Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-06-01 / 6-7. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. június-július Pünkösd Csíksomlyón Erdélyi noteszlapok Pápai ajándék A Szentháromság-hívők hittételének legnagyobb ünnepe, a test igévé válásának diadala, Pünkösd. Székelyföld népe, igazolva hitvilágának megtartó erejét, e szent alkalmat majd négyszázötven éve zarándoklattal ünnepli a több, mint nyolcszáz méter magas Somlyó-hegyen, a Kálvária-dombnak nevezett keresztúton, illetve a csíksomlyói kegytemplomban. A katolikus vallású székelyek első ízben 1567 pünkösd szombatján zarándokoltak el ide, hogy hálát adjanak a Csodatevő Szűz Máriának amiért a gyergyóújfalusiak által vezetett székely csapat a Hargitán, a Tolvajos-tetőn lezajlott ütközetben, csodával határos módon győzedelmeskedett az unitárius hitre tért János Zsigmond erdélyi fejedelem serege fölött. A győzelmet egyértelműen Máriának tulajdonították, s tiszteletére szobrot állítottak. A hagyomány szerint egy tatár lándzsával megsebezte Mária arcát, de ez a sebhely egy idő után elmúlt. Az arc egyébként örökkön változik, veszedelmek közeledtén bánatos kifejezést ölt. A szoborhoz számtalan csodatétel fűződik, különösen betegek gyógyításában jeleskedik. A Csodatevő Szűzanya szobrát, amely ma a kegytemplom főoltárán látható, az ezerötszázas évek elején egy ismeretlen helybéli mester faragta. Az alkotás, amely a világon ismert kegyszobrok közül a legnagyobb, 227 centiméter, hársfából készült. A kisded Jézust a karján tartó Madonna fején hármas korona jobb kezében királynői jogar. A szobrot aranyozott sugárkéve ragyogja be, ezért a Napba öltözött Asszony néven is ismert. Egyébként, a már leírtakon kívül, a kegyszobor többféle névhasználata is meghonosodott. Nevezik Segítő Máriának, Csodákkal ékeskedő Máriának. Volt idő, amikor a szobor a Csodálatos és az eretnekek ellenében Megsegítő Anya feliratot kapta. De nézzük, miként írja le és értelmezi a szobrot a téma erdélyi szakértője, Dr. Vofkori László. „A Napbaöltözött Asszony az Apokalipszis víziója nyomán kialakult ikonográfiái típus. A Szűzanyát aranyos sugárkéve ragyogja be, lába alatt holdsarló, feje körül tizenkét csillagból koszorú. Az álló Boldogasszony bal karján az áldást osztó Gyermek: Jézus, a világ Megváltója, jobbjában királynéi jogar. Mária és a gyermek fején tiara jellegű korona. A római katolikus mariológiának mintegy foglalata ez az ábrázolás, mivel a teljes Máriára vonatkozó tanítást - a szeplőtelen fogantatástól a megdicsőülésig - kifejezi. Az Apokalipszis Asszonyának szimbólumai a megváltás kozmikus jelentőségére utalnak.” A Csodatevő Szűzanya szobra Mint említettük Csíksomlyó 1567 óta búcsújáró hely. Az örömünnepen résztvevő búcsúsok pünkösd szombatján délben indulnak el, hogy megkerüljék a Kálvária-dombot. A búcsújárásnak évszázadok óta szabott rendje van. Legelöl - ismerteti a ceremóniát Vofkori László - a gyergyóalfalvi keresztalja halad (ők kezdeményezték a János Zsigmonddal szembeni ellenállást), azt követi a többi gyergyói falu, majd a felcsíki falvak keresztalja, mögöttük halad a laborumnak nevezett, majd harminc kiló súlyú kultikus jelvény, amelyet a laborifer visz. Mögötte Alcsík, Felső-Nyárádmente, majd a Sóvidék falvai következnek. Leghátul a gyimesi és a moldvai csángók következnek. Színfehér öltözetük miatt fehér keresztaljának nevezik őket. A búcsújárók megkerülve a Kálváriahegyet a Salvator kápolnához érkeznek s többen közülük ott várják be a hajnalt, mert innen a legszebb a napfelkelte, márpedig hitük szerint a kelő nap a búcsún a Szentlélek Isten szimbóluma. Többük úgy tartja, hogy benne maga a Szentháromság jelenik meg. A napkorong egyébként a Salvator kápolna főoltárán is ott sugárzik, középen a szentháromság összefüggésére utaló IHS monogrammal. A kápolnát valószínű az 1456-os nándorfehérvári győzelem emlékére építették. Ez a vidék egyik legrégibb és legértékesebb műemlék építménye. A dombon, s a hegyoldalban még két másik kápolnát érint útján a körmenet, előbb a Szenvedő Jézus elnevezésűt, majd már visszatérőben a Szent Antal kápolnát. Csíksomlyó ma a máriapócsi, a franciaországi Lourdes, vagy a portugáliai Fatima mellett Európa egyik leghíresebb zarándokhelye. Napjainkban a csíksomlyói búcsú az egyetemes magyarság szent helyévé vált, ahol százezrek gyűlnek össze. Sarlós Boldogasszony napján számtalan magyar szívű ember a Székely Rómába zarándokol, hogy a Napbaöltözött Asszony, a Csodatevő Szűz közbenjárását kérje: emelné az Úr nemzetünket Szentlelke fényének magasába. Paizs Tibor A római pápa első ízben idén köszöntötte a csíksomlyói zarándokokat. II. János Pál üzenetét Jakubinyi György gyulafehérvári érsek tolmácsolta a Somlyói Nyeregben egybegyűlteknek, százezreknek, azoknak a római katolikus és nem-katolikus magyaroknak, akik Erdélyből, Moldvából, Magyarországról, a Kárpát-medence más tájairól sereglettek össze pünkösd szombatján, hogy hitet tegyenek Krisztus iránti odaadásukról, s ily módon is kifejezésre juttassák hovatartozásukat. A 438. csíksomlyói búcsút kiemelkedő eseménnyé avatta az a tény, hogy a lengyel származású, idős római pápa áldását küldte el mihozzánk. „A csíksomlyói Mária-kegyhely pünkösd vigíliáján tartott hagyományos zarándoklat alkalmával tanúságot kívánok tenni az erdélyi nép évszázados hűségéről az evangéliumhoz” - hangsúlyozta üzenetében a Szentatya. Talán felfigyeltek ezekre a szavakra sokfelé, a világ távolabbi országaiban is. Talán kérdezgetik most némely, Európára figyelő diplomaták és emberjogi területeken működő szakemberek: hol is van ez a Csíksomlyó, ez az Erdély, ahol a népesség évszázadok óta oly hűséges az evangéliumhoz? Mindnyájan szívből köszönjük a felemelő pápai ajándékot. Van azonban valami - mindössze két szó - ebben az üzenetben, amit nehéz lenne megkérdőjelező csodálkozással észre nem venni. II. János Pál „az erdélyi nép” hűségéről beszél. Holott köztudomású és letagadhatatlan: Erdélyben különböző anyanyelvű, kultúrájú népek élnek egymás mellett; ez a tartomány itt, a Kárpátok karéjában, jellegzetesen az etnikai sokszínűség, a nyelvi és vallási különbözőségek otthona. Erdélyi viszonylatban semmiképpen sem lehet egyetlen nép itteni jelenlétéről beszélni. (Voltak s manapság is vannak, sajnos, olyan fajta történelmietlen, erőszakoltan homogenizáló kísérletek, hogy Erdélyt csakis a románság hazájának nevezzék ki. Hisszük, hogy az egyesülő Európában nincs nagy jövője az efféle többségi próbálkozásnak...) A csíksomlyói búcsú évszázadok óta mindenekelőtt az erdélyi magyarság nagy ünnepe - egyre inkább felekezeti hovatartozástól függetlenül. Megtévesztő tehát ebben az összefüggésben nem kimondottan a magyar népet említeni. Csíksomlyóra az idén is magyarok jöttek el a Székelyföldről, a Maros mentéről, Kalotaszegről, Moldvából, a határokon túlról. Persze: jelen lehettek volna görög katolikus meg ortodox - román - hívek is, bárhonnan, az ország legkülönbözőbb sarkaiból, de ilyesmire a múltban sem volt példa. Holott fölöttébb örvendetes lenne ilyenképpen is építgetni az ökumenikus tolerancia új alapjait. Az már esetleg apróságnak tűnik - de nem mellékes apróság! -, hogy az „erdélyi nép” fogalma mintha kizárná magából a Kárpátokon túli csángókat. Noha minden időkben ők voltak s ők manapság is a Somlyói búcsúk leglelkesebb résztvevői. Nekik jelent legtöbbet ez a minden évi zarándoklat. Sajnos, a Szentatya mind ez ideig nem vette gondjaiba a moldvai csángó magyarokat olyan mértékben, ahogy elvárható lenne. Nem szorgalmazza kellőképpen, egyházfői tekitélyével, annak a természetes igényüknek a teljesítését, hogy papjaik anyanyelvükön szólhassanak hozzájuk templomaikban. Hogy megőrizhessék sok évszázados hagyományokban gyökerező magyar nemzeti identitásukat. Bár, ki tudja: II. János Pál pápa idei üzenete a csíksomlyói zarándokokhoz hátha valami továbblépést jelent ezen a területen? Nem tehetünk mást: reménykedünk. Nagy Pál Erdélyi tetők ANISZI KÁLMÁN Közel hetven évvel a Szépmíves Céh 1938-as alapkiadása után az Erdélyi Református Egyházkerület újra kiadta Tavaszy Sándor filozófiai író, teológiai tanár, az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzőjének és püspök-helyettesének Erdélyi tetők című könyvét. Teológiai professzori munkája mellett Tavaszy a harmincas évektől széles körű közművelődési tevékenységet folytatott az Erdélyi Múzeum-Egyesületben, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületben, az Erdélyi Irodalmi Társaságban és az Erdélyi Kárpát Egyesületben, amelynek előbb elnöke, majd tiszteletbeli elnöke volt. A recenzens bajban lenne, ha a kötetbe foglalt írások műfaji besorolása felől kérdeznék. Mert bár a dolgozatok úti élménybeszámolók, a kiadvány mégsem útikalauz. Sokkal több annál. Személyes hangvételű irodalmi rangú vallomás az erdélyi táj kivételes szépségeiről, hitvallás a szülőföldről, a hazáról: „Gyökértelen minden élet, amely elszakad attól a környezettől, amelybe beleteremtetett. A szülőföldet és a hont nem lehet szeretni, ha nem ismerjük azt úgy, amint a különböző tájak sajátosságában és szépségében szemtől szembe áll velünk. Önmagunkat sem ismerjük és nem értjük, csak abban az összefüggésben, amelyben élünk.” Az író megállapításai évtizedek múltán sem veszítettek fényükből, igazságtartalmukból, ellenkezőleg - a körülmények hatalma folytán - gondolatai a korábbiaknál is időszerűbbé váltak. Persze nagyon fontos szerepet töltött be ez a könyv a hatalomváltást követően a két világháború között is, a kisebbségi sorba kényszerült erdélyi magyarság magára-találásában. Aki szeretne közelebbről is fogalmat, képet alkotni Erdély csodaszép hegyeiről, tetőiről, az erdélyi emberek sajátos lelki világáról, ethoszáról, az feltétlen olvassa el a könyvet. A „hegynek a lelke és a lábainál gyűrűző népnek a lelke úgy összefonódott, hogy a székelyt Hargita nélkül, a Hargitát a székely nélkül elképzelni sem lehet. A hegyóriás kincses gazdagsága, kimeríthetetlen sok szépsége és népének szívós ereje és sokszínű lelkének ékessége annyira egymásra utalnak, hogy csak együtt tudnak elborulni és felderülni, s csak együtt tudnak felfelé nézni és a mélységekbe lefelé mutatni. Amilyen rejtelmes és gazdagon tagolt a Hargita világa, éppen olyan titokzatos és sokfelé néző népének eszejárása.” Ember és természet egymáshoz hasonulnak. Tavaszy Sándor úti élménybeszámolói művelődéstörténeti dolgozatok is, a szó átfogó értelmében. Jóllehet az író kisded csapatával a jelenben utazik, szemlélődik, a tudós professzor mindig és mindenhol a múlt jeleire bukkan, a letűnt századok nyomai, üzenetei mellett pedig képtelen közömbösen elmenni. Apáczai „hazasíró szelleme”, Misztótfalusi Kis Miklós hazaszerelme, Kazinczy Ferenc irodalomtörténeti értékű erdélyi utazása, Orbán Balázs nagyszabású szociográfiai életműve, Áprily, Reményik, Tompa László költészete, Kós Károly, Nyirő József és Tamási Áron prózai alkotásai, mind megannyi örökbecsű kincs, amelyek hozzájárultak Tavaszy Sándor fogékony lelkének folyamatos gazdagodásához. Noha nevezett költők és írók akkor még az „élő történethez” tartoztak, látásuk már bele volt „szőve és nőve ebbe a sokarcú, színes és beszédes erdélyi földbe”. Már a könyv elején Kazinczy útitársául szegődhetünk annak nevezetes erdélyi kőrútjára. Kolozsvár, Torda, Marosvásárhely, Segesvár, Nagyszeben, Déva, Vajdahunyad, Gyulafehérvár, Enyed, Torda, Kolozsvár, Zsibó - ezek voltak ennek a nevezetes erdélyi utazásnak főbb állomásai. Sorra látogatva őket, egykori udvarházak, kúriák kelnek életre vendégváró tudós gazdáikkal, akik, mint tudni illik, úttörő szerepet játszottak a korabeli erdélyi irodalmi, tudományos, szellemi és gazdasági élet felemelésében, Erdély bekapcsolásában az európai vérkeringésbe. Kik voltak azok a szerencsés, Jdválasztottak”, akikkel - vendégszeretetüket élvezve - Kazinczy eszmét cserélt? Krasznán Cserei Farkas, Kolozsvárott Döbrentei Gábor, Bölöni Farkas Sándor, a Bánffyak, Kemények, Hallerek, Gyulayak, Marosbábolnán Naláczy István, Tordoson Sípos Pál kálvinista prédikátor és európai hírű matematikus, akinek a kedvéért és akinek a hívására határozta el magát a nyelvújítók szellemi vezére erdélyi útjára, és többen mások. De fut a szekér és röpül az idő. Torda és Kolozsvár után Kazinczy utolsó állomására, Zsibóra érkezik. Wesselényi Miklós csókja volt az utolsó, „mellyel eleresztetém” - mondja hálásan búcsúzóul a nyelvújító, költő. Erdélyi barangolásaink során ősi magyar helység- és földrajzi nevek támadnak fel és árulkodnak arról, döntően kik is formálták ennek az országnyi történelmi tájnak a kulturális és civilizációs arculatát bő ezer esztendőn át. Mondák, népi bölcsességek kelnek életre, hihetetlen gazdagsága az élet enyészetének! Bár Jókai képzelete színes, regényes szálakkal szőtte be ezeket a csodaszép helyeket, a nép és azok is gazdagították, színesítették a képet, akik közvetlen kapcsolatba kerültek e felejthetetlen helyekkel. A szerző meleg szavakkal szól a nyolcszázötven éve velünk együtt élő erdélyi szászokról és a románokról is. Hogy lehet ennyire érzékletes stílusa egy filozófiai írónak, aki tudvalévőén az elvont fogalmak világában volt a legotthonosabb? Erre a kérdésre csupán egy válasz kínálkozik: az ilyesmit az írói véna teszi. Tavaszy Sándor lélekemelő könyvét méltó módon illusztrálja Balogh Ernő ásványtudós közel száz igényes fényképe. A geológus professzor az erdélyi tájak kiváló ismerője volt, aki többször vett részt Tavaszy Sándorral közös kiránduláson Erdélynek szebbnél szebb vidékein. (Tavaszy Sándor: Erdélyi tetők, Kolozsvár, 2003) Erdélyi tájkép
