Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-06-01 / 6-7. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. június-július UNOKA JÓZSEF Itthon pedig, kik vannak megint hatalmon? Azok, akik az 1919-es diktatúra idején is. Édesapám hazajött, hogy a kinti csöbörből az itthoni vödörbe kerüljön. Itthon ugyanis akkorra már a kommunista Rákosi Mátyás, Gerő (Singer) Ernő, Révai (Kahán) József, Vas (Weinberger) Zoltán, Farkas (Wolff Izrael) Mihály, és hitsorsos társaik, valamint kiszolgálóik kerültek hatalomra, kommunista színekben. Ugyancsak az ő köreikből, került ki az AVH-s terrorszervezet vezérkara, Péter (Auspitz Benő Benjámin) Gábor, a szabósegédből lett rendőr altábornagy vezetésével. Akkor már a megszálló szovjet csapatokkal a hátuk mögött ők terrorizálták az országot és szolgálták ki talán az elvártnál is nagyobb mértékben a megszállókat. A fogságból hazajöttek 1919-ből tudták, a Szovjetunióban pedig megtapasztalták, hogy mire számíthatnak ezután. Akkorra már a többi, keresztény értékrendet valló pártot szétverték, minden szakembert és írástudó embert eltávolítottak a vezetésből, és a helyüket hozzá nem értő, többnyire iskolázatlan pártkatonákkal töltötték be. így aztán ők, az egynemzetiségű, kommunista vezérkar tagjai lettek az ország legképzettebb, legműveltebb vezetői. Mindenhez „értettek”, mindenhez ők „értettek” a legjobban. Ha valamit elszúrtak, ami bizony gyakran megesett, elég volt Lenin elvtársra, vagy a párt tévedhetetlenségére hivatkozni. Ilyenkor még a lélegzet is elakadt, mert ki mert volna egy rossz szót is mondani a „kommunista halott Istenre”, vagy a pártra? Ha valaki kiemelkedett az átlagból, rögtön a fejére ütöttek, vagy elég volt egy névtelen levél, és már jött is érte az AVH fekete Pobedája, aztán évekig hallani sem lehetett róla, s boldog lehetett, ha élve hazakerült. Egymaga Bogár József, az AVH hóhérja 3500 magyar embert akasztott fel, saját bevallása szerint, de gyilkolták a magyarságot mások is derekasan - a szabadultak elmondása szerint - elektromos árammal, agyonveréssel, és minden más módszerrel is. Az ÁVH informátor-hálózata kifogástalanul működött a mindenütt jelenlévő besúgók révén. A párttitkároknak, üzem- és vállalatigazgatóknak és még ki tudja, kinek havi rendszerességgel kellet helyzetjelentést adniuk. Csak az ő jó-, vagy rosszindulatukon múlott, hogy kiből lesz - felkészültségétől függetlenül - kiemelt vezető, mellőzött senki, vagy valamelyik gyűjtőtábor, esetleg börtön foglya. Az 1909-ben született IV. Unoka József és Kokas Katalin egyetlen élő gyermeke vagyok én, V. József. Ami engem illet, gyakorlatilag apa nélkül nőttem fel. Hat éves koromtól, a fenti okok miatt, alig láttam édesapámat. Tizenhét éves voltam, amikor a fogságból hazajött és ezt követően kezdtem megismerni, és megszeretni. A Kárpátaljai és Csonka-beregi falvakban csak nők, gyermekek és aggastyánok maradtak. Sokat köszönhetek az édesanyámnak, aki igyekezett tőle telhetőén pótolni édesapám hiányát, erős akarattal, céltudatosan, de annál több türelemmel, szeretettel és az ismeretei átadásával. Ebben a korszakban talán még az átlagosnál is nagyobb felelősséget és áldozatvállalást jelentett nőnek és anyának lenni. Héroszi munkával nevelték fel gyermekeiket, és nekünk, gyermekeknek is hamar felnőtté kellett válnunk. Tizenhárom éves koromba már részt vettem édesanyám mellett a mezőgazdasági munkákban. Az ukrán-magyar határt, ahol a beregszászi földünk egy része volt, határkiegyenesítés címén hermetikusan lezárták, a legszebb és termékeny tábla földünket kettészelte a határ, hogy még egy nyúl sem mehetett át rajta észrevétlenül. Az orosz megszállást követően ismét a határszélre, az ország szélére került a szülőfalum. A Kárpátaljai területeket, az ott élő magyar testvéreinket és a városokat - Beregszászt, Kaszonyt, Munkácsot, Ungvári; - a tulajdonképpeni piacainkat, ahol koA történelem sodrásában (V.) Magyar lét a XX. században rábban a termékeinket és állatainkat értékesítettük, elszakították tőlünk. Még nehezebbé vált az életünk. Koromhoz képest, ahogy csak tudtam, segítettem a gazdaságban. A nálamnál alig pár évvel idősebb baráti körömből kikerülő munkásainkkal kölcsönösen kisegítettük egymást. Ok a gyalogmunkákban, kaszálásban, aratásban, hordásban segítettek, én pedig fogatos munkával viszonoztam. Az oroszok bejövetele utáni kellemetlenségek mellett megéltem az egyik legnagyszerűbb dolgot is, a parasztság 1000 éves földéhségének a tisztességes kielégítését, az 1945. évi igazi földosztást. Az agrárproletár és törpebirtokos családoknak juttatott 5-5 katasztrális holdnyi földnek az egy táblában történő kimérését, az új földtulajdonosok boldogságát és gyarapodását. Sajnos, nem sokáig örülhettek annak, hogy földtulajdonosokká lettek, mert amikor már kezdtek volna egyenesbe jönni, beterelték őket a tszcs-kbe. Mi, régi földtulajdonosok még magángazdálkodók maradtunk. Volt egy időszak amikor könnyebbé is vált a helyzetünk. Nem gyötörtek bennünket elviselhetetlen beszolgáltatással és padlássepréssel sem. Feltehetően el voltak foglalva az új földtulajdonosokból megalakított, bányászok vezette tszcs-kkel, ahol a szakszerűtlen gazdálkodásuk eredményeképpen kialakult éhség miatt még az államtól kapott anyaállatokat és a vetőmagot is felélték. Ezekbe a tszcs-kbe rengeteg pénzt és energiát öltek bele, hatalmas istállókat, juhaklokat, műhelyeket, stb. építettek. Amikor Nagy Imre első intézkedése szerint, a tagok nagy örömére, ki lehetett lépni a tsz-ekből, szét is verték őket azonmód, hatalmas kárt okozva a köznek. Persze ugyanez történt a későbbi tsz-ekkel 1956-ban, és 1989-et követően is, amikor átgondolatlanul, tisztességes földvisszaadás, vagy földosztás nélkül szintén szétverték, széthurcolták, elkótyavetyélték a mezőgazdasági nagyüzemeket, mindahányszor lenullázva a vidéki embereket. S tették ezt ugyanazok, akik most ismét a nagyüzemi gazdálkodás előnyeiről prédikálnak. Én viszont akkor még örültem a jó termésnek, a borjú-, csikó-, malacszaporulatnak, büszke voltam arra, ha nekem voltak a legszebb lovaim és/vagy ökreim, teheneim. A falusi ember szépnek látja a frissen szántott föld végeláthatatlan barázdáit, a vetések zöldjét, kaszálás után a szépen sorjázó szénarendeket, aratás után a búzakereszteket, gyönyörködik a természet tavaszi ébredésében, később a buja tobzódásában, a fák, növények virágzásában meg a virágokat elözönlő méhek és egyéb rovarok szédítő zsongásában. Örül az ember a bő termés ígéretének, bár tudja, hogy csak az aratásig örülhet neki. Cséplés és betakarítás után ugyanis jönnek a behajtók, jön az adófizetési kötelezettség, jönnek az egész évi munkája gyümölcsét bagóért felvásárló kereskedők, és örülhet a végén, ha annyija marad, amivel a következő aratásig kihúzza. Akkor miért gürcöl mégis egész évben annyit a falusi ember, ha nem sok haszna van az egészből - kérdezhetné a vidéki életben járatlan városlakó? Ha mindenki kirabolja? Ha éppen arra nincs szüksége a felvásárlóknak, kereskedőknek, amit éppen értékesíteni akarna és tudna az ember? Nos, azért, mert ebből él, és itt, a saját hazájában, a saját kis birtokán még akkor is jobban érzi magát, ha csak szerényen tud is megélni munkájából. És mert testközeli kapcsolatot tart fenn a természettel, mert megigézi a bő termés és állatszaporulat ígérete, mert ettől érzi magát szabadnak. Igaz, hogy munkája gyümölcsének jó részét elviszi az állam, a felvásárló és a kereskedő, de ezt a sok szépséget és sikerélményt, ezt a függetlenségérzést senki nem veheti el tőle. Tizenhét éves koromig magam is végigélveztem egy vidéki ember minden örömét és megszenvedtem minden bánatát. így utólag visszagondolva, a nehézségek ellenére is szépnek ítélem életemnek ezt a szakaszát. Egy egész életre való élményt gyűjtöttem össze. Édesapám még ezt a korlátozott szabadságot és a szépen felfejlesztett gazdaságot is alig élvezte másfél-két évnél tovább. Ekkor ugyanis már a község teljes lakosságát, a magyar emberek számára idegen gazdálkodási formába, a tszcs-kbe kényszeríttették. Az addigi szabadon, önállóan gazdálkodókat gyakorlatilag új rabságba, proletársorba, nincstelenségbe taszították. Sokan nem bírták elviselni ezt a szégyent, és öngyilkosok, vagy lelki betegek lettek, mások pedig a közben vas és acél országává kikiáltott hazánk ipari városaiba menekültek. Unoka Lajos bátyám, aki rendkívül tisztességes, kiváló gazda volt, s eddig minden megpróbáltatást túlélt, ezt már nem bírta ki, és belehalt a megaláztatásba. Ilyen körülmények között és feltételek mellett, túlélésre berendezkedve, még a lélegzetvételünkre is vigyázva éltünk a XX. század második felében Magyarországon. Hazánk mindkét katasztrófájának szellemi Irgalomból ölni Az eutanázia a hazai gyakorlatban Ne ölj! A tízparancsolatnak ez az ősi intelme nem csupán erkölcsiségünknek, de a polgári törvénykezésnek is sarkalatos részévé vált. Meglopni mások életét, de akár az önmagadét is olyan vétek, amely egyként vonja maga után az Isten és a világi hatalmak büntetését. Hitvallásunk értelmében az élet a teremtő adománya, a teremtett világ része, létezésünk a titokzatos isteni szándék eszköze, amelybe nincs jogunk beleavatkozni. Nemrég múlt tíz esztendeje, hogy a magyar lakosság körében sajnálkozással elegy megdöbbenést és értetlenséget váltott ki annak a híre, hogy egy édesanya (B.GY.) könyörületből önkezével segítette halálba nagy fájdalmaktól szenvedő, súlyosan beteg tizenegy éves kislányát. A magyarországi közvélemény tulajdonképpen ekkor szembesült legmegrázóbban az aktív eutanázia, a halálba segítés fogalmával. Az irgalomból történt gyilkosság vádlottját, ki tette elkövetése után önmaga jelentkezett a rendőrségen, a Legfelsőbb Bíróság kétévi szabadságvesztésre ítélte, ám Göncz Árpád, akkori köztársasági elnök kegyelemben részesítette. A tett elkövetése, majd az ezt követő ítélet mértéke, illetve a büntetlenség elnyerése, mélyen megosztotta nemcsak a lakosságot, hanem a szakmai közvéleményt is. Páciensek, orvosok, jogtudósok érveltek pro és kontra. Az orvos nem lehet halálosztó - vélték legtöbben a szakmabeliek közül. Az életünk nem magánügy, Isten rendelkezik felette - mondták a hívő emberek. Ha az állatok esetében ez az eljárás elfogadott, miért ne alkalmazhatnák az ember esetében is? - érveltek mások. Amennyiben engedélyeznék az eutanáziát, az emberek többsége a problémamegoldás helyett az emberölést választaná. Sokan, hajléktalanok, alkohol- vagy AIDS-betegek, s mindazok, akik úgy érzik, hogy kiközösítette őket a társadalom, netán úgy vélik, hogy jelen állapotukban terhére vannak a családjuknak, könnyen folyamodnának e módszerhez. Külön gondot okoz végül, hogy az eljárás számtalan visszaélésre adna alkalmat - hangzanak az erkölcsi kételyek. Vannak viszont olyan megszállottjai az aktív eutanáziának, mint a Michigen (USA) állambeli orvos, Dr. Jack Kevorkian, aki azzal vált hírhedté, hogy saját készítésű öngyilkos gépét 1990-ben először próbálta ki emberen. Azóta 130 gyógyíthatatlan beteget küldött halálba, segítve őket az öngyilkosságban. Az esetek egyikében sem tudták rábizonyítani az emberölés vádját. Később, egy aktív közreműködést követően Doktor Halált - így nevezték - letartóztatták és 12 évi fegyházbüntetésre ítélték. Az aktív eutanázia hazai pártolóinak sorába tartozik Dr. Takács Albert alkotmányjogász, aki az emberi méltóság védelmére, illetve az emberek önrendelkezési jogára hivatkozva még 1993-ban beadvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz az aktív eutanázia engedélyezéséért. Az ügyben a legfelsőbb bírói testület 2003 áprilisában a beadvány elutasítása mellett döntött. A világ újkori történelmében az első ország, ahol engedélyezték az aktív eutanáziát (az ókori Görögország-Eladó, a ferihegyi repülőtér szomszédságában, főútvonalon fekvő ipari telephely. 9000 m2 földterületen 700 m2 csarnok + 80 m2 iroda, felszerelve. Önállóan a fenti ingatlanegyüttes, vagy a jelenleg itt működő, Magyarország második legnagyobb tűzvédelmi cégével együtt is, vételi szándék esetén. Információ: mailto:tuzvedo@ anyagvedelem.hu ban bevett eljárásnak számított), a túlzott liberalizmusáról ismert Hollandia volt. Itt, a ’80-as években végzett egyik felmérés szerint a lakosság 70 százaléka a halálba segítés gyakorlatát támogatta. A keresztény szellemiségű pártok kivételével a politikai pártok zöme még választási programjába is felvette az eutanázia törvényesítését. Amikor 1984-ben egy orvost, aki aktív eutanáziát hajtott végre egyik betegén, nem vontak felelősségre, ez bevallatlanul ugyan, de e gyakorlat engedélyezését jelentette. Kevesebb, mint tíz évre rá, 1993-ban a holland parlament törvénybe iktatta az aktív eutanázia törvényesítését. Az azóta eltelt időszakban egy újabb felmérés azt tárta fel, hogy ugrásszerűen megnőtt a halálvágyó páciensek száma. Száz halálesetből harmincnyolcban ilyen döntés alapján „segítették” halálba kezeltjeiket a holland orvosok. A hazai joggyakorlat 1997-ig az eutanázia bármely formáját tiltotta és büntette. A bal-liberális kormányzat viszont az említett évben hozott egészségügyi törvényben „puhította” az addigi gyakorlatot, és bizonyos esetekben engedélyezte a passzív eutanáziát, vagyis a gyógyíthatatlan betegek esetében lehetővé tette, a beteg kérésére, a kezelés visszautasítását, ily módon siettetve a véget. E törvényt, meghozatalakor számos bírálat érte, főképp a túlzott betegjogokat illetően, de többen e törvényben látták a kórházi ágyszámleépítés, illetve a gyógyítás költségei csökkentésének burkoltan törvényesített formáját. Az orvosok körében e törvény zömmel ellenérzést váltott ki. Az Alkotmánybíróság ez ügyben hozott legutóbbi döntését követően Dr. Takács Albert, aki ma az állampolgári jogok biztosának helyettese, jelezte, hogy nem nyugszik bele a döntésbe, és újabb érvekkel kiegészített beadványt készül előterjeszteni. Paizs Tibor előkészítői, kirobbantói, zsarnokai és haszonélvezői ennek a népcsoportnak és kiszolgálóiknak zavaros eszmékkel átitatott, anarchista-terrorista tagjaiból került ki. S a kommunizmus gyalázatos eszméje még ma is kísért, a megdöntött rendszer őskövületei és a „rendszerváltozás” haszonélvezői ismét magukhoz ragadták a hatalmat, s minden előbbrevaló számukra, mint a magyarság érdeke. Ezt a magyarság elleni kérlelhetetlen gyűlöletet látva joggal vetődik fel a kérdés, hogy vajon Németországban, Csehországban, Szlovákiában, Romániában és Lengyelországban összesen maradt-e ennyi gyűlölködő és elégedetlenkedő, a jólétüket biztosító ország népét bűnösnek, antiszemitának kikiáltó „kisebbségi”, mint nálunk. Arról viszont senki sem beszél, mennyi kárt okozott az országnak és a tisztességes, Magyarországot valóban a hazájának tekintő zsidóságnak is az pár száz, pár ezer, 1947-ben, 1992-ben majd 2002-ben is hatalomra jutott, és ma is hatalmon lévő elfajzott társuk. S a legnagyobb baj az, hogy gyűlölködésükkel és vádaskodásukkal ma már többnyire azokat sértegetik, akik nem felelősek a korábban történtekért. Arra nem gondolnak, hogy gátlástalan hatalomvágyukkal, agresszív törtetésükkel, gyűlöletszításukkal, hisztériás hangulatkeltésükkel maguk teszik antiszemitává azokat is, akiknek eddig fogalmuk sem volt arról, hogy mit is jelent ez a kifejezés?! Nemrég azzal igyekezett megnyerni a kormány az embereket az EU- hoz való csatlakozás ügyének, hogy mehetünk majd külföldre dolgozni, Bécsben cukrászdát nyitni, Spanyolországba bányászni; s most is azzal etetnek bennünket, hogy nagyüzemi gazdálkodással lehet csak piacképes tömegtermelést folytatni, illetve, hogy a kisbirtokosság nem életképes... Ezeknek a politikusoknak fogalmuk sincs a magyar lélekről, a városi flaszteren szedték fel kevéske mezőgazdasági ismeretüket. Ki akar itt, rajtuk kívül, külföldön dolgozni? Mi, magyarok, itthon akarunk boldogulni és tisztességesen megélni. Igaz, hogy nagyipari módszerekkel hatékonyabb a tömegtermelés, de kisbirtokokra is szükség van, mert ezekből tevődik össze vidéken a megtartó erő, arról nem beszélve, hogy ezektől remélhetjük elsősorban azokat a minőségi termékeket, amelyek az EU-ban is piacképesek lesznek. Óriási felelőtlenség volna a kisbirtokok ellehetetlenítésével mezőgazdasági proletárokká, segélyekre ácsingózó aljanéppé zülleszteni a falusi embereket! Nekünk olyan hozzáértő kormányra van szükségünk, amely hozzájuk méltó életet igyekszik biztosítani a vidéki emberek számára. Amely messzemenően segíti a mezőgazdasági-, a kertész-, állattenyésztő-, a mezőgazdasági árufeldolgozó- és áruértékesítő képzést, amely, egyebek mellett, áruértékesítő szövetkezést szorgalmaz, áruraktárak, hűtőházak építését és a mezőgazdasági termékek exportját támogatja és finanszírozza. A törpegazdaságok igenis rengeteget jelentenek a vidéken élő családok számára, fennmaradásuk vagy tönkretételük, illetve a nagytőkébe való beolvasztásuk a belsőpiaci ellátás szempontjából sem közömbös. Gyermekeim és unokáim már itt, a városban születtek és városi életet élnek. Még ha sikerült is a természet szeretetére nevelnem őket, ők már a túlontúl urbanizálódott és automatizálódott XXI. század gyermekei. Az ő életük talán simábban fog eltelni, mint a mienk és az ősöké, ugyanakkor sajnos ez azt is jelenti, hogy az elődök szülőföldje iránti kötődés és a föld, a szabad gazdálkodói élet szeretete - a családomon belül - velem kihal. Csak abban reménykedem, hogy az unokatestvéreim és az utódaik még sokáig földművelők maradnak, és a természetnek az általam is megélt csodái meg a hitük megtartja őket vidéki földművelő magyaroknak.