a kisga­­lambfalvi származású Ilonával, egyen­gettétek a pragmatikus Nyugaton való eligazodást. Neked köszönhetjük, hogy Ady Endre Párizs-bűvöletének szelle­mében „végigsuhanhattunk” Szent Mi­hály útján, a Versailles-i kastély-univer­zumban pedig láthattuk, hallhattuk: az idegenvezetőnek, az átlag franciának halvány fogalma sincs arról, hogy a magyarság számára milyen tragikus diktátumot írtak alá a Kis Trianon Pa­lotában. Ekkor mondtad azt, amit írás­ban később megfogalmaztál: „Minden erőmmel azon vagyok és leszek, hogy a lelki Trianon soha ne teljesedjék ki.” A strasbourgi, reimsi „kitérőt” is Neked köszönhetjük. Pedig akkor már az ereidben - ahogy mondtad - ott ke­ringett a rákos sejt, s nem lehetett tudni: „a nehéz kő hol áll meg”? Pá­ratlan önfegyelemmel, önmagad orvo­saként a teljes harmóniára törekedtél, hittél abban: ha másokon segítesz sa­játmagadat teszed boldoggá. Amikor Erdélybe jöttél, az autódban soha nem maradt ülőhely, mert zsúfolásig meg­töltötted segélycsomagokkal. Nagyon nehéz Rólad múlt időben beszélni, nagyon nehéz tudomásul venni hogy nem lesznek többé hosszú telefonbeszélgetések, hogy kidőlt a sor­ból sorskérdéseink egyik legjobb is­merője, hogy ott, Uhuban megszűnt egy olyan központ, amely a világ minden ré­szével tartotta a kapcsolatot. Balogh Zoltán nélkül természetesen nem áll meg az élet, de sokkal nehezebb lesz. Teljes, lezárt életművet hagytál ma­gad után. Semmi sem maradt torzóban. Minden bizonnyal a kapcsolatépítést hűséges társad, Ilona fogja folytatni. Hamvaid a váradi temetőben örök nyugodalmat találnak. Sírod a meg­számlálhatatlanul sok erdélyi barátod zarándokhelye lesz. Alig 61 évre sza­bott életed tanulságaiból akár erőt is menthetünk. Erdélyszerte nagyon so­kan siratunk Téged, Balogh Zoltán. Tófalvi Zoltán Egyik utolsó beszélgetésünk alkal­mával sört kortyolgatva ültünk a Ná­dor utcai Tulipán presszó teraszán és arról beszélgettünk, hogy ki mit sze­remé csinálni élete hátralevő éveiben. Jóska rámnézett és azt mondta, ő főleg nyugalmat szeretne végre. Nyugiban, békében felnevelni, útjára engedni gyermekeit, évente megcsinálni né­hány filmet, jó bográcsgulyást főzni a cimboráknak. Tegyük a kezünket a szí­vünkre: hát nem ez lenne mindnyájunk számára a legfontosabb ebben az egyre inkább őrültté váló világban, ahol min­dent a pénz, a hatalom és a karrier hár­massága határoz meg? Személyesen többet nem is talál­koztunk. Már csak telefonon tartottuk a kapcsolatot, próbált erősnek mutat­kozni, de a sok fizikai és lelki gyötre­lem mellett ez nem mindig sikerült. Ilyenkor hallgattunk keveset. Mit mondhattunk volna egymásnak? Hogy milyen igazságtalan az élet? Merthogy az. Ez az örökké életvidám, alapvetően optimista, az életet a maga egyszerű­ségében és nagyszerűségében kedvelő ember már csak nagyon halkan tudott beszélni a gégemetszés és a felfekvé­sek okozta plasztikai műtétek után. El­fáradt. Elfáradt a teste és a lelke. Arról talán még értesült élete pár­jától és alkotótársától, Maronka Etel­kától, hogy decemberben a Magyar Televízió Szórvány magazinjának nézői láthatták utolsó alkotását, a bán­sági Udvarszállást bemutató filmjét. Ő is onnan indult. A Bánságból, Szent­­mihályról Nagybecskereken át Újvidé­kig tartott, majd végül a szabadkai kór­házban ért véget ez a fájdalmas rövid­sége ellenére is teljes életút. Rácz Józsefet 2004. január tizedi­kén helyezték végső nyugalomra a kis­­hegyesi temetőben. Nyugodj békében, Jóskám! Debreceni Mihály (Folytatás az 1. oldalról) Azok mutogatnak gúnyosan a meg­erőszakolt lányra és kifogásolják laza erkölcseit, akik erőszakkal, hazugság­gal, fenyegetésekkel vagy álságos szép szavakkal megrontották és saját alantas vágyaik kielégítésére kényszerítették. Az ELMARADT FORRADALOM Hány és hány ezer embert vettek rá a diktatúra kommunista urai a rendszer ilyen-olyan szolgálatára, erőszakkal vagy egzisztenciális fenyegetéssel, hi­szen nem mindenki született hősnek és a hősök is mérhetetlen túlerővel talál­ták szemközt magukat. Ilyen körülmé­nyek között sok vétekre lehet magya­rázatot és mentséget találni, és a meg­tisztulásunkhoz hozzátartozik, hogy felemeljük, megértsük és magunk közé fogadjuk a jó szándékú elbukottakat. Az ő esetükben világos az elv: „te pe­dig menj el és többé ne vétkezzél”. De nincs és nem is lehet bűnbocsánat azok számára, akik a diktatúra megátalko­dott urai voltak, és akik átmentették kapcsolataikat, anyagi erejüket és maf­fiás módszerekkel kiépített, ma is mű­ködtetett politikai hatalmi rendszerü­ket, és görcsösen ragaszkodnak a ha­talomhoz. Sokan büszkélkednek azzal, hogy megúszták az erőszakos, netán véres átalakulásokat, pedig a törté­nelmi példák és jelen tapasztalataink is azt mutatják, hogy forradalmi mé­retű átalakulások nélkül még soha nem sikerült mélyre ható változásokat el­érni. A korábbi uralkodó elit radikális leváltása nélkül soha sehol a történelem folyamán nem következtek még be lé­nyeges és tartós társadalmi változások, most sem, amikor a szovjet-szocialista világrendszer omlott össze. Ebbe vagy bele kell törődnünk, vagy - jobb későn, mint soha - forradalompótló cselekede­teket kell végrehajtanunk. Ezek tartalma és formája nem lehet azonos azokkal, amelyeket 1989-90-ben elmulasztot­tunk, hiszen 13-14 év alatt lényegesen megváltoztak a kiindulási feltételek. Az eredmény tekintetében azonban nem te­hetünk engedményeket: ma sem tűzhe­tünk ki más célt, mint a lényegében fo­lyamatosan uralkodó, bár személyisége­iben és módszereiben részben megújuló kommunista vezető csoport leváltását, hatalmának, befolyásának a megsem­misítését, a pohtikai-társadalmi-kulturá­­lis és gazdasági életből való kiiktatását. Van-e mentség? Ezen a ponton azonban meg kell állnunk és még egyszer át kell gondol­nunk ennek a sommás álláspontnak a megalapozottságát. Vegyük sorra - ha­csak vázlatosan is - mindazt, amiben felfogásunk szerint a kommunizmus elmarasztalható, illetve mindazt, ami­ben az egyes kommunisták felment­hetők, vagy legalább is megérthetők. A személytelen tudományosság olda­láról közelítve meg a kérdést azt látjuk, hogy a filozófiai-világnézeti alapokat je­lentő marxizmus, a dialektikussá bőví­tett mechanisztikus materializmus és a szociál-darwinizmus sem külön-külön, sem egységes gondolati rendszerré ko­vácsolva nem állták ki az idők próbá­ját, bár jelentős időszakokon keresztül fontos szerepet játszottak mind a tudo­mányban, mind a közgondolkodásban. Az osztályharcok ezekből eredeztetett elméletén, illetve az olyan politikai cé­lokon, mint a szocialista forradalom megvívása, a proletár diktatúra megte­remtése, a kommunista párt élcsapat jel­legének elfogadtatása és vezető szere­pének erőszakos eszközökkel való biz­tosítása - a társadalom fejlődése túllé­pett és ezeket a törekvéseket anakro­nisztikussá tette. Ezzel minden vonat­kozásban végleg megszűnt a kommu­nista ideológia haladó jellegének még az illúziója is és bátran kimondhatjuk, hogy a kommunista világnézet és poli­tikai gondolkodás tudomány-, kultúra-, fejlődés- és emberiség ellenes. Nincs olyan szempont, nincs olyan vonatko­zás, nincs olyan parciális érdek, ami a kommunista eszméket csak részben is igazolhatná. Intellektuális-tudományos szempontból a kommunizmus védhetet­­len és menthetetlen. Az emberiség általános erkölcsi fel­fogása, általános humán specifikum­ként kezelhető értékrendje tekintetében- a minden társadalom létfeltételeit je­lentő legalapvetőbb viselkedési nor­mák szempontjából vizsgálva a kom­munista eszmék kérdését -, a vélemé­nyünk hasonlóképpen elmarasztaló. A kommunizmus lerázta magáról az álta­lános humanisztikus és valláserkölcsi normákat és egyetlen módszerré az erő alkalmazását, egyetlen mércévé a bár­milyen eszközzel elért sikert tette. A kommunista kizárólag harcban és győzelemben gondolkodik, az igazságot az erősek szabadon hajlítható eszközévé degradálja. Ezért értékét veszti a becsü­let, az igazmondás (a tudományos igaz­ság is), a megbízhatóság és minden em­beri kötöttség, amit nem a nyers érde­kek szabályoznak. Az erő egyetlen és univerzális normaként való felfogása le­hetetlenné tesz minden önkéntes belá­táson, minden meggyőződésen alapuló magatartást és tevékenységet, alapjaiban semmisítve meg ezáltal a demokráciá­nak még a lehetőségét is. A kommunista társadalom a rabság és teljes kiszolgál­tatottság társadalma, amelyben nyom­talanul megsemmisülnek az emberi szellem önálló alkotó erői. Minden elfogulatlan megfontolás, minden jó szándékú mentegetési kísér­let újra meg újra ugyanarra az ered­ményre vezet: sem a kommunista esz­mék, sem a kommunisták számára nem léteznek mentő körülmények, semmi sincs, ami enyhíthetné rájuk vo­natkozó elmarasztaló ítéletünket. Az az immár történelmi tény tehát, hogy a ’89-’90-es rendszerváltás minden szá­monkérés és elszámoltatás nélkül zaj­lott le Magyarországon, ellentétben áll nemcsak természetes igazságérzetünk­kel, hanem a társadalmi, gazdasági és politikai élet gyakorlati szükségleteivel is, mert az ilyen módon végrehajtott fordulat nem tartalmazott garanciákat a korábbi bűnösen rossz állapotok, ten­denciák és belső viszonyok felszámo­lására, és nem távolította el, nem fosz­totta meg befolyásuktól a mindezekért felelős személyeket sem. Ez a huma­nistának, kereszténynek, kultúráltnak beállított elvtelen lagymatagság - ma már tudjuk - a legbűnösebb hátteret igyekezett elpalástolni: a simlis össze­esküvés tényét a kommunista rendszer hatalmi viszonyainak és kádereinek az átmentésére, fennmaradásuk, uralmuk további biztosítására. Hiába állítják egyesek, hogy a mindezt formába öntő „rózsadombi paktum” kitalált fantaz­magória, az elmúlt tizennégy év ese­ményei úgy zajlottak, mintha ez a pak­tum valóban megköttetett volna. Ez a paktum tehát mai életünknek akkor is meghatározó valósága, ha ténylegesen soha nem jött létre. Mik a lehetőségeink? A vélt vagy valós „rózsadombi pak­tum” csapdájában vergődve és követ­kezményeit nyögve fel kell tennünk a kérdést, hogy milyen lehetőségei ma­radtak még a demokrácia, a közjóiét, a kulturális hagyományápolás és tudo­mányos igazságkeresés híveinek? A kályhához már nem mehetünk vissza, az itt és most körülményeiből kiin­dulva kell a célokat kitűznünk, a cse­lekvési programokat összeállítanunk. Mindezek azonban csak akkor érnek valamit, ha képesek vagyunk feladni a jámbor sopánkodásban kimerülő min­dent tűrésünket, ha képesek vagyunk valódi erőt felmutatni a politikai, gazdasági, szociális és kulturális élet mindenre képes baloldali-neoliberális konkvisztádoraival szemben. A kommunizmus magyarországi története történelmi-társadalmi fejlődé­sünk sajátos adottságai folytán a nem­zetközi átlagnál is komorabb képet mu­tat. Hazánkban a kommunizmus nem valamiféle belső fejlődés eredménye­ként, hanem idegen, elnyomó hatalom ideológiájaként jelent meg, és soha, egyetlen pillanatig sem szolgált nem­zeti érdekeket. Nálunk a kommunista- még a jó szándékú, naiv, idealista kommunista is - akarva-akaratlan a megszálló, elnyomó hatalom ügynöké­nek a szerepét töltötte be, és a magyar­ságot elnyomó gépezet fogaskereke­ként szolgált. (Folytatás a következő számban.) Balogh Zoltán-sirató

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents