Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-04-01 / 4. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. április Illés Árpád „színrelépése" Építsünk szellemi hidakat! Ünnepi esemény színhelye volt nemrégiben a budapesti Mű-Terem Galéria: Illés Árpád festőművész Színrelépés című retrospektív kiállítását láthattuk a Fáik Miksa utca 30-ban. A korábbi évtizedekben áttekinthetőnek vélt hazai képzőművészeti élet mostanra az értékrealitivizmus ingoványos talajára tévedt. A rendteremtés - úgy tűnik - részben a vezető képtárak feladata lett. Közéjük tartozik az Illés Árpád-retrospektívnek helyet adó Mű-Terem Galéria is. Az egész életművet időrendben áttekintő kiállításon százhúsz festmény szerepelt, a művész hagyatékából és magángyűjteményekből válogatva. A múzeumokban és intézményekben lévő képek a magas biztosítási díjak miatt nem kerülhettek bemutatásra. Illés Árpád 1908. május 20-án született a Vas megyei Kisköcskön. A Képzőművészeti Főiskolán (1928- 34) Rudnay Gyula és Kandó László voltak a mesterei. A dolgok megszokott rendje szerint a festés mellett megélhetéséről is gondoskodnia kellett, amit sokirányú alkalmazott grafikai tevékenységgel, kiállítás-rendezésekkel, illetve iskolai rajztanítással biztosított. Eközben - belső késztetéseinek eleget téve - kitartóan kereste saját kifejezési módját, formanyelvét és helyét a hazai palettán. Ennek sikerét Frank Jánosnak, a 20. századi képzőművészet jó ismerőjének szavaival támaszthatjuk alá: „Benne az a legizgalmasabb, hogy ennek a festőnek rokonait - művészeti, eszmei felmenőit - hiába keresnők. A magyar művészetben nyoma sincs az övéhez közelálló tendenciának, s az egyetemes modem művészetben sem volna könnyű előképeit kutatni sematizálás nélkül. Illés egymaga külön iskolát képvisel. Alighanem követői sem lesznek, legfeljebb festői attitűdjének. Mindenesetre, akárhogyan forgatjuk is: Illés Árpád teljesítménye a magyar művészettörténet hiányzó láncszemét pótolta-pótolja.” A kiállítás az életmű ismerőit is meglepte. Az Illés-képekből sugárzik az időtlen, egyetemes érvényesség. Alapmotívumainak - arc, tojás, csigavonal - szerves fejlődése és a motívumokon túlmutató egységbe komponálása, eredeti színhasználata, a formák megnyugató egyensúlya az igazi grandart világát idézi. Ez a piktúra a múlt század ötvenes éveiben kezdett önálló arculatot ölteni. Gyorsan maga mögött hagyta a szürrealizmust, majd egy kereső fázis után tévedhetetlen biztonsággal találta meg az új kifejezésmódot és alkotta meg műveinek azt a sorát, mely kijelöli egyedi helyét a magyar- és nemzetközi művészettörténetben. Ha a képek hatásának próbálunk nyomába eredni, a festő saját szavait kell idéznünk: „Munkáim nem ábrázolnak, hanem kifejeznek.” Illés Árpád képei a létezés élményét fejezik ki, folyamtos belső izzás kivetüléseként, a képalkotó fegyelem állandó jelenléte mellett. Ugyanakkor szinte minden képének erotikus töltése is van: ez nem mást, mint szépséggé szublimált életszeretet. Erről így vall: „...életszeretet sugárzik a képekből, az nagyon is hihető, mert én nagyon szeretem az életet... Elsősorban az a fontos, hogy az a kép, amit csinálok, szép legyen.” Illés Árpád „színrelépése” számomra 1967-ben történt meg, amikor először találkoztam festményeivel a Kulturális Kapcsolatok Intézetének Kiállítótermében. A tárlat hatása alatt találkozót kértem tőle, és cikket írtam a Budapester Rundschauba, amit így fejeztem be: „Tudjuk, hogy a széles körű elismerés egyszer úgyis utol fogja érni, de talán művészeti életünk helyes arányainak kialakítása szempontjából nem teljesen közömbös, hogy ezzel mennyit késlekedünk.” Csaknem negyven év után talán most jött el a pillanat, az alkalom, hogy „helyére billentsük a kizökkent időt”. Illés Árpád 1980-ban hunyt el. Az ugyanabban az évben keletkezett Utolsó kép megrendítő erővel, elkomorodott színekkel, a csikófigura talányosán filozofikus tekintetével, mellyel a csigavonalat faggatja az élet értelméről, árulkodóan jelzi, hogy a festő leszámolt az evilági hívságokkal és felkészült a halálra. E kiváló művész retrospektív tárlata egyértelmű tanulsággal szolgált: az emberi természetből, az élet végtelen sokoldalúságából, a természet jelenségeiből, a transzcendens felismerésekből származó ihletet semmilyen konceptuális ihlet nem pótolhatja. A kiállítást a festő gyermekei, Illés Eszter és Illés Ádám állították össze. Dr. Bállá László Izgalmas és szellemi stratégiájában újszerű kezdeményezésnek lehettünk tanúi a Magyar írószövetségben. Tizenegy partiumi és ugyanannyi csallóközi magyar író, költő, elbeszélő legjobb terméséből állított össze egy példaértékű antológiát a nagyváradi Barabás Zoltán és a dunaszerdahelyi Hodossy Gyula költő. (1111 Csallóköz-Partium, Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2003.). Mit jelent nekünk magyaroknak ma egy ilyen vállalkozás? Erről folyt az eszmecsere Pomogáts Béla irodalomtörténész előadása nyomán, amit alább summázunk. Néhány hónap múlva Magyarország és Szlovákia is az Európai Unió teljes jogú tagja lesz. Az eredendő stratégiai elképzelés szerint az Európai Unió nem pusztán országokat, nemzeteket, hanem sok tekintetben tájegységeket, régiókat, országrészeket fog át, egyesít. Európát nem is lehet másképp elképzelni, mint nemzeteknek, országoknak és régióknak az együttesét. Az, hogy európai országok olyan mértékben váltak egy atomszuverenitás, határrendszer szerkezetének részeivé, amelyben a 20. században kényszerűen éltek, történelmileg múlandó elképzelés volt. Hisz Európa valamikor a régiók Európája volt. Amióta Európa megszületett - és ezt nagyjából Kr.u. a nyolcszázas évektől (Nagy Károly uralkodásától) szokták számítani a történészek -, tehát amióta Európa létezik (1200, 1300 éve), azóta a nemzetállamoknak a kora viszonylag rövid időszakot fogott át: a 18. sz. közepétől a 20. sz. végéig, a 21. sz. elejéig, nagyjából kétszázötven, kétszáznyolcvan esztendőt. Viszont azelőtt Európa nem aszerint szerveződött és rendeződött be, ki mely országnak a polgára, meddig ér a királyi, a császári vagy a nagyhercegi hatalom területi illetékessége - Európa a régiók Európája volt. A régiók pedig élték a maguk emberszabású életét, hisz egy hatalmas birodalom nem is lehetett emberszabású. Ezt a Római és a Szovjet birodalom egyaránt megmutatta. Európának a lényegéhez tartozik a regionális szerveződés, az, hogy legyen egy Bajorország, egy Württemberg, egy Provence, Nagy Britannián belül egy Skócia, hogy a magyar kulturális közösségen belül legyen egy Dunántúl, egy Erdély, egy Csallóköz, egy Partium... Túl azon, hogy kiváló költők és elbeszélők vettek részt az antológia összeállításában és anyagában, ennek a kezdeményezésnek a forradalmi jelentősége abban rejlik, hogy a magyar regionalitás gondolata kap hangot benne. Az, amit egyébként már a reformkorban is megszólaltatott az akkori magyar értelmiség. Kazinczy korában is minden feszélyezettség nélkül beszéltek arról, hogy a magyar kulturális közösségen belül létezik egy dunántúli, egy felvidéki, egy alföldi és egy erdélyi kultúra. Reménykedjünk abban, hogy az európai integráció ezeket a magyar régiókat is istápolni fogja. Persze ebben az integrációban mi is részt vállalunk, és alakító erő kívánunk lenni, vagyis a magunk természete, hagyománya, történelme, gondolkodása, mentalitása szerint akarjuk alakítani a normarendszerét. Miután Trianonra nincs más kínálkozó gyógyszerünk, reméljük, hogy ez Szinte névtelenül és rangrejtve él bennünk, személyéről alig teszünk említést, emlékhelye nincs a fővárosban, csak amit alkotott, azt nem tudjuk feledni. Pedig az utóbbi százhatvan évben hányszor próbáltak gáncsot vetni hangszálunk, nyelvünk, szép emlékezetünk elé. Bebizonyosodott, hogy sikertelenül. Az ima, a nemzeti ima megtartó ereje minden politikai fondorlatnál erősebbnek bizonyult. így aztán hálátlansággal mégsem lehet vádolni bennünket. Énekeltük százhatvan évvel ezelőtt és énekeljük ma is. Ugyanis nemrég múlt százhatvan éve, hogy első alkalommal hangzott el a magyarság énekelt imája: a Szózat. Zenéjét Egressy Béni szerezte. A mélyen vallásos család fia, hírneves bátyjának, Egressy Gábornak minden ellenvetése dacára a színészi a gondolat erőre fog kapni és érvényesülni fog a magyar irodalomnak a tereptanában is, mint a magyar regionalitás gondolatának a felelevenítése (ami korábban sem volt idegen a magyar történelmi hagyományoktól). A 20. század a magyarság számára a történelmi veszteségeknek és tragédiáknak a százada (is) volt. Fliszen elvesztettük az ország nagy részét, kisebbségi sorsba, súlyos elnyomatásba került a magyarság egyharmada, elvesztettünk olyan kulturális központokat, amelyeket soha nem gondoltunk volna magunktól idegennek vagy távolinak. Gondoljunk Nagyváradra, vagy Kolozsvárra, Marosvásárhelyre vagy Pozsonyra, Kassára vagy Szabadkára... Veszteségeink óriásiak voltak, és ezeket a veszteségeket nem tudtuk semlegesíteni, a bajokat orvosolni, helyreállítani. Az a kísérlet, ami a második világháború előestéjén végbement, és ami megfelelt volna a történelmi igazságnak, kudarcba fulladt, egyszerűen azért, mert az egyezményeken rosszak voltak az aláírások. Ha nem Ribbentropp és Molotov, hanem Sztálin és Churchill írja alá ezeket az okmányokat, akkor ma itt egy ország képviselőiként lennénk jelen. Ez az idő azonban elmúlt. Ma már csak az álmodozó romantikusok képzelhetik el, hogy ezen a helyzeten mi 1938- hoz, 1940-hez hasonlóan változtatásokat tudunk eszközölni. Ha valamit is vissza akarunk szerezni abból, amit elvettek tőlünk, akkor csak egy európai regionalitás gondolatkörében tehetünk erre kísérletet. Ez mindnyájunk óriási felelőssége! Tehát arra kell gondolnunk, hogy az európai integráción belül lesz egy dunántúli, egy alföldi, egy felvidéki, egy erdélyi, egy délvidéki és egy kárpátaljai identitás. S hogy ezek a kulturális régiók a maguk magyar kultúrájával jobban meg fogják alapozni a magyar nemzeti kultúra egységbe kötését, integrációját, mint minden korábbi kezdeményezés. Ezért kell felélesztenünk azt a hagyományos magyar stratégiát, amely az autonómiáknak - a területi, a kulturális önkormányzatoknak - a rendszerében képzelte el a magyar államot, és képzelheti el az elkövetkezőkben a magyar életet. Abban a rendszerben, amelyben a Dunántúl, az Alföld, Felvidék, Erdély és Délvidék képezheti a magyar kulturális integráció szerkezetét. Nos, ebben a 21. századi európai rendszerben lehet kezdeményező szerepe annak a gondolatnak, amit ez az antológia képvisel. Vagyis abban, hogy meg kell találni azokat a magyar tájegységeket, amelyek párbeszédet kezdhetnek egymással. Az a regionális párbeszéd, amely most a partiumi és a csallóközi magyar írók közt létrejött, két költőnek, a nagyváradi Barabás Zoltánnak és a dunaszerdahelyi Hodossy Gyulának köszönhető. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne alakulhatna ki hasonló párbeszéd, például a Dunántúl és Kárpátalja vagy a Bánság és Kassa környéke között. Bízunk benne, hogy a Magyar írószövetség minden ilyen kezdeményezést támogatni fog. Ezek a regionális antológiák kifejeznek valamit abból a gondolatból, hogy a magyar kultúra, a magyar élet, a magyar világ, a magyar nemzet ma ilyen regionális módon szerveződhet meg. Kifejeznek valamit abból a gondolatból, hogy Európának a lelke is magával hozza a regionalitás gondolatát. És kifejezhetnek valamit abból a meggyőződésből, hogy a magyar világon belül hidakat kell építeni. Hogy Nagyvárad és Dunaszerdahely után meg kell építeni a Nagyvárad és Komárom, Nagyvárad és Pozsony, Kolozsvár és Pécs, Ungvár és Budapest, Marosvásárhely és Kassa... közötti hidat. Európának a lelke a városokban jelenik meg. Mindegyik városnak külön lelke, külön történelme, színezete van. Ahhoz, hogy a magyar régióknak a gondolatkörét eleven valósággá tegyük, nekünk, íróknak ezeket a hidakat kell felépítenünk. Az a híd, amely ebben a könyvben létrejött, rávilágít egyrészt arra, milyen is ma a magyar irodalom, másrészt pedig bemutatja azt, milyen ma ezeknek a tájegységeknek az irodalma. Ezekben a versekben, elbeszélésekben egyrészt benne rejlik a jelenkori magyar irodalomnak a lelkülete, másrészt az, hogy ez a magyar irodalom keresi a maga helyét Közép-Európában, az európai világban, keresi a modem ember lehetőségeit úgy, hogy ne veszítse el a mögötte lévő sok évszázados hagyományt. Immár ezen az irodalmi hídon közlekedhet egymás felé Csallóköz és Partium külön világa, tapasztalata, lelkisége is. Hisz a váradi Barabás Zoltánt nehéz lenne elképzelni Nagyvárad szín- és hagyományvilága, Ady Endre nélkül, aminthogy Hodossy Gyula verseit is nehéz lenne elképzelni a felvidéki magyar tapasztalat, a felvidéki magyar érzésvilág, a kisebbségi humánum azon érzésvilága nélkül, amelyre a felvidéki magyar irodalom ugyanúgy támaszkodott, mint az erdélyi magyar irodalom a transszilvanizmus élménykörére, emberi és közösségi tapasztalatára. Két lélek találkozik ezen a hídon. És ebben a találkozásban egy ígéret van jelen. ígérete annak, hogy nem vagyunk már szétszabdalva. Hogy a trianoni határok a mi lelkűnkben, szívünkben, tapasztalatainkban, jövőképünkben már nem érvényesek. Ha ott állnak is még a román és a szlovák határőrök és kérik az útlevelünket, megnézik a csomagtartóinkat, akkor is tudjuk, hogy ha átmegyünk Nagyváradra vagy Dunaszerdahelyre, oda mi hazamegyünk. Nemrég emlékeztünk Ady Endrére, a költő sírjánál. Ady Endre sorsa telve volt tragédiákkal, hisz halála előtt épp a szülőföldjét, Erdélyt, azt a világot, amihez minden idegszála kötötte, érezte elveszítettnek. És, mint tudjuk, Erdély elvesztésének a hírvétele után a halálos ágyán Ady Endre szétszaggatta azt a Bibliát, amiből minden este olvasott. Azt a Bibliát, amely költészetének is egyik meghatározó tényezője, szellemi, lelki, erkölcsi forrása volt. Azt hiszem, hogy nekünk, akik most ezzel az antológiával hidat építünk Nagyvárad és a Csallóköz között, az az egyik legnagyobb feladatunk, hogy jelképesen újra összerakjuk Ady Endre széttépett Bibliáját. Hogy számunkra a magyar Bibliának újabb jelentése legyen. Hogy számunkra Ady Bibliája újra azt jelentse, hogy a szívünkben, a képzeletünkben, a vágyainkban az ország egy és ugyanaz. Lejegyezte: (kakucsi) Erkel Ferenc és Vörösmarty Mihály is tagja, Egressy művét ítéli a legjobbnak. A bemutatóra 1843 májusában került sor. A siker elragadóan messzehangzó volt, mindennek ellenére a korabeli sajtó - 1843-at írunk - fanyalog, becsmérel, a túlfűtött nemzeti érzéseket kifogásolja. (Alighanem ma is hasonlóképpen ima róla.) Mindennek ellenére a Szózat túlélte a vádaskodásokat, s ha a hivatalosságoknak nem is tetszett, a nép második nemzeti imájaként énekelte és énekli mind a mai napig. Egressy hazafinak sem volt utolsó. A forradalom kitörésekor elsőként vonul be a nemzeti hadseregbe. A kápolnai csatában Egressy Béni főhadnagy súlyosan megsebesült. 1851 nyarán, 37 éves korában hunyt el. Paizs Tibor Változat a Tojás témára, Énekelt ima pályát választotta. Ezzel egy időben a nagy műveltségű fiatalember (a németen kívül olaszul és franciául is beszélt), színműveket fordított, számos népszínművet írt. Dalait magyar nótákként éneklik szerte az anyanyelvi területeken. Erkel Ferenc munkatársa, ő írta a Hunyadi László és a Bánk bán operák szövegét, ő szerezte a Klapka-induló zenéjét. Petőfi Sándor verseinek legsikeresebb megzenésítője, Liszt Ferenc rapszódiáiba építette dalait. Amikor 1843 elején a Nemzeti Színház akkori igazgtója, Bartai Endre pályázatot írt ki Vörösmarty Mihály Szózat című versének megzenésítésére, Egressy Béni is jelentkezik. A bírálóbizottság, amelynek
