Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-08-01 / 8-9. szám
P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montreal, QC H3P 3B9, CANADA NYUGATI 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. doc mg a [? 0 a ms GDo© \MJ® sG = D0®mg[?®0s c3o®©©0(i]®mG XXII. évfolyam, 8-9. szám ,----------------------------------------------------—— -----------------------------------------------|---------------------------------i er» n ű’o rn 2004. augusztus-szeptember A DEMOKRATIKUS ES NEMZETI SZELLEMŰ^NYUGATI MAGYARSAG HAVILAPJA 15ü " H “ 33-3Ü SZILÁGYI KÁROLY N Szerecsen mosdató s Vojislav Kostunica szerb miniszterelnök végre méltóztatott időt szakítani magának, ellátogatott Temerinbe és Szabadkára, abba a két délvidéki helységbe, ahonnan a legtöbb nyugtalanító hír jött mostanában megfenyegetett, bántalmazott, véresre vert magyarokról. Kostunica jött, és nyilatkozott. Nem, nem azt mondta, amit egy úriember mondana ilyenkor, hogy elnézést, kedves vajdaságiak, kedves érintett szülők, hozzátartozók, valóban nincs rendjén, hogy ebben az országban bárkire kezet emeljenek csak azért, mert magyar. Nem azt mondta, ígérem, hogy ennek az országnak felelős miniszterelnökeként mindent megteszek, hogy rávegyem a szerb rendőrséget, végezze tisztességesen a munkáját és állítsa bíróság elé az elkövetőket. És nem azt mondta, hogy ilyen atrocitások a jövőben egyszerűen nem történhetnek meg többé Szerbiában. Nem, eszébe sem jutott ilyeneket mondani. De hát ki is várt tőle ilyesmit? Kostunica politikus. Kostunica szerb politikus. Szerb nacionalista politikus... ő ilyeneket nem mond. Hanem amit viszont mondott, az felért egy újabb arculcsapással. Először is belekötött magába az atrocitás kifejezésbe: kifogásolta, hogy a magyar sajtó atrocitásnak minősíti, ami történt. A szerb nyelvben, úgymond, nincs is meg ez a kifejezés, ahol megvan, úgymond, ott vérontást értenek rajta, tehát aki a délvidéki eseményekre ezt használja, nem mond igazat, következésképp csak mi fújtuk fel az egészet, különben se avatkozzunk bele Szerbia belügyeibe, az meg igazán szemtelenség tőlünk, hogy nemzetközi fórumok elé akaijuk vinni az ügyet. Aki ügyet kavar az ilyen apróságokból, folytatta Kostunica, az megrontja a vajdaságban elő nemzetek közötti viszonyt, sőt a két szomszéd ország viszonyát is. Különben sem lehet magyarellenességről beszélni, hisz effajta bántalmazások a szerbek ellen is irányulhatnak. Nagyjából ilyesmiket mondott Kostunica úr. A diplomácia nyelvén mondta persze, de ez jött ki belőle. Szóval, hogy is van ez? Nem tudom, Kostunica milyen szótárból állapította meg, hogy az atrocitás kifejezésbe belefér a vérontás jelentés is (az Idegen szavak és kifejezések szótára erőszakoskodást, kegyetlenkedést ért rajta), mindenesetre maradjuk abban, hogy a Vajdaságban magyar embereket zaklatnak, fenyegetnek, üldöznek, magyar fiúk arcát verik péppé, magyarokat rugdosnak félholtra, magyarok meggyilkolására szólítanak fel. Nekünk mindegy, hogy a szerb miniszterelnök minek nevezi ezt, nekünk az a fontos, hogy ne történjen ilyen soha többé. S valahogy azt ne gondolja egyetlen szerb politikus se, hogy megvárjuk, míg az ő fogalmaik szerinti atrocitássá fajul a dolog, s csak akkor fordulunk a nemzetközi szervekhez. Minden pofonra reagálni fogunk, minden fenyegetést világgá kürtölünk. Hogy ezzel beavatkozunk Szerbia belügyeibe? Szó sincs róla. A Nyugati Magyarság legutóbbi számában részletesen szóltunk róla, ehelyütt csak annyit, hogy a szóban forgó területen ezerszáz éve élnek magyarok, csak háromszáz éve szerbek, és csak tízegynéhány éve azok, akik ezeket az aljas támadásokat elkövették. Az, hogy ez a terület történetesen most Szerbiához tartozik, hatodrendű szempont nemcsak a mi számunkra, hanem minden normális ember számára, aki úgy gondolja, hogy sehol sem szabad (Szerbiában sem) senkit összerugdosni azért, mert magyar (mert cigány, mert arab, mert eszkimó...). Elég sajátos az a vád is, miszerint azzal, hogy a nemzetközi fórumok elé visszük a magyarveréseket, megrontjuk a Szerbiában élő nemzetek közötti viszonyt, sőt a két ország jószomszédságát is. Furcsa logika: az nem ront jóviszonyt, aki ütlegel és fenyeget, csak az, aki szóvá meri tenni? És különben is: akkor nem jutott eszükbe jószomszédi viszonyt emlegetni, amikor a vukovári és eszéki frontra hurcolták a magyar fiatalokat, amikor harmincezemél több magyart kényszerítettek rá, hogy elköltözzön szülőföldjéről, vagy amikor a helyükbe majd kétszázezer boszniai szerb menekültet telepítettek be a Vajdaságba? Csak akkor vagyunk jó szomszédok, ha hallgatunk, és tűrünk, mint a birkák? Az meg már mindennek a teteje, ahogy Kostunica megpróbálja „kétirányúsítani” az atrocitásokat, és azt mondja, hogy ilyen támadásoknak a szerbek is ki lehetnek téve. Maga az, hogy egy nyilvánosság előtt fellépő politikus tényeket állít szembe feltételezett lehetőséggel intellektuális teljesítménynek meglehetősen gyatra, morálisnak meg szánalmas. Ráadásul komolytalan is, hisz a vajdasági magyar ember igazán nem arról ismert, hogy bandákba tömörülve szerb iskolás lányokat molesztál és szerb fiatalokat ver véresre. Ha pedig netán arra célzott volna Kostunica úr, hogy valaki állítólag fenyegető levelet írt a magyarországi szerb kisebbség képviselőinek, erre csak azt mondhatom: jóérzésű magyar embernek a hideg futkos a hátán ennek még a gondolatától is, és vagy provokációt sejt mögötte, vagy eszement baromnak tartja az illetőt, akivel semmiféle közösséget sem vállal. Egyet kéne megérteni: nekünk nem érdekünk a két szomszéd ország, viszonyának a megrontása - elsősorban az ott élő magyarság miatt, de nemcsak ezért. Talán nem túl nagy otrombaság részemről, ha emlékeztetek rá, hogy amikor a nem is olyan régi nehéz időkben segélyszállítmányokat küldtünk a háború sújtotta Vajdaságba, sosem mondtuk, hogy ezt a gyógyszert vagy ezt a cukrot, lisztet csak magyaroknak lehet kiosztani. Most sem a szerb néppel, az istenadta szerb néppel van bajunk, amely éppen úgy megérdemelné már, hogy normális, emberhez méltó körülmények között éljen, mint akármelyik másik. Meggyőződésünk, hogy neki éppúgy rosszakarója az, aki a magyarok ellen lázit, aki magyarokat ver a Délvidéken, mint nekünk. Mert a saját népének jövőjével játszik, aki ezt teszi. Akár sötét szándékból teszi, akár ostobaságból. A saját népének jövőjével játszik, mert kirekeszti magát Európából. Ez az Európa már nem az az Európa, amely megtűrt egy Ceausescut, tehetetlenül és tétlenül nézett végig egy koszovói válságot és egy véres balkáni háborút. És amikor Európát mondok, akkor a választóra gondolok, arra a mezei portugál (osztrák, litván, szlovén, magyar...) választóra, aki immáron huszonöt népszavazáson voksol majd egykoron Szerbia uniós felvétele dolgában, és egyre az lüktet majd az agyában, hogy jó-e az neki, ha határon belül tudja majd azt, amit eddig határon kívül tudott: rendezetlen koszovói válság mellé rendezetlen vajdasági válságot, újabb nemzetiségi ellentéteket, Srebrenica kísértő szellemével a háttérben ... És akkor a zsigerből szavazókról még nem is szóltam. Pedig belőlük is van egynéhány idebent az Unióban. V_________________________________________________________________/ FEJÉR DÉNES A nemzeti radikalizmus jövőképe Magyarországon Néhány szerény gondolat és javaslat A téma címe pontos meghatározást jelent; a jövőben mindig így kell használnunk: nemzeti radikalizmus. A nemzeti radikalizmus jövőképe ugyanis a magyar nemzetnek, a magyarságnak jövőképe is. Végigtekintve hazánk közelmúltjának kilenc évtizedén, markáns kontúrokkal rajzolódik ki történelmünk örökös, ám ilyen közeli, átlátható szakaszokban különösen meggyőző igazsága: a társadalmi mozgást generáló erők közül csak a radikalizmus visz előre a kitűzött cél felé. Ezt a tényt már a gondolatsor kezdő lépéseinél le kell szögeznünk. És utána nyomban szembe kell állítanunk ezt a radikalizmust a számunkra katasztrofális következményt szülő trianoni csonkítás és fájdalom után nehezen felejthető, ránk, a magyar nemzetre pusztítóan ható radikalizmussal, az ember- és társadalom-ellenes, könyörtelen radikalizmussal, a komunizmussal. Amely történelmünk viszonylag rövid szakaszában két ízben is, 1919-ben és 1945-ben elpusztításunkra tört. A minősítő megkülönböztetés különösen azért fontos, mert egyes nemzeti radikális politikai csoportjaink célra- és eredményre törő kezdeményezései könnyen és gyorsan kapják meg ellenségeinktől a radikális minősítés bélyegét, amit aztán nem egyszer hozzánk közelálló, vagy netán látszólag hozzánk tartozó csoportok is átvesznek olyasmiként, amitől „el kell határolódni”. Holott a minősítő ellenség éppen azért nyer gyakran teret velünk szemben, mert ő, ő is radikális. Akkor is, ha az önmeghatározása azt sugallja, hogy a liberális fogalma a békés, a megengedő, a toleráns fogalmával egyenértékű. Ez azonban nem így van. A radikális és liberális szembeállítás hamis, hazug párhuzamot sugall, elrejtve a különbség lényegét és valódi tartalmát. A radikalizmus ugyanis módszer, a liberalizmus pedig tartalom. Mint látjuk, ez is az úgynevezett szemantikai háború része, ami a sokak számára ismeretlen nyelvi jelentéssel vezeti félre a tájékozatíanokat. Ha ezt így tisztán, elkülönítve látjuk, könnyebb lesz megfogalmazni feladatunkat, radikalizmusunk jövőképét. A nemzeti radikalizmus a liberális radikalizmussal áll szemben. A nemzeti és a liberális tartalom közötti különbség nem valószínűsíti, nem határozza meg a két tartalmi irányzat küzdelméből várható sikert vagy bukást. Mert az a tény régóta bizonyosság számunkra, hogy a nemzeti, a konzervatív, a közösségi elv magasabbrendű, emberközpontúbb, szeretetet és boldogságot jelentő, nemes gondolati tartalmat hodoz. Ugyanúgy, mint ahogy a liberalizmus, a mai hazai értelmezői és követői gyakorlatában pusztító, züllesztő, közösség- és emberellenes, alantas, gonosz tartalmat jelent. (Folytatás a 6. oldalon) IFJ. FEKETE GYULA Megbukott a kormányi Az Európai Unió tagjává vált Szlovákiában nemrég egy uniós delegációt - közöttük magyar szakértőket is - fogadtak, és megmutatták nekik az ország idegenforgalmi értékeit. A régi határvár, Dévény falainál egy magyar nyelvű emléktábla keltette fel a magyarok érdeklődését, amelyről a szöveg felét levakarták. Vajon milyen mondat bántotta annyira a szlovák hatóságok szemét? A betűnyomok alapján „az ezer éves magyar állam” szövegrész rekonstruálható. Ugyanez a magyar múlt elleni gyűlölet munkálhatott itthon is sok szocialista irányítású település polgármesterében, amikor az augusztus 20-i nemzeti ünnepünkre mint „kenyérfesztiválra”, vagy „a kenyér és a bor ünnepére” invitálták a helybelieket. Ezeken a meghívókon egyetlen szó sem volt sem az ezer éves magyar államról, sem Szent Istvánról. Akár az ötvenes-hatvanas években, amikor az „új kenyér ünnepévé” változtatták Szent István emléknapját, a magyar államiság ünnepét. Úgy látszik, az elvtársak ma is makacsul kitartanak nemzeti múltunkat megtagadó, vagy meghamisító eszméik mellett, közös nézeteket vallanak a szlovák, szerb, vagy román soviniszta politikusokkal. Bármily sok bosszúságot okoztak a nemzeti hagyományok tisztelőinek a szocialista-szabaddemokrata politikusok nemzeti ünnepünk lényegének az elhallgatásával, annál több örömet okoztak utána azzal, hogy megbuktatták Medgyessy Péter kormányát. Megbukott tehát az a miniszterelnök, aki másfél évvel ezelőtt a román miniszterelnökkel koccintott Erdély elvesztésére; aki ezrével bocsátott el a közigazgatásból és az állami vállalatoktól szakembereket, hogy pártapparatcsikokat ültethessen a helyükre; akinek „uralma” alatt jelentősen csorbult a sajtó- és szólásszabadság, tüntetéseket tiltottak be, és börtönbüntetésre ítéltek újságírókat; aki alatt felgyorsult a forint értékvesztése, jelentősen növekedett az ország eladósodottsága és a munkanélküliség. A sors iróniája, hogy a kommunista elnyomó diktatúra titkosszolgálatának a tisztjét, a Kádár korszakban már miniszterelnök-helyettes Medgyessyt saját elvtársai buktatták meg, politikai csapdába csalták, majd bizalmatlansági indítvány formájában kívánták leváltani. A parlamenti szavazást a miniszterelnök nem várta meg, és augusztus 26-án benyújtotta lemondását a köztársasági elnöknek. Lemondását többek között azzal indokolta, hogy nem hajlandó „puccsisták diktátumainak engedelmeskedni”. Szerinte „korrupciós ügyek terhelik” a leváltását kezdeményező szabaddemokrata kormánypártot, és megvetően „silány embereknek” nevezte a megbuktatóit. A kormány esetleges bukása már az év eleje óta beszédtéma volt, és az ilyen találgatásokat csak erősítette, hogy a kormánypárt elvesztette a június 13-i európai választásokat. A miniszterelnök is érzékelte a veszélyt, és néhány miniszter leváltása árán meg kívánta előzni a menesztését. (Folytatás a 4. oldalon) Szent István felajánlja a Szent Koronát. (Muzsinszki Nagy Endre mozaikműve a jeruzsálemi Dormitio templomban.) írásunk az 5. oldalon. Hering József felvétele.
