Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-05-01 / 5. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. május Munka és hátsó gondolatok Gróf Széchenyi István halálának rejtélyei Egy restaurálás tapasztalatai Gróf Széchenyi István utolsó óráinak tanúja testén viselt öltözéke. Halála után ruhadarabjait levették róla, majd hosszú időn keresztül egy vasládában őrizték a családi kriptában, koporsója társaságában. Időközben többször javították, restaurálták őket, legutóbb bő harminc esztendővel ezelőtt. Jelenleg Szalay Zoltán egyetemi docens, textilrestaurátor dolgozik e relikviákon és számos elgondolkoztató jelenséget fedezett föl rajtuk. A néma tárgyak is megszólalnak olykor, s talán a most napvilágra került nyomok bővíthetik, esetleg árnyalhatják a legnagyobb magyar utolsó óráinak történetéről eddig kapott ismereteinket.- Úgy kerültem kapcsolatba Széchenyi István öltözékével, hogy korábban én restauráltam Széchényi érsek múmiáját is. Amikor fölmerült a ruhadarabok újbóli rendbehozatalának kérdése, arra kértek, hogy a korábbi javítások ellenére torzult anyagokat hozzam helyre. Először a csizmát kaptam meg, amivel azon túlmenően, hogy annak idején, amikor lehúzták az elhunyt lábáról mindkettőt föl kellett vágni, nem volt különösebb gond. Könnyen rendbe lehetett hozni, és nem is tapasztaltam rajta semmi olyat, ami fölkelthette volna az érdeklődésemet. Ezután került sor a mellény vizsgálatára és javítására. Elég hiteltelenül nézett ki, a korábbi beavatkozás ellenére az egyik oldala legalább öt centiméterrel lejjebb lógott, mint a másik. Azokkal a módszerekkel most szakítottunk, melyekkel annak idején javították, és sikerült majdnem hordható állapotba hozni. Amikor ezzel elkészültem, annyira megtetszett a munka, hogy folytatnom kellett a nadrággal is, amivel hosszú ideig kellett vámom, egészen addig, amíg nem találtam hozzá megfelelő anyagot. Ugyanis Széchenyi István, aki anglomán volt, kizárólag Angliából hozatta a ruháit. Egyszer azután a Vámház körúton egy cégnél csak előjött ugyanaz az angol szövet, még a kockák is pontosan akkorák és olyan színűek voltak, mint az eredeti. Azonnal megvettem és hozzáfogtam a nadrág restaurálásához. Annyit el kell mondanom, hogy az egész öltözéket a kriptában betették egy vasládába. A vas megtámadja a gyapjút, így a nadrágot majdnem teljesen szét kellett szedni. Volt egy bélése, ami növényi anyagból készült, így nem károsodott, segítségével azután meg tudtam állapítani, hogy tulajdonosának a hasbősége egykor 106 centiméter lehetett. Ahogyan ezzel a ruhadarabbal végeztem, megbíztak az ingének a restaurálásával, ami a legjobb állapotban volt, mert a vas károsító hatása a növényi rostokból készült anyaggal szemben nem érvényesül. Ennek viszont az volt a hátránya, hogy a restaurálások során többször kimosták, aminek ellenére itt fedeztem fel először a mell tájékán egy furcsa foltot, az ing másik oldalán pedig különös lyukakat is találtam. Nagyon úgy nézett ki, hogy valamit beledöftek. Ez keltette fel az érdeklődésemet, ezért ezeket lefixáltam, nehogy elkopjanak, megmaradjanak egy későbbi vizsgálat számára. A fixálást, ha szükséges a későbbiek során alkohollal minden gond nélkül föl lehet lazítani. Itt szeretnék a munkamódszeremről annyit mondani, hogy amit menet közben észreveszek, azt azonnal számítógépben rögzítem az észlelés dátumával együtt. Már ekkor felmerült egy alaposabb vizsgálat kérdése, amit dr. Dávid Ibolya akkori igazságügy miniszter személyesen engedélyezett, mivel annak költsége milliós nagyságrendű volt. Mire biztosíthattam volna a szükséges anyagmennyiséget a vizsgálathoz, miniszterváltozás történt, és az egész ügy elaludt. Akkor készült a Hídember című film, és ezek a dolgok Epeijes Károly tudomására is jutottak, aki úgy akarta irányítani a történetet, hogy ezek a bizonytalanságok bekerüljenek a filmbe. Ezt azonban lefújták. Dr. Kosáry Domokos akadémikus egyszerűen azt mondta, hogy eldőlt, Széchenyi öngyilkos lett, ezt támasztják alá a dokumentumok. Az ing restaurálása után megkaptam az ágy kabátját, ahol azután megdöbbentő dolgok voltak. Tudniillik itt a mell tájékán vastagon van valami feketés folt, ami vérnek néz ki. A vér ugyanis idővel megsötétedik. Ez az anyag sehol másutt, sem a nyakrészen, sem a vállrészen nem található. A hivatalos verzió szerint gróf Széchenyi István főbe lőtte magát, aminek nyomait a ruha felső részének meg kellett volna őriznie. (A szerző megjegyzése) A nyom annak köszönhetően maradt meg, hogy ezt a ruhadarabot soha nem mosták ki, minden változatlan rajta. Amikor dr. Kosáry Domonkos a kijelentését tette, én elővettem Fáik Miksa könyvét, amely a legfőbb hivatkozási alap, és alaposan áttanulmányoztam. Vannak benne különös dolgok, amiket meg kellene magyarázni. Néhányat megemlítenék közülük: Széchenyi egy korábbi időpontban testi-lelki jó barátját, báró Jósikát meghívta egy vacsorára. Szarvasgombát tálaltak fel. Széchenyi nem fogyasztott belőle, mert gyomorrontása volt, Jósika a vacsora után hazament, azonnal rosszul lett és pár nap múlva meghalt. Tehát volt egy ilyen előzmény, amit lehet értelmezni így is és úgy is. Egy másik részben leírja, hogyan fedezték föl a halottat. Úgy kezdődött, hogy a két inas, miután elköszönt Széchenyitől, aki nyugovóra tért, az előszoba ajtaját kívülről bezárta, a kulcsokat zsebre dugta, és aludni ment. A gróf, mint minden éjjel, egyedül maradt az ötszobás lakásban. Reggel kinyitották az inasok a dolgozószoba ajtaját, senkit nem láttak, a hálószoba ajtaja zárva volt. Zörgettek, eleinte csendesebben, majd hangosabban, végül szóltak a főorvosnak, és együtt mentek be a hálószobába. Leírhatatlan volt a látvány, ami eléjük tárult. Ami szöget üt az ember fejében ezzel kapcsolatban: ha valaki öngyilkos akar lenni és bezárja a szobáját, akkor nem veszi ki a kulcsot. Minek? A másik, hogy ott ült szétlőtt koponyával, jobbjában pisztolyt szorítva. Én nem tudom, hogy valaki, miután a szájába lő, a pisztolyt utána a kezében tudja-e tartani. Az is rejtély, hogyan jutott Széchenyi a pisztolyhoz. A gyanút tovább növeli egy sor, az üggyel összefüggő, valóban tragikus haláleset. Az öreg komornyik pár nap múlva gutaütésben meghalt. Hasonló sors érte csaknem egyidejűleg doktor Görgent, ő a gróf öngyilkosságának hírére megőrült, nemsokára meghalt. Valamivel később doktor Goldberg is agyonlőtte magát. Ezek olyan dolgok, amelyek mellett nem mehetünk el szótlanul. Jó lenne, ha hozzáértő kriminológusok megvizsgálnák e körülményeket, és ésszerű magyarázatot adnának az eseményekre. Én csak azt mondtam el, amit láttam, ha egyszer ebben az ügyben nyomozás indul, ahhoz más szakemberek kellenek. Szathmáry István „A munka nemesít” régóta él így a köztudatban. Ma is elfogadható. A munka szociális megbecsülését senki nem vonhatja kétségbe. Minden nép nyelvében létező, pozitív közmondások sora, mint „aki nem dolgozik, az ne is egyék!” is erre utal. Nem mindegy, hogy egzisztenciánk e biztosítéka milyen körülmények közepette valósul meg. A tudomány, a közgazdaságtan szemszögéből semlegesen közelíthetjük meg ezt az ősrégi társadalmi képződményt: termelési tényező. A munka a belőle levezetett másik tényezővel, a tőkével, valamint a természetből nyert nyersanyagokkal együtt a termelésre vonatkoztatva egymással kombinálódnak. Mielőtt valaki munkához lát, ajánlatos, hogy előtte használja az eszét, s egyéni érdekeit és etikáját előzetesen a társadaloméval egyeztetve fogjon csak hozzá. Hiszen a munka függőségi vizony. Ezért fogalma sokunkban hátsó gondolatokat kelthet. Egyrészt pozitív értelemben, lelkiismeretileg. Hiszen végzése közben rendkívüli önfegyelemre van szükségünk hajlamainkra vonatkozólag, mint például az „úgy kell a munkához hozzáállni, hogy mások is hozzáférhessenek” elkerülése végett. Másrészt keserű tapasztalatok alapján vagy éberségből, saját kiszolgáltatottságunk esetleges fokozódása miatt. Nyugaton egyre kevesebb lesz belőle, ezért erősödik az egyén és a közösségek tudatos és tudat alatti érzékenysége a munka értelmével, intenzitásával és díjazásával, illetve a meglévő lehetőségek elosztásával kapcsolatban. Nemzetközileg két nagy csoport összeegyeztethetetlennek tűnő felfogása befolyásolja a társadalmak fejlődését: a gazdag ipari országok közvéleménye a gazdasági növekedés alakulásán méri társadalma fejlődését, míg a szegény, felzárkózni kívánó országok az igazságos nemzetközi rend, illetve az igazságos elosztást garantáló gazdasági modell igényét hangsúlyozzák. A kapitalista gazdasági rend irányító rétege a gazdasági növekedést fanatizáltja, ami kizárja számára egy objektíve „jobb” alternatív modell halvány esélyét, elképzelését. A kapitalista alapmodell változatlan egyeduralma viszont minden társadalmon belül és az országok között tovább fokozná a szociális polarizációt. A reménytelen kiszolgáltatottságnak pedig terrorizmus a következménye. Az egzisztenciális kiszolgáltatottságunkat tán nem az észrevétlen, leplezett erőszak és a terror egy másik fajtája, a neoliberalista „modem civilizáció” hozná létre? Fegyveres erőszakkal ez a konfliktus nem orvosolható. Dialógusokkal esetleg. Vezető közgazdászaink jelenleg ugyan nem tanúsíthatják, de a közgazdaságtannak igenis feladata a munka és a tőke termelési tényezők közötti egyenrangúságnak, csoportjaik igazságos osztozkodásának a vizsgálata. Az államhatalom tagolódása következtében ennek fontos, ellenőrző feladata az igazságszolgáltatásra és eszközeire hárul. A szociális igazságosság megvalósítása pedig a politika és a társadalom szociális intézményeinek a célja. Nem másnak, mint az alkotmány és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata szellemének az érvényre juttatásával. A kis népek szabadságharcai népakaratot felyeznek ki: a szabadságjogoknak elsőbbséget kellene élvezniük az úgynevezett szociális jogokkal szelmben! A utóbbiak lényegében csupán alamizsna-odavetést, elodázó megoldást jelentettek mindig is. Emlékeztetőül: a nyugati nagyhatalmak az Emberi Jogok Nyilatkozata elfogadásakor a szovjet tömbbel szemben még a szabadságjogok piroritását hirdették! Gyökeres, alapvető változás ebben a klasszikus problémában csak akkor következhet be, ha a nemzetközi politikában az igazi, humanista értelmiségi álláspont érvényesülne. Ennek következtében a kapitalista gazdasági rend harmonizálódhatna. A fentiek szerint az új gazdasági modell igénye adott, kivitelezése új politikai feladat. Nem más ez egyszerűbben kifejezve, mint: belátó, erőszakmentes egyenrangúsítás. Mintegy rabszolgafelszabadítás! Alapvető rendszerváltozás?! Lehetséges egy erőszakmentes folyamat, amikor az orosz kormányzat ugyanúgy bánik a csecsenekkel, mint 1956-ban Magyarországgal járt el? Avagy, ha az USA sem az emberi jogok alapján akarja kiküszöbölni a nemzetközi terrorizmust? Felléphetünk-e hatásosan az egész világot behálózó a nemzetközi pénzhatalommal szemben? Egyik barátom reálisan lát, de még optimista: „Ami a lámpavasat (a nép, a csőcselék erőszakos megnyilvánulása) illeti, én is nagyon remélem, hogy nem fog történelmi szerephez jutni. A baj csak az, hogy ez nem zárható ki. A történelemben nem egyszer forult már elő, hogy uralkodó osztályok addig húzták a dolgokat (reformok), míg nem maradt más megoldás, mint ez. Hát reméljük, ezúttal nem így lesz...” Tehát a történelem „erőszakmentes egyenrangúsítást fölülről” még sosem tanúsított. Példák ugyan voltak már rá: Nagy Imre és Dubcek „elkövettek ilyesmit”, alulról jövő nyomásnak engedve. A sorsuk ismert, így jogosak a kételyeink. Kis európai országok titkos belső, szép reményei? A jelenlegi, megosztott magyarországi társadalomban nem következhetnek be csodák. Egyik barátom, a SZERnek 28 évig műsorvezetője, az utolsó percig üzemi tanácstag volt. A minap így jelentkezett nálam: „Ez alkalommal még gyorsabban utaztam visszafelé Magyarországról. Az október 23-i évfordulón történetekről a televízióból értesültem csupán. Elriasztó képet mutatnak egy morálisan szétesett lekületű népről”. Magyarországi „Kedv, remények, Lillák, Isten véletek”? Antidemokratikus tendenciák ellen elsősorban saját társadalmainkban kezdeményezhetünk. Legutóbb személyesen próbálkoztam. Az ügy még tavaly májusban kezdődött. A körzeti postahivatalban, ahova naponta bejárok, egy hatalmas új tábla fogadott. Az ügyfélszolgálati pult mögött tevékenykedő nyolc alkalmazottal szemben állították fel. Alatta egy kis asztalkánál időnként egy alkalmazott ül és a postabank ügyfeleivel foglalkozik. Ez állt a táblán: „Aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni!” Odamentem az egyik ügyintézőhöz.- Kedves Uram, önök itt végzik fáradságos munkájukat és közben egész nap többször is erre a nagybetűs szövegre tévedhet a szemük. Elgondolkozott-e már a szöveg jelentésén? Ugye azt jelenti, hogy az okosok nem a munkával keresik meg a pénzüket! Megszégyenítőnek tartom munkaadójuk jelmondatát. Sőt, alkotmányellenesnek is. Megalázza a tisztességes munkást. Leértékeli a munkát. Figyelemmel meghallgatott. Megkérdezte, hogy akarok-e más lépést tenni ez ügyben? Azt mondám neki: - Nem. Emberi kötelességemnek tartottam csupán, hogy felhívjam erre az önök figyelmét! Ebben maradtunk. Utána két hétig semmi változást sem észleltem. Azután leragasztotta valaki a „nerrí'et egy színes kisplakáttal. Egy éven át úgy, megcsonkítottan hivalkodott a meghagyot szövegrész. Csupán a postafiók alkalmazottai és én tudtuk, hogy miért. Nyilvánvalóan a helyi kisfőnök intézkedhetett. Az üzletpolitikát képviselő lakájmenedzserhez az ilyen incidensekről nem juthat fel tájékoztatás. Minek is? A „hangulatjelentések” amúgy is csak formálisak lennének. Ilyen kis incidensek még nem rengetik meg a világot. Ettől még a gazdsági élet domináló, rendező elveként érvényesülő nyereségmaximális, valamint a shareholderelv (pénzpiacorientáció) töretlenek maradnak. A piac, a börze szabályozó szerepének a szellemét az ilyen megnyilvánulások aligha ingathatják meg. De, merészen, határozottan felléptem kétszázéves, kapitalista reflexekkel szemben! Vagy, mint Don Quijote a szélmalmok ellen? Ezek után az összefüggéseket vizsgáltam. Megállapíthattam, hogy a globalizáció, melynek fontos stratégiai eszközei a Nemzetközi Valutaalap (IWF), a Világbank és a Világkereskedelmi Szövetség (WTO), stb. befolyása által a világban a korszerű rabszolgaság formája kezd észrevétlenül meghonosulni. Mielőtt feleszméltünk volna, máris megvetette a lábát. A pénz, a tőke, melyek a munka, a termelés által jöttek létre, a munka tényezővel szemben privilegizálódtak - holott például a keresztény egyházak erkölcsileg a munkát a tőke elé helyezik. A szegény ember ma sem egyenrangú a gazdag emberrel. Ezzel a társadalmi gyakorlat visszaszorítja az egyenjogúságot! Felismerhetjük: értékrendünk ellentmondásos. Az intézményesített szakszervezetek érdekvédelmük árnyékában csak statisztálnak az egyoldalú globalizációhoz. A munkások kiszolgáltatottsága „ügyvédeik” létjogosultságának feltétele! Tehát sem tőlük, sem a vállalkozások adományaival pénzelt pártoktól, képviselőiktől nem remélhetjük a társadalmi viszonyok alapvető megváltoztatási szándékát. A neoliberalista gazdaságfilozófia az egyoldalú médiahatás és társadalmi elitképzés, a pártfinanszírozás módja következtében, immár a társadalmi szerződés demokratikus szellemét kiszorítva, észrevétlenül és gyakorlatilag totális társadalomideológiává vált. Ezekkel a megállapításaimmal, persze, korántsem vagyok már egyedül. Álmodozom? Tavasszal háromezer beszélgetést folytattam erről a veszélyről az „utca szabad emberével”. Hétszáz szolidáris aláírást is begyűjthettem. Nem merjük bevallani, hogy a tudatunk a fennálló rendszer végét jelzi. Nyugaton élek. Itt a munka ma még létbiztosítási, de csökkenő lehetőség. A jövőben, az egyeduralkodó gazdasági modell mellett, tehát a változatlanul alakuló globalizációban még gyengébb demokratikus befolyásom lesz rá. Alulmotíváltságunk esetén pedig majd segíteni fognak rajtunk a Hartz Bizottságok. „Az Én Rt. sérti az emberi méltóságot, mert nyelvezetileg is megvalósítja az ember tőkésítését. Marx Károly örvendezne hallatán, mert mindig azt hirdette, hogy a kapitalizmus az embert csak a tőke álarca mögött ismeri el”. (Norbert Blüm) Az ellentmondásos értékrendszerű EU-ba lépnek be ma a felzárkózási esély reményével Kelet és Közép-Európa országai. De kívülmaradásuk esetén is fennmarad a mintarabszolga-társadalom! A szabadságot eddig a társadalom alapértékének, a személy elidegeníthetetlen jogának tekinthettük. Függetlenül a munkától, hogy tud-e, akar-e dolgozni valaki egyáltalán. Ahogy ezt a demokratikus alkotmányok szavatolják. Jól figyeljünk, mert a múlt kisért, s a jövő már jelez! Nem hiszek a szemeimnek, a mai újságban „a munka szabaddá tesz” (Arbeit macht frei) korszerű megfogalmazásával találkoztam! Az alktományellenes jelmondat észrevételnül visszalopózhatott a médiákba. Ez alkalommal nem a nemzeti szocialisták táborából jött. A pénzvilág egyik reprezentánsa időszerűen megszabja társadalmunk alap és irányértékét: „A szabadság a teljesítmény eredménye”. Tehát dolgozhatunk. Olyan feltételek mellett, mint a rabszolgák. Ébredezünk. Jó reggelt, Európai Unió! Isten hozott benneteket, új rabszolgák! Popovits János, München Kérjük, újítsa meg előfizetését!
