Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-06-01 / 6-7. szám

2004. június-július Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal DEBRECENI MIHÁLY Aki manapság Kárpátaljára látogat, megdöbbenve tapasztalhatja, hogy nin­csenek magyar könyvesboltok. Sem a falvakban, sem a városokban. Csak Nagyszőlősön és Beregszászon van egy-egy bolt - dr. Kovács Elemér nyugdíjas nagyszőlősi orvos kitartó küzdelmének köszönhetően. Miköz­ben a múlt század kilencvenes éveiben egyre több magyar nyelvű felirat jelent meg a magyarok által lakott települé­seken, sőt a magyar nemzeti színű lo­bogók is jól megférnek a polgármes­teri hivatalok falán a kék-sárga ukrán zászlóval, addig a könyvesboltok egy­más után zártak be. Pedig, bármilyen furcsán hagzik, az ezerszer elátkozott szovjet korszakban a világ legtermé­szetesebb dolga volt, hogy szinte nap­rakészen juthattunk hozzá a magyar­­országi kiadók legújabb termékeihez. A hetvenes-nyolcvanas években meg­szokott látvány volt Ungváron, hogy az anyaországi turisták szinte megrohan­ták a Barátság könyvesboltot, mely szinte semmiben nem különbözött a magyarországi boltoktól, csak itt nem forintért, hanem rubelért lehetett vásá­rolni. Aki eladott két-három vacak Trapper farmert Ungváron, gazdag em­bernek mondhatta magát, szinte az üz­let egész készletét felvásárolhatta. De mi sem maradtunk szépirodalom nél­kül, mivel valóban olcsó volt a könyv. Az Olcsó Könyvtár sorozat egy-egy kötete 6 kopejkába került, ami egy presszókávé árának felelt meg. Gyakrolatilag minden eljuthatott hozzánk a „testvéri” szocialista ország­ból. De kik döntöttek arról, hogy mit hozhatnak be az országba? Természe­tesen felelős helyi magyar és magya­rul beszélő elvtársak, akik mindig megkapták a kiadók ajánlatát, ebből válogattak. Néha nagyon furcsa dolgok is előfordultak, hiszen például mi ha­marabb olvashattuk Bulgakov A Mes­ter és Margaritáját, mint az orosz sza­kos egyetemista társaink, akik nem is hallottak a kiváló íróról. Ilyen szem­pontból sokkal előnyösebb helyzetben voltunk, mint szláv ajkú évfolyamtár­saink. Jóval könnyebb dolgunk volt felkészülni a világirodalom vizsgákra, hiszen mi nem az orosz vagy ukrán nyelvű szöveggyűjteményből olvashat­tuk egy adott német vagy angol író mű­veit, hanem a teljesnek vélt, magyar nyelven megjelent fordításból. Például akár Günther Grasst is, kissé cenzú­rázva, amit akkor nem tudtunk mi sem. Amikor az ungvári Kárpáti Kiadó ma­gyar szerkesztőségébe kerültem, már volt némi rálátásom az engedélyzete­­tési folyamatra. Főszerkesztő-helyette­sem, aki félig sváb, félig mszin (de leg­inkább megbízható szovjet alattvaló) volt, magyarul csak törve beszélt (va­jon mi a fenét keresett a szerkesztősé­günkben?), ám a párt elvárásait buzgón teljesítette, minden évben megkapta azt a bizonyos kiadói listát. Egy alkalom­mal az asztalán hagyta, felejtette (?) a rábízott papirost, amibe én - eléggé el nem ítélhető módon - belekukkantot­tam. Neki körülbelül olyan ismeretei voltak a magyar irodalomról - már el­nézést a pikírt hasonlatért -, mint ne­kem a mélytengeri búvárok szexuális szokásairól. Lapozgatni kezdtem a lis­tát és megakadt a szemem A papság tör­ténete című kiadványon. Piros ceruzá­val át volt húzva, ami azt jelentette, hogy ezt a könyvet nem rendelheti meg a teijesztő. Igen ám, de szeretett feljebb­valóm olyan marha volt, hogy nem nézte meg a kiadó nevét. Ott pedig fe­­héren-feketén az állt: Gondolat Kiadó - Budapest, Kárpáti Kiadó - Uzsgorod (Ungvár). Vagyis ez a „veszélyes” mű a közös könyvkiadás keretében jelent meg, ráadásul oroszból fordították. Hát ilyen felkészültségű pasasok felügyel­ték, hogy mi az, amit elolvashatunk. Bizonyos szempontból persze még jó is, hogy az éberségük csak a gya­nús címekre terjedt ki, hiszen fogal­muk sem volt, hogy a magyar iroda­lomban kik a meghatározó figurák, kik azok, akikre érdemes odafigyelni. Még egy példát mondanék. Amikor 1984 szeptemberében a kiadóhoz ke­rültem, a főszerkesztőm, aki magyar volt ugyan, tőlem hallott először Cso­­óri Sándorról. Azt kezdtem el neki me­sélni, hogy Duray Miklós Kutyaszorító című könyvéhez Csoóri írta az előszót, A boldogság útján ezért egy év szilenciumot kapott. Úgy nézett rám, mintha a Holdról érkez­tem volna. Nem szívesen említem ezeket az epizódokat, mert miközben az összes magyarországi irodalmi fo­lyóiratot megrendelhettük és olvashat­tuk is, pont azok az emberek, akik kiadványok, szépirodalmi művek sor­sáról döntöttek, kevesebb ismerettel rendelkeztek, mint egy-egy unatkozó éjjeliőr. Az éjjeliőrök ugyanis olvas­tak, „szakértő” főnökeim pedig, saj­nos, nem. 1984 őszén egy hatalmas kéziratot nyomtak a kezembe. Több mint hat­száz gépelt oldalt. Munkacíme: A bol­dogság útján. Aki azt gondolná, hogy valami pszichológiai tanulmányt bíz­tak rám, téved. Az akkori megyei párt­vezetés úgy döntött, hogy a Vörös Had­sereg győzelmének és a kárpátaljai szovjethatalom negyvenedik évfordu­lójára mintegy bizonyításképpen - hogy él és virul a magyar nyelvű iro­dalom mifelénk - kiad egy átfogó iro­dalmi antológiát. A készülő kiadvány szerkesztését bízták tehát rám, de a cím rögtön heves vitákat váltott ki még a legelvakultabb funkcik között is. Oro­szul így hangzott: Dorógoj szcsasztyjá. Ezt fordították le magyarra. Még Bállá László is tiltakozott, pedig ő nem ar­ról volt híres, hogy bármiben is ujjat húzott a hatalommal. A Kárpáti Igaz Szó irodalmi ügyekben is nagyhatalmú főszerkesztője végül meggyőzte Gvar­­gyionov igazgatót, hogy magyarul le­gyen Sugaras utakon a címe. így is lett. Egy év múlva került a boltokba a ki­advány, Mikola Szemenyuk megyei pártvezér előszavával és érdekes élet­rajzi jegyzetekkel. Tudniillik ezeket Baliára bízták, de a „bátorságából” már csak annyira tellett, hogy a szerzőknél fontosnak tartotta megemlíteni, mint Batár, 1946-tól ukránul Bratove, ma­gyar többségű falu, de ukránok, ruszi­nok is lakják. Az ukrán-román határ mentén fekszik, kb. 26 km-re a járási központtól, Nagyszőlőstől. Vasútállo­mása nincs, közigazgatásilag Nevetlen­­faluhoz tartozik. Az 1991-es népszám­lálás adatai szerint 950 lakosa van, eb­ből 770 magyar. „Batár... A település arról a vízfo­lyásról kapta a nevét, amely mellett fekszik. Első telepesei flamandok vol­tak, akik elmagyarosodtak. Első emlí­tése: 1214. Az ukrán Bratove 1946-ban keletkezett tudatos szlávosítással.” ... 1944 őszének népírtó hulláma, végigsöpörve Kárpátalján, Batárt is maga alá temette. A kor tanúi és szen­vedői „a cseheket várták - így a falu öregei -, de helyettük a ruszkik jöttek”. A felszabadítók azonnal „munkához láttak”: letartóztatták és elvitték a (volt) magyar tiszteket, katonákat, majd kiad­ták az „ukázt” a háromnapos munkára, az úgynevezett málenykij robotra, s arra kényszerítették a falu elöljáróját, hogy 24 óra alatt állítsa össze a falu férfila­kosainak listáját, 16 évtől 55-ig. A kis település bírája ekkor Gyu­­rovszky György, közmegbecsülésnek és köztiszteletnek örvendő középpa­raszt volt, aki a cseh érában is betöl­tötte ezt a tisztet, hála lokálpatriatizmu­­sának és egészséges észjárásának.” Az orosz géppisztolyok „védelme” alatt megtörtént az összeírás, de nem úgy, ahogy kellett volna, mert Gyu­­rovszky György megtudta: nem há­romnapos munkára viszik az embere­ket, hanem a lassú, kínzó megsemmi­sítésbe - ez csakis a magyar nemzeti­ségiekre vonatkozik -, ezért úgy dön­tött: eloroszosítja a falut, ami „kézen­fekvő volt”, ugyanis a falubeliek mind görögkatolikus vallásúaknak vallották magukat (négy család kivételével), s mint ilyenek - a muszkák szerint - a nagy szláv család (elnyomott) tagjai voltak, akiket a horthysta magyarok el­tántorítottak a pravoszláv anyaszent­­egyháztól. Hű embereivel, éjt napot egybe­fűzve, meglátogatott minden egyes csa­esztétikai kritériumot, az illető párttag­ságát. És ehhez kínosan ragaszkodott. De ez még mind semmi. Bizonyos em­berek nevét (akiket kiiktatott a hivata­los irodalompolitika egyszemélyű ve­zetője, Bállá László) nem volt szabad leírni a könyv végén taláható forrás­munkákat soroló jegyzékben. S. Bene­dek András vonatkozó tanulmányainak címe előtt ez állt: N.N.= név nélkül. Rengeteg feledhető opus kapott helyet ebben, az akkori úgynevezett kárpátal­jai magyar irodalmat reprezentálni kí­vánó könyvben. Hiába veszekedtem akkori főszerkesztőmmel, hogy minél több alkotót hagyjunk ki, mivel renge­teg dilettáns fércmű van a kéziratban, vállalkozásom megfeneklett az ő és elvtársai makacsságán. De én voltam naiv, hiszen itt nem a minőségi szem­pontok számítottak, hanem a mennyi­ség. A hatalomnak bizonyítania kellett a külvilág felé, hogy itt nem nyomják el a magyarokat. írhatnak kedvükre, di­csőíthetik a pártot, Lenint, a Szovjet­uniót, a kolhozrendszert, a munkahő­söket, mindent, ami megfelelt a per­verz kor perverz ítészeinek. Sugaras utakon lett tehát a könyv magyar címe, nem pedig A boldogság útján. Nem tudom, hogy mi lett volna a címe, ha történetesen 1986-ban jele­nik meg, a csernobili katasztrófa évé­ben... Persze volt egy olyan szerzője a könyvnek, akit sehogyan sem lehetett kihagyni, őt Kovács Vilmosnak hívták. Kovács 1965-ben írta meg Holnap is élünk című regényét, amit rögtön be is tiltottak. Ő volt Bállá László szemében a szálka, az igazi ellenfél, akit előbb elhallgattattak, majd egzisztenciálisan is tönkretettek. A róla szóló tanulmányt naponta vitték „finomításra” a pártköz­pontba, míg végül a tizenvalahanyadik változat elnyerte az elvtársak tetszését. ládot és azok - életüket mentve - vál­lalták a „változtatást”; egy éjszaka alatt átírta a falu Gazdakönyvét és összeállí­totta a listát. Négy család, azaz annak férfitagjai, mint reformátusok, kitartot­tak hovatartozásuk, hitük mellett, nem vállalták a kaméleonizmust. A közben egybeterelt embereket a nagyszőlősi gyűjtőtáborba irányították, ahonnan Szolyvára, a pokol előszobá­jába vezetett útjuk. De nem a batári­aknak, mert Gyuri bácsi szekérre ült, felkereste Nagyszőlősön a kommanda­­turát (parancsnokságot), ahol az általa átírt Gazdakönyvvel és listával bizo­nyította: tévedés történt. Állítását tekin­télyes mennyiségű szilvapálinkával, szalonnával és kenyérrel „támasztotta alá”. Az orosz tisztek megelégedéssel fogadták a „bizonyítékokat”, a batári­akat hazaengedték és még meg is di­csérték Gyuri bácsit odafigyeléséért... A négy református férfi nem tért haza, mert mint akkor mondották „ha már pokolba kerültek, az ördögöt is látni akaiják”. (Mind odavesztek.) ... A falu görögkatolikus egyházá­nak tevékenységét 1949-ben hatósági úton megszüntették. Legeza József he­lyi paróchust az aposztázia visszauta­sítása miatt 25 évre ítélték, a magyar tannyelvű iskolát degradálták, a fiatal­embereket besorozták a szovjet hadse­regbe, ami 5-7 évi szolgálatot jelentett, hisz nem magyarok voltak (megbízha­tatlanok és bűnösök). A magyarok eb­ben az időkben „átnevelésben” része­sültek az úgynevezett FZO-kban, va­gyis a falu lakossága „élvezte az orosz (szovjet) testvéri törődést”. ... 1989-ben, 160 taggal megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szö­vetség alapszervezete. Vállalt felada­taik: a magyar tannyelvű általános is­kola újbóli megnyitása, magyar nyelvű óvoda, a helyi magyar görögkatolikus egyház megerősítése a magyar lelkész­szel, érdekképviselet, hagyományőr­zés. Még abban az évben kopjafát ál­lítottak a négy református áldozatnak. Lassan változik a falu külleme: a régi porták új köntösbe öltöznek, de még mindig .jellemző” a szegénység, A Kárpáti Kiadó magyar szerkesz­tősége főleg közös kiadványokat jelen­tetett meg magyarországi kiadókkal (szovjetnek számító szerzők magyarra fordított műveit). Helyi magyar szer­zők alig rúghattak labdába. Illetve volt egy nagyon fontos szempont. Ha az il­lető a Szovjetunió írószövetségének tagja volt, akkor minden évben meg­jelenhetett tőle egy kötet magyarul, és ha ügyesen menedzselte magát, akkor egy orosz, vagy ukrán nyelvű is. Egy ember volt ennek a hosszantartó idő­szaknak az igazi haszonélvezője: Bállá László. O már 1951-ben megjelent a szovjet könyvpiacon Bakó László né­ven a Zengj hangosabban című verses­kötetével. Költeményeiben a vezért, Sztálint dicsőítette főleg, de lírai hevü­letében egészen odáig merészkedett, hogy kijelentette: ha Ady élne, bizto­san traktorista lenne. Valamikor a nyolcvanas évek végén egyik budapesti irodalmár ismerősöm, Tamási Orosz János mutatta nekem, hogy nézzem meg, mit talált az egyik antikvárium­ban. Balla-Bakó zöldtintás dedikálását egyenesen Rákosi Mátyásnak. Vajon mikor szabadulhatott meg ettől a relik­viától a magyar nép tanítómestere? A sors különös fintora, hogy Bállá fia, Balia D. Károly József Attila díjas költő 1979-ben éppen Kádár Jánosnak dedikálta első verseskötetét. Elképzel­hető, hogy előbb-utóbb az is előkerül a Kádár-hagyatékból... Ebben a kötet­ben Sztálin már nincs jelen (hja, ké­rem, változnak az idők, változnak a fe­nekek), de Lenin, igen. „Mindnyájunk­nak meg kellett írnunk a magunk Le­nin versét” - szokta mondogatni Bállá D. Károly, ami természetesen szemen­­szedett hazugság. Illetve annyiban igaz, hogy neki és az apjának nem esett nehezére megírni eme remekeket, mi­a munkanélküliség általános, a lakos­ság az azóta szétesett kolhoz kis par­celláin termel, járja „magyart”, csen­­csel... A falu öregjei emlékeznek még Gyurovszky Györgyre, kinek 85 évet mért ki a Mindenható, a fiatalok nem­igen.- Nem kellene legalább egy emlék­táblával megörökíteni Gyurovszky György nevét, tettét akár a görögkato­likus templom falán? - kérdezem ta­lálomra az egyik fiatalt.- Ami azt illeti, megérdemelné, de vannak akik azt mondják: hagyta volna, hogy vigyék el akkor a férfia­kat, túlélték volna úgy, mint mások és most kaphatnánk támogtást, pénzt az ott eltöltött éveikért, ami kisegítene bennünket ebben a nagy szegénység­ben... Szöllősy Tibor vei így szinte kettesben uralhatták a mezőnyt Kárpátalján. Második kötete megjelenése után Károly is tagja lett az írószövetségnek, annak minden ki­használható előnyével. Az erkölcsi hasznáról (volt ilyen?) most ne essék szó, viszont volt anyagi vonzata is a dolognak, ami súlyos rubel ezreseket jelentett minden esztendőben. Egy író­szövetségi embernek a kéziratát nem lehetett visszautasítani. Ha pedig a frá­nya anyagiaknál tartunk: egy időben a Szabad Európát tudósította úgy, hogy még sokan emlékeztünk a néhány év­vel korábban megjelent versére, amely­ben azt írta, „nem szűnök meg öklös kezemet rázni, míg Szabad Európát hallgat egy 'szabad európai'”. Akkor most melyik énjének higgyek? Bállá D. Károly nem volt hajlandó szóba állni kollégájával, Varga Bélával, ami­kor megtudta róla, hogy az rendszere­sen hallgatja a müncheni adót. Néhány év múlva pedig, nincs rá jobb kifejezés, odapofátlankodik a mikrofon elé a nyugatnémet márka reményében. A nyolcvanas években mi sokkal jobb helyzetben voltunk, mint erdélyi sorstársaink, ahová csak rendkívül ne­hezen lehetett bevinni magyar könyve­ket. Bár anyagi szempontból nálunk is rettenetes állapotok uralkodtak, leg­alább olvashattunk. De nemcsak a Ma­gyarországon megjelent olvasnivaló­kat, hanem a bukaresti Kriterion köny­veit is a kezünkbe vehettük. Húsért, ke­nyérért „természetesen” mi is sorba áll­tunk. Még nem volt jegy rendszer, mint a birodalom szétesése idején, amikor a cipót és a vodkát is csak jegyre vá­sárolhattuk. 1987 nyarán kérdezte tő­lem Budapesten a Marosvásárhelyről akkoriban elmenekülő Molnár H. La­jos író, hogy ti hol vásároljátok a to­jást? A boltban, válaszoltam. Na látod, mondta Lajos, ha én tejet vagy tojást akarok vásárolni, akkor már hajnali négykor sorba kell állnom, és akkor sem biztos, hogy sikerül vennem va­lamit. Néhány év múlva bennünket is el­ért a teljes nincstelenség korszaka. Üres boltok, jegyrendszer, totális nyo­morúság. Fogalmam sincs, miként él­tük túl ezt a periódust. A szellemi táp­lálék megvonása azonban még ennél is jobban fájt. Immáron tizennégy éve nem jutnak el a magyar lapok, folyói­ratok, könyvek Kárpátaljára. Felnőtt egy generáció, amely csak a szegényes iskolai könyvtárakban olvashatott, ha egyáltalán olvasni akart. Ezen a hely­zeten a rendszeresen érkező könyvszál­lítmányok, szellemi segélyek sem eny­híthetnek. Fiataljaink - hiába ülnek a számítógépek előtt (már akinek van odahaza készüléke) - egyre inkább le­maradnak, nem alakul ki bennük az ol­vasás iránti igény. Már most riasztó a helyzet e téren Kárpátalján, mert aki­nek nincs otthon könyvtára, még in­kább közömbössé válik az írott szó, a szépirodalom, múltunk megismerése iránt. A szellemi elsivárosodás sajnos már korábban elkezdődött. Pedig az­előtt - legalábbis ilyen téren - ked­vezőbb volt a helyzet. Elkezdődött a huszonnegyedik óra? Szívből jövő felhívás A FényHíd internetes polgári zászlóvivő szerkesztősége felhívással fordul az irodalomkedvelő, versolvasó nagyközönséghez. A FényHíd alapításakor egyik kitűzött, eddig meg nem valósított célunk a kortárs magyar irodalom bemu­tatása, népszerűsítése, terjesztése volt. Szomorú események miatt vált aktuá­lissá KorTárs rovatunk életrekeltése. A Magyar írószövetség elnöke, Kalász Márton az elmúlt néhány hétben igazságtalan támadások céltáblájává vált. Elnök úr egészsége megrendült, nemrég kapott pacemakert, a szíve nem olyan erős, mint O. Szerkesztőségünk úgy határozott, Kalász Márton mellé áll ezekben a ne­héz napokban. Nem akarunk tiltakozni az Őt ért támadások ellen, nem gyűj­tünk aláírásokat, a szeretetünket, megbecsülésünket egészen más módon sze­retnénk kifejezni. Az Orpheusz Kiadó gondozásában nemsokára megjelenik Kalász Már­ton új verseskötete Más esték, más rurália címen. Tudjuk, egy verseskötet megjelenése nem rázza meg az irodalmi közéletet. Tudjuk, hogy igényes iro­dalommal nem lehet eladási rekordokat döntögetni. De azt is tudjuk, hogy csodákra képes az összefogás és a szeretet. Ezért szeretnénk, ha olvasóink, barátaink közül minél többen megrendel­nék a nemsokára megjelenő kötetet. Kérjük minden versolvasó barátunkat, hogy Kalász Márton új verseskö­tetének megrendelésével támogassa szívből jövő felhívásunkat. Ajándékul és köszönetképp egy beteg szívnek. A Kalász Márton: Más esték, más rurália c. kötet iránt érdeklődők forduljanak az Orpheusz Kiadóhoz: 1062. Budapest, Bajza u. 18., levél­cím: 1397. Budapest, Pf. 546. Telefon: 321-3293. A könyv ára 1.200,- Ft V________________________________________________________________/ Egy kárpátaljai falu odisszeája

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents