Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-04-01 / 4. szám

2004. április 9. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d Occident A Bródy család pokoljárása A kereszt DEBRECENI MIHÁLY A Bródy-villa. így emlegetik Ungváron a Hungarológiai Központ épületét. Az 1990-ben felavatott intézet egykori tu­lajdonosát a szovjet hatóságok állítólag (a halotti bizonyítvány szerint) 1946. de­cember hetedikén végezték ki koholt vá­dak alapján. Bródy András tagja volt a cseh parlamentnek, majd később a ma­gyar parlamentnek is, ahol a ruszin au­tonóm törekvések egyik legmarkánsabb képviselőjeként tartották számon. Letar­tóztatása után a családot kiüldözték a villából. Hosszú ideig egy óvoda kapott itt helyet, majd évekig üresen állt az épület. A sors úgy hozta, hogy barátságba kerültem ifjabb Bródy Andrással. Gyak­ran jártam hozzájuk, abba a házba, amely alig száz méterre volt egykori ott­honuktól. Egyszer magnóval a kezem­ben mentem el Bródyékhoz, mivel ér­dekelt, hogy ki is volt az az ember, akit a „felszabadítók” egyes számú közel­lenségként kezeltek, és az elsők között likvidáltak úgy, hogy a család azóta sem tudja, pontosan hol van eltemetve. Má­ria néni, az özvegy akkor már sokat be­tegeskedett, de szívesen vállalta a be­szélgetést, hiszen azelőtt nemigen ke­resték újságírók, legfeljebb az NKVD emberei. De ők aztán kitartóan.- Mária néni, hogyan ismerkedett meg a férjével?-A kassai vasútállomáson találkoz­tunk először. O Prágába készült, de mint később kiderült, miattam megváltoztatta az úti célját. Megkérdezte tőlem, hogy, kedves, hol laknak ilyen szép kislá­nyok? Én úgy megijedtem, hogy rávág­tam: Beregszászban. Ez aztán később jelszó lett a mi családunkban. Szóval el­kísért hazáig és megkérdezte apámtól, hogy levizitelhet-e nálunk. Apám bele­egyezett. Egy év múlva összeházasod­tunk. Zongorázni tanultam, később már énekelni egy orosz emigráns nőnél, Ro­­misovszkajánál, aki aztán egyik alapí­tója lett az Ungvári Zeneművészeti Is­kolának. Állítólag különös hangom volt, koloratúr szoprán. Híres orosz zenei szakértők hallgattak meg később, és azt mondták, kár hogy Ungváron élek, mert sokra vihetném. Hát igen, de én már megbízhatatlan ember voltam: polityi­­cseszki nyeopravdannoje lico (politika­ilag megbízhatatlan egyén). Akkor már megvolt a két gyerek. Médike 36-ban, Bandi 41-ben született.- Édesapám, amikor elvégezte a ta­ra tóképzőt újságokba kezdett írni - kap­csolódik be a beszélgetésbe ifj. Bródy András -. Volt egy lapja is Munkácson, a Tyukodi pajtás. Már ekkor felfigyel­tek rá. Jó szónok volt. Akkor alakult a Ruszin Nemzeti Párt, a Kurtyák párt, amelynek az volt a célja, hogy Kárpát­alja önálló legyen. Nos, akkor volt Mun­kácson a városháza előtt egy nagygyű­lés, melyen édesapám is felszólalt, mire óriási ribillió lett, szétugrasztotta a Cseh Nemzeti Pártot; tagjai az ablakon ke­resztül menekültek el. Itt figyelt fel rá Kurtyák is és magához vette. Ekkor kezdődött tulajdonképpen a politikai karrierje. 28 éves volt ekkor (1895, jú­lius 2-án született). Kurtyák rövid időn belül gyanús körülmények között meg­halt, állítólag megmérgezték a csehek, de ezt nem sikerült bizonyítani. Kurtyák halála után édesapám lett ennek a kis­gazdaszerű pártnak az elnöke. Kurtyá­­kot egyébként nagyon szerették a ruszi­nok, mert - nincs rá jobb kifejezés - na­gyon vagány ember volt, akinek az volt a célja, hogy Kárpátalja önálló legyen. Ez nyílván nem tetszett a cseheknek.- Mielőtt újra magyarok lettünk volna - folytatja Bródy Mária - férje­met bezárták négy hónapra a prágai bör­tönbe. Éhségsztrájkot tartott, majd később elengedték minden külső segít­ség nélkül. Egész Ungvár fogadta. Szinte lépésben hajtottunk haza a ko­csinkkal, mert akkora tömeg várta.- 1938-ban, amikor már várható volt a változás - veszi át a szót András ba­rátom -, a csehek megtették apámat Kárpátalja miniszterelnökének, hogy valahogy megtartsák ezt a vidéket. En­nek a papírautonómiának (egy teljes hó­napig sem tartott) lett az első embere. Tudták róla, hogy csehellenes, de fűt­­fát megígértek neki. A cseh parlament­ben fel is szólalt, hogy az ígéreteket be is kéne tartani. Ezek az anyagok a bir­tokomban vannak. A csehek jobbnak látták, ha eltávolítják őt. Azzal vádolták, hogy magyar kém, ami persze nem volt igaz. Börtönbe zárták, de kénytelenek voltak kiengedni, mivel Kárpátalját visszacsatolták Magyarországhoz. Édes­apám ezután bekerült a magyar parla­mentbe képviselőnek. Ott továbbra is követelte az autonómiát. Megtették volna kormányzónak is, de ebbe nem egyezett bele, mivel nem teljesítették az autonómiával kapcsolatos kéréseit. Elhallgat. Egy-két percig némán ülünk, aztán Mária néni töri meg a csen­det:- Kimehettünk volna Amerikába is. Eljött érte három professzor, hogy utaz­zon Amerikába, mivel ott rengeteg ru­szin él, és nincs igazi vezetőjük. A fér­jem azt válaszolta, hogy az lehet, ezek, az itthoniak viszont az én ruszinjaim. És őket nem akarta elhagyni.- Édesapám nem volt milliomos - veti közbe András -, nem voltak birto­kai, túl becsületes ember volt. Egyedüli vagyona a villa volt és egy amerikai gyártmányú kocsi. Azt viszont figyel­men kívül hagyták az ellenségei, hogy neki testvérei élnek Amerikában, akik anyagilag segítem tudják őt.-1944 után mi történt?- Kivitte a családot Lakárdra - vá­laszol Mária néni -, mert biztonságban akart minket tudni. De tulajdonképpen kivitt minket a frontra, mert ott ért ben­nünket a háború. Ott láttam utoljára sza­bad emberként. Két-három hét múlva hazajöttünk, két tanár jött értünk, de mire hazaértünk a házunk tele volt ka­tonákkal. Mikor megtudták, hogy én va­gyok a hozjájka (tulajdonosnő), meg voltak döbbenve A féijemről nem tud­tam semmit. A katonák azt hitték, hogy a lánya vagyok. Pár nap múlva kiköl­töztek, de a féijemről semmi hír nem volt. Később megtudtam, hogy Lakárd­­ról visszajövet megsebesült, kórházba került, majd innen vitték el egy szál pi­zsamában, úgymond jobb helyre. O már akkor tudta, hogy börtönbe szállítják. Én még reménykedtem, hogy hazaen­gedik. Egyszer jött egy öreg orosz tiszt, amúgy nagyon rendes ember, tol­máccsal jött és én akkor azt mondtam nekik, hogy ügyvédet fogadok. Erre ő nagyon őszintén azt mondta nekem, hogy fogadhatok akár száz ügyvédet is, mert ez politika, nem fogják egyhamar kiengedni. Ha nem fogadja meg a ta­nácsomat, még sokszor fog gondolni rám. Hát gondolok is rá eleget. Egy no­vemberi napon, később fogtam csak föl, hogy a születésnapomon, beállított hoz­zánk egy csomó katona és azt mond­ták, hogy öltözzünk fel. Lajstromba vet­ték az ingóságainkat, azt mondták, a gyerekeket vigyem a szomszédba. Rosszarcú emberek voltak, nagyon fél­tem. A fiam akkor még pici volt, min­den délután aludt. Egy kispárnát sike­rült kimenekítenem, annyink maradt. A szomszédoktól tudtam meg, hogy min­ket kiüldöznek a saját házunkból. Fel sem bírtam fogni, hogy ezután mi lesz velünk, hisz egyik pillanatról a másikra kerültünk az utcára. Idekerült Odesszából egy férfi, aki megalapította a filharmóniánál a kórust és Romisovszkajától megtudta, hogy én jól énekelek. Egy évig ott dolgoztam. Közben elkezdődött a féljem tárgyalása, engem szó nélkül kidobtak az állásom­ból. Koldulásból éltem, kölcsönökből volt a kislányomnak ruhácskája. Annyit éheztünk, hogy volt olyan eset, amikor a feszület előtt kellett esküdnöm a fiam­nak, hogy én már ettem, hogy legalább ő egye meg az egyszem almánkat.- Mária néni mikor tudta meg, hogy a férjét kivégezték?- Amikor halálra ítélték, utána még egy évig volt a börtönben. A bíróság előtt szombaton délután találkoztunk. Elvittem a két gyereket is. Tíz percet kaptunk. Bandika sírt, álmos volt. A fér­jem is sírt... Megvolt a halálos ítélet... Ismét hosszú csönd üli meg a szo­bát.- Tíz évig nem dolgoztam sehol. Pu­lóvereket kötöttem titokban. A végén kaptam állást a kórházban, a rákos osz­tályon. Takarítottam, minimális fizeté­sért. Hallgatunk.- Egyszer csak igazságot szolgáltat­nak nekünk is - szólal meg aztán And­rás. - (Ez azóta sem történt meg. D.M.). 1979-ben merült fel bennünk a gondo­lat, hogy áttelepülünk Magyarországra, de már előtte másfél évig kilincseltem az ügyben, hogy legalább egy fiktív ha­lotti bizonyítványt kapjak édesapámról, hiszen minden vele kapcsolatos irat el­tűnt, mintha soha nem is élt volna. Ez a halotti bizonyítvány 1946. december 7- ben állapította meg apám halálát, de a halál oka nincs feltüntetve, a helye sem természetesen.- Van arról sejtésük hogy hol temet­hették el?-A tárgyalás előtt felvitték Kijevbe, de itt végezték ki, Ungváron. (A halá­los ítéleteket itt hajtották végre. Eddig annyit sikerült kinyomozni, hogy 46 embert hántolták el az ungvári Kapos utcai temetőben.) Apám egyetlen bűne a hivatalostól eltérő politikai meggyő­ződése volt, ezt viszont nem kellett volna halállal büntetni. Az, hogy bolse­vikellenes volt, ez tény, de a történteket figyelembe véve és a sztálini politika gaztetteinek ismeretében, mégiscsak apámnak volt igaza. A szovjethatalom ellen nem követett el bűnöket, mert nem volt szovjet állampolgár, Kárpátalján pedig éppenséggel nem volt szovjetha­talom. Népét nem árulhatta el, hiszen a magyar parlamentben is a ruszinság jo­gaiért harcolt. Nem ment el Amerikába sem, éppen ezért. Az utolsó pillanatig elmehettünk volna, de ő akkor azt mondta, hogy sem Isten ellen, sem népe ellen nem követett el semmit, amiért őt felelősségre vonhatnák. Azt remélte, hogy a szovjet érában is tehet majd va­lamit a népéért. Itt követte el élete leg­nagyobb hibáját, mert azt hitte, hogy eu­rópai módon politizálhat majd tovább... Tévedett, és ez az életébe került.- Többször vihettünk még ételt neki az ítélethirdetés után - teszi még hozzá Mária néni -, de egyszer közölték ve­lünk, hogy már nem hozhatunk semmit. Demkónéval (az ő féijét is kivégezték) elmentünk az ügyész, Andráskó lakására. Nagy kegyesen fogadott. Kérdeztük tőle, mi a baj. Csak annyit mondott: a férjeik már nem élnek. Iszonyú volt. Szegény Demkóné hisztériás rohamot kapott, én is térdre estem, úgy könyörögtem. And­ráskó azonban nem válaszolt. Összeszed­tem magam, szóltam Demkónénak, hogy gyere Manci, itt nincs mit keres­nünk, nincs itt kivel beszélni. Andráskóné még utánunk szólt: mások is élnek, ma­guk is megélnek valahogy. Nagyon sok rosszindulatú embert is­mertünk meg, az emberek elkerültek minket, nem segítettek. A lányomnak, Krisztinek is voltak problémái az isko­lában. Amikor a gyerekeket Magyaror­szágra vitték üdülni, a lányomat kihagy­ták a csoportból, mert a nagyapja úgy­mond fasiszta volt, holott pont az ellen­kezője az igaz. A sok méltánytalanságra, igazságtalanságra aztán ráment az éle­tünk, az egészségünk... Remélem azért eljön az idő, amikor virágot vihetünk a féljem sírjára. Nekünk közben elegünk lett az it­teni életből. Fájó szívvel ugyan, de át­települünk Magyarországra, mert szülővárosomban csak örökös mega­láztatásban volt részünk. Minden kő, minden bokor arra emlékeztet, hogy a családunkat annak az eszmének a nevében üldözték, amelynél aljasabb nemigen volt a világtörténelemben. Hát ebből lett elegünk. Bródy Andrást 1991 -ben rehabilitál­ták az ukrán hatóságok. A család 15 (!) dollár kártérítést kapott, amit természe­tesen nem fogadott el. Mária néni ta­valy halt meg Budapesten. A Bródy csa­lád a villát nem kapta vissza. A napok­ban beszéltem iij. Bródy Andrással, aki szomorúan mondta: Ukrajna, a szovjet utódállam még rosszabb mint Románia, hiszen ott legalább vissza lehet igé­nyelni az elkobzott javakat. Vajon visszakerülhet még valaha is Bródyék­hoz a villa? A kérdés szónoki. Ahhoz Bródy András túlságosan magyar volt - ruszin létére is. Hozzátartozott a kisváros mindennap­jaihoz, mint a kelő nap: ott állt a te­mető keleti sarkában, a kerítés tőszom­szédságában, egyenlő közelségben a református, a római- és görög katoli­kus parcellákhoz időtlen idők óta - az öregek sem emlékeznek rá, mikor ál­lították, ki állította. A majd három mé­ter magas feszületet misztikus burok vette körül, talán azért is, mert dacolt a csapongó múlt gyakran megsemmi­sülést hordozó hadainak támadásaival: a körülötte, mellette ültetett, ifjúságuk­ban és érett korukban délceg fenyőfák már derékba tört, időrágta törzsekkel borultak le a végzet előtt, kemény zi­mankók, csontpróbáló szelek, egymást túllicitálni akaró árvizek áldozataivá lettek a temetőkert kerítése, a fejfák, a síremlékek, ellaposodtak, jeltelenné lettek a gazok rabságában sínylődő hantok - agonizált és évtizedekkel ez­előtt, mikor becsukták, meghalt, ma­gába temetkezett az egész sírkert. De a kereszt nem, az egyenes derékkal állt, kibírt minden megpróbáltatást. Mon­dogatták is, ha szóltak róla, hogy nem mindennapi, nem olyan amilyenek lát­hatók más temetőkben, templomok kertjeiben, utak mentén, hanem szent­életű, remete által, különleges tiszafá­ból faragott különös erővel bíró áldás, nem is látszik rajta a korhadás jele, em­beremlékezet óta meg se dőlt. Az idősebbek némi félelemmel kö­rített tisztelettel mentek el mellette, lépteiket megrövidítve, olykor meg­állva és keresztet vetve előtte. Gyak­ran lehetett látni térdelő, vagy fejet hajtva imádkozó embert előtte, idege­neket is, akik a közeli kórházba láto­gatva ejtették útjukba. Az utóbbi évek­ben, mikor már a semmit sem kímélő idő és gátlástalan emberek elvitték előle és mellőle a kerítés-cafatokat, a közeli középiskola tanulói is meg-meg­­álltak egy-egy pillanatra, megérintet­ték, suttogva kérve segítséget az ese­dékes dolgozatíráshoz, jobb jegyért, vagy éppen a felelés elhalasztásáért esedezve, mert híre ment: ott, előtte a kérés-könyörgés meghallgatásra talál. Transzcendens voltát hatványozva a kora tavaszi és késő őszi nap reggeli kelésekor úgy nyújtotta meg árnyékát, hogy az egy időre éppen a mellette ke­reszteződő utcák központjába esett - sokan a hívők közül már jóval napkelte előtt a környéken várták ezeket a per­ceket, a látványt, melyhez mindenki­nek a maga fantáziája engedte és kre­álta a magyarázatot, de mindenképpen természetfölötti. Azt is észrevették: soha nem szállt rá madár, habár rengeteg volt a vaíjú a környéken, s előszeretettel pihentek károgva a település fáin. Minden időben virágok, koszorúk sokasága volt látható lábánál, halot­tak napján pedig gyertyarét csillogott körülötte, mellette még azokban az években is, mikor viharossá lett az ateizmus állandóan fújdogáló szele. Soha, semmilyen hatalom nem bán­totta a keresztet, habár a kis telepü­lés a század politikai útvesztőinek keresztútján feküdt, gyakran cserélt gazdát a huzatos átjáróház, a leg­rosszabb, ami történt vele: ügyet sem vetettek rá, nem törődtek vele, még akkor sem, mikor úgy harminc éve bezárták a sírkertet, mivel a városka terebélyesedésével megtelt. Hanem egyszer, a szovjet éra agóniájának éveiben a járás vezető pártharcosa, az elsőtitkár, aki mellette húzott el na­ponta, mivel azon a fertályon lakott, egy nap hivatta a kommunális osz­tály főnökét és ráparancsolt:- Tüntesse el a keresztet, még a mai nap folyamán! Nem történt meg, nem volt foga­natja az ellenkezést, ellenvéleményt nem tűrő ukáznak.- Mi ez?! Szabotázs, a párt poli­tikájának semmibevétele?! - ripako­­dott az előtte toporgó kommunális főnökre, akit másnap reggel hivatott, mivel munkahelyére kocsikázva látta, hogy a kereszt ott van, ahol ed­dig volt.- Elsőtitkár elvtárs... - hebegte a szegény hivatalnok - nem tudtam vég­rehajtani parancsát, az emberek, aki­ket utasítottam kimentek a volt teme­tőbe, de hamarosan vissza is jöttek, mert hiába próbálkoztak, sem a kézi­fűrész, sem a benzines nem fogta a ke­reszt fáját..., még a fogak is beletör­tek... Baltával már nem is próbálkoz­tak. Arról nem beszélve, hogy percek alatt annyi ember gyűlt össze, olyan el­lenségesen viselkedtek, hogy a mun­kásaim jobbnak látták minél előbb el­menni onnan...- Miféle vezető vagy te, hogy nem tudsz parancsolni beosztottjaidnak?! Elmehetsz! A megbélyegzett fordult is, de az elsőtitkár meggondolta magát, eszébe ötlött: csínján kell bánni ezzel a féreg­gel, mert sokat tud, aminek kiterege­tése kínos lenne számára. Ha másról nem is szólna a nyilvánosság előtt, mint a gyakori orgiák, az ugyanazzal végződő gyakori vadászatok a termé­szetvédelmi tájakon, vagy nyaralója fo­lyamatos és, persze, ingyenes karban­tartása, már elég lenne karrierje befe­jezéséhez ebben a politikailag kiszá­míthatatlan világban.-Azt akartam mondani: mehetsz a munkádra... - szólt farizeusi hangon. Majd hivatta a milícia-parancsnokot.- Szedj össze a városban négy-öt munkakerülő alkoholistát, van belőlük bőven... - majd kikerekítette monda­nivalóját az ismert paranccsal. A négy gimpli úgy két óra alatt el is végezte a rájuk parancsolt feladatot: leástak a kereszt alá úgy egy méter­nyire, s mikor a kereszt megbillent, ki­emelték, lefektették. Önkéntelenül keresztet vetettek ma­gukra, mert mikorra nagy erőfeszítés árán sikerült kiemelni ágyából, észre­vették, hogy számtalan élő gyökere van, amelyekkel szívósan kapaszkodott a talajba. El is takarodtak onnan, célul véve a város központját, ahol nagy izgalom­mal mesélték az éppen útjukba aka­­dóknak a különös látványt. Aznap délutánján orkán erejű szél, felhőszakadás látogatta meg a város­kát és környékét, s mint aki jól érzi ma­gát hívatlan vendégként is, órákig nem akart tovább állni: háztetőket szagga­tott fel, fákat tett rokkantakká, az eső­víz tépte az utcák kövezetét, megron­gálta a pallókat, hidakat, patakokban rohant a városka utcáin, telkek udva­rain. Az elsőtitkár a mulató külön termé­ben várta az idő jobbrafordulását, vagyis szokása szerint italozott hason­szőrű elvtársaival. Éjfél felé - szokása szerint - már úgy elázott, mintha a sza­bad ég alatt töltötte volna az elmúlt órákat, majd kikísérette magát és be­ült Volgájába. ... A kora hajnali órákban találtak rá: ott feküdt széttárt karokkal, élet­telenül a valamikori temető szegle­tében, a kiásott és a némaságban pi­henő kereszt mellett. Autója úgy húsz méternyire tőle, az útkereszte­ződés átelleni oldalán levő villany­póznára tekeredve, összetörve; míg odakerült több fát is letarolt az út mentén, a valamikori temetővel pár­huzamban. Lehetetlen volt részleteiben re­konstruálni a történteket, ám minden jel arra utalt: az elsőtitkár nem a kö­rülmények figyelembevételével vezette Volgáját, aminek ez lett a sajnálatos kö­vetkezménye. ... A keresztet néhány nap eltelté­vel valakik visszaállították a helyére, virágokat, koszorúkat helyeztek alá. Azóta is ott áll a volt sírkert és az út­kereszteződés szegletében néma ta­nújaként a változó időknek. Egyre többen lassítják lépteiket, áll­nak meg és vetnek keresztet előtte... SZOLLŐSY TIBOR Kérjük, újítsa meg előfizetését!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents