Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2003-01-01 / 1-2. szám
2003. január-február Dobos Károly a magyar reformátusok első utazó szervező ifjúsági titkára, a Magyarországi Lepramisszió vezetője igazi szolgáló ember: százévesen is tevékeny. A lepramisszióban kifejtett több évtizedes munkásságáért nemrég a Szent László lovagrend aranyplakettjével tüntették ki, s nemrég a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (polgári tagozat) kitüntetést vehette át Mádl Ferenc köztársasági elnöktől:- Ötéves voltam, amikor édesapám magával vitt egy országjáró körútra. Erdélyben Brassóig, Felvidéken Iglóig mentünk fel, délen Fiume, a „magyar tengerpart” volt utazásunk alsó határa. Nagy-Magyarországról való szép emlékeimet mai napig őrzöm. Hogy is gondolhattam volna, hogy egyszer ilyen körbenyesegetett kis ország leszünk? Tizenkét éves, amikor kitör az első világháború. Ott volt az Országház téren, amikor 1918. november 16-án kikiáltották a „köztársaságot”. Látta Károlyi Mihályt. Kun Béláék kommunista diktatúrájáról véres emlékei maradtak.- Lakásunk lehúzott redőnyű ablakából néztük, hogy masíroz a Laktanya körúton a vörös csapat. Szolnokon hosszabb ideig állt a front. Egy páncélvonat jött le Pestről „rendet teremteni”, mert a Tisza túlsó oldaláról átjöttek a „fehérek”. A csapatot leverték, és akiket elfogtak a kivégző osztag tagjai, Szamuely Tibor vezetésével, a temető árkában sorra kivégezték. Magam is láttam a kivégzetteket. Az apát, nyolc gyermekére való tekintettel nem vitték el katonának, de mint a szolnoki MÁV Gépgyár művezetőjét többedmagával, beszervezték „vörös őrnek” (afféle rendfenntartónak). Amikor három hónap múlva véget ért a kommunista rémuralom, az antantcsapatokkal érkező románok azzal az indokkal internálták, hogy „vörös érzelmű” volt. Később kiengedték, de „B” listára tették, így a családfő nem folytathatta gyári foglalkozását.- Gazdatiszt szerettem volna lenni, de visszautasították a kérvényemet, mert a debreceni mezőgazdasági főiskolára csak földbirtokosok gyermekeit vették fel. így aztán a pesti református teológiára jelentkeztem, ahol nagyon elcsodákoztak, hogy jeles érettségivel papi pályára készülök. Akkoriban az volt a szokás, hogy akit nem vettek fel sehova, elment papnak. Mindegyik egyházközségnek volt birtoka, a pap gazdálkodhatott is, ami jó megélhetést biztosított. Az évek múltak, az élet ment a maga útján. A szegény, de jó eszű diákra egyszercsak rámosolyogott a szerencse. Gimnazistaként egyik tanára magánórákat adott angol nyelvből azoknak a diákoknak, akik meg tudták fizetni az óradíjat. Neki erre módja nem volt, ámde jómódú padtársának, aki elsőnek jelentkezett a nyelvleckére, szüksége volt egy beszélgető partnerre, amire őt kérte fel, ő pedig ráállt, így vele ingyen tanulhatta a nyelvet. Ez később kaput nyitott előtte a nagyvilágra. Sokszor elképesztő dolgokat produkál az élet. Gondolnánk-e, hogy az egykori gimnazista angol nyelvtanára egy szibériai hadifogoly-táborban tanult meg angolul? Történt ugyanis, hogy az amerikai Yung Man Christian Assotiation (Keresztyén Ifjúsági Egyesület - KIÉ) kiküldött egy misszionáriust a hadifoglyok közé, hogy lelket verjen beléjük. Davison úr egyszercsak a kelet-ázsiai Nikos Uzuriban 3000 magyar hadifogoly között találta magát. Felrázta őket a letargiából és megszervezte a tábori életet, angol nyelvre tanította az érdeklődőket. A Aki egyidős a XX. századdal Dobos Károly viszontagságos életútja Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident volt hadifogoly magyar tanár itthon privát angol órák díjából biztosított jobb megélhetést magának és családjának.- Két évvel azután, hogy felkerültem a budapesti teológiára egy hozzánk látogató amerikai teológia tanár bejelentette, kivinne ösztöndíjjal két olyan hallgatót, akik egy kicsit már tudnak angolul. Töltéssi Zoltán kollégám jól ismerte a nyelvet, mert egy évet már Skóciában töltött. Rajta kívül én voltam az egyetlen diák a teológián, aki beszélt angolul. így aztán ketten vágtunk neki az Új Világnak 1923-ban. Közben huszonegyben Siófokon megalakult a Soli Deo Gloria szövetség, amelynek Károly bácsi is tagja lett.- Harcot indítottunk teológus társaink között azért, hogy visszaszorítsuk az italozást és a paráználkodást a papság körében. Abban az időben számos magyar író írt erről a kérdésről. Legkifejezőbben Szabó Dezső az Elsodort faluban. Az írók munkáikkal fel akarták hívni a közfigyelmet arra, hogy ez így nem mehet tovább. Sötét jövő elé nézünk, ha ilyen vezetői lesznek a magyar falvaknak. Itthon nagyon nehéz körülmények között éltünk. Magam is papír ruhában mentem fel a teológiára. Ami viselhető volt ugyan, de nagyon kellett vigyázni, nehogy megázzunk, mert lemállott rólunk. Megérkezve Amerikába, kollégámmal elhatároztuk, hogy ami pénzt keresni fogunk, annak tizedét félretesszük keresztyén és emberbaráti célokra. Négy évet töltöttem kint. Kettőt Daytonban, a református teológián. Egyet posztgraduális képzésen a Western Seminaryban, egy másikat meg az United Presbiterian Seminaryban Pittsburgban. Közben két évig bányász gyülekezetek lelkésze voltam Pittsburg mellett, kivándorolt magyar bányászok között. Nagy szükség volt akkor ott vigasztaló szavakra, hisz erősen kopott az anyanyelv, apadt a magyar: „... A gyereknek Toldit olvasod és azt feleli: oké. A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: 'A halál gyötrelmei körülvettek engemet!'... Az ohioi bányában megbicsaklik kezed. A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet...” (Márai Sándor: Halotti beszéd) Két év teológiai tanulmányok után és ugyanannyi gyülekezeti szolgálat elteltével az ifjú lelkész levelet kap volt kollégájától itthonról, aki hazahívja, hogy bekapcsolja a Magyar Református Egyház keretében folyó ifjúsági munkába.- Nagy dilemma elé kerültem, mert épp akkor meg akartak hívni a clevelandi gyülekezetbe lelkésznek. Elgondoltam, hogy ha „minister” leszek (ott a papot minister-nek hívják), nekem is lesz autóm. (Akkoriban Magyarországon még csak a miniszterek jártak autóval.) Ezzel szemben itt volt a levél: „Gyere haza!” Menjek haza egy szegény országba? Ahol még fizetés sincs? - vívódtam. - Ott van viszont az egész ország ifjúsága - replikázott bennem az önzéssel a lelkiismeret. - Evangelizáni kellene a bicskás legényeket. Nem múlt el mulatság a faluban anélkül, hogy valamelyik legényt össze ne szurkálták volna a vetélytársak. Erre jöjjek én haza? Ám Isten megvilágosította előttem, hogy a két lehetőség közül a nehezebbik az ő akarata szerint való. Hazajöttem, és elkezdtem az ifjúsági munkát. Első utam itthon Fülöpszállásra vezetett, ahol arról szólottám az asszonyoknak, hogy mit akarunk mi a legényekkel. A lelkésztől engedélyt kértem, hogy perselyezzek. Itt nem szoktak perselyezni, nincs semmi értelme, mondta. Én csak kihirdettem a perselyezést, hát valóban kevés gyűlt össze. Mondtam az asszonyoknak, tudom, hogy nem készültek erre, de aki felelősséget érez a fiaiért, hogy azokból milyen legény válik és mi lesz a sorsa, az másnap a lelkészi hivatalban leadhatja adományát. Csoda történt: másnap az asszonyok egymásnak adták a kilincset... Később szerveztek számomra egy körutat Hollandiában, ahol felvázoltam a hazai helyzetet. Elmondtam, hogy mi csak most kezdjük ezt a munkát, még sehogy se állunk, pénzünk sincs. Adakozásaikból annyi pénz gyűlt össze, hogy 1928- tól 1934-ig abból fedezték a fizetésemet. Tíz évig végeztem ezt a munkát az ifjúság között. 1938. január elsejével Dobos tiszteletest meghívták a Budapest Fasori gyülekezetbe Szabó Imre esperes mellé másodlelkésznek. Nemsokára kitört a második világháború. Mint Isten szolgája, nem maradhatott tétlen. Szabadságukat és életüket kockáztatva feleségével, üldözött zsidókat és keresztyéneket mentettek. Az oroszok még nem érték el Budapestet, amikor, túljárva az eszükön, a nyilasok karmaiból menekítették ki a kórházban fekvő Veres Péter népi írót, akit felépüléséig Bajza utcai lakásukon bújtattak.- Már folytak a deportálások, amikor az éjszaka leple alatt bekopogtatott fasori lelkészi lakásunkba egy édesanya 15 éves fiával. Reszketve jött és arra kért, engedjem meg, hogy az éjszakát ott töltsék az egyház tanácstermében. Fiát a nyilasok elvitték, sok más fiatallal a Duna-parton sorba állították és sortüzet adtak le rájuk. Ám fia belevetette magát a Dunába, mielőtt a lövés eldördült volna. Elmerülve, volt annyi levegőtartaléka, hogy a víz sodrása által eltávolodott a helyszíntől, és sikerült kijönnie a vízből. Hazamenni nem mert, félt, hogy a szomszédok közül valaki esetleg feljelenti. Ezért jöttek hozzánk menedéket kérni. Bár az események hektikusan követték egymást, a tiszteletes és munkatársai 1952-ig folytathatták a munkát az ifjúság körében. Ekkor viszont megjelent egy hamis vádaktól hemzsegő újságcikk az egyik lapban, ezzel a felszólítással: meg kell szabadítani a fővárost Dobos Károly tói. A tömeges kitelepítések ideje volt ez. Az esperest már egy éve száműzték Szabolcsba, mert körlevélben hívta fel a gyülekezeteket, támogassák a kitelepítetteket. Dobos Károlyt hasonló váddal illették: támogatja az állam ellenségeit. Felszólították, önként mondjon le a fasori papságról.- Bereczky Albert püspök azt kérdezte tőlem: Most mit akarsz? Levegyük rólad a palástot?-Azt ne tegye! - feleltem mert én kész vagyok akárhová elmenni hirdetni az evangéliumot. Volt Amerikában egy tanárom, aki misszionárius volt Egyiptomban, és olyan lelkesen beszélt a missziói munkáról, hogy úgy gondoltam, felkészülök, és én is kimegyek Egyiptomba. El is kezdtem arabul tanulni, de fél évvel későb a missziói társaságtól azt a választ kaptam, mivel idegen állampolgár vagyok, nem küldhetnek ki. Akkor arra gondoltam, hogy itthon is missziói munkát végeztem én eddig is a fiatalok között, miért ne tehetném ezután is? Ezért kértem a püspököt, helyezzen bárhova, csak ne vegye le a palástot a vállamról. Ki is helyezett a bugaci pusztába, Szánkra, amelyhez szórványként, Móricgát, Kiskunmajsa, Jászszentlászló, Kömpöc, Csólyospálos tartozott. Hetven család, mintegy 600 lélek élt ott széjjelszórva egy 65 km átmérőjű tanyavilágban. Évi háromezer kilométert kellett kerékpároznom tizenkét éven át. Első vizitem egy idős férfinál volt Móricgáton. Előző éjszaka éjféltől sorban álltam, hogy hajnalban, mikor kinyit a pék, megkapjam tíz deka korpás kenyéradagom, amihez 10 deka savanyúcukrot vettem. Amikor benyitottam hozzá, az öreg erősen szabadkozott, hogy mással nem tud megkínálni, csak avval, amije van: kenyér és méz.- Mennyit szabad vágni a kenyérből? - kérdeztem.-Amennyi jól esik! - válaszolta. Kenyér és méz, gondoltam örvendve, abban sok energia van, lesz erőm visszafelé is tekerni... Ez a móricgáti pásztorivadék nép nagyon jólelkű volt, de sehogy se akart bemenni a közös gazdálkodásba.- Tiszteletes úr, nincs egy falat kenyerünk se, mit csináljak? - kérdezte egyikük. - Vétkezem-e, ha lopok a magam learatott gabonájából és a kerékpáromat felfordítva kicsépelem, és a darálómon egy kis lisztet darálok a családnak?- Imre bácsi, ehhez joga van - mondtam.- Akkor azt mondja meg még a tiszteletes úr, hogy ha az összes jószágunkat be kell adnunk, egy kismalacot megtarthatok-e?- Nyugodtan - válaszoltam.- Na, akkor tiszteletes úr, bújjon csak be a disznóólba lesre, és onnan figyelje az utat, nem jön-e a párttitkár, vagy valami kommunista a tanya felé! Magának is adok a húsból... Móricgát pusztán csak nagy ünnepeken szabadott istentiszteletet tartani a volt református iskolában. Négyszer egy évben. Az ünnepek másnapján a gyerekeknek iskolába kellett menniük. De bizony a tanyasi gyerekek nem mentek iskolába sem karácsony, sem húsvét másnapján. Az iskolaépület üresen állt, mégse engedtek istentiszteletet tartani benne. Nagyon el voltunk keseredve. Volt az egyháznak egy kis telke és egy kis harangja. Felbiztattam az embereket, hogy építsünk egy kis vályogimaházat. Hanem végül az Úr jobbról gondoskodott... A földrengés és a dunai árvíz után Amerikából építőanyagot lehetett igényelni. Volt akkoriban a magyar kormányak egy szervezete, amerikai megbízottakkal. Ha kintről valaki dollárral fizetett, olyasmit is megszerezhetett, amit lehetetlen volt megkapni forintért. írtam amerikai lelkész barátaimnak. Megkértem őket, szervezzenek adakozást téglára. Megírtam, hogy visszafizetjük pusztai valutában, azaz tojásban. Az évi hatszáz tojást az egyik szeretetháznak szántuk, az ő adományukként feltüntetve. Hamar összejött a hiányzó összeg a téglához, és 1957-ben fel is avattuk a templomot, tizenkét méteres toronnyal. Nagy szó volt ez akkor, mert imaházat még csak szabadott építeni, de tornyot nem, mert a torony a kommunisták szerint vallási propaganda volt. De úgy látszik, hogy '56 egy kicsit meglágyította a szívüket... Az évek múltak, kezdtem nem bírni a kerékpározást. Kértem a püspököt, helyezzen át egy Pest-közeli kis faluba, ahol nem kell kerékpározni télen-nyáron. Három évig várakoztatott. Nem tudtam mire vélni, miért nem akarnak engem Pest környékére engedni? Egyszer aztán egy zsidó származású fiatal ügyvéd, aki annak idején a tőlem kapott hamis iratokkal menekült meg, levélben (mert néhanap levelet váltottunk) azt 11. oldal kérdezte tőlem, hogy engem mikor rehabilitálnak, hisz már Rajkot is rég rehabilitálták? Mivel én a kérdésre nem tudtam választ adni, felkereste az Állami Egyházügyi Hivatal Személyzeti Osztályának vezetőjét, és mint párttag, számon kérte elvtársától, hogy engem miért nem helyeznek vissza jogaimba? A hivatalnok elővette a kartotékomat, amelyben ez állt: „Szánkon Dobos János, az imperialisták lakája, a Skót Misszió lelkésze van.” (akkor tudtam meg, hogy engem 12 évig Dobos Jánosként tartottak nyilván.) A hivatal vezetője elcsodálkozott, amikor az ügyvéd elmondta neki a valóságot rólam... Ugyanakkor Veres Péter cikkéből (Kortárs - A Bajza utcában történt) is kiderült, hogy én nem vagyok azonos azzal, akit ők az imperialisták lakájának neveznek. így kerültem 1964-ben Pesthidegkútra, ahol 15 évig szolgáltam. 1946-ban az Egyesült Államokban felfedezték a lepra (a Bibliában bélpoklosság) gyógyszerét, a Dapson pirulát. Az ENSZ világszervezete elrendelte, hogy minden év januárjának utolsó vasárnapját nyilvánítsák „lepravasárnapnak”, és felszólította a nemzetek kormányait, fogjanak össze és közös erővel kezdjenek hozzá a mintegy húszmilliós leprás gyógyításához. Magyarországra ez az örömhír a vasfüggöny miatt csak évtizedekkel később jutott el, amikor egy francia lelkész turistaként meglátogatta egykori teológus diáktársát, dr. Makkay Miklós református vallástanárt, kérve őt, legyen a leprások ügyének a gazdája Magyarországon. Vagy ha betegeskedése miatt ő nem tudja vállalni, segítsen találni valakit a baráti körében, aki felkarolná ezt a szolgálatot.- Nagyon megörültem a hímek, hogy a lepra gyógyítható, s kérésükre, hogy vállaljam el ennek a munkának a koordinálását, nem tudtam nemet mondani, bár már betöltöttem a 75. évemet. Miután nyugdíjaztak, elkezdtem látogatni a gyülekezeteket, felekezeti különbség nélkül. Fáslikötő nőtestvéreket toboroztam, adományt gyűjtöttem lepedők vásárlására. Budapest Alagi téri központunkból 15 országba küldünk fáslit, törülközőket, lepedőket a kórházakba, illetve évi négyezer dollárt a misszió világközpontjába. Elsőként egy burmai leprakórház címére küldtük az adományokat. Megköszönve a küldeményt, az igazgató azt írta vissza, bármennyi csomagot elfogadnak, mert annyira szegények, hogy a százágyas kórháznak egyetlen lepedője van, az is a műtőben. A leprás betegek alá száraz pálmaleveleket tesznek, azt cserélik időnként. A válaszlevél után háromszáz lepedőt juttattunk el Burmába. A megmaradt lepedőkből ruhát készítettek a leprás betegek gyermekeinek, akik csak azért nem jártak iskolába, mert nem volt ruhájuk. Az ottani lelkész arról értesített boldogan, hogy uniformist készítettek a gyerekeknek a magyar keresztyének zöld lepedőiből, az lett a karácsonyi ajándékuk... Nagyon öreg vagyok már. Magam is csodálkozom, hogy még itt vagyok. De addig, amíg vagyok, teszem a dolgom, mert abban reménykedem, hogy szolgálatommal példát adhatok másoknak. Annak idején nagyon nagy volt a munkanélküliség, és úgy látom, hogy ez most újra előjött. Elszomorodom, amikor tétlenkedő, drogos, vagy bűnöző fiatalokról hallok. Szeretném odakiáltani nekik: Legalább képeznétek magatokat! Egy keresztyén ifjú lehet fizetett állás nélkül, de munka nélkül soha, hisz annyi a teendő!... Kakucsi László
