Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-06-01 / 6-7. szám

10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. június-július UNOKA JÓZSEF Itthon pedig, kik vannak megint hatal­mon? Azok, akik az 1919-es diktatúra idején is. Édesapám hazajött, hogy a kinti csöbörből az itthoni vödörbe ke­rüljön. Itthon ugyanis akkorra már a kommunista Rákosi Mátyás, Gerő (Singer) Ernő, Révai (Kahán) József, Vas (Weinberger) Zoltán, Farkas (Wolff Izrael) Mihály, és hitsorsos tár­saik, valamint kiszolgálóik kerültek ha­talomra, kommunista színekben. Ugyancsak az ő köreikből, került ki az AVH-s terrorszervezet vezérkara, Pé­ter (Auspitz Benő Benjámin) Gábor, a szabósegédből lett rendőr altábornagy vezetésével. Akkor már a megszálló szovjet csapatokkal a hátuk mögött ők terrorizálták az országot és szolgálták ki talán az elvártnál is nagyobb mér­tékben a megszállókat. A fogságból hazajöttek 1919-ből tudták, a Szovjetunióban pedig meg­tapasztalták, hogy mire számíthatnak ezután. Akkorra már a többi, keresz­tény értékrendet valló pártot szétverték, minden szakembert és írástudó embert eltávolítottak a vezetésből, és a helyü­ket hozzá nem értő, többnyire iskolá­zatlan pártkatonákkal töltötték be. így aztán ők, az egynemzetiségű, kommu­nista vezérkar tagjai lettek az ország legképzettebb, legműveltebb vezetői. Mindenhez „értettek”, mindenhez ők „értettek” a legjobban. Ha valamit el­szúrtak, ami bizony gyakran megesett, elég volt Lenin elvtársra, vagy a párt tévedhetetlenségére hivatkozni. Ilyen­kor még a lélegzet is elakadt, mert ki mert volna egy rossz szót is mondani a „kommunista halott Istenre”, vagy a pártra? Ha valaki kiemelkedett az átlagból, rögtön a fejére ütöttek, vagy elég volt egy névtelen levél, és már jött is érte az AVH fekete Pobedája, aztán évekig hallani sem lehetett róla, s boldog le­hetett, ha élve hazakerült. Egymaga Bogár József, az AVH hóhérja 3500 magyar embert akasztott fel, saját be­vallása szerint, de gyilkolták a magyar­ságot mások is derekasan - a szaba­dultak elmondása szerint - elektromos árammal, agyonveréssel, és minden más módszerrel is. Az ÁVH informá­tor-hálózata kifogástalanul működött a mindenütt jelenlévő besúgók révén. A párttitkároknak, üzem- és vállalatigaz­gatóknak és még ki tudja, kinek havi rendszerességgel kellet helyzetjelentést adniuk. Csak az ő jó-, vagy rosszindu­latukon múlott, hogy kiből lesz - fel­­készültségétől függetlenül - kiemelt vezető, mellőzött senki, vagy valame­lyik gyűjtőtábor, esetleg börtön foglya. Az 1909-ben született IV. Unoka József és Kokas Katalin egyetlen élő gyermeke vagyok én, V. József. Ami engem illet, gyakorlatilag apa nélkül nőttem fel. Hat éves koromtól, a fenti okok miatt, alig láttam édesapámat. Ti­zenhét éves voltam, amikor a fogság­ból hazajött és ezt követően kezdtem megismerni, és megszeretni. A Kárpátaljai és Csonka-beregi fal­vakban csak nők, gyermekek és aggas­tyánok maradtak. Sokat köszönhetek az édesanyámnak, aki igyekezett tőle telhetőén pótolni édesapám hiányát, erős akarattal, céltudatosan, de annál több türelemmel, szeretettel és az is­meretei átadásával. Ebben a korszak­ban talán még az átlagosnál is nagyobb felelősséget és áldozatvállalást jelentett nőnek és anyának lenni. Héroszi mun­kával nevelték fel gyermekeiket, és ne­künk, gyermekeknek is hamar felnőtté kellett válnunk. Tizenhárom éves koromba már részt vettem édesanyám mellett a mezőgazdasági munkákban. Az uk­rán-magyar határt, ahol a beregszászi földünk egy része volt, határkiegye­­nesítés címén hermetikusan lezárták, a legszebb és termékeny tábla földün­ket kettészelte a határ, hogy még egy nyúl sem mehetett át rajta észrevét­lenül. Az orosz megszállást követően ismét a határszélre, az ország szélére került a szülőfalum. A Kárpátaljai te­rületeket, az ott élő magyar testvére­inket és a városokat - Beregszászt, Kaszonyt, Munkácsot, Ungvári; - a tulajdonképpeni piacainkat, ahol ko­A történelem sodrásában (V.) Magyar lét a XX. században rábban a termékeinket és állatainkat értékesítettük, elszakították tőlünk. Még nehezebbé vált az életünk. Koromhoz képest, ahogy csak tud­tam, segítettem a gazdaságban. A ná­­lamnál alig pár évvel idősebb baráti kö­römből kikerülő munkásainkkal köl­csönösen kisegítettük egymást. Ok a gyalogmunkákban, kaszálásban, ara­tásban, hordásban segítettek, én pedig fogatos munkával viszonoztam. Az oroszok bejövetele utáni kellemetlen­ségek mellett megéltem az egyik leg­nagyszerűbb dolgot is, a parasztság 1000 éves földéhségének a tisztességes kielégítését, az 1945. évi igazi földosz­tást. Az agrárproletár és törpebirtokos családoknak juttatott 5-5 katasztrális holdnyi földnek az egy táblában tör­ténő kimérését, az új földtulajdonosok boldogságát és gyarapodását. Sajnos, nem sokáig örülhettek annak, hogy földtulajdonosokká lettek, mert amikor már kezdtek volna egyenesbe jönni, beterelték őket a tszcs-kbe. Mi, régi földtulajdonosok még ma­gángazdálkodók maradtunk. Volt egy időszak amikor könnyebbé is vált a helyzetünk. Nem gyötörtek bennünket elviselhetetlen beszolgáltatással és padlássepréssel sem. Feltehetően el voltak foglalva az új földtulajdonosok­ból megalakított, bányászok vezette tszcs-kkel, ahol a szakszerűtlen gazdál­kodásuk eredményeképpen kialakult éhség miatt még az államtól kapott anyaállatokat és a vetőmagot is felél­ték. Ezekbe a tszcs-kbe rengeteg pénzt és energiát öltek bele, hatalmas istál­lókat, juhaklokat, műhelyeket, stb. épí­tettek. Amikor Nagy Imre első intéz­kedése szerint, a tagok nagy örömére, ki lehetett lépni a tsz-ekből, szét is ver­ték őket azonmód, hatalmas kárt okozva a köznek. Persze ugyanez tör­tént a későbbi tsz-ekkel 1956-ban, és 1989-et követően is, amikor átgondo­latlanul, tisztességes földvisszaadás, vagy földosztás nélkül szintén szétver­ték, széthurcolták, elkótyavetyélték a mezőgazdasági nagyüzemeket, minda­hányszor lenullázva a vidéki embere­ket. S tették ezt ugyanazok, akik most ismét a nagyüzemi gazdálkodás elő­nyeiről prédikálnak. Én viszont akkor még örültem a jó termésnek, a borjú-, csikó-, malacsza­porulatnak, büszke voltam arra, ha ne­kem voltak a legszebb lovaim és/vagy ökreim, teheneim. A falusi ember szép­nek látja a frissen szántott föld vége­láthatatlan barázdáit, a vetések zöldjét, kaszálás után a szépen sorjázó széna­rendeket, aratás után a búzakereszteket, gyönyörködik a természet tavaszi éb­redésében, később a buja tobzódásá­ban, a fák, növények virágzásában meg a virágokat elözönlő méhek és egyéb rovarok szédítő zsongásában. Örül az ember a bő termés ígéretének, bár tudja, hogy csak az aratásig örülhet neki. Cséplés és betakarítás után ugyanis jön­nek a behajtók, jön az adófizetési kö­telezettség, jönnek az egész évi mun­kája gyümölcsét bagóért felvásárló ke­reskedők, és örülhet a végén, ha annyija marad, amivel a következő aratásig ki­húzza. Akkor miért gürcöl mégis egész év­ben annyit a falusi ember, ha nem sok haszna van az egészből - kérdezhetné a vidéki életben járatlan városlakó? Ha mindenki kirabolja? Ha éppen arra nincs szüksége a felvásárlóknak, keres­kedőknek, amit éppen értékesíteni akarna és tudna az ember? Nos, azért, mert ebből él, és itt, a saját hazájában, a saját kis birtokán még akkor is jobban érzi magát, ha csak szerényen tud is megélni munká­jából. És mert testközeli kapcsolatot tart fenn a természettel, mert megigézi a bő termés és állatszaporulat ígérete, mert ettől érzi magát szabadnak. Igaz, hogy munkája gyümölcsének jó részét elviszi az állam, a felvásárló és a ke­reskedő, de ezt a sok szépséget és si­kerélményt, ezt a függetlenségérzést senki nem veheti el tőle. Tizenhét éves koromig magam is végigélveztem egy vidéki ember min­den örömét és megszenvedtem min­den bánatát. így utólag visszagon­dolva, a nehézségek ellenére is szép­nek ítélem életemnek ezt a szakaszát. Egy egész életre való élményt gyűj­töttem össze. Édesapám még ezt a korlátozott szabadságot és a szépen felfejlesztett gazdaságot is alig élvezte másfél-két évnél tovább. Ekkor ugyanis már a község teljes lakosságát, a magyar em­berek számára idegen gazdálkodási formába, a tszcs-kbe kényszeríttették. Az addigi szabadon, önállóan gazdál­kodókat gyakorlatilag új rabságba, pro­letársorba, nincstelenségbe taszították. Sokan nem bírták elviselni ezt a szé­gyent, és öngyilkosok, vagy lelki be­tegek lettek, mások pedig a közben vas és acél országává kikiáltott hazánk ipari városaiba menekültek. Unoka La­jos bátyám, aki rendkívül tisztességes, kiváló gazda volt, s eddig minden meg­próbáltatást túlélt, ezt már nem bírta ki, és belehalt a megaláztatásba. Ilyen körülmények között és fel­tételek mellett, túlélésre berendez­kedve, még a lélegzetvételünkre is vi­gyázva éltünk a XX. század második felében Magyarországon. Hazánk mindkét katasztrófájának szellemi Irgalomból ölni Az eutanázia a hazai gyakorlatban Ne ölj! A tízparancsolatnak ez az ősi intelme nem csupán erkölcsiségünk­­nek, de a polgári törvénykezésnek is sarkalatos részévé vált. Meglopni má­sok életét, de akár az önmagadét is olyan vétek, amely egyként vonja maga után az Isten és a világi hatal­mak büntetését. Hitvallásunk értelmé­ben az élet a teremtő adománya, a te­remtett világ része, létezésünk a titok­zatos isteni szándék eszköze, amelybe nincs jogunk beleavatkozni. Nemrég múlt tíz esztendeje, hogy a magyar lakosság körében sajnálko­zással elegy megdöbbenést és értetlen­séget váltott ki annak a híre, hogy egy édesanya (B.GY.) könyörületből önke­zével segítette halálba nagy fájdalmak­tól szenvedő, súlyosan beteg tizenegy éves kislányát. A magyarországi közvélemény tu­lajdonképpen ekkor szembesült leg­­megrázóbban az aktív eutanázia, a ha­lálba segítés fogalmával. Az irgalomból történt gyilkosság vádlottját, ki tette elkövetése után ön­maga jelentkezett a rendőrségen, a Legfelsőbb Bíróság kétévi szabadság­­vesztésre ítélte, ám Göncz Árpád, ak­kori köztársasági elnök kegyelemben részesítette. A tett elkövetése, majd az ezt kö­vető ítélet mértéke, illetve a büntetlen­ség elnyerése, mélyen megosztotta nemcsak a lakosságot, hanem a szak­mai közvéleményt is. Páciensek, orvo­sok, jogtudósok érveltek pro és kontra. Az orvos nem lehet halálosztó - vél­ték legtöbben a szakmabeliek közül. Az életünk nem magánügy, Isten ren­delkezik felette - mondták a hívő em­berek. Ha az állatok esetében ez az el­járás elfogadott, miért ne alkalmazhat­nák az ember esetében is? - érveltek mások. Amennyiben engedélyeznék az eu­tanáziát, az emberek többsége a prob­lémamegoldás helyett az emberölést választaná. Sokan, hajléktalanok, alko­hol- vagy AIDS-betegek, s mindazok, akik úgy érzik, hogy kiközösítette őket a társadalom, netán úgy vélik, hogy je­len állapotukban terhére vannak a csa­ládjuknak, könnyen folyamodnának e módszerhez. Külön gondot okoz végül, hogy az eljárás számtalan visszaélésre adna alkalmat - hangzanak az erköl­csi kételyek. Vannak viszont olyan megszállott­jai az aktív eutanáziának, mint a Mi­­chigen (USA) állambeli orvos, Dr. Jack Kevorkian, aki azzal vált hírhedté, hogy saját készítésű öngyilkos gépét 1990-ben először próbálta ki emberen. Azóta 130 gyógyíthatatlan beteget kül­dött halálba, segítve őket az öngyilkos­ságban. Az esetek egyikében sem tud­ták rábizonyítani az emberölés vádját. Később, egy aktív közreműködést kö­vetően Doktor Halált - így nevezték - letartóztatták és 12 évi fegyházbünte­tésre ítélték. Az aktív eutanázia hazai pártolói­nak sorába tartozik Dr. Takács Albert alkotmányjogász, aki az emberi méltó­ság védelmére, illetve az emberek ön­rendelkezési jogára hivatkozva még 1993-ban beadvánnyal fordult az Al­kotmánybírósághoz az aktív eutanázia engedélyezéséért. Az ügyben a leg­felsőbb bírói testület 2003 áprilisában a beadvány elutasítása mellett döntött. A világ újkori történelmében az első ország, ahol engedélyezték az ak­tív eutanáziát (az ókori Görögország-Eladó, a ferihegyi repülőtér szomszédságában, főútvonalon fekvő ipari telephely. 9000 m2 földterületen 700 m2 csarnok + 80 m2 iroda, felszerelve. Önállóan a fenti ingatlan­együttes, vagy a jelenleg itt működő, Magyarország második legnagyobb tűzvédelmi cégével együtt is, vételi szándék esetén. Információ: mailto:tuzvedo@ anyagvedelem.hu ban bevett eljárásnak számított), a túl­zott liberalizmusáról ismert Hollandia volt. Itt, a ’80-as években végzett egyik felmérés szerint a lakosság 70 száza­léka a halálba segítés gyakorlatát támo­gatta. A keresztény szellemiségű pár­tok kivételével a politikai pártok zöme még választási programjába is felvette az eutanázia törvényesítését. Amikor 1984-ben egy orvost, aki aktív eutaná­ziát hajtott végre egyik betegén, nem vontak felelősségre, ez bevallatlanul ugyan, de e gyakorlat engedélyezését jelentette. Kevesebb, mint tíz évre rá, 1993-ban a holland parlament tör­vénybe iktatta az aktív eutanázia tör­vényesítését. Az azóta eltelt időszak­ban egy újabb felmérés azt tárta fel, hogy ugrásszerűen megnőtt a halálvá­gyó páciensek száma. Száz halále­setből harmincnyolcban ilyen döntés alapján „segítették” halálba kezeltjei­­ket a holland orvosok. A hazai joggyakorlat 1997-ig az eu­tanázia bármely formáját tiltotta és büntette. A bal-liberális kormányzat vi­szont az említett évben hozott egész­ségügyi törvényben „puhította” az ad­digi gyakorlatot, és bizonyos esetekben engedélyezte a passzív eutanáziát, va­gyis a gyógyíthatatlan betegek eseté­ben lehetővé tette, a beteg kérésére, a kezelés visszautasítását, ily módon si­ettetve a véget. E törvényt, meghozatalakor számos bírálat érte, főképp a túlzott betegjo­gokat illetően, de többen e törvényben látták a kórházi ágyszámleépítés, il­letve a gyógyítás költségei csökkenté­sének burkoltan törvényesített formá­ját. Az orvosok körében e törvény zöm­mel ellenérzést váltott ki. Az Alkotmánybíróság ez ügyben hozott legutóbbi döntését követően Dr. Takács Albert, aki ma az állampolgári jogok biztosának helyettese, jelezte, hogy nem nyugszik bele a döntésbe, és újabb érvekkel kiegészített beadványt készül előterjeszteni. Paizs Tibor előkészítői, kirobbantói, zsarnokai és haszonélvezői ennek a népcsoportnak és kiszolgálóiknak zavaros eszmékkel átitatott, anarchista-terrorista tagjai­ból került ki. S a kommunizmus gya­lázatos eszméje még ma is kísért, a megdöntött rendszer őskövületei és a „rendszerváltozás” haszonélvezői is­mét magukhoz ragadták a hatalmat, s minden előbbrevaló számukra, mint a magyarság érdeke. Ezt a magyarság elleni kérlelhetet­len gyűlöletet látva joggal vetődik fel a kérdés, hogy vajon Németország­ban, Csehországban, Szlovákiában, Romániában és Lengyelországban összesen maradt-e ennyi gyűlölködő és elégedetlenkedő, a jólétüket bizto­sító ország népét bűnösnek, antisze­mitának kikiáltó „kisebbségi”, mint nálunk. Arról viszont senki sem be­szél, mennyi kárt okozott az ország­nak és a tisztességes, Magyarorszá­got valóban a hazájának tekintő zsidóságnak is az pár száz, pár ezer, 1947-ben, 1992-ben majd 2002-ben is hatalomra jutott, és ma is hatalmon lévő elfajzott társuk. S a legnagyobb baj az, hogy gyűlölködésükkel és vá­daskodásukkal ma már többnyire azo­kat sértegetik, akik nem felelősek a korábban történtekért. Arra nem gon­dolnak, hogy gátlástalan hatalomvá­gyukkal, agresszív törtetésükkel, gyű­löletszításukkal, hisztériás hangulat­­keltésükkel maguk teszik antiszemi­tává azokat is, akiknek eddig fogal­muk sem volt arról, hogy mit is je­lent ez a kifejezés?! Nemrég azzal igyekezett meg­nyerni a kormány az embereket az EU- hoz való csatlakozás ügyének, hogy mehetünk majd külföldre dolgozni, Bécsben cukrászdát nyitni, Spanyolor­szágba bányászni; s most is azzal etet­nek bennünket, hogy nagyüzemi gaz­dálkodással lehet csak piacképes tö­megtermelést folytatni, illetve, hogy a kisbirtokosság nem életképes... Ezeknek a politikusoknak fogal­muk sincs a magyar lélekről, a városi flaszteren szedték fel kevéske mező­­gazdasági ismeretüket. Ki akar itt, raj­tuk kívül, külföldön dolgozni? Mi, ma­gyarok, itthon akarunk boldogulni és tisztességesen megélni. Igaz, hogy nagyipari módszerekkel hatékonyabb a tömegtermelés, de kisbirtokokra is szükség van, mert ezekből tevődik össze vidéken a megtartó erő, arról nem beszélve, hogy ezektől remélhet­jük elsősorban azokat a minőségi ter­mékeket, amelyek az EU-ban is piac­képesek lesznek. Óriási felelőtlenség volna a kisbirtokok ellehetetlenítésével mezőgazdasági proletárokká, segé­lyekre ácsingózó aljanéppé zülleszteni a falusi embereket! Nekünk olyan hozzáértő kormányra van szükségünk, amely hozzájuk méltó életet igyekszik biztosítani a vidéki emberek számára. Amely messzemenően segíti a mező­­gazdasági-, a kertész-, állattenyésztő-, a mezőgazdasági árufeldolgozó- és áruértékesítő képzést, amely, egyebek mellett, áruértékesítő szövetkezést szorgalmaz, áruraktárak, hűtőházak építését és a mezőgazdasági termékek exportját támogatja és finanszírozza. A törpegazdaságok igenis rengete­get jelentenek a vidéken élő családok számára, fennmaradásuk vagy tönkre­tételük, illetve a nagytőkébe való be­olvasztásuk a belsőpiaci ellátás szem­pontjából sem közömbös. Gyermekeim és unokáim már itt, a városban születtek és városi életet él­nek. Még ha sikerült is a természet sze­­retetére nevelnem őket, ők már a tú­lontúl urbanizálódott és automatizáló­­dott XXI. század gyermekei. Az ő éle­tük talán simábban fog eltelni, mint a mienk és az ősöké, ugyanakkor sajnos ez azt is jelenti, hogy az elődök szülőföldje iránti kötődés és a föld, a szabad gazdálkodói élet szeretete - a családomon belül - velem kihal. Csak abban reménykedem, hogy az unoka­­testvéreim és az utódaik még sokáig földművelők maradnak, és a termé­szetnek az általam is megélt csodái meg a hitük megtartja őket vidéki föld­művelő magyaroknak.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents