Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2003-01-01 / 1-2. szám

10. oldal

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

2003. január-február

A NATO és a magyar

valóság

FARKAS ELEMER

A magyar etnikum és Magyarország polgári fejlődése III.

Ilyen viszonyok között természetesen el kellett veszniük azoknak az illúzióknak, amelyek a polgári-liberális fejlődéshez kapcsolódtak a dualizmus időszakában és szükségszerűen kerültek előtérbe a másfajta útkeresési törekvések - a magyar harmadik út gondolata. A harmadik út eszméje minden bizonnyal feloldhatta volna a magyar kulturális hagyomány és a polgári fejlődés reménytelen konfliktusát, és megteremthette volna egy ránk szabott jövő kimunkálásának lehetőségét, a háború, majd a német és a szovjet megszállás körülményei azonban megsemmisítették ennek még az elvi lehetőségét is. A rendszerváltás küszöbére olyan lelkiszellemi-kulturális állapotban érkeztünk el, amelyben a magyar kulturális identitás romokban hevert, a polgárosodás lelki-szellemi folyamata a kommunista tudatformálás következtében régen megszakadt, a magyar harmadik út kimunkálása pedig kis létszámú szellemi műhelyek rögeszméjeként élt csak tovább, de a globalizációs média és tudatformálás elsöprő erejével szemben szinte hatástalannak bizonyult, és ma is csak a szellemi perifériákon lézeng. Magyarország népe ma a szellemi-kulturális nihil állapotában van, és ez súlyosabban veszélyezteti jövőjét, magyarként való fennmaradását minden ellene ható anyagi erőnél.

A tragikus történelmi események és a rendkívüli körülmények következtében az 1919-től napjainkig terjedő időszakban a magyarság és a polgári átalakulás viszonya annyira zavarossá, oly mértékben értelmezhetetlenné vált, hogy ebben az időszakban még az inkompatibilátásra utaló negatív megállapítások megtételére sincs megalapozott lehetőségünk. Az ország szekere olyan kényszerű útvonalakon haladt, amelyek még csak összefüggésbe sem voltak hozhatók semmilyen természetes társadalmi fejlődéssel, de még annak az ellentétjével sem. Ha az országot értelmes és reális fejlődési pályára akarjuk állítani, legalább a magyar harmadik út eszmei csírázásáig vissza kell mennünk, és mindent, ami azóta történt, értelmetlen és gyilkos módon gonosz vargabetűként ki kell iktatnunk történelemtudatunkból.

Az 1989-90-es rendszerváltás legszélesebb körben elfogadott domináns eszméje az volt, hogy megszabadulva a szovjet megszállástól és az annak védőszárnyai alatt regnáló bolsevista diktatúrától Magyarországot a polgári fejlődés, a demokratikus kapitalizmus útjára állítjuk. Mindezt a százötven évvel korábbihoz hasonló naiv jóhiszeműséggel kísérte egy olyan ambíció, hogy regeneráljuk nemzeti kultúránkat és feléledt magyar tudattal, hagyományainkra, értékeinkre büszke, öntudatos népként kopogtatunk Európa kapuján. Nem vettük észre, hogy a világ időközben új útra lépett, és a félelmetesen előretörő globalizációs világhatalom Nyugaton is elsöpri a liberális-polgári eszméket, felszámolja a szabályozott szabadpiaci alapon működő kapitalista gazdaságot, megszállja a kultúrát, propagandaeszközzé silányítja az írott és az elektronikus médiumokat és apokaliptikus hatalmi viszonyokat teremt: „Azt is teszi mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal, hogy az ő jobbkezökre vagy a homlokukra bélyeget tegyenek; és hogy senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak a kin a fenevad bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma.” (János Jelenésekről, 13. 16- 17). Nem láttuk, hogy már a polgári-liberalizmus is a múlté és olyan szekér után futunk, amelyik maga is a szakadék felé rohan. Nem is beszélve korábbi keserves tapasztalatainkról, amelyek egyrészt a magyar kulturális hagyomány és nemzettudat elvi összeférhetetlenségét mutatták már a klasszikus polgári liberális eszmékkel is, valamint orrbavágó módon oktattak ki minket a polgári-liberális-kapitalizálódás országot, nemzetet vesztő hatásáról, a polgári átalakulás Trianonba torkolló csődjéről. 1990 után ilyen módon a főleg kívülről táplált, rögeszmés liberális gondolkodás és a tapasztalatok leszűrésére való képtelenség jámbor jóhiszeműségünkkel párosulva belevitte az országot a globalizáció utcájába, ami ma már teljesen nyilvánvaló módon a magyarrá programozódott és tanult, a magyar érdekek iránt elkötelezett nyelvi-kulturális közösség végső szellemi és fizikai pusztulásával fenyeget. Ma már ott tartunk, hogy a magyarság összefüggő egységként nem is létezik, csupán családok, családi közösségek, a Kárpát-medence elszigetelt területein élő, egymással csak lazán kapcsolatot tartó faluközösségek, népcsoportok, egyházi közösségek alakjában lelhető fel, amelyek a

kulturális génbank feladatának talán még megfelelnek, de egységes nemzetet már semmiképpen nem képesek alkotni. Ezzel az alaphelyzettel szembenézve kell döntéseket hoznunk teendőinkről, terveinkről.

Összefoglalva tehát, az eddig elmondottakból kitűnik, hogy a magyar etnikum számára a polgári-liberális gondolkodással, társadalomelmélettel és gazdasági filozófiával, valamint az ilyen elvek alapján ható nemzetközi erőkkel való találkozás katasztrofális eredményt hozott: elvesztettük országunk kétharmadát, a megmaradt csonka országban a magyar kézen lévő tulajdon aránya minimálisra zsugorodott, nyelvünk, kultúránk romokban hever, nemzettudatunk teljesen elbizonytalanodott, inkább csak külsőségekben és alkalmilag nyilvánul meg, értékrendünk, életérzésünk, erkölcseink csak diszkrét csoportocskákban élnek tovább, lélekszámúnk veszedelmesen fogy. Ebben a helyzetben vagy feltartjuk a kezünket és feladjuk a reménytelennek tűnő küzdelmet megmaradásunkért, vagy összefogva, okosan, ezeregyszáz év tanulságait leszűrve belefogunk egy új honfoglalásba. Az első esetben nincsenek teendőink, ezért csak a második lehetőséggel foglalkozunk.

Bár a jelenlegi helyzet hosszú folyamat következménye, amit az eddigiekben megkíséreltünk - még ha leegyszerűsített formában is elemezni és világosan értelmezni, a jövőre vonatkozó tervek és cselekvési programok kidolgozása során az itt és most aktualitásait kell alapul venni. De melyek ezek az aktualitások?

A kérdés azért nehéz, mert a rendszerváltás óta eltelt mintegy tucatnyi év eseménytörténeti leírása egyetlen kérdésre sem ad választ. A lényeges, sorsdöntő események ugyanis a színfalak mögött folytak, és ha tömören akarjuk jellemezni ezt az időszakot, nem mondhatunk mást róla, mint hogy ez áruitatásunk története. Ha ebből bármit is meg akarunk érteni, úgy kell végigmenni az eseményeken, hogy azok fonákját nézzük, nem a felszínüket.

1987-88-ban, mint mondtuk, a polgári demokratikus kapitalista rendszert akartuk összhangba hozni a magyar érdekekkel és a nemzeti függetlenséggel, fogalmunk sem volt róla, hogy a klasszikus polgári-liberális eszmék, az ezek alapján kialakított társadalmi rendszerek és piacgazdaságok már maguk is hanyatlóban vannak, és hangoztatásuk, politikai célként való megjelölésük csupán álságos csapda, a dinamikusan előre törő globalizáció álcázására szolgáló propaganda. A civilizált világban, ahol a polgári fejlődés évszázadnyi idővel előzte meg a kelet-európai térségeket és ezért kialakult társadalmi és gazdasági struktúrák állnak szemben a globalizációs folyamattal, jobb eséllyel lehet felvenni a küzdelmet ellene, bár ennek kimenetele már ezekben az országokban is eldőlni látszik. A bolsevizmus alól felszabadult országokban viszont, ahol az élet minden területe természetes módon csak képlékeny, kiforratlan szabályok szerint és teljesen bizonytalan emberi-kulturális háttérrel kísérelhette meg a kibontakozást, esélyt sem adtak a nemzeti és polgári-liberális eszmék széleskörű elterjedésének, valamint a nemzeti érdekek és a klasszikus liberális szabadpiac alapján működő gazdaság kiépülésének, hanem ezeket az országokat egyetlen rohammal bevitték a globalizáció utcájába. Mindezzel szemben, ha megkésve is, a nemzeti-konzervatív erők fejtettek ki némi bizonytalan ellenállást, a polgári-liberális irányzatok viszont engedelmesen belesimultak a globalizációs fősodorba. Sokunk meglepetésére a globalizációs hatalom kitűnő szövetségesre lelt a korábbi kommunista vezetőkben, és a volt szocialista országokban általában belőlük lettek a legmegbízhatóbb hűbéresek, mintegy ezzel is dokumentálva, hogy a baloldali diktatúrák szellemisége és a globalizáció egy tőről fakadnak.

Magyarországon 1988-89-ben komoly esély volt arra, hogy a harmincas évek népi mozgalmának szellemi gyökereibe kapaszkodva a globalizációval szemben ellenállóképes nemzeti erők kerülnek hatalomra és az ország az önálló fejlődés útjára léphet. Ezt a számára fenyegető lehetőséget a visszaszoruló kommunista erőkkel szövetséget kötő globalizációs hatalom azzal a technikával hárította el, hogy a nemzeti pártokra, elsősorban a Magyar Demokrata Fórumra ráküldte a maga „nemzeti liberalizmust” hangoztató és a kapitalista átalakulást minden feltétel nélkül sürgető ügynökeit, akik aztán belülről térítették le ezeket a pártokat a nemzeti érdekű politizálás útjáról.

(folytatjuk)

A Magyar Honvédség jogelődjétől megörökölt 25-35 éves elavult, zömében szovjet és a 70-es évek elején hadrendben állított magyar technikai eszközök a hadrafoghatóság végső határához értek. A 90-es évek elenyésző fejlesztése, a néhány új eszköz hadrendbe állítása, amely ma már csak jó indulattal nevezhető korszerűnek, semmit nem változtat a lehangoló összképen.

A Nyugat által ránk kényszerített egyenlőtlen fegyverkezési verseny, a csúcstechnika és csúcstechnológia hiánya, a világgazdasági válság oda vezetett a politikai hatalom a hadsereg fejlesztési költségeit is a minimálisra csökkentette. Ennélfogva új eszközök hadrendbe állítására rendkívül korlátozott lehetőségek voltak.

A rendszerváltás után az újjáalakult politikai erőknek a haderővel szembeni bizalmatlansága, a tömény hozzá-nem-értés a háttérbe szorította és a választási propaganda eszközévé degradálta az ország fegyveres védelmét.

A haderőreform, a korszerűsítés, az átalakítás mind, mind üres szólam maradt, a honvédségnek nyújtott költségvetési támogatás a háttérbe szorította és az évtizedek óta változatlan maradt. Sőt, előírták egy improduktív szervezetnek, azt hogy rentábilissá tegye gazdákodását, magyarul: ne csak a költségvetési hiányt pótolja saját bevételi forrásokból, hanem legyen nyereséges is. Ez már több mint dilettantizmus.

Magyarországon a védelmi kiadásoknak nemzeti össztermék 1,2 %-át kitevő aránya messze az európai átlag alatt maradt.

Ezt a veszélyes hazárdjátékot még a kétséges kimenetelű balkáni helyzet sem tudta megváltoztatni. Máig érthetetlen miben bízott a politikai, katonai vezetés az esztelen létszámcsökkentéssel, és a nélkülözhetetlen hadrendi elemek megszüntetése mellett kiképzési időnek a hadrafoghatóságot veszélyeztető csökkentésével. Az erős helyőrségek felszámolásával módszeresen gyengítették az ország védelmét. Önmaguk becsapásával azt remélték, hogy a „Partnerség a békéért,” s a majdani NATO-tagság megoldja a dolgot.

Azt hitték, nagy ostobán, hogy a Nyugat nem látja a helyzetünket. Többet tudtak a honvédség helyzetéről, a katonák közhangulatáról, mint némelyik honvédelmi miniszter. Mint a rajtakapott gyermek, úgy lepődött meg az öntelt vezetés Brüsszel vádpontjain.

Pedig nem kellene mást tenni, mint az országgyűlési jegyzőkönyveket visszalapozni. Választási propaganda fogásként a költségvetési támogatás növelésében kiemelt szerepet kapott az egészségügy, a családtámogatás, a foglalkoztatás, a közút, a vasút, az oktatás, majd a közbiztonság, és még sok más terület. A honvédség az elmúlt 12 évben a legmostohábban kezelt szervezetek közé tartozott.

A véderő akkor került napirendre, - az országgyűlési botrányokat leszámítva -, ha jött egy öbölháború, vagy az USA-nak kellettek a magyarországi katonai bázisok a balkáni beavatkozáshoz.

Végül Amerika egyszerűsített: a régi jól bevált módszert alkalmazta: vegyük fel Magyarországot a NATO-ba, máris legitimáljuk a katonai jelenlétünket, „miénk” Taszár, Szolnok, és még sok más objektum is. Továbbá, ha már szervezeten belül vannak, úgyis azt kell megvenniük, amit mi mondunk. Vagy NATO kompatibilisek lesznek, vagy a „szégyenpadra ültetjük” őket a haderő reform és a korszerűsítés késése miatt.

Történelmi tény az is, hogy a nagyhatalmak taszították Magyarországot a szovjet befolyási övezetbe, ők húzták fel a vasfüggönyt, nekik kellett a politikai, katonai és gazdasági versengéshez a kétpólusú világrendszer.

Aztán, a Szovjetunió széthullása után ez a kétpólusú világrendszer hirtelen egypólusúvá vált.

Megszűnt a régi ellenségkép, a megújult Oroszország is csatlakozott a Partnerség a békéért politikai tömörüléshez. Kína visszafogta imperializmus-ellenes politikáját, az ázsiai „kis tigrisek” a maguk belső problémáival, a gazdasági válság leküzdésével vannak elfoglalva.

Az amerikai politikai vezetés egyelőre nem tud mit kezdeni a reageni csillagháborús tervekkel, a szinte mérhetetlen nagyságú belső államadósságával.

Új ellenséget keres az erős amerika-kép megőrzéséhez.

Az öbölháború befejezése után beavatkozik a balkáni konfliktusba, minden térségben, mindenütt „lecsap” ahol csak sérülni látszik az USA gazdasági érdekei. Mindezek folytán iszonyatos gyűlölet halmozódott fel iránta, különösen az iszlám és arab országokban.

Különösen azóta, hogy Bush meghirdette az új doktrínáját, miszerint „... el kell pusztítani Amerika ellenségét...”, s annak kilétét természetesen ő fogja megállapítani. A régi ellenségek ma

már barátok: Oroszország, Kína, Pakisztán de még Korea sem lehet a gonosz, mert nekik van atomfegyverük, és vissza is lőhetnek.

Tehát továbbra is az egyik fő ellenség Szaddam Húszéin, akit az öbölháború végén „futni” hagytak ugyan, azzal, hogy inkább a térség csendőrszerepét betöltő Irak, mint egy dacszövetséggel létrejövő új iszlám közösség, amely egy időre elzárhatná az olajcsapokat. Az embargó pedig arra kellett, hogy a háborút támogató olajtermelő arabok üzleti elégtételt nyerjenek Irakkal szemben.

Évtizedek óta készültek az iszlám szélsőségesek az USA megbüntetésére, s a megtorló akcióknak több nagykövetség, katonai szálláskörlet, hadihajó esett áldozatul.

2001. szeptember 11. rádöbbentette Amerikát, hogy területi sérthetetlenségének mítosza szertefoszlott; a Pentagont ért közvetlen támadás a katonai vezetés önteltségének egyenes következménye volt.

Bush népszerűségi mutatójának zuhanását meg kellett állítani. Az új ellenség tehát a terrorizmus, s annak megszemélyesítője Osama Bin Laden.

Az elnöki adminisztráció hatalmas propagandagépezete azonnal új hadjáratot hirdet, az iszonyú középkori állapotokban sínylődő afgán nép országa ellen vonul a világhatalmak műholdról irányított, lézervezérlésű szuper ármádiája. Igen, ott van az Alkaida, el kell pusztítani, s ott van a Föld érintetlen hatalmas olajtartaléka, meg kell szerezni.

S ha már itt járunk a közelbenverjük meg gyorsan Szaddam Husszeint is.

Amerika hatalmas kardcsörtetéssel, milliós szuper ármádiával miden áron le akarja rohanni Irakot, mert szerinte Szaddam Húszéin felein minden terrorizmusért a világban.

Közben váltig csodálkozik, hogy a világ civilizáltabb fele nem sok megértést tanúsít elképzelése iránt, és meggyőződéssel ellenzi a világégés veszélyét is magában hordozó háborút. Kész szerencse - nyugtatgatja magát alighanem -, hogy új szövetségese, Magyarország búzgómócsing módjára felsorakozott melléje.

Medgyessyék ugyanis már ott tartanak, hogy nemcsak a bázisainkat ajánlják fel az iraki háborúhoz, hanem a volt szovjet rakétabázisok helyére az USA csillagháborús rendszeréhez a kozmikus felderítő és elhárító rendszer telepítését is, ne hogy ebben is megelőzzenek mások bennünket. Az sem zavarja őket, hogy ezzel a felajánlással a további terrortámadások célországává léptette elő Magyarországot.

Elitkatonákat küldünk Afganisztánba idegen parancsnokiás alatt, bázist biztosítunk az iraki háborúhoz, „kiszolgáló személyzettel”,mi jöhet még ezután?

Haderőreformról és profi hadseregről beszélünk, s közben 12 éven át hagyták vegetálni, sorvadni a honvédséget.

Nem gondolják az ország védelméért és biztonságáért felelős urak, hogy előbb talán eleget kellene tenniük alkotmányos kötelezettségüknek, és biztosítstaniuk az ország fegyveres védelmének zavartalan működési feltételeit. S e feltételek megléte mellett külön költségvetési tételből fedezni a NATO-kötelezettségek ellátását?

Biztosítsák a Honvédség törvényben előírt teljes pártsemlegességét, ennek jegyében erősítsék meg beosztásukban a nagy tapasztalatú, összfegyvernemi parancsnokokat! A civil kontroll az Országgyűlés feladata, nem pedig a Honvédelmi Minisztérium katonailag abszolút képzetlen, párthűség alapján kiválasztott, megélhetési civil tisztségviselők gyülekezetéé. Eszünkben sincs katonatiszteket delegálni a Mezőgazdasági Minisztériumban, de azt elváljuk, hogy a Honvédelmi Minisztériumban dolgozók tegyenek eleget az alapvető szakmai követelményeknek. A katonailag képzetlen honvédelmi miniszter, ne fegyverrendszerekről, hanem a kormány védelmi politikájáról és annak nemzetközi, és szövetségesi összefüggéseiről, a magyar érdekek védelméről beszéljen! A hon védelmét érintő döntések előkészítésekor pedig a szakmai vezérkar és ne a párthovatartozásos alapon létrehozott tanácsadó testület véleménye legyen a mérvadó!.

És ne küldjék nagykövetnek a vezérkari főnököket, mert vétkes könnyelműség hiúsági kérdések miatt vezérezredeseket leváltani. Ez a személyzeti politika a hivatásos állomány elbizonytalanodásához vezet, ami súlyos morális válságot idéz elő a Magyar Honvédségben. A Magyar Honvédség az ország függetlenségének és szuverenitásának a letéteményese, így hadrafoghatóságának és morális állapotának gyengítésére egyetlen egy politikusnak sincs választói felhatalmazása.

Erdős László nyá. honvéd ezredes