Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2003-12-01 / 12. szám

10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2003. december Egy holdsziget Erdélyben Torockó: tényleg egy az Isten DOMONKOS LÁSZLÓ Nem, ilyen falu nincs - mondogatjuk le­nyűgözve, amikor késő este a dermesztő hidegben kikászálódunk a kocsiból a piac­téren. Mintha díszlet-világban járnánk: ra­gyogó fehér, több évszázados építésű, egyformának tűnő házak sora köröskörül, a kövezett főtéren ősrégi és működő álla­titatójéghideg vízzel, szemben a gyönyö­rűen, alulról igen korszerűen megvilágí­tott templom hatalmas tömbje, mellette az iskola. Mintha az egész világ megeleve­nedett, óriási ékszerdoboz-darabkákból állna itt. Csillog-villog minden, tétován to­­porgunk, forgolódunk, sötétkék jégpalást­ként boml ránk a szikrázó, csillagos, ti­tokzatos ég, a hold kaján elégtétellel ra­gyog a templom fölött. Másnap, nappali fényben: mindez hat­ványozottan. Megtetézve a páratlan, alig leírható látvánnyal: a településből valóság­gal kinő az a hatalmas, 1228 méter ma­gas sziklakőhegy, amely gigantikus hátsó színfalként tornyosul a házak fölé, mint­ha az Úr zordon védőfalat emelt volna ide, nyilvánvalóan létfontosságú okokból. Az egész olyan, mint egy túltervezett színes levelezőlap: nemcsak teljesen valószínűt­­lenül fest, de - ahogyan mondani szok­ták - „olyan szép, hogy szinte már nem is lehet igaz”. (Pedig a jó öreg Keats mes­ter esztétikájának volt igaza: a szép az igaz s az igaz a szép.) Az olvasó hihetné: valahol a világ vagy legalábbis Európa szerencsésebbik, vagyis nyugati felén, mondjuk talán Ausztriában vagy Svájcban élhető meg mindez a szavakkal csak nehezen érzékel­tethető, borzongató élmény-együttes, mi­kor természet és emberkéz alkotta építmé­nyek, környezet és lakói olyan gyönyör­ködtető, borzongatóan nagyszerű harmó­niában kerülnek elénk, hogy órákig nem is lehet igazán magunkhoz térni: képze­letjátszik velünk, vagy mégis igazi, „kéz­zel fogható” valóság mindez? Pedig a va­lamikori „másik magyar hazában”, min­den magyarok Szentjföldjén, az Erdőn Túli Földön, Erdély országban vagyunk, az Úr 2003-ik esztendejének végén, az egy­kori Torda-Aranyos vármegyében, Ko­lozsvártól kb. hatvan kilométerre délke­letre. A tündérkert tündérkertiében: Toroc­­kón. „Ahol az emberek egymást meg nem ölik, bosszút nem állnak és csak egyszer szeretnek... ennek a vidéknek van valami hasonlatossága egy holdbéli tájképhez... ezen a holdszigeten a világ legboldogabb népe lakik. És gyönyörű nép!” - úja To­­rockóról és a torockóiakról szóló híres re­gényében (Egy az Isten) Jókai. Akit kü­lönben itt pontosan úgy ismernek, mint­ha Petőfi valamikori barátja csak tegnap ment volna fel az elöljárók népes kísére­tében a főtéri városháza falépcsőin (az épület, a lépcsők máig ugyanazok), nem pedig 1876-ban. Általában Torockón, aho­gyan egy mesebeli helyhez illik, minden­ki mindent tud, akár a jó tündér vagy ép­pen a vasorrú bába. Mindent a világon, amit tudni érdemes: szülőföldről és his­tóriáról, emberiségről és magyarságról, jó­ról és rosszról, asszonyokról és férfiakról. Torockón nem gond otthon érezni magun­kat: ha egész Erdélyben így van, itt annyi a többlet, mint amikor a szeretett, meleg házon belül a legszebb és legkedvesebb zugba telepedünk. Pedig ez az álom-zug, ez a csodának is hihetetlen holdsziget a szívszorító er­délyi magyar történelmen belül is félel­metes, példázat-mivoltában is megrázó sorsot modnhat magáénak. A Kárpátok könyökhajlatában, az Erdélyi Érchegység keleti részében található völgybe legelső Árpád-házi királyaink idején az ősi szé­kely székekből kiszakadt csoport ért be az aranyport hengergető Aranyos partja men­tén. IV. Bélának még a tartáijárás előtt kel­tezett adománylevele szerint az idekerült székelyek területüket - új székként - Ara­nyosszéknek nevezték el s az errefelé ta­lálható, igen gazdag arany, ezüst, réz, ón és vas lelőhelyek miatt szinte azonnal bá­nyavidékké változtatták a területet. És az Erdélyt is puszta országgá romboló 1241- es tatárjárás idején a torockóiak máris megkezdik nem akármilyen szereplésüket a magyarság történelmében: a Székelykőn épített sziklavárból visszaverik a mongo­lokat és ezzel az egész környéket meg­mentik a pusztulástól. A vár - maradvá­nyai máig láthatók a monumentális hegy­tömb tetején, kultikus tisztelettől övezve - harcosairól a Székelyvár nevet kapja. És a székely bányászok rövidesen társakat kapnak: Béla király a felső-ausztriai Ei­­senwürzeln városából német bányászokat telepít közéjük - ebből a jó hétszáz éves frigyből fejlődik ki a későbbi, máig annyira egyedi torockói magyarság. Ritka szerencsés és döbbenetesen gyönyörű konglomerátumaként két emberfajta tar­tós vérkeveredésének: torockói háziasszo­nyunk, Marika arcán szabályos és jelleg­zetes germán vonásokba ojtott ős-ázsiai típusjellemzők mutatnak izgalmasan ere­deti szépséget. Férje, Ferenc akár a Szé­kelykőn a hazát védő Attila-leszármazott atyafiak valamelyike lehetne. Szállásadó­nőnk, a korán megözvegyült Margitka olyan finom, a szó szoros értelmében arisztokratikus „idősebb nyugati úrhölgy” arcvonásokat mutat, amilyeneket 18. szá­zadi wiirtembergi estélyeken lehet elkép­zelni. A városházán található, impozáns gazdagságú és kivitelezésű helytörténeti múzeum vezetőnője - terebélyes, korom­fekete asszonyka - úgy tűnik, ott jött va­lamelyik szekéren egy ólmos, hideg haj­nalon a vereckei sziklák között, hogy az­után Illyés Gyula kései látomásából (Ár­pád) lépjen elénk itt a Székelykő alatt. És ezek a megmagyarosodott-germá­­nos, németes-székely pompás magyarok - a kalotaszegiek mellett alighanem a leg­szebb magyar emberfajtákat képviselve - , a páratlanul magas színvonalú erdélyi népi kultúrán belül is elképesztő gazdag­ságú és szépségű világot teremtettek. Év­századokon keresztül szinte nem is em­beri nehézségű munkát végeztek: ez volt az ára annak, hogy már a 19. század vé­gén elterjedt modem vasipari korszak előtt Torockó lett Erdély kimagaslóan legjelen­tősebb vasműves központja. A torockói vasművesség, az itteni vasbányászat nem­csak a legelterjedtebb foglalkozás, de egé­szen egyszerűen a létezés, az élet alapja volt. A torockói vas ugyanúgy fogalom volt a régi magyar világban, mint a kü­­küllői bor vagy a Kolozsvár melletti Hós­­tát konyhakert-művészete. Igaz, hogy köz­ben a Dózsa-lázadás, később az osztrák önkény pusztít (1702. november 17-én Rabutin tábornok csapatai éjjel törnek a jobbágyi szolgáltatásokat megtagadó, sza­bad városra - az öldöklés emlékére van­nak vörösre festve a házak ablakkeretei - , mint egyik legkiválóbb nőírónk, a nagy­szerű, erdélyi származású Ignácz Rózsa írja Torockói gyász című regényében), az 1848-as szabadságharc idején a környék magyarságát ezrével gyilkoló, őijöngő ro­mán bandáktól valószínűleg az Úr sze­mélyesen menti meg a települést és a la­kóit - a vidék és népe azonban élt tovább. Az erdélyi unitáriusok fellegvárának szá­mító Torockószentgyörgy templomának falán hirdeti a nagybetűs felirat a jelmon­datot, Jókai regényének címét: Egy az Is­ten. Ha az ember bizonyos időt eltölt erre­felé és néminemű históriai ismeretekre is szert tesz - ami elkerülhetetlen - azon kell kapja magát, hogy percről-percre jobban érti a jelmondat-feliratot... A régi torockói bányák bejáratai ma már alig láthatók: beomlottak, eltorlaszo­­lódtak. Orbán Balázs, aki az elsősök kö­zött írt - kiválóan - részletesen Torockó­­ról és a torockóiakról, azt írja ezekről, hogy „oly nyomorult szerkezetűek, oly kezdetíegesek”, hogy bizony az alászállni szándékozó idegen ’’jótékonysági fogadal­mat tesz azon esetre, ha Isten szép egét meglátni még egyszer megadatik néki.” A torockói magyar emberek karakte­rét pedig - a nem akármilyen hun-székely „ősrétegre”, no meg a germán szívósságra és szorgalomra alapozva - éppen ezek a gyötrelmesen mostoha körülmények, a fennmaradásért folytatott irgalmaüan küz­delem formálta, kovácsolta, ötvözte a vas keménységére, az acél szüárdságára. Látni rajtuk: jóformán lehetetlen megfélemlíteni őket, hiszen őseik nap mint nap a föld mé­lyében testközelben élték a szenvedést és a halált - ilyen génállománnyal szemben elég reménytelen vállalkozás a rémítge­­tés... Úgy mondják róluk, azt vállalják az élettől, hogy a pokol mélyén úgy dolgoz­zanak, mint egy rabszolga, otthonukban viszont úgy éljenek, mint egy király. Min­dez ma is észrevehető. Ma, amikor a va­lahai 1800-2000 lelkes város csupán 6- 700 lakosú falu és immáron nemzedékek óta nem a „vaskenyérrel” foglalkoznak a torockóiak. A házak belseje is arról tanús­kodik, hogy szolid jómódban sikerül él­niük: a turizmust ragyogóan kihasználják, profi vendéglátók, a magyarországi turis­tabuszok - még most, ebben a zimankó­ban is néhány nap alatt vagy hat anyaor­szági rendszámú buszt láttunk a piactéren - megkülönböztetett elbánásban és kiszol­gálásban részesülnek. A torockóiak jelen­tékeny hányada a 24 kilométerre levő Nagyenyeden lakik, de csak a legzordabb telet töltik a városban, a hosszú szezon idején az idelátogatók rendelkezésére áll­nak. Nemcsak készségesen és rutinosan, de hallatlan eleganciával és természetes­séggel is. Ez a nép pedig nemcsak ottho­nában király, de - egészen a legutóbbi idő­kig - az volt viseletében, külső megjele­nésében is: a torockói népviselet szakér­tők szerint mindenképpen az egyik leg­szebb magyar és az egyik leggazdagabb európai hagyományos népi öltözék. A szó szoros értelmében két-három évszázadot lépünk hátra az időben, ha a múzeumban vagy Vígh Ida néni páratlan magángyűj­teményében végigpillantunk a férfi és a női viseleteken. És ehhez a páratlanul ki­finomult ízléshez hasonló nívójú szellemi tradíció-világ társul. Innen származott a legnagyobb erdélyi polihisztor, Brassai Sámuel, a székely népdalok és balladák első nagy gyűjtője, Kriza János - Jókai azt írta róluk, hogy a büszkeség és a sze­retet a két vezércsillaguk. „Leányai nem eladók pénzért. Sőt szív-szívért sem az idegennek. Azok csak a hold­sziget lakói számára virulnak. Azokat őrzik még a napsugártól is ... ebben a nagy köztársaságban, melyben senki sem volt elnök, egy törvény volt csak, a szeretet, az volt az alkotmány, a bíró, az volt a király. Az osztotta föl a mun­kát és a jövedelmet: az gondoskodott kinek-kinek a szükségeiről, az örökö­­síté meg az együttmaradást.” Az utolsó délelőtt. Szikrázó hideg, szikrázó napsütés. Ünnepi fényben ragyog minden. Viszonozni kéne a tisztelgést, de nem tudjuk. Túl suták, túl mások, túl „anyaországiak” lettünk. Lassan gyűlik a vasárnap délelőtti istentiszteletre a nép az unitárius templomba. Odabenn magyar nemzetiszín szalagok, zászlók, középen majdnem akkora Szent Koronás címer, mint a fél fal. (Ilyet egyébként minden házban látni, a történelmi országtérkép­pel együtt. Az étket e jelképek alatt kell elfogyasztani. Tudják itt a rendet, hiába.) A templom előtt, a piactéren szállunk be a kocsiba, majdnem ott, ahol kikászálód­tunk érkezéskor. Réges-régen nem érzett, torkot, gyomrot elszorító hullám legbe­­lül: olyan iszonytatóan nincs kedvünk el­menni, elhagyni ezt a helyet, hogy szinte fizikai a fájdalom. Némán ülünk, a ko­csi már az Aranyos völgyében fut, a holdsziget mögöttünk. Igen: tényleg egy az Isten. Egy gól világtörténelmet ír, a góllövő: Németország Kétségtelen, a labdarúgás az egyik leg­nagyszerűbbjáték. , A játék ugyan - írta Jiri Cemy A futballról komolyan című, a prágai tavasz és az okkupáció évében, 1968-ban megjelent fenomenológiai kí­sérletében - se nem kevesebb, se nem több a világ többi dolgánál - ám a »lát­szat médiumában« a világ szimbóluma. Olyan szimbólum, amelyben az ember világa merőben új és boldog valóság­ként (vagy »szabad nem valóságként«?) ölt alakot.” S a labdarúgásnak - amely nélkül a 20. század aligha emelt volna annyi, a római Colosseumhoz kivitelben is oly hasonló alkotást - éppen ezért „megvan a maga belső (és külső) ér­telme, megvan a boldogsága, szélesebb dimenziókban a világ szimbóluma le­het, amelybe - elsősorban szereplőbe: a nézőkbe és a játékosokba - belejátsza­nak más, nagyobb és komolyabb játé­kok összefüggései.” Bem, 1954: a fenomenológia „sza­bad nemvalósága” világtörténelemmé testesül, amikor Helmut Rahn lövése be­vágódik a magyar kapu jobb alsó sar­kába. Sönke Wortmann Berni csoda cím­mel október 16-tól a nagyközönség elé kerülő filmje éppúgy erről szól, mint Stefan Lázár jól időzített könyve, A ve­reség forradalma. S míg 1954. július 4- e késő délutánján egy nép elindul a for­radalom felé vezető úton, addig egy má­sik a csodák udvarába jut. Wortmann a Hamburger Abendblattnak adott riport­jában ki is mondja: „A holocaust ezzel még nem vált semmivé. A felelősség ter­hét még mindig hordjuk és sohasem múlik el felőlünk. De hogy a világbaj­nokság új életkedvet adott, az maga a bizonyosság... Újfajta önbizalmat adott, s csakis így nőhetett s erősödhetett meg egy demokrácia.” A Sepp Herberger vezette győztes csapat révén a Német Szövetségi Köz­társaság politikusai először érezhették magukat otthonosan a világ diplomáci­ájának hűvös termeiben. Mint Norman Blum, a kor neves publicistája megje­gyezte, addig az ország sokáig s hiába küzdött az elismerésért; csak „szükség­társadalomnak érezte magát. Éppen ezért a Wankdorf-stadionban pályára lépő csapat hús volt a húsunkból, vér a vérünkből”: a szükségtársadalomból a gazdasági csoda irigyelt országa lett. Wortman filmjének egyik központi figurája nem véletlenül lett a Gulágról nemrég visszatért hadifogoly. A győze­lem könnyes-boldog pillanatai számára a megaláztatás éveinek a végét jelentet­ték. Még a kelet-berlini Junge Welt, az FDJ, az ottani kommunista ifjúsági szö­vetség lapja is sebtében megírta - noha az NDK vezetői az 1953-as júniusi ber­lini munkásfelkelés miatt külön is hi­degháborút vívtak Bonnal -, hogy Bem „a nyugatnémet labdarúgás nagyszerű eredménye, sőt azt is mondhatni, a fut­­ballsport történetének a csúcsa.” A lel­kesedés, s az, hogy egy nemzetről van szó, néhány napra áttörte a kommunista ortodoxia gátjait. Negyven évvel ké­sőbb, visszaemlékezésében a Spiegel új­ságírója azt hozza majd fel, hogy „a ber­lini fal ledöntése mellett a háború utáni német történelemnek egyetlen olyan eseménye volt még, amely a nemzeti ér­zelmeket a legmagasabbra korbácsolta fel, s ez az 1954-es labdarúgó világbaj­nokság megnyerése volt.” A Berni csoda képkockáin van egy a Halál ötven óráját idéző jelenet: Her­berger játékosainak taktikai értekezletet tart. - Nem, nem a 10-es a magyar csa­pat szíve, mint azt Önök gondolják - mutat a demonstrációs táblára -, hanem a 9-es. Őt, Hidegkútit fogjuk kikap­csolni. Eckel, vállalja? (A magyar csa­patból csak Lóránt Gyula tudta, hogy Heberger feltatálta azt, amit később to­tális futballnak neveztek el szakírók. Nem bízott a győzelemben és 3:2-es ve­reséget jósolt.) -A magyarok nem tud­ják, hogy mi mindenképp győzni aka­runk - folytatja a német szövetségi ka­pitány -, s azt sem, hogy az eső mellet­tünk szól. Az eső fekszik Fritz Walter­­nek, s az ő akarata fog érvényesülni. Érvényesült is. Bár a 9. percben már 2:0-ra vezettünk Puskás és Czibor gól­jaival, a 18. percben már egyenlítettek a németek. Á második félidő 84. perc megpecsételte sorsunkat: Rahn második találatát érte el. a kupát maga az alapító, Jules Rimet adta át Fritz Waltemek, a kapitánynak. Ott álltak a zuhogó eső­ben, az elnök feje fölé egy cserkészfiú tartotta az esernyőt. Rimet beszédet mondott. Rövid beszéd volt, de mégis mindenki végtelenül hosszúnak, unal­masnak, sőt, idegesítőnek találta. (Ha antalli lelekületű ember lett volna Ri­met, talán még azt is megemlíti, hogy 955-ben is zuhogó esőben kaptunk ki a németektől Augsburgnál.) A vesztesek azért fészkelődtek, mert szerettek volna magukra maradni döbbenetükkel (iga­zán nem fogták fel, hogy kudarcuk fel­ért egy halálos ítélettel), a győztesek pe­dig azért, hogy az ünneplő tömeg keb­lére vessék magukat. (S mit hozott volna a győzelem nekünk? Rákosi befejez­hette volna a Népstadion, a szovjet blokk Maracana stadionjának építését, Sebes Gusztáv szövetségi kapitányt ne­vezték volna a földkerekség legnagyobb futballprofesszorának, s a szovjet löve­­gek és tankok budapesti színjátéka he­lyett még vagy két világbajnokságon győzedelmeskedtek volna a magyarok gyorstüzelő focicsukái. Túlzó, kissé me­­lodramatikus állítás, nem?) Az viszont nem túlzás, hogy a „we­­imarizálódás” csapdjától félő nyugatné­met köztársasági elnök, Heuss is - akit papának becézett a köznyelv - úgy kommentálta a berlini ohmpiai stadion­ban összegyűlt tömeg előtt a történte­ket, hogy a valutareform és a D-márka megteremtése mellett a világbajnoki cím az új Németország legnagyobb eredménye. A bajor fővárosban - noha a nemzeti szocializmus idején Hitler kedvelt ünnepségeinek kiválasztott szín­helye volt - olyan tömegjelenetek zaj­lottak le a győztesek fogadásakor, ame­lyek mellett - a Zürcher Sport tudósí­tása szerint - eltörpültek a náci idők ün­nepi demonstárciói is. Helmut Rahnt - aki az egyenlítő és a győztes gólt lőtte - s az irányító középcsatárt, Fritz Wal­­tert jobban dicsőítették az újságok, mint annak idején a légiharcok és a tenger­alattjáró-háború hőseit. A hamburgi rá­dió focit nemigen kedvelő munkatársa, Wolf Bierman még Uwe Seelerék sztár­kodása idején is így emlékezett vissza: „A németek számára ez a nap történelmi jelentőség volt, mert sokuk számára az a kínos csekélység, az a bizonyos náci múlt nemcsak felejthetővé vált, de egyetlen góllal rakétaként emelkedett a levegőbe. S aki kilőtte, Seeler volt-e? Nem, Rahn. Igen, így hívták a fiút. Min­denesetre az a láb, az német volt.” Annyira német, hogy mély lélegzetet véve még a kelet-német berlini Deut­sches Sportecho is elszólhatta magát: „Honfitársaink öröme, éljenek nyugaton vagy keleten, e győzelem után nem is­mert határokat.” Nálunk a pártvezetés még kínosabb helyzetbe került, mint Walter Ulbrich­­ték. A határnál a félig-meddig félreállí­tott Vas Zoltán fogadta a csapatot. „Rá­kosi Mátyás elégedett a szerepléssel, ezért a csapat tiszteletére díszvacsorát ad Tatán” - közölte. Vas taktikázott, időt akart nyerni: Budapest ugyanis ostrom­lott városhoz hasonlított, a Keleti pálya­udvaron zászlókat égettek, leálltak a vo­natok, villamosokat, kirakatokat zúztak az emberek. Az aranycsapatért Rákosi­nak és Farkas Mihálynak sokat megbo­csátottak az emberek, de a vereség tra­gikus, csalódott hangulatában megro­hanták a középületeket s felelősöket ke­restek. Lendvai Pál, aki disszidálása után Bécsben szerzett nevet magának s inten­dánsa is lett az osztrák rádiónak, a drá­mai szituációt így jellemezte: „Elkese­redett, letört, dühös emberek spontán tüntetése kezdődött el, először a kom­munista hatalomátvétel óta. Ez a tünte­tés volt az előhírnöke a két évvel később kirobbant magyar felkelésnek.” Lendvai hozzátehette volna, hogy az 1955-ös ko­sárlabda Európa-banokságon - amikor a magyar csapat Európa-bajnok lett - a szovjet-magyar döntő után (sőt már alatta is) a nézők valósággal eksztázisba estek, s miután örömtüntetésükre a ha­talom erőszakkal válaszolt, az ünneplés szovjetellenes tüntetésbe csapott át. Ez a tüntetés ugyancsak az 56-os forrada­lom előhírnöke volt. (Ami pedig a szi­gorúan vett futballtörténelmet illeti, Pus­kásnak a Real Madrid ötödik BEK győ­zelmén, a glasgowi döntőn sikerül visszavágnia a németeknek, amikor négy gólt lőtt az Eintracht Frankfurt há­lójába.) Ma itthon már a forradalom megíté­lésével is baj van. Egyik politikai párt sem képviseli híven a közös emberi test­vériségnek és a magyarság összetarto­zásának azt az eszméjét, amivel a szov­jet modell nyomorúságából 56 embere ki akart lépni. S baj van a „látszatvilá­gához” kapcsolódó focival is: Végh An­tal már 1986-ban megírta, hogy sze­münk láttára fullad meg az országban a legnépszerűbb sportág. S ha az akkori 6:0-s vereség a szovjet csapattól mega­lázó volt, még megalázóbb az a mély­repülés, amelyben a rendszerváltás óta él a magyar labdarúgás. (Hol vannak már futballbarátok, akik 2000 nyarán a Demján Sándor féle önfinanszírozó projekt lenyűgöző szlogenjeit még elhit­ték? S hol vannak a játékosok, s hol az ázott földről épp hogy fölálló Orbán­­kormány?) A futballról komolyan nálunk már csak a történészek beszélhetnek. A nek­rológ megíratott. Tamáska Péter Kérjük, újítsa meg előfizetését!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents