Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2003-01-01 / 1-2. szám

2003. január-február Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal Kárpátalján történt... Az igazolvány Kölcsey-emléktáblát avattak Visken, annak emlékére, hogy a Him­nusz szerzője 165 évvel ezelőtt több napot töl­tött a nagyközségben, azaz a község határában lévő Saján gyógyfürdőben, ahol megrendült egészségére keresett és talált balzsamot. Az emléktáblát a helyi magyar tannyelvű Kölcsey Ferenc Középiskola falán helyezték el a Ma­gyar Történelmi Emlékhelyeink Megörökítése program keretében, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége (M.É.K.K.) kezdemé­nyezésére. Az avatóünnepségen jelen volt és szólt a nagyszámú jelenlévőkhöz Somogyi László, a Magyar Köztársaság ungvári kon­zulja, Takács Pál, Visk polgármestere, Forgon László iskolaigazgató. Ünnepi beszédet Dupka György, a M.É.K.K. elnöke tartott. Az avatást követően a helyi iskola tanulói gazdag irodalmi-történelmi műsorral örvendez­tették meg a közönséget. Történelmi „felfedezés” a huszti TEMPLOMBAN A Teleki László Alapítvány két éve restau­rálja a feltehetően XII. században épült huszti református templomot. A felújítási munkálatok során, mint azt megtudtuk Józan Lajos helyi lelkipásztortól, kiváló helytörténésztől, a temp­lom visszanyeri 1860 előtti állapotát: fazsin­delyes tetővel, négy fiatomyos torony tetővel. Az alapítvány munkatársai műemlékvé­delmi feltárást is végeztek az eredetileg kato­likus templomban, melynek során a templom déli falán, a vastag mészréteg alatt jó állapotú freskókra bukkantak, melyek egyedülállóak a maguk nemében - együtt ábrázolják Szent Ist­vánt, Szent Lászlót, valamint Imre herceget. A szentély falát próféták képmásai díszítik, a di­adalív belső falán pedig az öt okos és öt balga szűzről szóló bibliai jelenet látható. A munká­latok befejezését, egyben az ünnepélyes átadást jövő év augusztus 20-ára tervezik. „Hiszek a nemzetben...” olvasható azon a zászlón, melyet a Magyarok Világszövetsége ajándékozott Técső, a Felső- Tisza-vidék „fővárosa” magyarjainak. A zász­lót endhagyó istentisztelet keretein belül László Károly esperes, valamint Ambrus Pál, a Técsői Járási Állami Közigazgatási Hivatal elnökhe­lyettese és Ambrus Borbála, a helyi reformá­tus gimnázium igazgatója vettek át a helyi ma­gyarság nevében. Az adományozólevélben (és oklevélben) többek között ez olvasható: „... Magyarnak maradni kisebbségben, más nemzetbe ékelődve nem könnyű feladat. A té­­csőiek viszont bátran állíthatják, hogy nekik ez sikerült. Bár sokszor meg kellett küzdeniük magyarságukért, helytálltak e nehéz körülmé­nyek közepette is, s megőrizték anyanyelvűket, kultúrájukat, hogy átadják azt gyermekeiknek - a felnövő nemzedéknek.” Valamint: „Átadom Önöknek a magyar nemzet világméretű egységét jelképező zász­lót. Bátorítsa Önöket e zászló birtoklása érté­kes hagyományaik ápolására, a tudás eszköze­inek használatára. Legyen vállalásuk eredmé­nye közösségük és nemzetünk újjászületése. Őrizzék meg e zászlót, és vigyázzanak, hogy folt ne essen rajta!” Az ünnepi istentisztelet és megemlékezés végén a hívek fogadalmat tettek, hogy a zász­lót ereklyeként fogják őrizni Técső másik Kos­­suth-zászlajával egyetemben, amelyre a refor­mátus templom restaurálása közben bukkantak. Técsőn, a valamikori történelmi koronavá­rosban jelenleg 4.200-an vallják magukat ma­gyarnak. A város egyik díszparkjában látható az 1896-ban, a világon hatodikként, felavatott Kossuth-szobor, a templom szomszédságában a Millenniumi Hármasdomb, itt található Hol­­lósy Simon festőművész mellszobra, lakóháza emléktáblával, négy éve nyitotta meg ajtajait a magyar gimnázium, valamint az Antali József nevét viselő kollégium. Kopjafa-avatás Visken Valóságos népünnepély volt Visken, amikor a falunap rendezényeinek keretében emlékoszlo­pot avattak a valamikori öt koronaváros: Visk, Huszt, Técső, Máramarossziget, Hosszúmező emlékére, jelképezvén a közös múltat, az összetartozást, az egymás iránti tiszteletet. A Balázs István viski fafaragó által készí­tett művet, melyet az öt koronaváros címere ékesít az Árpád-kori református templom dísz­kertjében állították fel. A nagyszámú megjelenteket Takács Pál viski polgármester üdvözölte, majd Czébely Lajos tanár, helytörténész nagyívű kirándulást tett az öt koronaváros dicsőséges múltjába azoknak a gondolatoknak a reményében, hogy ezek a városok, a helységek lakosai ismét rá­találnak a szellemi gyarapodás és a gazdasági fejlődés útjára, miközben megtartják nemzeti jellegüket. Köszöntötték az ünneplőket Gutái István, Pask város önkormányzatának képviselője, dr. Záhoránszky Mihály, Máramarossziget alpol­gármestere, Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke. Megáldották az emlékoszlopot Delényi Ist­ván, viski református lelkész, Jaroszláv Apac­­kij görög katolikus atya, Hidász Ferenc római katolikus pap. A lélekemelő esemény után színes program vette kezdetét, melyek során íjászbemutatók, sportvetélkedők, együttesek ének- és táncbe­mutatói szórakoztatták az öt koronaváros nagy­számú közönségét. Márton Áron-emlékérem Kőrösmező MAGYAR KÖZÖSSÉGÉNEK A magyarországi Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma az idén Kőrösmező magyar közös­ségének ítélte oda a díjat, melyet az 1980-ban létrehozott civil egyesület Erdély szentéletű mártír püspöke tiszteletére alapított. A kurató­rium döntését - többek között - eképp indo­kolta: „... a szórványban élő magyar közösség összetartása és a magyar-tannyelvű oktatás új­raindítása érdekében végzett kiemelkedő tevé­kenységért...” Az emlékérmet november 5-én vették át Kő­rösmező küldöttei az Országos Széchenyi Könyvtár Dísztermében. Az elismerésről így nyilatkozott az egyik „érintett”, Birosz János nyugdíjas tanító, a he­lyi magyar szervezet alapítója és elnöke: „Nagyon sokat jelent számunkra a távoli anyaország figyelme és erkölcsi, anyagi támo­gatása. Enélkül az a magyar tannyelvű első osztály sem létezne, mely ismételten felérté­kelte az anyanyelvet, a nemzeti létet és hova­tartozástudatot, s egyfajta újjáélesztő hatással bír a fogyatkozó kőrösmezei magyarság szá­mára.” Kőrösmező (Jaszinya) a Tisza eredeténél, a Tatár-hágó szomszédságában található község. Lakosainak száma 4,5 ezer, ebből kb. 600 ma­gyar eredetű. Az utóbbi tíz évben létrehozták nemzeti szervezetüket, újjáépítették egyházu­kat, van magyar nyelvű mise, vasárnapi isko­lában tanították magyarra a gyerekeket, majd osztályt indítottak, feltárták és rendbehozták a magyar temetőt, emléket állítottak az elhurcol­­taknak. A GENOCÍDIUM ÁLDOZATAIRA EMLÉKEZTEK Kárpátalja-szerte megemlékeztek a sztálini ter­ror, a „málenkij robot” áldozatairól. A régió 107 településén: városokban, községekben, fal­vakban, ahol emlékoszlopok, emléktáblák, kopjafák emlékeztetnek az 1944-ben sztálini lágerekbe hurcolt és elpusztult 16-55 éves ál­dozatokra, gyászmisék, istentiszteletek, koszo­­rúzási megemlékezések voltak. A központi me­gemlékezés Szolyván, a kárpátaljai Gulágon volt, melyen - végre! - együtt vettek részt a magyar civil társadalmi szervezetek és a törté­nelmi egyházak. A gyászünnepély a szolyvai út mentén lévő honfoglalási obeliszknél kez­dődött, ahol Vass István, a szolyvai Magyar Kulturális Szervezet elnöke, valamint Zubánics László történész idézte fel a két évszázada tör­tént eseményeket, majd elhelyezték a megem­lékezés és tisztelet virágait. A Szolyvai Emlékparkban megjelentek szá­zait Tóth Mihály és Dupka György, az emlék­­bizottság társelnökei üdvözölték és röviden is­mertették az ezeddig elvégzett munkálatokat, majd szót kaptak a megemlékezők, Kárpátalja gyászolói nevében: dr. Soós Kálmán, főisko­lai rektor, a KMKSZ elnökségi tagja, Gajdos István parlamenti képviselő, Kincs Gábor, a KMSZF elnöke, Tóth István a HTMH főosz­tályvezető-helyettese, Alexand Gyidovics, a Szolyvai Járási Közigazgatási Hivatal elnöke, Olekszij Korszun, történész, Vaszil Szarkanics, a helyi ruszin szövetség elnöke. Szem nem maradt szárazon, mikor Géczi János (Aknaszlatina) és Kelnik Lajos (Bereg­szász) idézték fel a borzadalmakat. Ezek után lágerversek hangzottak el, majd a történelmi egyházak lelkipásztorai mondtak imákat az el­pusztultak lelki üdvösségéért. Ezután került sor annak a kopjafának a felavatására, amelyet a Szolyvai Emlékparkbizottság azon a helyen ál­lított fel, ahová a közeli benzinkút építésekor előkerült embermaradványokat elhantolták. A több mint két órás megemlékezés záró­akkordjaként az emlékművet elborították a me­gemlékezés és kegyelet koszorúi, virágai. Sz. T. Igyekeztem, de így is hetedikként érkeztem: a magyar szervezet székházának előszobájában - várva soromat - egy idős férfi mellé ültem, akit jól ismertem, a családját is, mert évekig szomszédok voltunk, az unokáival egy iskolá­ban tanultunk. Kölcsönösen üdvözöltük egymást, majd be­szélgetni kezdtünk:- Örülök, hogy láthatom, Laci bácsi. Hogy szolgál az egészsége?- Köszönöm érdeklődésedet, meglennék, csak hát sípol a tüdő, meg nehézkés a járás. Nem volt ez szokványos válasz a szokvá­nyos kérdésre, mert ekkor vettem észre — hi­ányzott az egyik lábfeje. Mintha megértette volna érdeklődő pillan­tásomat.- Meg kellett válni hűséges társamtól - mu­tatott lábára. - Szibériából hoztam haza a nya­valyámat; a lábfagy ást, a Gulágról. Elvoltunk évekig egymással, de cukros lettem, üszkö­­södni kezdett. Az orvosok tanácsolták, hogy amputálni kell, így még lesz remény... Pedig hát a nyolcvanon túl már szűkösen mérik a re­ményt.- Sosem lehet tudni, mindannyian a Min­denható kezében vagyunk...-Ami igaz, az igaz... Te is az igazolványért jöttél?- Persze, nagy dolog ez. - Örültem, hogy ilyen hálás témára terelte a beszélgetést.- Én meg a nevemért jöttem - mondta, jól megnyomván a nevemértet, majd némi szünet után, folytatta. - Úgy jöttem hozzájuk - pil­lantott az iroda ajtaja felé -, mint a jó orvo­sokhoz, akiktől gyógyulást várok.- Nem egészen értem, Laci bácsi.- Elmondom én neked. Tudod, fiam, nekem Bökönyi a becsületes nevem, s mint te is tu­dod, László a keresztnevem. Bökönyi volt min­den felmenő ősöm, azok a gyermekeim, az unokáim. Csak éppen én nem vagyok az.- Az meg hogy lehet? - néztem rá csodál­kozva.- 47-ben, mikor hazavezérelt a Jóisten a Gu­lágról, amiről te is hallottál, hisz a te nagya­pád is megjárta azt a poklot, itthon jelentkez­nem kellett a milícián, ahol kiállították a pa­saportot. Mikor belenéztem, hát nem hittem a szemeimnek: Bekeni volt beírva Bökönyi he­lyett. Mondtam is legott a bárisnyának, aki ki­állította a papírt, hogy én Bökönyi vagyok, és nem Bekeni. Hej, de nem tetszett neki, hogy rászóltam! Azt ripakodta: örüljek, hogy egyál­talán élek, ott kellett volna megdöglenem Szi­bériába, meg hogy a régi világgal elmúlt a ne­vem is és hogy a szláv nyelvben - valami könyvre mutatott az asztalán - nincs ö betű, meg ipszilon sincs. Kis szünetet tartott, miközben fogadtuk az újonnan érkezők köszönéseit, majd folytatta:- Mikor megalakult a kolhoz, hát bevittek engem is. Valami fiatal gyerek volt az írnok, aki a munkanapokat jegyezte. Kérdezte a ne­vemet, mondtam neki a valódit, de sehogy sem tudta kisilabizáni. Szólt, hogy hozzam el a pa­saportomat. Vittem.- Na látja - csattant fel, mikor beleolvasott -, maga nekem ötöl-hatol, mikor ide az van írva, hogy Bekeni. - így is írta be a nevemet. De volt még furább eset is. A kolhoz párt­titkára, ő volt a földön járó atyaisten abban a világban, egy leszerelt orosz katonatiszt volt. Az még a Bekenit se tudta megjegyezni, hát nagyritkán, ha szóba kerültem azt mondta, hogy Masztilov, mert hát oroszul az kenést, be­­kenést jelent. Evek múltán, mikor cserélték a személyi­ket, már meg se kérdeztem, csak átírták a ré­giből a nevemet. Egyszóval: Bekeni lettem és maradtam. Bekeni, Elkeni, Lekeni. - ironizált keserűen Laci bácsi. - Ami igaz, az igaz: nem is volt nekem gondom a nevem miatt a ható­ságokkal, csak fájt, hogy így meglopták. Mély lélegzeteket vett, mint aki pótolja tü­deje éhségét, majd folytatta.- Jut is eszembe, egyszer mégiscsak volt. A nyolcvanas években meghívót kaptam a test­véremtől, akit sorsa Debrecenbe vezérelt, hogy látogatnám meg. Milliónyi papírt kellett besze­reznem, de mire a végére jártam, nem fogad­ták be tőlem azokat.- Mit hazudozik itt össze-vissza - mordult rám a milicista tiszt. - Azt állítja, hogy a meg­hívó testvére, vérrokona, holott maga Bekeni, az meg Bökönyi. Többet nem is próbálkoztam. Próbáltam aztán belenyugodni, hogy nekem már Bekeniként kell leélni a maradék életem. Összerándultak arcának pókháló ráncai.- De hát lett ennek folytatása is. Mikor az ukránok lettek a gazdák, újra csak cserélni kel­lett a pasaportot. Abba meg azt írták: Bikini, mert hát az orosz e betű átment i-be. Elvették a fiatalságomat, vagyonomat, egészségemet, tönkretették a családomat, jövőmet, ráadásul pőrére vetkeztették a nevemet is, mint az atom­bomba a Bikini-szigeteket - nevette el magát hangtalanul, de látható keserűséggel. - A ke­véske nyugdíjamat is Bikiniként kapom, pedig Bökönyiként többet kapnék - próbálta oldani a hangulatot.- Végül is azt mondta Laci bácsi, hogy or­vosokhoz jött.- Hát, igen. Nem kell nekem, fiam már sem­miféle kedvezmény, nem fér az az én időmbe. Csak azt akarom, hogy gyógyítsák meg a lel­­kemet, mert jobban meg van csonkítva mint a lábam. Adják vissza ősi jussomat, az ö betű­ket. Azt beszélik, hogy itt magyarul állítják ki az igazolványt, hát azért jöttem. - Hozzám ha­jolt - Már kifaragtattam a fejfámat is és rávé­­settem: Bökönyi László. Tenyérnyi csend után hozzátette.- Ha volna még jártányi erejem, úgy elmen­nék Budapestre és megköszönném mindazt, amit értem, értünk tettek és tesznek. Megmondanám, hogy most már egy Bikinivel kevesebb és egy Bö­­könyivel több él ezen a fertályon... Még azt is kér­ném: koromra való tekintettel engedjék meg ne­kem, hogy hadd szavazzak, hadd válasszak én is, mert bizony hogy tudom kire kell... Még talán mondott volna valamit, de nyílt az ajtó és szólt az adatfelvevő:- Bökönyi László, tessék befáradni! Laci bácsi korát meghazudtolóan állott fel. Reszkető ujjai lágyan simultak tenyerembe, rám kacsintott:- Na hallottad? Most már az vagyok, aki voltam. Szöllősy Tibor A kárpátaljai népszámlálás adatai A 2001 decemberi ukrajnai népszámlálás most nyilvánosságra hozott adatai szerint Kárpátalján a vártnál kisebb mértékben: 2,7 százalékkal csökkent a magyarság lé­­lekszáma az 1989-es, még a Szovjetunió­ban tartott utolsó népességösszeírás óta. A kijevi statisztikai állami bizottság honlapján közzétett főbb adatok szerint a 2001. december 5-i állapotoknak megfe­lelően Ukrajnában 156,6 ezren vallották magukat magyarnak, ami 4 százalékos csökkenést jelent az 1989-es népszámlálás eredményeihez képest, amikor 163,1 ezer volt az ukrajnai magyarok lélekszáma. Valamivel kedvezőbb a helyzet Kárpá­talján, ahol az ukrajnai tömbmagyarság él, mivel a 2001 év végi népszámláláskor a Magyarországgal szomszédos megyében 151,5 ezren mondták magukat magyar nemzetiségűnek, vagyis 2,7 százalékkal kevesebben, mint 1989-ben - akkor 157,1 ezer magyart írtak össsze a számlálóbiz­tosok. Ez a közvélemény által vártnál jobb redmény, hiszen 1989 óta - becsült ada­tok szerint - mintegy 25-30 ezer kárpá­taljai magyar települt át az anyaországba, ráadásul évről évre romlik az ukrajnai magyar kisebbség népesedési helyzete. A magyarok Ukrajnában a hatodik legnépesebb kisebbség: az összlakosság­hoz viszonyított arányuk 0,3 százalék, szemben az 1989-es 0,4 százalékkal. Kár­pátalján viszont a megye összlakosságá­hoz mért 12,1 százalékos aránnyal a ma­gyar messze a legnagyobb létszámú nem­zetiség (1989-ben ez a mutató 1,5 száza­lék volt). A magyarok után következő románok a 32,1 ezres lélekszámúkkal 2,6 százalé­kot képviselnek a megyében. Figyelemre méltó, hogy az ukrajnai nemzetiségek tag­jai között - az oroszokkal közel azonos mértékben - a magyarok jelölték meg leg­nagyobb arányban (95,4 százalék) anya­nyelvként nemzetük nyelvét. A krími ta­tárokat leszámítva valamennyi kisebbség­nél csekélyebb arányban vallották a ma­gyarok anyanyelvűknek az ukránt (3,4 százalék) és az oroszt (1,0 százalék). (HTMH)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents