Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-05-01 / 5. szám
Etelközi találka DOMONKOS LÁSZLÓ Szelídhajlatú dombokkal övezett sík vidék. Nyárvégi forróság., Jndulásra adnak jelt a kürtösök. Elöl a lovas vitézek zöme: élen a fejedelem, Almos, Tarkacs és Jelekh. S kétoldalt két vezér, Ond és Kund s két fia: Botond és Kusid. Húszezer lovas megy a vándor nép élén, ezt követik a fejedelem s a vezérek szekerei hosszú sorban.” És elindultak. Át a nagy hegyeken, amarra túlra, napnyugat felé, hogy visszavegyék Attila földjét, az ősi hazát. Valami azonban történt az indulásnál. Egy maroknyi csoport úgy döntött: mégsem megy, marad. Ott a szelídhajlatú dombokkal övezett síkon, az öt folyó közén - Etilközben. És múltak, hulltak egyre a századok, odatúlról menekülő testvérek csatlakoztak hozzájuk, olvadtak be közéjük időről-időre - ők pedig maradtak. Ott. Máig. Szelídhajlatú dombokkal övezett sík vidék, 2004 telének vége, a Szeret vize mellett, Etelköz nyugati határán. A vidéket, ahol 90 faluban még mindig közel 150 ezer ember él, Csángóföldnek is nevezik. A majdnem másfél százezernyi emberből óvatos becslések szerint50-60 ezren az ezredfordulóra is megtartották anyanyelvűket A honfoglalók, Árpád, Álmos, Tarkacsés Kusid nyelvét Az ómagyar nyelvet a Tihanyi Alapítólevél, a Halotti Beszéd, az Ómagyar Mária-siralom nyelvét Az ember vadul dobogó szívvel és elszorult torokkal érkezhet csak vissza az Árpád-korba. Megadatik átélnie a Thomas Mann-i csodát: alászállhat a múlt mélységesen mély kútjába, hogy találkára induljon az ősök őseivel, a Kárpátmedence előtti magyar élet eleven maradványaival. A jól ismert Székelyföldtől a Gyimeseken át az ezeréves határig még idehaza vagyunk. Gyimesbükk után, elhagyva a trianoni gaztettre fenséges büszkeséggel fittyet hányó, magabiztosan félénk magasodó, Bethlen Gábor építtette határvár mellett a Kárpátokbéli örök magyar limes vonalát - lassacskán lejteni kezd az út és jó nyolcvan kilométeren át fokozatosan laposodik és igénytelenedik a vidék. Bákó városa előtt Lujzikalagor: ez már Csángóföld. Délnek fordulunk, még jó húsz kilométer, átkelve a Szeretem a Diószén nevű falu. A moldvai csángók egyik leghíresebb képviselőjének, a nagyszerű népdalénekes-iparművésznek, Petras Máriának szülőhelye, felnevelő bölcsője. Ütött-kopottság, szürkeség és irtózatos sártenger mindenfelé. A legeslegelső találkozás: feltűnően szép arcú gyerekek játszanak az út mellett, nem zavarja őket a majdnem ezer kilométerről érkezett autó. Kiszállva nem lehet nem megszólítani őket, beszédbe kell elegyedni velük. Kórusban jön a válasz: ,,nu stiu ungureste.” Fiatalasszony áll mögöttük, kedvesen, de szinte öntudatos-büszkén szól át nekünk: „nem beszélnek magyarul!..” Ez a legelső mondat a mi nyelvünkön, amit Csángóföldön hallok. Később persze, idősebbek, középkorúak között, párját ritkító színességgel pompázik, csobog, árad mindenfelé Árpádék etelközi nyelve. Petras Mária még a megérkezés előtt felhívja édesanyját, hogy szóljon, nem lesz most rögtön idő az ősi magyaros vendéglátás bemutatására, hiszen a fiúk „kell tepelődjenek”. (Sietniük kell.) Később .jövel a nyámság”. (Megérkezik a rokonság). Jó félórába telik, míg az ember füle „átáll” erre a nyelvre - de mindent pontosan érteni, sőt, érezni lehet, amit ezzel a 800-1000 éves magyarsággal mondanak. Ahogyan ősi, a mélytudatba szorult dallamokra rezonál az ember - összeszoruló gyomorral, kavargó fejjel, Ady ősmagyar látomásainak képével, „múlt idők ködébe bújva,” honnan „a bozótból előrohan farkas, bölény s nagymérgű medve.” Julianus barát is így valahogyan beszélgethetett az Ázsia határán megtalált magyarokkal. Hogy a csángók minden valószínűség szerint a legmostohább sorsú magyar nemzetrész, amely valóban .Jiétszer árvább mindenkinél”, ahogyan ők mondják - újabban jónéhány újságcikk, tanulmány, néprajzi kötet ismertette. Hogy a Reményik Sándor megfogalmazta két kisebbségi alap-követelésből, a templomból és az iskolából a szó szoros értelmében szinte semmi sem jutott nekik (a sok magyar csoda között is a legnagyobb, hogy még vannak egyáltalán): mindez többé-kevésbé már köztudott, ha persze az anyaországban természetesen nem is tart túl nagy közérdeklődésre számot. Megírták sokan és sokszor, hogy anyanyelvi oktatásban csak a második világháború végét követő néhány évben, a Petra Groza-féle szemfényvesztő kirakatpolitika eszközeként részesülhettek, hogy az anyanyelvű misézés a legmélyebben vallásos, csak az ókeresztényekhez hasonlíthatóan buzgó római katolikus népcsoport körében olyannyira tiltott, hogy a magyar nyelvet a papok (többnyire janicsár-származékok) az ördög nyelvének mondják és még a leghaloványabb próbálkozást is könyörtelenül kiprédikálják és Ion Robu, alias Rab János (nőmén est omen) jászvásári püspök mondatát itt is, ott is idézgetik, miszerint ő nem tudja, melyik erében folyik magyar vér, de ha tudná, azt már rég kivágatta volna magából - kell mindehhez kommentár? Lehet(ne) következtetni. Csakhogy erre a fényes Nyugaton tudvalévőén képtelenek. A Vatikán, római katolikus Anyaszentegyházunk hosszú-hosszú ideje vak és süket a kérelmekre-könyörgésekre és egy gyenge, nagyszerű északi asszonynak kellett közbelépnie 2001 tavaszán, hogy - évtizedek, évszázadok óta először - nemzetközi szinten csángó véreink ügyében valami történjék. Tytti Isohookana Asunmaa asszony, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének finn raportőre az Állandó Bizottsággal egyhangúlag elfogadtatta jelentését 2001 május 23-án, amely szerint a moldvai csángók „a magyar nyelv egy korai változatát beszélik, ősi hagyományokat, változatos népművészetet és népi kultúrát őriznek, amely különleges értéket jelent Európa számára.” A testület június 6-án aggodalmának adott hangot a Romániában élő csángók helyzete miatt, eredmény: 2002 szeptemberétől két, majd egy év múlva újabb négy községben indulhatott magyar nyelvoktatás, a hivatalos jelentés szerint „mint anyanyelvet” taníthatják nyelvünket. A valóságban - megtudtuk - csupán „idegen nyelvként” lehet magyart tanulni, pontosan úgy, mint angolt, németet vagy franciát. (Sok-sok üldöztetést, zaklatást vállalva magyart oktató magániskolák már 1990-91 óta működnek itt-ott Csángóföldön.) Itt Diószénben alighanem senki emberfia nem hallott Asunmaa asszonyról és nagy valószínűséggel az Európa Tanácsról és a nagybecsű Európai Parlamentről sem nagyon. Viszont ebben az ütött-kopott házikóban valahol a falu legmélyén, a sártenger kellős közepén, hideg és esős télvégi estében, a szűk folyosóról nyíló parányi szobácskábán az a tíz-tizenkét gyerek önfeledten, tapsolva énekli a dalt, amit Domokos Pál Péter ebben a faluban gyűjtött, s amit Petras Máriaaz imént tanított meg nekik: „Hídló végén, padló végén, karikás táncot járnak. ..” Huszonéves, széparcú tanítónő tölti itt hetente háromszor az estéit, három csoportban körülbelül 60 gyermeket tanítva egyszerre. Láthatóan együtt fabrikált táblázatok a falakon: gyümölcsök, zöldségek. Magánhangzók, mássalhangzók. Satöbbi.. .Csupasz villanykörte, zsúfoltság, de közben száll a dal, édesanyánk nyelvének igéi, főnevei, egyszerű és összetett mondatai a levegőben, szállnak, szálldosnak az igekötők, az ikes igék, a névutók, a ragok, a melléknevek, rohamozó hadseregként betöltik a csöppnyi helyiséget, kavarognak, elborítanak mindent. Pár pillanatra szivárványszínű A Magyar Golgota újabb stációja BORBÉLY ZSOLT ATTILA A múlt hónapban három fontos esemény határozta meg az erdélyi magyar közéletet: a Szabadság-szobor újrafelállítása, a Magyar Polgári Szövetség önkormányzati választásokon való indulásának megakadályozása, valamint az, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elfogadta az erdélyi magyarság személyelvű autonómia-statútumát. E három esemény közül kettő viszonylagos összefüggésben van egymással: a szoboravatás és az MPSZ indulásának megakadályozása. A harmadik nem más, mint a nemzeti tanács tudatos autonomista önépítkezésének eltervezett, menetrendszerű lépése. (Az RMDSZ brassói kongresszusának határozatai, valamint a megállapodások szerint két esztendő alatt meg kellett volna tartani a belső népszámlálást, az adatok alapján a belső választást, valamint el kellett volna fogadni az autonómia-statútumokat. Miután ez tíz esztendőn keresztül elmaradt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vállalta magára az autonómia-követelést paragrafusokra lebontó statútumok elfogadását, valamint nemzetközi és belföldi képviseletét.) Korábbi írásaimban beszámoltam arról, hogy az erdélyi magyarság eljutott az intézményi pluralizmushoz, hogy az RMDSZ már nem képes a közösség politikai sokszínűségét leképezni, s hogy a helyhatósági választásokon indulni fog a Magyar Polgári Szövetség is, melynek bejegyzése elé az RMDSZ és a román utódkommunista hatalom komoly jogi akadályokat gördített. Az MPSZ hihetetlen erőfeszítéssel, állami támogatás nélkül, önerőből összegyűjtötte néhány hét alatt 54.000 tag aláírását. (Összehasonlításul: az egyik legjobban szervezett magyarországi párt, a népszerűségi listák élén tanyázó FIDESZ 25.000 tagot számlál.) A törvény által megkívánt megyei lebontás is megvolt: 15 megyében és Bukarestben is sikerült minimum 300 aláírást begyűjteni. A román kormányhatalom a leadási határidő előtt egy héttel, amikor megvolt már az aláírások nagy része, nyilvánosságra hozta azt a formanyomtatványt, amire az aláírásokat gyűjteni rendelte. S miután az MPSZ nem ezeken adta be az 54.000 aláírást, a választási bizottság az RMDSZ kezdeményezésére elutasította a szervezet bejegyzését. S mint az várható volt, egy olyan országban, ahol az igazságszolgáltatás szoros politikai kontroll alatt működik, az elutasítás elleni fellebbezések sem jártak sikerrel. Az összefüggés a Szabadság-szobor újrafelavatása és az MPSZ-ellenes RMDSZ-akció között az RMDSZ kommunikációs stratégiájának szintjén érhető tetten. Kellett ugyanis egy olyan nagyszabású rendezvény, amelynek alkalmából ismét az egység felette szükséges voltáról lehet szónokolni, s amely eltereli a figyelmet a Szövetség példátlanul demokrácia-ellenes akciójáról. (Legalábbis a rendszerváltás utáni, legújabb kori történelmünkben példátlan. Korábban történt már hasonló eset: a Román Kommunista Párt magyar fiókszervezete, a Magyar Népi Szövetség pontosan így játszott össze a második világháború után a román államhatalommal a magyar szociáldemokraták ellen.) Markó egyébként már korábban is tett olyan nyilatkozatot, miszerint az RMDSZ ott tesz keresztbe magyar ellenfeleinek ahol tud. Lám, mire képes a választási etikát nem ismerő, gátlástalanul hatalomra törő, határon átívelő magyar szociál-intemacionalizmus werberi alapon. Markóék Werber nélkül is arra a következtetésre juthattak, hogy a választáson nem fair play díjat osztanak. Ugyanakkor az is tény, hogy az RMDSZ eredeti eszmei arculatával, papíron ma is érvényes programjával és alapszabályzatával sokkal inkább szemben áll a román kommunista utódpárttal való demokrácia-ellenes összejátszás, mint a magyarországi szocialisták eddigi gyakorlatával. Álszent szemforgatás úgy tenni, mintha a werberi gyűlölet-stratégia 2004-es keltézésű lenne, hiszen ugyanezt a gátlástalan és elvtelen stratégiát követte a párt már 2002-ben, s bizonyos elemekben már 1998-ban is. Arról nem szólva, milyen termékeny mentális talajra hullott a werberi mag: a szocialisták félévszázados gyakorlattal rendelkeznek a jogszabályok áthágásában, az öncélú hatalomra törésben. Markó Béla ugyanazt teszi, amit 1999-ben a tanügyi törvény kapcsán: győzelemként akar eladni valamit, ami tulajdonképpen visszalépés. Akkor az RMDSZ által is megszavazott, jogfosztó tanügyi törvényt próbálta meg, jelentős előrelépésként” értelmezni. Most pedig a nemlétező megbékélés emlékparkját. (Miféle megbékélés az, amely mentén tíz év alatt 200.000 magyar tűnik el szülőföldjéről?) Arról nem is szólva, hogy az erdélyi magyarság jogos igénye, mely szerencsés módon találkozott az aradi városi tanács döntésével az volt, hogy a többnyire Tűzoltó térként emlegetett helyen, vagyis a hajdani Attila téren álljon a szoborcsoport. (Ez önmagában kompromisszumos javaslat volt, hisz a szobrot, miként arra Tőkés László rámutatott, az aradi Fő téren, régi helyén kellett volna újraavatni.) A román kormánynak a múlt évi döntése, amivel áthúzta a helyi akaratot, a központosított, etatista román etnosovinizmus gesztusa volt. Akkoron mellébeszéltek, fűt fát összehordtak, hogy a szobor Nagy Magyarországot jelképezi (holott felavatásakor nem is létezett Nagy-Magyarország, csak Magyarország), hogy nem üti meg az esztétikai mércét, hogy háborús bűnösöknek állít emléket. A lényeg az volt, hogy a román kormányérdek számára egy jobb pillanatban engedjenek és akkor is úgy, hogy ők jöjjenek ki szimbolikus síkon is győztesként. Túlzás nélkül állítható tehát, hogy a Megbékélési emlékpark elképzelésének elfogadása egyszerre jelenti nemzeti méltóságunk megtiprását és a demokrácia, a szubszidiaritás, az önkormányzatiság elvének - az aradi város tanács legitim döntésének - RMDSZ általi semmibevételét. Az aradi szoboravatás valójában szocialista jutalomjáték volt. Egy olyan politikai érdekszövetségé, melynek tagjai az MSZP-SZDSZ koalíció, az eredeti programját feladó RMDSZ, valamint a tankönyvkommandós PSD. Ennek az érdekszövetségnek az ad közös elvi alapot, hogy tagjai egyszerre utasítják el az erdélyi magyar sorsproblémák megnyugtató, autonómiára és önrendelkezésre támaszkodó megoldását, és tovább éltetik szemrebbenés nélkül a modellértékű román kisebbségpolitika hazug mítoszát. Az autonómia-ellenességet persze kiki másként fogalmazza meg. A PSD „never ever” formulában (lásd Geoana külügyminiszter nem éppen politikus megfogalmazását), vagyis szerintük soha, de soha nem lesz Erdélyben magyar autonómia. Az MSZP azzal a retorikai fordulattal „támogatja” az autonómiát, hogy „abba a román félnek is bele kell egyezni", de semmiféle diplomáciai nyomást nem hajlandó gyakorolni e beleegyezés kikényszerítése érdekében. Az RMDSZ vezetése pedig azt hangsúlyozza, hogy az autonómiát nem adta fel, hogy az eddigi egyezkedései is azt szolgálták, miközben a már felsorolt 1993 óta eltervezett létfontosságú autonómiairányú lépések egyikét sem volt hajlandó megtenni, és heves támadást indított szakmai és politikai síkon egyaránt a Székely Nemzeti Tanács által elfogadott székelyföldi autonómia-statútum ellen. Nem véletlen, hogy a hiteles, emblematikus, élvonalbeli nemzeti politikusok elkerülték április 25-én Aradot. Nem volt ott sem Orbán Viktor, sem Tőkés László. (Dávid Ibolya belpolitikai vargabetűi mellett már rég átállt a kritikátlan eurooptimizmus oldalára, és Franda Gyöigy mellé felsorakozva szónokol ismét arról, hogy a légiesedé határok majd begyógyítják Trianon sebeit. Ami ugyanolyan hazug mítosz, mint a román kormány kisebbségbarátsága és etnikai toleranciája. Ugyan hogy gyógyíthatnák be az átjárható határok a trianoni sebeket, amikor a határok továbbra is a román, a szlovák s a szerb állami kultursovinizmus határai lesznek, amikor autonómia nélkül továbbra is Bukarestben, Pozsonyban és Belgrádban fogják eldönteni, hogy mit tanuljon a magyar gyermek, a magyar iskolákban Székelyudvarhelyen, Révkomáromban és Zentán.) Nagyívű beszédet kanyarított viszont Medgyessy Péter, aki arról szólt, hogy „ez a vidék itt a mi Elzászunk. Én a né5. oldal köd takaija el előlem a buksi kis fejeket. A tanítónő - büszke tartású, mosolygós szemű teremtés - felveti a fejét és elnéz valahová messze, amikor meghajolva kezet csókolok neki. A Szeret folyó túlsó partján fekvő Klézse a leghíresebb csángó falvak egyike. Itt élt és dolgozott 1843 és 1886 között a legelső nagy csángókutató, Petras Ince János, aki több mint száz népdalt gyűjtött, megírta a népszokásokat, gondosan lejegyezte a nyelvi sajátosságokat. Klézsének ma több mint hatezer lakosa van s azonnal látni: nemcsak népesebb, de jóval szebb és gazdagabb falu is, mint a környező többi. Itt már mindenki magyarul beszél velünk, a mellettünk elhaladók mintha az alföldi paraszt mozdulatával kívánnák, adjon Isten jó napot nékünk. Váratlanul huszonéves - nagyjából a diószéni tanítónővel egykorú - hölgy áll meg mellettünk és románul kérdi: beszél közülünk valaki románul? Azután ömleni kezd belőle a szó, románul: mit keresünk itt, kik vagyunk, mit akarunk, van-e engedélyünk, ha nem takarodunk innen, tíz percen belül itt a hatóság, menjünk - mutat Nyugat, a Kárpátokfelé - Magyarországra, ez itt román föld, semmi keresnivalónk itt, egyáltalán, mit képzelünk... Klézsén egyáltalán nem élnek románok, tudom meg Petrás Máriától, aki gyermek- és ifjúkora jó részét itt töltötte. Tehát az iménti hölgy is... „Mert legkutyább, ha a testvér kötöz le” - írta legnagyobb versében, az Árpád-ban Illyés Gyula. Hazafelé, Erdély irányába haladva elnézem Petrás Mária arcát Csüggedt és reménytelen tekintettel néz ki az ablakon, szürke ég suhan el monoton rosszindulattal mellettünk. Már a Gyimesi-szorosban vagyunk, fellélegzünk. Egy-két kilométerrel az ezeréves határ után megállunk a szinte földöntúli szépségű tájban. Mögöttünk Csángóföld, mögöttünk Etelköz, mögöttünk Moldva. Petrás Mária felnéz a fenyvesek fölé, a havas alkonyaiban furcsa fények csillognak. Azután dalolni kezd. Az őrt álló fenyőfák mintha megmozdulnának. met-ffancia viszony mintájára hiszem, hogy itt is felülkerekedik Európa”. Ezzel a kiegyezési mintával - melyet 1995- ben Iliescu elnök ajánlott a magyaroknak - egy a probléma: az, hogy ebben a modellben nekünk a beolvadás, a kulturális megsemmisülés a sorsunk, ugyanúgy, mint az elzászi németeké. Magyar politikusnak, ha már megbékélési modellt keres, a dél-tiroli autonómiával megteremtett olasz-osztrák kiegyezésre kellene hivatkoznia. Épp e két német népcsoport sorsa, az identitását elvesztett elzászi és a nemzeti hagyományait megőrző dél-tiroli igazolja legfényesebben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács igazát, azt, hogy autonómia nélkül nem lehetséges Erdélyben a magyar megmaradás. Az RMDSZ vezetése sajnos nem hajlandó elfogadni ezt az alapigazságot. Markó Béla úgy látja, hogy „úgy kell politizálnunk az elkövetkezőkben, hogy Románia is minél hamarabb határok nélkül lehessen együtt Magyarországgal, és hogy minél hamarabb megszűnjék mindenféle távolság közöttünk”. Holott ez éppenséggel fordítva van: ha autonómiát akarunk, azt könnyebben elérhetjük Románia EU- csatlakozás előtt, amíg az országra valamiféle bizonyítási kényszer nehezedik, mint azután. S fokozottan igaz ez most, Magyarország EU-csatlakozását követően. A csatlakozás ugyan rengeteg, ma még kevesek által megjósolt hátránnyal fog járni. Köztük a magyar mezőgazdaság tönkremenetelével, a magyar termőföld idegen kézre jutásával, a bevándorlás növekedésével, az árak emelkedésével, felesleges és idegesítő szabványok bevezetésével s a sor még hosszan folytatható. De ha nyertünk valamit a csatlakozással, akkor annyit bizonyosan, hogy Románia és Szerbia vonatkozásban Magyarország pozíciói javultak. Ennek kihasználásához azonban külpolitikai szemléletváltásra van szükség, szakítani kell azzal a korlátolt és abszurd állásponttal, hogy Magyarország feltétel nélkül támogatja a környező országok csatlakozási törekvéseit. Itt az ideje annak, hogy a magyar nemzetpolitika megszabja a támogatás árát. Az pedig nem lehet más, mint az elszakított magyar nemzetrészek megmaradásának garantálása, a magyar nemzeti autonómia. Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. május
