Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-04-01 / 4. szám

4. oldal

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

2004. április

BORBÉLY ZSOLT ATTILA

Bukaresti paktum a magyar pluralizmus ellen

A román törvényhozás március 18-án elfogadta a választási törvény módosítását, mely megnehezíti a kisebbségi szervezetek választási megmérettetését. A törvénymódosítás kapcsán még a Népszava jegyzetírója, Kepecs Ferenc is rámutat, hogy az RMDSZ egy „egyáltalán nem magyarbarát” kormány segítségével hozza „rosszabb helyzetbe vetélytársát, tovább rontja az amúgy is elég gyenge lábakon álló politikai esélyegyenlőséget Romániában. Méghozzá egyértelműen a maga javára és magyar vetélytársainak kárára.” Majd azt is hozzáteszi, hogy „kétes ügy ez, amely nem tesz jót az RMDSZ hírnevének”. Persze elmaradhatatlan, hogy a Népszava oda ne szúrjon a nemzeti oldalnak, kétesnek nevezve a lökés tábor törekvéseit is, mivel úgymond „megosztják a magyarságot”.

Érdekes, hogy a magyarországi baloldalnak mennyire fáj hirtelen az erdélyi magyar politikai egység veszélyeztetése. Nehéz ezt nem összefüggésbe hozni Markó Béla baloldali politikai szélirányba állásával. Markó csatlakozását a baloldalhoz persze nem elsősorban az a legfrissebb hír igazolja, hogy míg Bugár Béla meglepő gerincességgel (meglepő, mondom, hisz az MKP ugyanazt az alkupolitikát folytatja, mint az RMDSZ, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy nem lóg az MSZPSZDSZ-es illetve szlovák utódpárti politikai köldökzsinóron) visszautasította a magyar kormánykitüntetést, addig Markó Béla elfogadta azt. Számtalan egyéb tény is. A választás első fordulója utáni, idő előtti gratuláció, s a még meg sem alakult MSZP-SZDSZ koalícióról való vizionálás. A státustörvény megcsonkításának támogatása. A demagóg, szemforgató árokbetemetési retorika átvétele (mind Medgyessy, mind Markó úgy képzeli az ellentétek elsimítását a nemzeti oldallal, hogy közben politikájukat továbbra is idegen érdekek határozzák meg - ráadásul míg az asztal felett kezet nyújtanak, addig az asztal alatt másik kezük tőrt szorongat a megfelelő pillanatra várva). S a sor még hosszan folytatható.

Azon már meg sem lepődünk, hogy Kepecs is felrója a FIDESZ-nek azt,

amit Markó Bélától a Heti hetesig az egész határon átívelő ballib integráció imamalomszerűen ismételget, tételesen, hogy bátorítja az erdélyi jobboldalt. A legtöbben még keményebben fogalmaznak, s az ellentétek exportjáról beszélnek. S eljutunk oda, hogy ma már egy vidéki napilap, az aradi Jelen jegyzetírója, aki egyébként egyáltalán nem jártas a magyarországi kultúrharcban s - mondjuk így - politikai naivitásában az erdélyi ellentétek természetrajzát sem ismeri, kritikátlanul, magától értetődő természetességgel átveszi e tévképzetet, s a lassan kialakuló erdélyi magyar politikai pluralizmusról azt állítja, hogy nem más, mint Magyarországról gerjesztett egységbontás.

Holott az elvi gyökerű ellentétek egyidősek az RMDSZ létével. A ma szembenálló két tábor nézett farkasszemet már az első kongresszuson is, 1990- ben, Nagyváradon, majd 1991-ben, Marosvásárhelyen. 1993-ban úgy tetszett, hogy sikerül megtalálni a közös programplatformot az autonómia gondolatában. Akkor az offenzívában levő s győzelemre álló radikális tábor átengedte az elnöki tisztséget Markó Bélának, abban bízva, hogy a helyzetben gondolkodó, tájbasimuló középkáderek inkább fogják őt követni a nemzeti önkormányzat építésében, mint egy nemzeti autonomista vezetőt. Két éven keresztül, a Frunda-Tokay-Verestóy vonal partizánakciói (az etnikai tisztogatás vitája, Neptun-ügy) dacára úgy látszott, sikerül egységben haladni a közös cél felé. Ezt az illúziót rombolta szét a Markó-vonal szerepvállalása a Tőkés László-ellenes Nagy Benedek-féle akcióban, valamint a nemzeti kataszter összeállításának és a belső választások kiírásának halogatása. 1995-ben ismét egymásnak feszült a két tábor. A továbbiakban az 1995-ben elfogadott alapszabályzatnak megfelelően már négyéves időtartamra választottak elnököt, így a következő összecsapásra csak 1999-ben került sor. 2003-ban a Markó-tábor már olyan messze jutott a belső sokszínűség, a belső demokrácia felszámolásában, már annyi alapszabályzat-ellenes lépést tudott maga mögött, már olyan messzire

került a szervezet eredeti eszméitől, hogy ellenjelöltet sem állított vele szemben a nemzeti oldal. A szóban forgó

2003- as VII. kongresszus leszámolt az Erdélyi Magyar Parlament megteremtésének célkitűzésével, a belső választással, a belső pluralizmussal, s pártlogikára építette át a szervezetet, amin még a Markó-párti és konzekvensen Tőkés-ellenes erdélyi liberálisok is felháborodtak. (Lásd erről a Magyar Hírlapban rendszeresen közlő Bíró Béla vagy Bányai Péter cikkeit.) Nem maradt más hátra, mint a RMDSZ szervezeti keretein kívül keresni a magyar érdekek képviseletének lehetőségét.

Vagyis egyrészt, amikor a mai RMDSZ-EMNT/SZNT/MPSZ ellentét előképe kialakult, akkor még az MDF volt a jobboldal fő ereje, a FIDESZ pedig a liberális blokkhoz tartozott, másrészt az erdélyi magyar ellentétek mélyre nyúló elvi gyökérzetből táplálkoznak és saját logikájuk van, a magyarországi ellentétekkel való hasonlóságuk többé-kevésbé esetleges. (Tobbékevésbé, mondom, mivel van egy közös pont: mind az erdélyi, mind az anyaországi baloldal meghatározó erői az idegen hatalmak kiszolgálása, a nemzetsemlegesség illetve a nemzetellenesség által bezárt politikai térben mozognak. Innen a Kovács-Medgyessy-Markó- Verestóy egymásratalálás.) Ezzel együtt ma unos-untalan azzal találkozhatunk a médiában, hogy a FIDESZ nyakába próbálják varrni az erdélyi magyar politikai egység széttörését. Ami végső soron nem is olyan meglepő, ha belegondolunk, hogy a baloldalt soha nem zavarták a tények, amikor a politikai hasznosságelv bizonyos téveszmék terjesztését diktálta.

Az RMDSZ közben megkötötte a

2004- es esztendőre is a protokollumot a román kormánypárttal. A dokumentum legtöbbet emlegetett pontja az aradi Szabadság-szobor felállítása egy megbékélési szoborpark keretében, még április folyamán. A probléma RMDSZ-es felvetési módja, miszerint vagy önálló magyar egyetemi karok létrehozását vagy az aradi szabadságszobor felállítását szabták a protokollum aláírásának

feltételéül, pontosan jelzi, hogy a már csak nevében magyar szervezetnek csak hivatkozási alapra volt szüksége. Vagyis a cél nem a közösség által elnyert politikai haszon volt, hanem a protokollum megkötése: e két jól eladható „eredmény” valamelyike elég volt az RMDSZ-vezetésnek ahhoz, hogy egy újabb évig hitelesítse a Nyugat előtt a magyarellenes román politikát. Megtudhattuk egyébként a mögöttes okokat is az egyik elszólásból. Még a sajtó is hírül adta ugyanis, hogy Markóék szerint a román kommunista utódpárttal megkötött „egyezmény aláírásával (...) erősödik az RMDSZ pozíciója a nemrég alapított erdélyi magyar szervezetekkel szemben.” Hogy miért kellene a politikai versenyben részt nem vevő, kizárólag az erdélyi magyar autonómiaigény képviseletére létrejött és RMDSZ parlamentereket is integráló Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal szemben erősödnie az RMDSZ pozíciójának, azt nem tudni.

A protokollum megkötése sajátos párhuzamban áll az RMDSZ-vezetés által fel nem vállalt székely autonómiastatútum parlamenti benyújtásával. Ráadásul egyik Markó-vonalas képviselő, a korábban a státustörvényt is alapjaiban kritizáló Székely Ervin vehemensen nekitámadt annak a dokumentumnak, mely az RMDSZ-programon alapszik, s mely elvi alapot biztosíthatna az erdélyi magyar politikai cselekvésnek. Székely szerint a törvénytervezet "eufemisztikusan ugyan, de etnikai elvű közigazgatás létrehozását úja elő, vagyis kizárja a közéletből a régióban élő más nemzetiségű állampolgárokat".. (Székely Ervinnek a statútum szakmai értékét becsmérlő kijelentéseivel nem kívánok vitatkozni. Székely Ervin, a jogász ugyanis éppen annyira hiteles, pontosabban hiteltelen, mint Székely Ervin, a politikus, aki mindenkori állásfoglalásait nem a valósághoz, hanem a politikai klikk-igényekhez igazítja. S egyébként is, mit mondjon az ember, amikor Székely Ervin részletek kiemelése nélkül en bloc dilettánsnak nevez egy szakmai és politikai szempontból egyaránt biztos alapon nyugvó történelmi jelentőségű dokumentumot? S azt állítja, hogy elsőéves joghallgatók jobbat tudtak volna készíteni? Világos, hogy a politikai mellett, professzionális síkon is támadást akart indítani.) Székely Ervin rágalmát a más nemzetiségűek kirekesztéséről egyszerű cáfolni. Hadd idézzünk néhány passzust a statútumból: , Jelen autonómia-statútumnak megfelelően, az állam általános törvényeivel összhangban, a székelyföldi politikai státus megillet minden olyan román állampolgárt, aki a Székelyföld bármely helységében állandó lakhellyel rendelkezik. (...) Az autonóm régióban minden állampolgár számára biztosított a teljes és tényleges egyenlőség. (...) Székelyföldön a magyar nyelv egyenrangú az állam hivatalos nyelvével.” Vagyis a székelyföldi nem-magyarok semmivel sem lennének rosszabb helyzetben, mint a romániai nem-románok. Sőt. A román nyelv ugyanis továbbra is hivatalos nyelv maradna, ami nem mondható el a magyar nyelvről a jelenlegi Romániában.

Hosszan lehetne azon elmélkedni, hogy mi indíthat egy magát magyarnak nevező képviselőt arra, hogy egy olyan dokumentum ellen támadjon, mely megvalósulása esetén a székelység fennmaradásának zálogát képezhetné. Felesleges időtöltés volna, hisz maga a szervezet, melynek Székely Ervin a képviselője, immár hét éve nem a magyar érdeket képviseli Bukarestben, hanem Bukarest érdekét a választói bázissal szemben, országon belül és kívül. E látszatképviselet egységéért aggódik a liberális sajtó és a magyar baloldal. Ami természetes: a saját csoportérdekek mozgatottjaival klikk-érdekalapon mindig ki lehet egyezni, politikai mozgásuk kiszámítható, nem kell attól félni, hogy netán sarkukra állnak a nemzeti érdekek sérelme esetén. S fordítva: Tőkés Lászlóval, valamint az autonómia-elkötelezett erőkkel az a fő probléma, hogy nem kötnek konjunkturális alkukat, nem lehet őket jogi-politikai üveggyöngyökkel megvenni. Ezért kell távol tartani őket a politikai hatalomtól, akár a bukaresti hatalommal karöltve is.

Böjt és megtisztulás

(Folytatás az 1. oldalról)

A szocializmus évtizedeiben szürke munkanapokká silányították húsvét ünnepnapjait, jelentések készültek a körmeneteken résztvevőkről, és az amúgy szegényes iskolai menü is provokatív célzattal húsos fogásokká változott át hirtelen a böjtölést előíró időszakban. A húsvét előtti kommunista idegesség és provokációs vágy ma is tetten érhető, ma is létezik. A rossz emlékű pártállami diktatúra csatlósai, akik a júniusi uniós választásokon az Európai Unió vezető politikusainak megrökönyödésére a szocialista párt listájának elejét foglalják el, most épp a böjt időszakában vádolták meg óriási étvággyal és bekebelezési aspirációkkal a katolikus hívőket. Szerintük „Vatikán Brüsszel hivatalain, plenáris és bizottsági ülésein keresztül, Prodistul és Strasbourgostul egész Európát le akarja nyúlni, és be akarja kebelezni!” „Rendkívül erős a törekvés arra, hogy az egységes Európa - úgy is, mint geopolitikai, politikai, nemzetvédelmi, gazdasági egység - egy intézményesült keresztény egyház befolyása alá kerüljön” . A hazug állítás mellett akkor is kitartottak a szocialista listavezetők, amikor arra emlékeztették őket, hogy több protestáns többségű tagországban - például az Egyesült Királyságban, Svédországban, Finnországban, Dániában - nincs a Vatikánnak érdemleges befolyása, és erősebb vatikáni érdekérvényesítés esetén nyilván nem maradt volna ki az európai alkotmányból a kereszténység, mint közös európai erkölcsi hagyomány.

A tényeknek ennyire ellentmondó húsvét előtti vádaskodást nyílván csak a szokásos elvakult kereszténygyűlölet hozhatta felszínre, és talán a félelem. Félelem attól, hogy az uniós bíróságok előtt talán nem tudnák megvédeni azt a hazai egyházpolitikai gyakorlatot, aminek jegyében csak hatod-nyolcad annyi

állami támogatást kaphat egy katolikus, vagy református hívő, mint egy amerikai szektatag, vagy egy zsidó vallású. Már előre kijelentik, hogy egy igazságos - a hívők létszámarányához igazodó - strassbourgi döntés csakis a Vatikán bújtatott uniós befolyását igazolná, és nem a hazai egyházpolitika kereszténygyűlöletét.

Politikai értelemben sikeresen kiböjtölték az elmúlt másfél évtizedet az országgyűlési képviselők munkahelyén az eddig függönnyel letakart Kádár Jánost ábrázoló óriás-falképek. A hatalom most látta elérkezettnek a pillanatot arra, hogy Kádár Jánost ne a magyar történelem legnagyobb hóhérának, hanem egy békésen sakkozó kisembernek láttassa, és művészeti védelemben részesítse a kommunista korszak művészetileg is, és szellemiségében is torz alkotásait. Hasonló védettség illetné meg azt A munkás-paraszt hatalomért, 1956. című falfestményt is - szintén az országgyűlési képviselők irodaházában amely a forradalmat legázoló szovjetbérenc pufajkásoknak áhított „örök emléket”.

Míg az ország legnagyobb hóhérát a prolet-kult művészet alkotásain keresztül is népszerűsíteni kívánják a posztkommunista vezetők, míg Sztálin díszpolgárságát foggal-körömmel védik a főváros szocialista-szabaddemokrata városatyái, míg a gyenge közbiztonság ellenére éjjel-nappal tucatnyi rendőrrel védelmezik a lerombolt Trianon emlékmű helyére építtetett szovjet idolt, addig a szovjet-német paktummal is dacoló Teleki Pál miniszterelnöknek, vagy a már mindenképpen halhatatlan Wass Albertnek nem lehet emlékhelye Budapesten. A fővárosi közgyűlés semmilyen közterületen nem engedélyezett számukra semmiféle emlékművet. Talán nem is baj, hogy szobraik a fővárosnál méltóbb helyeken böjtölik ki az erkölcsi és politikai lezüllés mai időszakát. A Lengyelország ellen felvonuló német csapatok magyarországi mozgását megtiltó Teleki Pál szobrát Európa akkori egyetlen lengyel középiskolájának a közelében, a balatonboglári templomkertben avatták fel április 3-án, születésének 125. évében és halálának 63. évfordulóján. A szobor örök mementója lesz mind a posztkommunista gyűlöletkeltés határtalanságának, mind az ezredfordulón élő fővárosi szavazók kiskorúságának és politikai analfabetizmusának.

Érdemes megemlíteni, hogy korábban a főváros elüldözte Magyarország egyetlen 56-os múzeumát, amely most Kiskunmajsán ismerteti meg a látogatókkal a korabeli újságokat, röplapokat és fegyvereket. Az ilyen elüldözött szobrok és múzeumok mellé okulásul mindig ki kellene írni azt is, hogy kik törekedtek a megsemmisítésükre és az elhallgattatásukra.

A hús vét előtti hetekben egy új film, Mel Gibson A passió című filmje is egyházellenes támadásokra adott alkalmat a zömében posztkommunista kézben lévő sajtónak. Annak ellenére támadták a film forgalmazását, hogy Magyarországon egy cenzúrázott változat került a mozikba, azaz a filmben bizonyos „antijudaistának” minősíthető mondatokat nem fordítottak le magyarra. Szinte csak elmarasztaló kritikákat lehetett olvasni a lapok többségében. Az egyik lap szerint „Gibson műve ugyanúgy alkalmas a zsidóellenes indulatok kiváltására, mint középkori elődei.” Egy

másik szerint ez egy primitív filmbrutál, „Gibson kifejezetten rájátszik a szadista ösztönökre és hajlamokra.” A közönség zöme - a kritikus szerint - tehát eleve beteges természetű. A harmadik szerint Mel Gibson filmje nem más, mint hatásvadász médiakalandorság. A posztkommunista sajtó - a pártatlanság álarcában - jelentéktelen szekták szóvivőinek nyújt óriási teret ebben a vitában. íme egy ilyen álszent szekta-üzenet: „Testvéreinknek, akik Mel Gibson pornográf művének megtekintésére vállalkoznak, Isten előtti felelősséggel és súlyos aggodalommal azt tanácsoljuk, hogy a Názáreti Jézusra emlékező imádsággal és böjtöléssel erősítsék meg lelkűket a Sátánnak A passión keresztül megvalósuló kísértésének elviselésére.” A film felszínre hozta azt is, hogy bizonyos szocialista politikusok meglepően jól vizsgáztak rasszizmusból. Szerintük ugyanis a filmben látható negatív zsidó szereplők kinézetre mintha a náci propagandafilmekből léptek volna elő, míg a pozitívak - Jézus és Mária - inkább latinos, spanyolos, olaszos kinézetűek voltak. Ha mások nem is, ezek a szocialisták bizonyára táplálják és őrzik, és egymás között talán tovább is adják azt a tudást, amely meghatározza azt, hogy milyenek szerintük a fajtiszta zsidók.

A film elkerülhetetlenül közönségsiker lesz Magyarországon. Hetek óta háromszor-négyszer annyian nézik meg, mint a látogatási lista másodikharmadik helyein álló filmeket.

A magyar írótársadalomra is böjtölés, de ezzel együtt szellemi megtisztulás vár. Mint ismeretes, az egyik kormánypárti rádióadó sorozatosan keresztényeket gyalázó műsorokat sugárzott. Hol az utak mentén álló keresztek aprófává történő felvagdalására bíztatott, hol közönséges zsidó fattyúnak minősítette Jézust, hol a keresztény vallást követők fizikai kiirtásának a gondolatával játszadozott el. Nem csoda, hogy a rádió műsorpolitikája ellen hatalmas tiltakozó tüntetés volt a csikorgó téli hidegben. A keresztények kiirtását taglaló műsor ellen felszólalt Döbrentei Koméi is. Lett is nagy felhördülés. Néhány posztkommunista írótársa - a pártállami időkben fogant beidegződéssel - megpróbálta rásütni Döbrenteire az antiszemita címkét. Mivel a beszéd szövegében semmilyen ilyen részt nem találtak - mert nem is volt benne - a „rejtjeles ”, „kódolt” antiszemitizmus vádjába kapaszkodva igyekeztek írótársuk kizárására rábírni a Magyar írók Szövetségét. A szokásos pártállami eljárást igyekeztek ma is követni, amely akkoriban komoly vádak esetén is mellőzte a vádak bíróság előtti igazolását. Mivel az írószövetség most nem volt hajlandó vállalni a gondolatrendőrség szerepét, és nem vállalta azt, hogy - elvonva a független bíróság jogkörét - bárkit is bűnösnek nyilvánítson, mintegy 80 író kilépett a szövetségből. A kormánypárti sajtó a szövetség szétszakadásáról cikkezett, holott több, mint 1100 író fenntartotta a tagságát. A kilépettek közül többen tisztségeket és busás állami megrendeléseket kaptak, a szövetségnek viszont - a hírek szerint - a korábbi kulturális támogatások jelentős megvonásával kell számolnia.

Mit várhatunk ezek után? Az szinte bizonyos, hogy a szellemi prostituáltak foglalkozását választók életszínvonala megnövekszik, ezzel együtt szellemiségük megkopik. A böjtölők pedig tovább edződnek, és szellemileg is megtisztulnak. Az írószövetség már megtisztult, böjt nélkül is.