Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-04-01 / 4. szám

8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. április Az anyanyelv szerepe a kisebbségben élőknél Még mindig rendezetlen a státustörvény státusa A státustörvény egyik legszomorúbb fe­jezetének nevezi cikkében az oktatási­nevelési támogatások felvidéki kálvári­áját Duray Miklós, a Szlovák kormány­­koalícióhoz tartozó Magyar Koalíció Pártjának ügyvezető alelnöke, a párt par­lamenti képviselője. Duray a Pozsony­ban megjelenő hetilap, a Szabad Újság hasábjain idézi fel és kommentálja a kedvezménytörvény közel hároméves történetének eseményeit. Hangsúlyozza, hogy sem a folyamat során nem volt, sem jelenleg nem létezik Szlovákiában olyan jogi norma, amely magánszemé­lyeknek, vagy intézményeknek megtil­taná, hogy bármilyen külföldi támoga­tást elfogadjanak. „De a magyarkérdés Szlovákiában sajátos kérdés, kisiklik az általános megítélés alól, akárcsak a zsidókérdés Németországban” - fogal­maz Duray. Az előzményekre visszate­kintve felidézi: 2001-ben, az Orbán-kor­­mány utolsó napjaiban a szlovák fél idő­húzásra rendezkedett be, 2002 tavaszán pedig „nyíltan visszautasította a meg­egyezés bármely lehetőségét, mondván, hogy Magyarország új kormányával kí­ván egyezségre jutni”. Az új magyar kormány színrelépése után a törvény kálváriájának új fejezete kezdődött. „Ebben jelentős teher nyomja a hiva­talos magyar politika vállát, de nem tel­jesen mentes a felelősségtől a politikán kívüli közélet sem” - állítja Duray, aki vízválasztónak nevezi a szlovák kor­mányfő emlékezetes budapesti fellépé­sét, azt, amikor Mikulás Dzurinda tizen­öt pontban szabta meg Pozsony feltéte­leit, s ezzel a két fél „a nagy nyilvános­ság előtt konfrontálódott.” Úgy látja: et­től a pillanattól kezdve fel volt oldva a magyar fél keze, így a hatályos törvény értelmében kezdhette volna folyósítani a támogatást, „mert a megegyezés le­hetősége szertefoszlott, a szlovákiai tör­vények pedig nem gördítettek semmi­lyen akadályt az útjába.” Szerinte azon­ban minden másként történt: a magyar fél a megegyezés hiányára hivatkozva elutasította a támogatás folyósítását, majd a magyar külügyminisztériumban a jogszabály „radikális módosítása” mellett döntöttek és „2003-ban ezt nyomták le a határon túli magyarok tor­kán” - fogalmaz Duray Miklós annak kapcsán, hogy 2004. február 13-án a szlovák diplomácia a magyar félnek át­adta azt a jegyzéket, amelynek átvéte­lével hatályba lépett az oktatási-neve­lési támogatások folyósíthatóságáról szóló kormányközi egyezmény. A tör­ténteket összefoglalva Duray úgy ítéli meg: a kedvezmény törvény ügyében közel három éven át fennálló bonyodal­mak „arról tanúskodnak, hogy a szlo­vák-magyar viszonyban - a sok magyar gesztus ellenére - alig változott valami az elmúlt évtizedekben, sőt, a kommu­nista rendszer hagyományai túlélték a rendszer bukását. Hogy a politika meg­tiltsa azt, amit a törvény megenged, il­letve hogy a törvény csupán akkor mű­ködhet, ha zöld jelzést ad a politika, csak a kommunizmusban volt szoká­sos”. Úgy látja: ezzel párhuzamos sa­játos helyzet alakult ki Magyaroszágon, ahol a Medgyessy-kormány hivatalba lépése óta „a státustörvény viszonyla­tában” az oktatási nevelési támogatá­sok eddigi szüneteltetése miatt „folya­matos a törvénysértés”. (Szabad Újság - Pozsony) Mi a teendő az anyanyelv megőrzése érdekében? Ha egy mondatban kellene válaszolni a feltett kérdésre, talán ez lenne a megoldás: használni a nyelvet! Ez azonban nem is mindig olyan egy­szerű, mint ahogyan első látásra tűnik. Nyilvánvaló, hogy egészen más az anyaországban élő magyar anyanyel­vűek, illetve a kisebbségi sorsban élők helyzete. Mi a teendője és felelőssége egyénnek vagy közösségnek, nyelvész­nek vagy politikusnak az anyaország­ban, illetve kisebbségi körülmények között? Természetesen a válaszok is kü­lönfélék lehetnek. Anyaországi vonat­kozásban kevésbé izgalmas a kérdés, kisebbségi sorsban élő magyarként nézve jóval bonyolultabb. Innen nézve a szándék, használni a nyelvet önma­gában kevés, mindamellett ez a nélkü­lözhetetlen alap, kiindulópont, aminek meg kell lennie az anyanyelvi beszé­lőben. Ha ez megvan, jöhet a következő lépés; a kisebbségi beszélők hogyan, milyen körülmények között használhat­ják anyanyelvűket. S vajon ez mennyire fontos számukra? A közelmúltban egy kétnyelvűségi témával foglalkozó könyv pozsonyi be­mutatásán egyebek mellett elhangzott a következő kérdés is: hogyan lehetne elérni azt, hogy a szlovákiai magyar gyermekek jól megtanuljanak szlová­kul, vagy más megfogalmazással élve, milyen szerepe lehet, illetve milyen szerepet kell(ene) betöltenie ebben a fo­lyamatban a családnak, az iskolának, az államnak, egyáltalán a társadalomnak? A válasz az volt, hogy egy másik (má­sodik, harmadik) nyelv elsajátításában a motivációnak van a legnagyobb sze­repe. Ha a nyelvet tanulónak erős a késztetése, akkor több-kevesebb siker­rel elsajátítja a célként kitűzött nyelvet, általában saját szükségletének megfe­lelően. A kérdés átalakítható a követ­kezőképpen: hogyan lehetne elérni azt, hogy a szlovákiai magyarok megtart­sák anyanyelvűket? A válaszban me­gint csak nagy szerepet kap a motivá­ció, amely különféle anyagi, értelmi, érzelmi indíttatású lehet, egyéni és kö­zösségi szinten egyaránt. A családi ne­velés - közhelyszámba megy - teheti a legtöbbet az anyanyelv megtartásáért (főleg, ha nem nemzetiségileg vegyes házasságban élnek a szülők). Itt a mo­tiváció a hagyományból (is) fakad. Az iskolai nevelés a másik nagyon fontos tényező. Azok a szlovákiai magyar be­szélők, akik anyanyelvű iskolába jár­nak, nagy valószínűséggel megmarad­nak anyanyelvi vagy dominánsan anya­nyelvi beszélőnek, ellenben azok, akik többségi nemzeti tannyelvű iskolába járnak, illetve az ő utódaik (anya)nyelvi jövője bizonytalan, sőt az esetek több­ségében nyelvet is cserélnek. Itt lehet motiváló szerepe annak a tételnek, amely szerint érdemes anyanyelven ta­nulni, mert az iskolai nevelés kezdeti szakaszában mindenképpen ezen a nyelven a leghatékonyabb az ismeret­­szerzés. Közösségi szinten az anyanyelv megtartását szolgáló motávicó több­ágú is lehet: a többségi állam - ha csak nem nemzetállam akar lenni - érték­nek tekinti a többnyelvűséget, és tá­mogatja a kisebbségi nyelveket. Ez azt jelentené, hogy a szlovák állam a ki­sebbségek, főleg - a lakosság szám­aránya miatt - a magyarok nyelvét nem afféle másodrangú nyelvnek te­kintené, s a kisebbségi nyelvek és az államnyelv egyenjogúságát, használa­tát jogilag is és a gyakorlatban is sza­vatolná, elősegítené. Az anyaország természetes módon támogatja a ki­sebbségi sorsba szakadt nemzetrész nyelvének megmaradását. Ez a támo­gatás - közismerten - erkölcsi, anyagi és egyéb formákban - pl. anyaországi képzésben, ösztöndíj-rendszerekben, tudományos kutatások támogatásában, intézmények létrehozásában és mű­ködtetésében, könyvtári támogatásban stb. - valósul meg. Fontos emellett még az anyaországbelieknek a kisebb­ségiekhez való pozitív viszonyulása is, amiben nagy szerepe lehet az ismeret­­terjesztő munkának. A közösségi szintű motiváció szempontjából egy­­felelől nagyon lényeges az anyaor­szággal való intenzív kapcsolattartás és -ápolás - ilyenek például a magyar­­országi televízió- és rádióadók közve­títései, iskolai anyanyelvi versenyek (s ebben az anyaországi szakemberek szakmai segítése stb.) másfelől a többségi nemzettel való baráti kapcso­lat, jó viszony kiépítése. A kisebbség­nek magának is önszervező tevékeny­séget kell kifejtenie: lehetőségeihez mérten élni az anyanyelvhasználat le­hetőségeivel, szóban és írásban, a köz­életben és a magánéletben egyaránt, védeni anyanyelvét főleg az anya­nyelvi iskolahálózat kiépítésével, fej­lesztésével. Alapvetően fontos az in­tézményesjói átgondolt nyelvtervezés szerepe is. Bárkinek rendelkezésére áll a nyelvi problémák orvoslására is lét­rehozott Gramma Nyelvi Iroda (http:/ /www. gramma, sk). Visszakanyarodva a kiinduló kér­déshez, mi a teendő? A közös cél az, hogy a jövő Európájában a magyar nyelv többségi és kisebbségi nyelv­ként is fennmaradjon. E célból külön­féle nyelvészeti és politikai-társadalmi feladatok, teendők adódnak. Ezekért ki-ki lehetőségéhez mérten tehet, te­gyen. Új Szó (Pozsony) Könyv Erdős Irma színművésznőről „Azok, akik e könyvet a kezükbe ve­szik, élő, lüktető életet tapintanak. Szí­vet, mely együtt dobog az olvasóval, mely örökkön-örökké keres-kutat (im­már az öröklétben), idegrendszert, mely mint a sokhúrú, érzékeny eolhárfa (hangszekrényre feszített, különböző nagyságú bélhúrokból álló hangszer), a szél legkisebb rezdülésétől is meg­­zendül, fújjon az akár Erdélyben, Svéd­országban, Magyarországon vagy az Egyesült Államokban” - írja a kötet előszavában Orbán Károly szerkesztő. Valóban, egy pezsgő, eleven - immár továbbélő - élet bomlik ki előttünk a vaskos, 470 oldalas kötet lapjain. Egy egészen más, szívét, lelkét, legbensőbb lényét kitáró kiváló színésznővel, min­denre érzékenyen reagáló emberrel is­merkedhetünk meg. Hogy ez a csoda- a teljes kitárulkozás - megtörténhe­tett, az a nagybetűs Társnak, dr. Erdős- Bartha Istvánnak köszönhető, aki nem­csak az Erdős nevet vette fel, hanem fantasztikus szorgalommal gyűjtötte magtárba - valójában szerkesztette is!- az Irmára vonatkozó adatokat, doku­mentumokat, feljegyzéseket, leveleket, vallomásokat, s nem utolsó sorban a páratlanul gazdag fényképanyagot. Mindent összegyűjtött, hogy az immár véglegesen lezárt élet újrateremtéséhez egyetlen „mag” se hiányozzon. E sorok írója kétszer volt a svédor­szági svedalai Bartha-kúria vendége, talán mindenkinél pontosabban tudom bizonyítani: az utóbbi harminc esz­tendőben dr. Bartha István kutatómér­nök, tanár életének - a szakmai karrier kiteljesedése mellett - Erdős Irma élet­művének, kivételes színészi pályafutá­sának megismertetése, előadó művé­szetének szolgálata jelentette. Legtöbb­ször úgy mutatkozott be: Erdős Irma félje vagyok Az élettárshoz való őszinte ragaszkodás érződik az előszóból, a kö­tetzáró testes vallomásból. Számomra- aki nyolc magnókazettára rögzítettem Erdős Irma önmarcangolásig őszinte visszaemlékezését a színészi hivatásról, az emberi élet értelméről -, meglepe­tésnek számít mindaz, amit a családjá­ról, Nyárád menti székely őseiről, gyer­mekkoráról, a világot jelentő deszkák felé vezető útról ír Erdős Irma. „Érteni, ismerni, tudni akarom önmagam” - akár élete mottója is lehetne, hiszen, ahogyan betűről betűre, mondatról mondatra araszolva, kegyetlen őszinte­séggel elemezte minden szerepét, ugyanúgy vigyázott arra, hogy az általa leírt minden szónak, gondolatnak aranyfedezete, íze, zamata legyen. Nem kíméli saját felmenőit, köztük az anyai nagyanyját sem. „A mindenségből fur­csa kivonat: millió véletlenből össze­gyűltem, de már megszületve elkülö­nültem...” - idézi Szabó Lőrinc Ma­gány című versét. Erdős Irma életének meghatáro­zója, formálója: a magyar vers! „Egyre gyakrabban sodródtam a ver­sek felé. Lebéklyóztak a szavak. Bű­völetükben élek ma is. Meghatározói életemnek. Mindig egyengették az uta­mat. Versek nélkül semmi lenne az éle­tem” - emlékezik a versmondás semmi máshoz nem hasonlítható gyönyörűsé­gére, minden megpróbáltatáson átse­gítő szellemi, lelki erőforrásaira. Nem tévedünk, amikor azt állítjuk: Erdős Irma előadóművésznek született, ez a kivételes adottság röpítette a színészi pályára, ez aranyozta be élete utolsó éveit, ezáltal vált újra ismertté, elis­mertté mindenhol, ahol magyarok él­nek. A véges emlékezet számlájára ír­ható, hogy újra "felfedezték", körülra­jongták. Újra emlékeztek a Sirály Nyi­tójának megformálójára, annyi csodá­latos szerep életrekeltőjére, a legendás Állami Székely Színház kiváló szí­nésznőjére. Ma is boldog vagyok, hogy a vele készített mélyinterjúban míto­szok és legendák nélkül beszélhettünk a Székely Színházról. Kérdésként és felkiáltó jellel említettem Tarr László egyik korábbi vallomását: bizony, az Állami Székely Színházban sok pitiá­ner, darabot, fércművet is játszottunk. Nem beszélve az „osztályharcos” előadásokról! Orbán Károly, a szer­kesztő, helyesen döntött, amikor a többszörösen átgondolt, átírt visszaem­lékezést összeszikráztatta a spontán rá­dióbeszélgetés sodró ritmusával: így vált teljessé, immár véglegesen lezárttá egy rendhagyó színészi pálya valóban szokatlan indulása. Azt is csak dicsérni lehet, hogy a ma már sehol fel nem lel­hető művészfotók, kritikák, vallomások tükrében láthatjuk Erdős Irma művé­szetének csúcsratörését, beérését. A ma induló pályakezdők, meglett színészek hiába próbálkoznának hasonló kísérlet­tel: színházi kritika - ha az előadások­ról szóló reflexiókat annak lehet ne­vezni - valójában nincs. Ma is fel le­het lapozni az egykori Utunk, A hét folyóiratokat: minden színházi bemu­tatóról Oláh Tibor, Jánosházy György, Szőcs István, Nagy Pál, Ma­rosi Ildikó tollából biztosan megje­lent az igényes kritika, azokat akár kol­lekcióba is lehetett gyűjteni. Ha ma Hollywood legismertebb sztárja csöp­penne a marosvásárhelyi Tompa Mik­lós Társulat színpadára, legfennebb a róla szóló pletykákat, esetleges hobbi­ját ismerhetnők meg. Micsoda - nem­csak elismerő, hanem szigorúan elemző, az alakítás hibáit, gyenge pont­jait is feltáró - kritikagyűjtemény bi­zonyítja Erdős Irma kiváló színészi tel­jesítményét! Nem véletlen, hogy Erdős Irma A tanítónőként él ma is az egykori szín­házlátogatók, nézők emlékezetében. Ehhez nemcsak a Székely Színházra, hanem annak valóban legendás közön­ségére is szükség volt. Ezt a hiperérzé­­keny, nagyszerű közönséget - amely­hez hasonló nem volt a magyar nyelv­­terület egészén! - ma már sóvárogva emlegetik. Erdős Irma vallomása nyo­mán válik egyértelművé: ez a közön­ség több évtizedes falu- és országjá­rás révén nevelődött. A Székely Szín­ház előadásaihoz szokott közönség egyszerűen nem tűrte a ripacskodást, sőt azt sem, hogy a második szereposz­tás művészeivel keressék fel, a bizony sokszor fűtetlen, fűthetetlen mű­velődési hajlékokat. Egyetemes ma­gyar színháztörténet a javából az Erdős Irmáról szóló kötet. E sorok írója is pontosan emlékszik arra a színházi él­ményre, amikor szovátai gimnazista­ként először láthatta A tanítónőt, azaz a Tóth Flórát alakító Erdős Irmát. Amíg élek, kitörölhetetlenül él az emlékeze­temben örök tanítónői igazsága: „Fel­emelt fővel jöttem, felemelt fővel me­gyek el”. „Erdős Irma, a marosvásár­helyi együttes fiatal színésznője - írta Oláh Tibor az Utunkban -, akit a Si­rály óta nem láttunk nehezebb feladat­tal megbirkózni, valóban központi alakja, ura a darabnak. Az ő jellem­fejlődése köti le 1 elsősorban a néző fi­gyelmét, és a hozzá való viszonyu­lás határozza meg a többi figura he­lyét, súlyát az előadásban.” Amikor ezeket a sorokat idézem, megjelenik előttem Oláh Tibor kiváló irodalom-és színháztörténész, műfordító alakja, akinek nevéhez fűződik Erdős Irma 1993. évi hazahívása, akinek méltató szavaival indult hódító útjára az Illyés Gyulát idéző Eretnek ima című pó­diumműsor. Kár, hogy a kötet szerkesztője nem írta zárójelbe a színházi kritikák megjelenésének időpontját, így nehe­zebben követhetjük Erdős Irma töret­len színészi beérésének fontosabb stációit. Ez a pálya nemcsak felejt­hetetlen előadásokban bővelkedett, hanem határokon átívelő turnékban is. Ilyen volt az 1958. évi, amolyan vigasznak szánt magyarországi elő­adássorozat. A Székely Színház előadá­sainak ismeretében nem lepődünk meg az ilyen szuperlatívuszok olvastán: ,Forró atmoszféra, szűnni nem akaró, viharos ünneplés, öt vasfüggöny jelle­mezte a marosvásárhelyi Állami Szé­kely Színház második budapesti elő­adását. A közönség lelkesen ünnepelte Tompa Miklóst, a színház igazgatóját és főrendezőjét (...), a meghatóan bá­jos Erdős Irmát, aki (Kós Károly Bu­dai Nagy Antal című drámája Bese An­nájaként) olyan egyszerűen, őszinte szívvel sír, kacag, beszél, röpköd a ku­lisszák között, mintha nem is játszana.” Vallomások, gratulációk, levelek, távi­ratok özöne - a szellemóriásoktól a két­kezi munkásig - bizonyítja, milyen ha­talmas életművet teremtett Erdős Irma alig húsz évi marosvásárhelyi szí­nésznői pályafutása során! Minden olyan szerepet eljátszott, eljátszhatott, amelyekről csak álmodozni mernek a fiatal színésznők. Felsorolni is lehetet­len: mennyi nagyszerű alakítás kapcso­lódik Erdős Irma nevéhez, tanári tevé­kenységéhez. Akkor még a román új­ságírókat is érdekelte, hogy milyen si­kerrel szerepel Budapesten az Állami Székely Színház. Valentin Silvestru, ki­váló színikritikust küldték el Buda­pestre. Örülök, hogy a kötetben végre ol­vasható a művésznő Hajdú Győzővel kötött házasságának minden felkavaró fejezete. Erdős Irma időpont, helyszín megjelölése nélkül naplót vezetett. Éle­tének, szerepeinek, megpróbáltatásai­nak, sikereinek és kudarcainak boros­tyánba foglalt összegezése a tőmonda­tokba sűrített kitárulkozás. Ilyenkor döbben rá az ember: minden értelmi­séginek, toliforgatónak naplót kellene vezetnie! Mennyi élmény, tanulság tű­nik el a feledés nagy süllyesztőjében! Köszönet dr. Bartha Istvánnak, hogy Erdős Irmával kapcsolatosan mindent megőrzött, s a kötet révén közkinccsé tett. A kötet záró fejezete az előadómű­vészként újra hazatérő Erdős Irma er­délyi, nyugat-európai, amerikai útjairól szól. 1993. szeptember 28-án - húsz évi távoliét után - lépett fel a marosvásár­helyi Kultúrpalota - a szecesszió eme remeke - kistermének tenyérnyi szín­padára, hogy aztán az annyi sikert lá­tott falak a világ négy égtája felé rezo­­nálják legnagyobb költőink „Erdős Irma-olvasatát”. Az Eretnek ima, a Jó­nás könyve immár úgy marad meg az emlékezetünkben, ahogyan Erdős Irma a vérén, idegrendszerén átszűrve a tu­datunkba „belemarta”. Amikor elolvas­suk a színészi pályájáról, előadó mű­vészetéről szóló kritikákat, akkor döb­benünk rá, mekkora űr maradt utána, amikor meghalt. Ma is magam előtt látom, milyen át­­szellemülten beszélt a színészi pálya mélységeiről és magasságairól. Imádta a marosvásárhelyi közönséget. 1993. szeptember 28-án is így köszöntötte az Őt vastapssal fogadó publikumot: „Jó estét, drága marosvásárhelyi közönség! Megjöttem hát! És gazdag lelkem úgy hozom elétek, mint madárlátta búzake­nyeret!” „Aki messze vágyik, Csak a hazáig ér el, Ha nem selyemszállal: Köt a rög kötéllel, Koporsókötéllel.” Soha nem volt aktuálisabb Reményik Sándor verse, mint manapság, ebben az erdé­lyi kilátástalanságban. Erdős Irma, aki itt van közöttünk, halljuk a hangját, lát­juk az arcát, bizonyára újra elmondaná az előbb idézett Reményik Sándor Ésa­­iás című versét Kiket szerettem ezen a világon: Nekem ők embernél több számba mentek, Nem kunyhót láttam bennük s palotát Halmoknak tekintettem és hegyeknek, S éppen ezért mozdíthatatlanoknak, Kik állnak láthatárom aranyszélén Elmosódva is biztos vonalaknak, Őrködve testem-lelkem üdvösségén, Még akkor is, ha ég-föld összerogynak. Tófalvi Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents