Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-04-01 / 4. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. április Telki ezer éve SZILÁGYI KÁROLY Rögtönöztem egy kis „közvéleménykutatást”: felhívtam tíz barátomat és megkérdeztem tőlük, mit mond nekik ez a falunév, hogy Telki. Az eredményt nem kell komolyan venni: sem a merítés mértéke, sem a megkérdezettek intellektuális szintje (madarat tolláról...) nem jogosít fel bennünket messzemenő következtetések levonására. A tízből ketten annyit tudtak róla, hogy valahol a főváros környékén lehet, mert emlékeztek valami hirdetésre, amely mintha Budapest zöld kapujaként emlegette volna, és arra csábította az elvágyódó városlakókat, hogy itt vásároljanak telket vagy házat, további egy pedig annyit, hogy az ország leggazdagabb települése. Hogy a tízből három jó eredmény-e vagy sem, nem tudom, az viszont kétségkívül figyelemre méltó, hogy mindhárman a lényeget tudták: egy kis falu csaknem ezer éven át élte egy többé-kevésbé zárt közösség csendes, hétköznapi életét, aztán - a múlt század nyolcvanas éveinek végén, kilencvenes éveinek elején - felparcellázta minden „mozdítható" négyzetméterét, jó pénzért eladta a tiszta levegőre, vidéki csendre vágyó pesti bankároknak és egyéb értelmiségieknek, majd 2001 -re kivívta magának az ország leggazdagabb településének címét. Karriertörténetnek sem utolsó. De a happy end valahogy nem igazán happy. Legalábbis nem mindenki számára. Telki ugyanis robbanásszerű fejlődésében egyszerűen túlnőtte önmagát. Őslakossága már rég túl van azon, hogy holmi befogadási kérdésekkel foglalkozzon, lassan azon is túl lesz, hogy bele akarjon szólni a település életének alakulásába. Bosszankodva kerülgeti a betelepültek kutyasétáltásának maradékait, a frász jön rá, ha megszólal valamelyik kacsalábon forgó palota riasztója - s naponta megszólal itt egy, ott egy -, nincs egy csendes perce a tavasztól őszig egyfolytában pöfögő, berregő fűnyíróktól, és azért fohászkodik, hogy lehetőleg ne kelljen csúcsidőben Pestre utaznia, mert a sok Mercedestől és Auditől már Budakeszi előtt bedugul a forgalom. Ez azonban - nem szívesen, de belátom - csak az érem egyik oldala. Annak, hogy Telki lakossága 1990-től 1998-ig megduplázódott, majd 2002-re három és félszeresére nőtt, azért előnyei is vannak. A fentebb említett, némi eufemizmussal „befolyásos pénzügyi és gazdasági elit szűk csoportjának” is nevezhető jövevények mellett ugyanis számos fiatal, főként felsőfokú képzettségű, többgyermekes család is érkezett a faluba. Ez nemcsak azért fontos, mert egy újabb rekordot jelent (2001-ben a magyarországi települések közül Telki n volt a legmagasabb a felsőfokú végzettségűek aránya: a 25 évesnél idősebbek 40,6 százaléka rendelkezett diplomával vagy főiskolai végzettséggel), hanem azért is, mert egyrészt a jól kereső aktív lakosság számarányának a növekedése egyre több és több helyben maradó adót is jelent, amiből infrastruktúrát és iskolát lehet(ett) építeni, másrészt pedig mert ez a fiatalodási folyamat teljesen ellentétes a hazai demográfiai folyamatokkal, és megvan benne egy újfajta, de azért még emberléptékű település (kisváros) jövőbeni kialakulásának az ígérete. És ha már előnyökről és fiatalokról esett szó, engedtessék meg e sorok írójának annyi elfogultság, hogy kijelentse: őrült mázlijuk volt a telkieknek, hogy a ,jöttmentek” között ott volt Callmeyer Ferenc és családja is. A kétszeres Ybl-díjas építész, az építészkamara hajdani elnöke, a kalákamunkában házakat építő Házat Hazát Alapítvány egykori kuratóriumi elnöke, az örökifjú Cö Fö öt évvel ezelőtt költözött Telkire, pillanatok alatt megszerette ezt a tájat, a valóban csodálatos szépségű Zsámbéki-medencét, s újabb pillanatok alatt megszületett benne az ötlet, hogy kötetbe kellene menteni az Árpád-kori monostor körül kialakult falu múltjára, jelenére (s egy kicsit a jövőjére is) vonatkozó emlékeket és dokumentumokat. Az ötletet elhatározás követte: összegyűjtött egy csomó történelmi forrást és emlékezést, megírta vagy megíratta a teljes képhez szükséges hiányzó fejezeteket. Közben szelíd, de meggyőző érveléssel megnyert az ügynek néhány szövetségest, majd néhány szponzort... Az eredményt itt tartom a kezemben. Már a fogása is kellemes: kemény kötés, ízléses fedőlap, tiszta, klasszikus tipográfia, sok-sok térképrészlet, fénykép, rajz, reprodukció, igényesen megszerkesztett táblázat. A címe: Telki ezer éve. Ez a nyitó kötete a Kalangya Kkt. sorozatként elképzelt Honszeretet Könyvtárának. A Telki helységnév egy 1198-ból származó oklevélben fordul elő először. III. Ince pápa arra kéri benne Jób esztergomi érseket, hogy orvosolja a telki monostorban tapasztalt bajokat, és állítsa vissza a régi fényébe. Ez a régi fényére való utalás bizonyítja, hogy nem túlzás ezeréves monostorról, illetve településről beszélni. A monostor a Szent Benedek rendhez tartozott. A rend szerzetesei már ekkor értékes gazdasági, karitatív, térítő, oktató és tudományos munkát végeztek Európa-szerte. A telkiekkel spéciéi lehetett egy kis baj, s ezt a jelek szerint az esztergomi érsek sem tudta orvosolni, mert a monostor alapítója és kegyura, a hédervári Micha (Miksa) bán még 1224-ben is arról panaszkodik a pápának írt levelében, hogy az egyházfiak züllöttsége és rosszasága miatt alig maradt szerzetes, aki misemondásra méltó volna. Az újabb pápai levél aztán, úgy látszik, megtette a hatását: helyreállt a rend az apátság falai között. A következő három évszázadban, a kor birtokviszonyainak megfelelően, hol ennek, hol annak a nagyúmak a birtokaként, hol az esztergomi érsekség, hol a veszprémi püspökség, hol a pannonhalmi bencés kolostor konventjének az irányítása alatt a középkori egyházi szervezetek megszokott életét élte a telki apátság, egészen a mohácsi csatavesztésig, ami után az egész Zsámbéki-medence elnéptelenedett, s 1543-ban magát a monostort és kéttornyú templomát is földig rombolták a törökök. A törökvész elmúltával az 1687-es pozsonyi országgyűlés határozata szerint mérsékeltnek mondott hadisegély ellenében minden lefoglalt és eladományozott bencés, pálos és premontrei monostort vissza kellett adni a szerzeteseknek. A bencés rendnek azonban, amely maga is óriási károkat szenvedett a törökdúlás idején, még ennek a mérsékelt hadisegélynek a kifizetése is megoldhatatlan gondot jelentett, így a telki apátság (a tihanyi és zalaapáúval együtt) a bécsi skót bencések birtokába került. A törökök elől elmenekült vagy a harcokban elpusztult magyar lakosság pótlására a XVII. század végétől kezdve nagyarányú betelepítések kezdődtek, elsősorban Dél-Németországból és Szerbiából. Mária Terézia uralkodása alatt 1763 és 1773 között ötvenezer német családot telepítettek be Magyarországra, s ez a szám 1787-ig becslések szerint felment kilencszázezerre, ami az összlakosság egytizedét jelentette. Ha ehhez hozzászámítjuk azt a körülbelül harmincezer szerb családot, amely délről telepedett magyar vidékekre nem sokkal ezelőtt, érthetővé válik, amit a neves történész szerzőpáros így fogalmazott meg: „A magyarság abba a helyzetbe jutott, hogy saját államterületén fészkelték be magukat védett, kiváltságos helyzetbe olyan ellenségei, kiket századokon át bármikor fel lehetett ellene használni” (Hóman- Szekiu: Magyarország története). A Zsámbéki-medencében - Telkin is - megtelepedett németekről egyébként kimondottan kedvező képet festenek a korabeli katolikus vizitációs jegyzőkönyvek. „.. .Teljesítették egyházi-lelki kötelezettségeiket, családi életük rendben volt, nyilvános bűneik nem voltak, elkeseredett ellenségeskedés, komoly veszekedés házastársak között nem volt, az iszákosság nem volt jellemző, nagyobb tolvajlás, istenkáromlás ritkán fordult elő körükben... játékban és táncban mértéktartóak voltak, a feslettséget nem tűrték.” A skót kezekbe került telki apátság aránylag rövid idő alatt lendületes fejlődésnek indult: valóságos birtokegyüttessé nőtte ki magát, majorságokkal, juhhodályokkal, magtárakkal, malommal, téglaégetővei, istállókkal, pincékkel és szőlőfeldolgozókkal. A tizennyolcadik század közepén bevezetett urbárium intézménye hosszú időkre meghatározta a földbirtokosok és a jobbágyság közötti viszonyt, egyszersmind számos értékes adatot rögzített a korabeli emberek életéről. Szám szerint tudjuk például hány jobbágytelek volt Telkin, és név szerint, hogy kinek a birtokában. Megtudhatjuk továbbá az apátság konvenciós táblázatából, hogy milyen évi javadalmazásban részesültek a különféle alkalmazottak - jószágigazgató, plébános, orvos, kertész, vadász, vincellér, kocsis stb. -, s ebből mennyit kaptak készpénzben, mennyit természetben (só, gyertya, szappan, búza, szőlő, széna, tűzifa stb.). Az 1848-as szabadságharc egyben a feudális korszak végét, a jobbágyfelszabadítást is jelentette Magyarországon. Az apátság életében ez annyi változást jelentett, hogy a jobbágyok egy része bármunkásként továbbra is a skótok rendelkezésére állt, a többiek meg oda költöztek, ahol jobban megfizették őket. Maga az apátság gazdasága fölművelésből, szőlőművelésből, erdőgazdaságból és állattenyésztésből állt. Az évi tiszta jövedelem 1878-ban például 19272 forintot tett ki, ebből csaknem nyolcezer forintnyi adót kellett fizetni, 7562 forintot tettek ki a személyi kiadások, 3488 forintot fordítottak különféle bevásárlásokra, ebből 26-ot írószerek vásárlására. A gazdaság nagyságáról is képet alkothatunk magunknak a korabeli - például 1881-es - adatok alapján: 87 szarvasmarha, 23 ló, 55 sertés, majd háromezer juh képezte a jószágállományt, 21 hektoliter búzát, 180 hl kukoricát, kétezer mázsa répát, 200 mázsa burgonyát stb. takarítottak be. Megtudhatjuk a könyvből továbbá, hogy Telkinek és a szomszédos Jenőnek (ma Budajenő) közös plébánosa volt. Jövedelme különböző forrásokból állt össze: stólapénzből, adományokból, a politikai közösségek évi javadalmaiból, de volt egy kis szőleje is. Évi bevétele 1846-ban 599 forint volt. Tűzifáról magának kellett gondoskodnia. Az iskolája is közös volt a két falunak, a kor szokásainak megfelelően az osztályterembe fiúk és lányok együtt jártak, de külön ültették őket. Az oktatás délelőtt és délután folyt, három órában. A tantárgyak közül írást, olvasást és vallásismeretet tanítottak, 1821- től számtant is. A felekezeti iskolában a tanító felettese a plébános volt, ennek megfelelően a tanítás mellett a kántori, harangozói, ha úgy adódott, még a ministránsi teendőket is neki kellett ellátnia. 1880-ban a magyar Kultusz- és Oktatási Minisztérium olyan döntést hoz, hogy „.. .a magyar egyházi papi javadalmakat kizárólag magyar kultusztan és nevelésre lehet felhasználni. A papi javadalmak felhasználói magyar honosak kellenek, hogy legyenek, ismerniük kell a magyar nyelvet és az ország szokásaival tisztában kell legyenek. Ezeknek a papi jövedelmeit, hivatalait és méltóságokat csak magyar állampolgároknak adományozhatják, a külföldieknek adományozott hasonlókat vissza kell venni.” Még ugyanebben az évben egyrészt az osztrák kultuszminisztérium és a skótok képviselői, másrészről a magyar kultuszminisztérium megállapodtak, hogy a skót bencés alapítvány 298000 forint kártalanítás fejében átadja a telki apátságot és birtokait a magyar egyháznak. Eddig a pontig követi a könyv első része az apátság történetét. A következő rész Telki község történeti és helyismereti előzményeit foglalja magában. Egykori telki és budajenői polgárok írták - név szerint Regős Ferenc, Miachael Lack, Johann Stelly és Anton Lack - és Gaildorfban adták ki először, 1996-ban, német nyelven. Regényszerűen izgalmas, olvasmányos emlékezés ez, telisteli személyes élménnyel és érdekes adattal. Csak ízelítőül néhány az utóbbiak közül: a múlt század harmincas éveinek elején „.. .két mázsa búza például 8 pengőt, a csöves kukorica 3 pengőt, egy malacpár pedig hat pengőt hozott; egy pár cipő ezzel szemben 12- 14 pengőbe került; egy szolgának szabad ellátás mellett havonta 14-16 pengő járt.” Egy kőműves órabére 40, egy napszámosé pedig 20 fillér volt. Hajói számolom tehát, egy napszámos napi tizenkét órai munkával megkeresett két, két és fél pengőt, s egy pár cipőre ráment az egyhetes bére. Szívesen tallózgatnék még ezek között a - számomra legalábbis - nagyon sokatmondó adatok között (például, hogy hány bolt volt a faluban, hány és milyen szakmát űző mesterember, hogyan lehetett pár liter borért képviselőválasztási szavazatokat vásárolni - nincs új a nap alatt -, milyenek voltak a korabeli családok nevelési elvei stb.) de attól tartok, már így is jócskán túlléptem a mezei recenzióknak „fenntartott” helyet. Egy dologról, a falu életének egy szomorú epizódjáról azonban feltétlenül szólnom kell még: a svábok kitelepítéséről. Az 1945. december 22-én meghozott kormányrendelet bizottságok létrehozását szorgalmazta annak elbírálására, hogy a Magyarországon élő németek közül ki volt tagja vagy vezetője valamilyen hitlerista szervezetnek, szolgált-e az SS kötelékében. A büntetés vagyonelkobzás és kitelepítés. A bizottság Telkin a 65 családból 51-et írt ki a telepítési listára. A jenőiek és telkiek néhány szekérrel és gyalogszerrel indultak útnak 1946 április 5-én, Biatorbágy felé. A biatorbágyi vasútállomáson aztán - amilyen a tett, olyan a kifejezés - „bevagonírozták” és Németországba szállították őket. A németek házaiba saját szülőföldjükről elűzött székelyeket telepítettek be. Azon melegében. A helyzet több volt, mint drámai. A kitelepítettnek „egy-két órán belül el kellett hagynia otthonát, mindenét; legszükségesebb használatra ruhát, ágyneműt, élelmet pakolhat. Az új lakó, sok esetben maga is valahonnan elűzött, már ott várakozott a rendőrök, karszalagos nemzetőrök fedezékében. Szólni nem mert egyik oldal sem, a jobb érzésűek a rendőrök elvonulása után, a sötétség beálltával megkeresték a kiköltöztetett német családot, elhívták őket, válogassanak mindabból, ami órákkal előtte még az övék volt. Akadtak azonban a beköltözöttek között olyanok is, akik minden gesztust gorombán elutasítottak, mohón taroltak, amihez csak hozzáfértek. A sajtó közben a németek kapzsiságáról, szemérmetlen vagyonmentéséről írt.” Nem tudom, sikerült-e érzékeltetnem: a Telki ezer éve című könyv kevesebb, mint egy település monográfiája, de több is annál. Érdekfeszítő olvasmány és - történelmi adataival, gazdag mellékleteivel, képeivel - valóságos kincsesbánya. Méltó indítókötete egy ígéretes honismereti-honszereteti sorozatnak, és nélkülözhetetlen forrása minden további kutatásnak. Ott a helye minden telki család könyvespolcán, s mindazokén, akik a magukéinak vallják az e könyv lapjain felcsillanó örök értékeket. (Telki ezer éve, Kalangya KKt., Budapest, 2004, 138 oldal + 76 oldal melléklet; ára 2400 Ft.) Ahol még nyomon követhetők a helyi építészeti hagyományok Telki iskola, 1928, Havas Ferenc tanító
