Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-06-01 / 6-7. szám
12. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. június-július « C /ticufyarotvizáyi/ommivuzmuäfeAete /a^/ai A halál népbiztosa: Szamuely Tibor A Pesti Napló 1919. december 17-én tette közzé Rafael Schermann világhírű grafológus szakvéleményét Szamuely kézírásáról, egy 1916-ban kelt levele alapján. A szakember 3-4 percig nézte az írást és azután szó szerint a következőket mondotta: „Szegény, egyszerű családból származik. Sokáig töprengett azon, hogy mihez fogjon, mi legyen belőle: nem találta meg a helyeset. Olyan társaságba keveredett, amelytől nem tudott szabadulni. Csak keserű napjai voltak, kevés öröm érte az életében. Mivel látta, hogy mások kisebb képességgel többre vitték mint ő, elkeseredett és ez az elkeseredés lassanként az egész emberiség ellen érzett gyűlöletté fajult. Lassanként mélyebbre és mélyebbre süllyedt. Egy klikkbe került, és itt csak arra vigyázott, hogy ne lássék gyengének. Minden szörnyűségre képes, de ezeket nem maga hajtja végre, hanem mások által végezteti...” ,,A magyar és a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő harcosa” - írja az Akadémiai Kiadónál megjelent Magyar Életrajzi Lexikon 1969-ben. Haláláról eképpen tudósít: ,A proletárdiktatúra megdöntése után auguszus 2- án Savanyúkútnál ádépte a magyar határt, de a fehérterroristák elfogták s meggyilkolták...” Az utóbbi eseményről a Munkásmozgalom Történeti Lexikon így számol be: >rA proletárdiktatúra megdöntése után Szamuelynek az osztrák kormány nem adott menedékjogot, s ezért illegálisan kísérelte meg átlépni a határt, de az osztrák csendőrök elfogták. Ekkor öngyilkos lett...” A hírhedt Ország-Világ című szovjetbarát hetilap 1974. augusztus 7-i számában emlékezett meg Szamuely halálának ötvenötödik évfordulójáról. Az N.Gy. szignó mögé rejtőző kommunista szerző Kun Bélát idézi: „A szennyes ellenforradalmi rágalmak özöne zúdult felé. A mi hibánk ezen a téren nemcsak abban állt, hogy Tibort (sic!) nem védtük eléggé ezekkel a rágalmakkal szemben, hanem főként abban, hogy nem vettük észre: a Tibor elleni rágalom- és pletykaterjesztés a burzsoázi osztályharcának eszköze és módszere volt.” Majd így folytatja titokzatos szerzőnk: ,,A Tanácsköztársaság bukása után Szamuely Tibor, hogy könnyítse (sic!) a vonaton menekülő népbiztosok helyzetét, maga ajánlotta fel, hogy egyedül, álnéven távozik az országból. Az ő élete forgott a legnagyobb veszélyben, őt keresték életrehalálra. Moszkvába akart eljutni, hogy jelentést tegyen a Kommunista Internacionálénak a Tanácsköztársaság öszszeomlásának okairól... Az osztrák határon feltartóztatták. Halálának körülményei ma is ismeretlenek (sic!). Feltevések szerint csendőrök gyilkolták meg...” 1919. szeptember 13-án megjelent egy füzet Budapesten, Kátai Albert nyomdájában. A halál népbiztosa. Szamuely Tibor gyilkosságai címmel. Ebből idézünk: „A magyarországi barbár-bolsevista uralom egyik legfélelmetesebb és legvérengzőbb népbiztosa Szamuely Tibor volt, aki mellett a világtörténelem híres brigantiai, könyörtelen banditái és veszedelmes inkvizítorai mind eltörpülnek. Ha valahol ellenforradalmi akciót fedeztek fel, Szamuelyt küldték a helyszínre rendcsinálás céljából, ha a munkásság elégedetlenkedett, Szamuelyt uszították rájuk, ha valahol valami mozgolódást vettek észre, azonnal Szamuelyinek adtak megbízást, és Szamuely ment, vitte magával a mindenre kész terrorfiúkat, ment gyilkolni, akasztani, fiatal, drága szép élet-mécseket kioltani... Átok és jajszó kísérte útjában. Neki kellett a vér, ő gyönyörűséget érzett abban, hogy mások ájult kínokban, haldokolva hörögnek...” Hogy a fenti sorok mennyire igazak, bizonyítja Szamuely Győrött, 1919. április 20-án, húsvét vasárnapján elmondott beszéde:„A hatalmat ki kell használnunk... Aki azt akarja, legyen az burzsoá vagy más, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Hitvány és nem közénk való az, aki a proletariátus szervezett egységét és erejét azzal akarja megbontani, hogy az ellenforradalmárok malmára hajtja a vizet. Az ilyennek bele kell harapni a torkába... A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különös áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. A vér acél: erősíti a szívet, erősíti a proletáröklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, amely megtisztít bennünket, a vér lesz az, amely az igazi kommunvilághoz elvezet minket... Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát... Ki fogjuk irtani ezt az osztályt... ha vérnek kell folyni, follyon először a burzsoá vére...” (Párttörténeti Archívum, 24 fond. 4 ö.e.) „Kun Béla mellett a legmarkánsabb, legelvadultabb, legsötétebb egyénisége és jellemzője a letűnt rendszernek - írja a Reggeli Hírek 1919. augusztus 22-én - Szamuely Tibor népbiztos elvtárs volt. Ez az éretlen siheder Oroszországban tanulta meg a rémuralom minden fogását és mint szakavatott terrorista, százakat meg százakat gyilkoltatott halomra. A legszájasabb, legkellemetlenebb kommunista vezérek egyike volt és szennyes nevét ártatlanul kihullott vérrel írta be a magyar történelem szomorú könyvébe. O is a puritanizmus igéivel volt ékes amikor a tömegekhez szólott, azonban magánélete a bőség, a jóllakottság és a gazdagság jegyében telt el.” A nagy haramiák rendszerint nagy kincset hagynak maguk után, úja a Virradat 1921. december 17-én. Régente a föld alá ásták vagy barlangokban rejtették el. A modem zsiványok rejtekhelye a páncélszoba. Szamuely tekintélyes értékű rablott kincset hagyott maga után. A munkásmozgalom önfeláldozó, puritán hősénél a következőket találták: 360 svájci frankot, három 50 dolláros bankjegyet, 13 különböző értékű angol bankjegyet, 138.000 koronányi osztrák-magyar bankjegyet, egy karkötő órát, egy pár arany kézelő gombot, 130 korona szovjet pénzt, 6000 koronányi lebélyegzett jugoszláv bankjegyet, két nagyértékű briliánsgyűrűt, egy szalmakalapot, felöltőt s egy rend ruhát. De tartogatott „meglepetéseket” Budapesten a Magyar Általános Hitelbank páncélszobája is. Többszázezer korona értékű betétkönyvet és kötvényt, több millió koronát kitevő részvényt, az arany és ékszememűek között egy teljes díszmagyar ruhára való antik ékszerkészletet, több arany jeggyűrűt, hat kettős fedelű női arany remontoár órát, egy vastag arany férfiláncot, több régi arany női óraláncot, arany karpereceket, fülbevalókat, két arany melltűt, arany kézelőgombokat, arany gyermekfülbevalót, 43 aranygombot, 5 nagy nikkel órát, 3 kettős fedelű cilinder órát, 3 férfi ezüst cigarettatárcát, 5 arany férfi láncot, 7 női zsebórát, egy ezüst cukoré siptetőt, ezüst kávéskanalat, fagylaltkanalat, ezüst evőeszközkészletet, evőeszköztartót, egy csomó alpakka villát. A budapesti állampénztárnál volt még kétmillió négyszázezer korona értékű fehér szovjetpénz, mely ugyancsak a népbiztos hagyatéka. Mindezeken kívül külföldön is őriznek Szamuely Tibor által elhelyezett értékeket, nem kis mennyiségű külföldi valutát, de mindezideig nem sikerült felkutatni, hogy hol és mennyit. Szamuely Tibor hagyatékára igényt jelentett be a magyar királyi kincstár részéről annak jogügyi igazgatósága, a törvényes örökös Szamuely Tibor atyja, Szamuely Lajos nyíregyházi kereskedő (sic!), akit bűnpártolás és más bűncselekedetek címén több év börtönbüntetésre ítéltek el jogerősen, s aki jelenleg a Markó-utcai fegyházban tölti büntetése idejét. Részesedési igényt jelentett be két kapuvári és egy jászberényi lakos is, akiknek hozzátartozóit Szamuely Tibor végeztette ki, és mint előadják a kivégzettektől különféle ékszememűt, pénzt és ruhaneműt tulajdonított el. Horváth Vendelné kapuvári lakos beadványa szerint 1919. június 28-án Kapuvárott, Szamuely Tibor ellenforradalmi ténykedés miatt fölakasztatta néhai férjét, Schemal Károly dohánytőzsdetulajdonost. Ez alkalommal a kivégzettől egy duplafedelű női aranyórát és láncot tulajdonított el, ujjúról két aranygyűrűt húzott le, elvette karikagyűrűjét, s egy karkötőt is eltulajdonított. Özvegy Mesterházy Zsigmondné kapuvári postamesternő beadványa szerint június 8-án, midőn Szamuely terrorcsapatával megjelent Kapuvárott, néhai férjét Mesterházy Zsigmond postamestert felakasztatta és tőle 15.000 korona osztrák-magyar bankjegyét, aranyóráját, brilliáns gyűrűjét, aranyóraláncát tulajdonította el. Leitner Ferenc jászberényi lakos beadványa szerint a kommün alatt Szamuely a lakásán járt, s ott nagymennyiségű ékszert, fehérneműt, mhaneműt foglalt le és vitt el. A Szamuely család tagjai közül említésre méltó még a következő testvér, Szamuely László, aki ellen 1920. január 12-én Szilassy Pál államügyész pótindítványt nyújtott be az ukrán tisztek meggyilkolásának bűnperében, melyben őt hatrendbeli gyilkosság bűntettében mint felbujtót vádolja. A bűnügyi nyomozás kiderítette, hogy 1919. május 15-én Devecseren Szamuely László, Somogyi Jánost, Baják Istvánt, Ferenczi Lajost, Krassovszki Gyulát, és július 4-én Sopronban Szántó Róbertét és Fenesz Rezsőt halálra ítélte. A tárgyaláson Szamuely László elmondta, hogy a diktatúra bukása után itt maradt Budapesten, és egy galíciai lengyel zsidónál lakott, de lakásadójának nevét nem tudja. Ő maga 18.000 korona végkielégítést kapott (jó kékpénzben) a tanácskormánytól, felvette bátyja Szamuely Zoltán ugyanilyen összeget kitevő járandóságát is, így harminchatezer koronája volt. Ebből élt, semmi foglalkozása nem volt. A véreskezű Szamuely fiúk közül a 26 éves Lászlót 1920. január 10-én hallgatták ki. Az annyira rettegett véreb igen jámboran viselkedett. Vallomása során elmondta, hogy bátyja Tibor július 12-én Sopronban két embert, Szántó Róbertét és Fenesz Rezsőt „halálra ítélte”, majd másnap felutazott Pestre. O június 15-én terrorcsapatával Losoncra utazott, hogy a posztógyárakat „leszerelje”. „Tíz nap múlva - vallotta - Tibor bátyámmal visszautaztunk Sopronba. Itt a forradalmi törvényszék telefonon érdeklődött bátyámnál, hogy mi történjék az általa, június 12-én halálra ítélt emberekkel. Bátyám rosszul érezte magát s ezért azt mondta, utasítsam Mann Józsefet és 8 terroristáját, hogy az ítéletet Cenk községben hajtsák végre. Azt válaszoltam, hogy ne izgassuk fel a község lakosságát, inkább Sopronban hajtsuk végre az ítéletet. Tibor ebbe bele is egyezett. A két elítéltet a soproni temetőben este 7 órakor kivégezték...” A terroristák csapatának legényei között s proletárdiktatúra folyamán erős versengés folyt a babérért, hogy ki közöttük a legkegyetlenebb. Később ezek a hétpróbás gazemberek már oly ismertek voltak társaik előtt, hogy mint alvezérek játszották szerepüket. A legkegyetlenebb négy terrorista Gerlei Géza, Bizsonka Péter, Kerekes-Kohn Árpád és Gáspár József volt. „Az emberek hamar felejtenek - úja Váry Albert koronaügyészhelyettes valahol, majd így folytatja: - Azt a szégyenfoltot, hogy ebben az országban a közhatalmat 133 napon át néhány sehonnai bitorolta, a magyar történelemből kitörölni nem lehet. Ezeréves alkotmányunk és nemzeti önérzetünk gyalázata ez, melyre lehetetlen szégyenkezés nélkül gondolnunk...” Bálint István János Voltak újságírók is Magyarországon Matolcsy Károly emlékére Ma Magyarországon az újságírás helyzete siralmas. Annyira, hogy már csak a múltba révedés segít. Ötven fölött az ilyesmi látszólag természetes, de mivel mostanság a baj akkora, hogy ha nem is éppen az ördöggel, de jótékonyan segítőkész kísérteteinkkel kell szövetkezni - a szellemidézés különleges fontossággal bír. Ha úgy tetszik, életmentő funkcióval. Hiszen a halottak a legbeszédesebb élők: állandóan föl-fölkiabálnak hozzánk. Érzik, mennyire szükségünk van rájuk. Érzi ezt közülünk Kristóf Attila is, akinek régi, jól ismert Magyar Nemzetbéli tárcarovatcíméhez kapcsolódva mondhatom: igazából én sem tudom, ki volt Matolcsy Károly, de persze hogy tudom magam is: egy mára szinte teljsen kihalt zsurnaliszta emberfajta reprezentánsa. Akikből - láss csodát! - a Kádár-korszakban még létezett jónéhány. Abban a Kádár-korszakban, amelynek sajtójáról ma már minden jóérzésű embernek az avaristvánok, az aczélendrék, a jusztlászlók és hasonlók jutnak eszébe, undorral és csömörrel legyintve. Holott... létezett egyfajta újságíró a hetvenes, nyolcvanas évek Magyarországán, akinek „masszív pártonkívülisége sohasem kérdőjelezte meg szakmai rátermettségét”, aki a hamisítást, a rágalmazást, az egyoldalú, csúsztatásokkal teli „véleményalkotást” Isten és a nagy elődök elleni eredendő bűnnek tartotta, akinek a sorok között írni a legjobb értelemben vett napi rutinná vált, akinek minden mondat, jelző, blickfang papírra vetésekor ama bizonyos fölöttes Én parancsolt mindenféle ideológiai titkárnál erőteljesebben, akinek az Ady-Kosztolányi-Krúdy-Bálint György-féle hagyomány szentebb volt minden „elkötelezettségnél” (fiatalabbaknak: ez ugyanolyan varázsszó volt akkoriban, mint most a „másság”, a „politikai korrektség” vagy éppen a „véleményformáló értelmiség”). És együtt járt mindez azzal a jellegzetes, a nagy elődöktől hűséggel megörökölt sajátságos modorral, stílussal, fellépéssel, személyiséggel, amihez kapcsolódott néhány feltűnő egyezés: művelt volt és aranyosan bohém, korrekt és igen szellemes, a magasabb szintű humort értékelő és művelni próbáló, jószándékúan segítőkész és kollegiálisán szolidáris, az élet örömeit ugyancsak kedvelő és nem kimondottan antialkoholista. Matolcsy Karcsi bátyámat 1980 őszén ismertem meg, miután világ csodájára 29 éves vidéki újdondászként megkeresett a KS (újabb okítás: ez a Központi Sajtószolgálat közhasznú rövidítése volt, a KS látta el - elsősorban a vidéki szerkesztőségeket - bármikor a lapba tehető, úgynevezett „fregolianyagokkal”, útleírás-sorozatokkal, tudományos ismeretterjesztő dolgozatokkal, „kis színesekkel”, stb.) és kiküldött Portugáliába, ahol nemsokára választások lesznek, mutassam be az országot, azt a világot, a helyzetet, az ottani embereket. Azt is bejelentették: vele, a Magyar Nemzet külpolitikus főszerkesztőhelyettesével töltöm el azt az egy hetet. Liszabonban és Estorilban, Horthy Miklós sírjánál és Európa legnyugatibb pontján, a Cabo da Rocánál, pártszékházakban és magánlakásokban, parlamentben és kocsmákban, fogadásokon és múzeumokban voltunk együtt. Amikor beültünk valahová ebédelni vagy vacsorázni, hozták az aperitifet és koccintottunk, Karcsi bácsi sohasem mulasztotta el megjegyezni: na kérlek szépen, úriemberek vagyunk... És tényleg az volt. Akkor is, amikor a kötelezően előírt kommunista pártszékház-látogatáskor Alvaro Cunhal főtitkárral akadtunk össze a liftben és a durva arcú, nagydarab, ősz hajú ember leplezetlen fitymálással mért végig bennünket, ő graciőzen rámosolygott - és közben magyarul mondta a magáét... A különböző „anyagfelvételeken”, interjúk készítésekor - kitűnően, bár egy adag erőteljes Madách téri akcentussal beszélt angolul - mindig olyan elegáns volt, mint Vittorio de Sica: finom volt és könnyed, és az egész nagy fontoskodáson, tülekedésen valami alig észrevehető, bájos iróniával felülemelkedni tudó. Sok-sok beszélgetésünk közben, szakmai anekdoták és filozofálgatások alatt az akkoriban már egyre feszültebb lengyelországi helyzet és a krisztusi életkorban átélt forradalom emlékei jelentették az igazi - akkoriban privát - politizálást. Amikor pedig egy borús és langyos délutánon a portugál főváros Alfama nevű festői negyedének egyik kocsmájában a tulajdonosról kiderült, hogy nem más, mint Gento, a Real Madrid egykori balszélsője, Di Stefano és Puskás játékostársa: a magyaroknak kijáró önfeledt, igazi mediterrán ünneplésben Karcsi bácsi, aki valóban „messze esett a szocialista zsurnaliszta típusától”, akinek „hűvös modora, zárkózott és elegáns lénye” látszólag tényleg „kizárt minden bizalmaskodást” - olyan népi és közvetlen és „bulizós” lett, hogy harsányan kacarászott, hátbaveregette az örömtől és lelkesedéstől szinte magán kívüli Gentot, aki - frenetikus hatással - azt is bemutatta nekünk, amiről Moldova György óta sohasem hittem, hogy igaz lehet: elővett egy pénzérmét és „oxival” belesarkalta a felső zsebébe... És eközben, mindvégéig, láthatótan megmaradt - az a belső elegancia. „Úriemberek vagyunk, kérlek szépen.” Napjainkban, amikor utcáról szerkesztőségekbe bekerült, riasztóan műveletlen, hihetetlenül arcátlan „kollégák” lepték el döglegyekként a magyar sajtót, akiknek olykor az alany és az állítmány egyeztetése meg az elemi magyar nyelvhelyesség alkalmazása is szinte megoldhatatlan feladatatot jelent, de az önbizalom akkora, mint ide Lacháza, amikor idősebb pályatársak eszményekről, netán a magyarság ügyéről beszélve szélvészgyorsán megkaphatják (tanúsítom: meg is kapják!) a „romantikus vén f...” kitételt, amikor az úgynevezett balliberális média alig leplezett hazaárulás-kísérletsorozatot folytat és álszentségénél, ocsmány farizeusságánál csak hatalom- és pénzéhes pökhendisége nagyobb - Matolcsy Károly és a hozzá hasonlók képe (e sorok írójának még megadatott ismernie néhányat), Arany Jánossal szólva, úgy tűnhet fel nékünk, mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon. Kristóf Attila írásából tudtam meg, hogy az új esztendő első napján halt meg Karcsi bátyám. A 2004-es évet egyesek már „korszakhatárnak” emlegetik egy ideje. O már nem kért ebből a korszakból. Úgy gondolom, azóta is, alátekintve, rosszkedvűen csóválja a fejét, tán a szemöldökét is összevonja, de a régi huncut villanás váltig megvan a tekintetében. Azután nagyvonalúan legyint egyet és mindenttudó, finom mosollyal kényelmesen odatelepszik egy csillagra. Mert úriemberek vagyunk, kérlek szépen. Domonkos László M.A. BLYTHE BERNIER, INC. Temetkezési vállalat Gyász esetén temetkezési vállalatunk együttérzéssel, a magyar hagyományok szerint nyújtja a kívánt szolgáltatást. 940 Ogilvy Ave., Montréal, Qué. 495-8082
