Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-01-01 / 1-2. szám
2004. január-február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal A történelem sodrásában Magyarnak lenni UNOKA JÓZSEF Napjainkban időnként felvetik egyes újságírók és politikusok, sőt még genetikusok is azt a kérdést, hogy egyáltalán ki a magyar. Arról nem is szólva, hogy mások gyalázkodva mondják valakire, hogy magyarkodik, mintha szégyen lenne Magyarországon magyarnak lenni. Érdemes ezért átgondolni, hogy a saját hazánkban, Magyarországon, magukat honfitársainknak deklarálok részéről egyáltalán hogy vetődhetnek fel - a közismert történelmi tények és családalapítási gyakorlat ismeretében - ezek a kérdések. Attól még, hogy ők nem tartják magukat magyarnak, mert valószínűleg nem is azok, vannak még magyarok. A Kárpát-medencében a honfoglalás során és azt követően alakult ki a történelmi Magyarországnak nevezett gazdasági, politikai, kulturális és funkcionális egység. Itt éltek az őseink sok generáción át, jóban és rosszban, számtalan viszontagság közepette, a velünk együtt élő és magyarrá lett népekkel ezeregyszáz éve már. Élünk mi, utódaik is, a trianoni diktátummal szétszabdalt országrészekben úgy, ahogy a többszörös rendszerváltás során a helyzet ezt megengedi, magyarként, még ha egyes zavarosban halászgató ellenérdekeltek kétségbe vonják is, hogy hazánkban bárki is magyarnak mondhatná magát. Az utóbbi időben ugyanis egyre gyakrabban provokálnak vitát, hogy ebben a többnemzetiségű hazánkban ki tekinthető magyarnak, és egyáltalán van e még tiszta magyar népesség hazánkban, illetve az elszakított magyarok lakta területeken? Érdemes ezért számba venni, legalább érintőlegesen a magyarság keveredését segítő és akadályozó tényezőket. Illetve, hogy milyen kritériumok alapján állapíthatjuk meg azt, hogy ki a magyar. Vizsgálódhatunk tudományosan, történelmi, régészeti, antropológiai, genealógiai és genetikai módszerekkel, vagy egyéb módokon, például tájegységenként, településenként és az önazonosság meghatározása révén. Vagyis, hogy én magyarnak tartom és vallome magam vagy sem? Illetve, hogy az állampolgárságomtól és nemzeti hovatartozásomtól függetlenül az őseim érdemei és a saját múltam, valamint a tetteim és emberi magatartásom alapján mások és a szülőhazám, ahol esetleg ma is élek, méltónak tartanak-e arra, hogy magyarnak hihessem magam. Vegyük sorba ezeket a szempontokat! A történelemből és a régészeti feltárásokból tudjuk, hogy a honfoglalás előtt számtalan nép lakta a Kárpát-medencét. Megfordultak itt a rómaiak, a karpok, jazigok, a gótok, hunok, gepidák, géták, longobárdok, szlávok, dákok, frankok, avarok és bolgárok egyaránt, hogy csak a közismertebbeket említsem. Ezeknek a népeknek egy-egy kisebb csoportja minden bizonnyal itt maradt és beolvadt a következő megszállók és a benszülöttek közé. Honfoglaláskor az itt talált és ellenállást nem tanúsító népeket a magyarok szintén leigázták és beolvasztották, ami persze nem azt jelentette, hogy rögtön keveredtek is velük. Anonymus szerint maguk a honfoglaló magyarok sem számítottak homogén etnikumnak, gondoljunk csak a kazároktól hozzájuk csatlakozott kabarokra, az orosz földön csatlakozott néhány kun törzsre és a jászokra. A hét honfoglaló magyar törzsből is csak az egyiket hívták megyemek (magyarnak), erről kapták a korábban türköknek nevezett honfoglalók később a nevüket kapták. Bíborban született Konstantin bizánci császár még türkökként említi a honfoglalóinkat. Mindemellett IV. Béla király még befogadta a Kötöny vezette kun népet, Nagy Lajos király a Korjatovics Tódor litván herceggel érkezett, magukat ruszinnak nevező 40 000 hívét, és időközben betelepedtek a besenyők is. Majd a háborúk, a török megszállás és a járványok miatt lakatlanná vált területekre, valamint a bányavidékekre szintén külföldi, szász, sváb, szerb, tót, szlovák és román telepeseket hoztak. Arról nem is szólva, hogy dúlták a hazánkat tatárok, törökök, labancok stb. Ezeket figyelembe véve valóban azt hihetnénk, mint ahogy egyesek ezt is teijesztik, hogy ma már talán nem is élnek magyarok hazánkban, vagy ha mégis, akkor is olyan mértékben keveredtek, hogy magyar etnikumhoz tartozóról talán nem is lehet beszélni, mint ahogy az egyik genetikusunk is erről igyekszik bennünket meggyőzni. Mindezek ellenére ez nem így van. Vagy legalább is nem teljesen így van. Bizonyos keveredés természetesen elkerülhetetlen volt, ez azonban közel sem olyan mértékű, mint első látásra tűnik. Ugyanis a törzsi-nemzetségi keretek között élők a honfoglalás után szétosztották maguk között az országot és ki-ki a maga szálláshelyére költözött. Ugyanez történt a később befogadott jászokkal, kunokkal, besenyőkkel, ruszinokkal és egyéb betelepített népekkel is. A különböző nemzetiségekhez tartozók csak kivételes esetekben és nagyon ritkán házasodtak más, eltérő etnikumhoz tartozókkal, vagy az itt talált népekkel, sőt vidéken egészen az utóbbi időkig még az azonos etnikumhoz tartozó, de más vallásúakkal, vagy más gazdasági csoporthoz tartozókkal és az újabban beköltözőitekkel sem. Azokban a térségekben, ahol többé kevésbé homogén tömbben éltek a kunok, jászok vagy svábok, az ott élőkön még ma is megtalálhatók a nemzetiségükre jellemző jegyek, és minden bizonnyal a genetikai jellegzetességek is. Az évszázadok során a haza védelmében tett közös erőfeszítések és elszenvedett vérveszteségek közben összecsiszolódtak, a befogadottak a magyarok és nem magyarok nemzetalkotókká, egyes nemzetiségek egységes nemzetté váltak, anélkül azonban, hogy nagyobb keveredés történt volna, gyakran keresztházasságokat kötöttek volna a magyar etnikumhoz tartozókkal, vagy fordítva. Vagy ha ritkán volt is bizonyos mértékű vegyes házasság, az elsősorban a már magyarrá lett, befogadott rokon népek között történt. Egészen más a helyzet természetesen a városokban élőkkel, még a XX. század második felében a városokba vidékről beözönlő, ipari munkássá lett magyar emberekkel is, tekintettel a korábbi értékrendnek körükben leginkább bekövetkező felbomlása miatt. Az erkölcsök fellazulása, az 50 éves agymosás, a nincstelenné válás és a hatalomtól való függés, valamint a már eleve vegyes összetételű korábbi munkássággal történő keveredés során sokan elvesztették nemcsak a magyar tartásukat és identitásukat, de a magyar haza iránti elkötelezettségüket, sőt gyakran még a saját érdekeiket szolgáló hovatartozás érzését is. Köztük ma már valóban olyan mértékű a keveredés, a sehová sem tartozás érzése, hogy egy részük nemigen alkalmas a szokásos mintavétel szerinti, antropológiai vagy genetikai arány meghatározásra, hacsak anyakönyvekkel, vagy vezetett családfa alapján nem sikerül bizonyítani hovatartozásukat. Kérdés azonban, hogy egyáltalán fontos-e a keveredés nélküli magyar etnikumhoz tartozás ahhoz, hogy valaki magyarként éljen és magyar érzelmű, legyen? Azok a kutatók tehát’akik genetikailag vagy/és antropológiailag akarják feltérképezni a történelmi Magyarország vagy a csonka Magyarország etnikai összetételét, ma még, a 24-ik órában megtehetik a falvakban, vagy a kisebb mezővárosokban, ahol ismerik egymást az emberek, és tudják, hogy ki milyen nációhoz tartozik; magyar, jász, kun, sváb, szerb, szlovák, vagy ismeretlen etnikumú bevándorló. Az adott nemzethez való tartozás tudata persze nem azt jelenti, hogy az eltérő nemzetiségűek ne tisztelnék egymást, ha arra méltónak bizonyulnak, akárcsak egymás vallását, és kultúráját is, még ha kerülik is a vegyes házasságot. Bár az elmúlt 50 év vidéken sem tűnt el nyomtalanul. Az említett nemzetiségeink többnyire büszkék a nevükre és az őseikre, de ahogy ők mondják a mellükben azért magyar szív dobog. Van olyan népcsoportunk is, amelynek a tagjai magyarra változtatták a nevüket, de sokuk szíve továbbra is schwarz maradt, és olyan is amelynek tagjai a nevüket nem szégyellik, de a színüket igyekeznek kifehéríteni, miközben egyeseknek vagy a lelkűk marad sötét, vagy az értékteremtő igyekezetük silány. Szerencsére sokan vannak olyanok is, akik a nevüket is, a színüket is megtartották ugyan, de a szívük magyarrá lett, Magyarországot tekintik a hazájuknak, és az általuk teremtett értékek gazdagítják a kultúránkat és öregbítik hazánk nemzetközi jó hírnevét. (Folytatás a következő számban) Györkös Mányi Albertre emlékezve Györkös Mányi Albert: Feszület, csókákkal ANISZI KÁLMÁN Tíz éve távozott el közülünk. Irtózott mindenféle erőszaktól, tudálékosságtól, magánytól; nagy ívben elkerülte a kaméleonokat, de szívből örült az igaz barátoknak. Naponta bejárt hol a Korunk, hol az Utunk szerkesztőségébe feltöltekezni aznapra vagy legalább néhány órára. Kedves hangja, szelíd mosolya felejthetetlen. Sugárzott róla az őszinteség és a jóság. Az önfeláldozásig önzetlen volt. Amíg elkészült egy-egy képpel, „műítész” barátait többször is meghívta „műterem-látogatásra”. Tudni akarta mások véleményét, érezni a hatást, amit a (készülő) művel való ismételt találkozás kivált a nézőből. Rendszerint több munkát tett ki egyszerre szemlére. A legújabb mellé néhány régebbit is - ez volt az ő ismételt önmegméretése. Volt benne valami, ami legtöbbünkből hiányzik: a gyermek romlatlansága, makulátlan tisztasága. Kár, hogy idő előtt elment. Viszont életműve így sem maradt torzó. Festményei: egy poéta lélek művészi lenyomatai: a rideg jelen emberi(bb) alternatíváinak képi ábrázolásai. Jellemnagyságra vall, hogy műteremlakását és otthon őrzött műveit az újraalakult Erdélyi Közművelődési Egyesület (EMKE) révén az erdélyi magyarságra, arra a közösségre hagyta örökül, amelyből maga is vétetett. A tíz év előtti távozása alkalmából rendezett kolozsvári kiállításon a művész munkásságát méltató Kántor Lajos irodalomtörténész találóan jegyezte meg, hogy Györkös Mányi Albert utóéletében sok minden megvalósult abból, amit életében elképzelt, remélt. Híveinek tábora nőttön nő, munkái közkinccsé váltak, egykori műteremlakása emlékház lett, a baráti együttlétek és közös emlékezések színhelyévé rangosodon. Györkös Mányi Albertet immár a jelentős erdélyi magyar festők között tartja számon a szakma, a művészettörténet. Pedig nem volt könnyű élete. Kenyerének felét már megette, amikor feleségének, néhai Jakab Ilona festőművésznek az ösztönzésére ecsethez nyúlt, és egy ültében megfestette élete első képét, egy azóta elkallódott virágcsendéletet. Csoda történt! Attól kezdve megszállottan festett mindaddig, ameddig a Kérlelhetetlen ki nem ütötte kezéből az ecsetet. Eredendően zenész volt. Úgy tért át a festészetre, hogy nem fordított hátat a zenének. Nem azért váltott pályát, mert muzsikusként nem voltak sikerélményei, hanem mert a festészet volt személyiségének legmegfelelőbb kifejezési közege (László Ferenc). Egyébként a művészetek valahogy mind összefüggnek, hisz az alkotás nem más, mint a művész világhoz való viszonyának saját formanyelvén történő megvallása. Sőt, nemcsak összefüggnek, kölcsönösen hatnak is egymásra. Néhai Miklóssy Gábor, a kiváló kolozsvári festőművész mesélte, hogy mestere, Rudnay Gyula, aki szintén hegedült, mély meggyőződéssel állította, a zenében való benneélés komoly minőségi előnyt nyújt a festőnek. Vele történt meg, hogy valamelyik párizsi világkiállításon, miután végignézte az ezerszámra felhalmozott képzőművészeti anyagot, behívták egy kisebb terembe, ahol csak öt festő munkái voltak láthatók, mely munkákat mint legjobbakat választottak ki. Kiderült, hogy mind az öt alkotó a festés mellett muzsikált is. A zene áldásos hatása Berci (így nevezték barátai) képein is érezhető. Györkös Mányi Albert önerőből emelkedett irigylésre méltó magasságokba a választott pályán. Megszállottságig menő elhivatottságot érzett a festészet szentsége iránt. Egy mániákus szenvedélyével festette Tordaszentlászlót és környékét, gyermekkorának színhelyeit. A Kalotaszeg-kömyékiek lassan az idők ködébe vesző életvitelének jellegzetes mozzanatait örökítette meg helyenként a szürreális világára emlékeztető különös atmoszférájú képein. Györkös Mányi Albert a gyermekkori emlékek naiv ábrázolójaként kezdte, és helyenként Chagall-lal rokon vonásokat mutató expresszív hatású jelentős festőként fejezte be művészi pályafutását. Tanult ember volt, kiváló értelmiségi. Ezért hát máshogyan szemlélte és másmilyennek ítélte meg a világot, mint a klasszikus értelemben vett naiv festők. Első képein még a konkrét egyedi dominanciája észlelhető, későbbi munkáin viszont jól látni a mindent átértékelő belső metamorfózist: festészetének témaköre bővül, színvilága gazdagodik, mondanivalója mélyül, egyetemesül. Több mint érdekes, festészetének lényegéhez tartozik, hogy ami bekerül a képek mezejébe - lett légyen szó zsúpfedeles apró házakról, monumentális vagy kisebb templomokról, portrékról vagy egész alakos figurákról - majd minden gótikusán megnyújtott. Még a kolozsvári Fő téri templom előtt álló tömbszerű női kórus is alárendelődik ennek a törvénynek. Amíg a kórusok vagy az összefogódzkodva táncoló lányok tömbszerűsége a hagyományőrző közösségek kohéziós erejét, kikezdhetetlenségét sugallja, addig a gótikusán megnyújtott szerkesztésmód minden bizonnyal egy tisztultabb világba való elvágyódás vizuális érzékeltetésére szolgál, az adott és a kellő, a valóságos és az eszményi dinamikus-dialektikus egységére utal. Ugyanezt az ideát, művészi törekvést, ha nem éppen ars poeticát juttatják kifejezésre a tájba komponált stilizált fák is. Minden létező egyazon irányba hangolt, a képmező valamennyi „lakója” felfelé törekszik, minthogyha egy láthatatlan irdatlan erő vonzaná ellenállhatatlanul őket egy emberibb, méltányosabb közösségi élet felé. Györkös Mányi Albert munkáin a rajznak alárendelt szerepe van. A figurák megrajzolásában a szerző a részletektől szándékosan eltekint, a kontúrok elmosódottak, mindenhol nyugalom, béke honol, egy morálisan feddhetetlen közösségi létállapot felé terelve a befogadó fantáziáját. A rajznál hasonlíthatatlanul fontosabb szerepet szánt viszont a színeknek. Majdnem azt mondtam: a színnek. Hisz csupán néhányat használ. És mind között a fehér az uralkodó. Olyan fehéret, mint őnála, még nem lát(hat)tunk senkinél. Ahogy van tiziánvörös, ugyanúgy beszélhetnénk - mutatis mutandis - Györkös Mányi-féle fehérről. Ami, persze, sohasem tiszta fehér: a behavazott táj inkább kékesfehéren vibrál. A fehérnek ez a hol alig kivehető, hol jól látható keveredése a kékkel, illetve áttűnése a hideg kékbe térszerűvé mélyíti a síkot, sajátos hangulatot kölcsönözve a képeknek. A színek mesteri használatával a művész mintegy kiemel bennünket a fizikailag és morálisan elidegenedett mindennapokból és átvezet egy tisztultabb univerzumba. Ahol közvetlenebbek és őszintébbek az emberi kapcsolatok, természetesebb az élet. Györkös Mányi Albert kései Rousseauként kiáltja felénk: „Kóros önzésetekkel a vesztetekbe rohantok! Térjetek vissza a természet(es)hez!” Eleinte azt hihetnénk, puszta véletlen, hogy itt is, amott is felragyog vagy átködlik a nap és a hold az ábrázolt világ dolgai fölött, között. De csakhamar észrevesszük, ez korántsem véletlen. Györkös egy belső hangnak engedelmeskedve ábrázolja majd mindegyik munkáján a két nagy égitestet és a Megfeszítettet. Ezek a „kellékek”,, járulékok” ugyanis tovább fokozzák a képek amúgy is hangsúlyos spiritualitását, amit a gótikus szerkesztés eleve meghatározott. Spirituálist mondok és nem szakrálist. Mert nincs szó itt másról, mint arról az alkotói hitről, hogy az egyensúlyából kibillentett világ épp az általa ajánlott módon, vagyis az emberiest is magában foglaló természet(es)hez való visszatérés révén találhat vissza elvesztett valamikori önmagához. Extra naturam non est vita! Szervesen illeszkedik ebbe a világszemléletbe Györkös nagyszerű Kalevala sorozata. No és persze a csodálatos virágcsendéletek. Amelyek kiemelkedően magas művésziségükkel valósággal lenyűgözik a nézőt. Ha semmi mást nem festett volna, mint virágcsendélet remekeit, Györkös Mányi Albert nevét már ezért is megőrizte volna a hálás utókor.
