Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2003-12-01 / 12. szám

6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2003. december A magyar szabadságért, a nemzeti önkormányzatért BORBÉLY ZSOLT ATTILA Mottó: „Gyakran a napvilág sugarai közül egyetlen egy sugár adja meg a do­lognak világosságát, mely azon bizo­nyos pontra hull, mely pontot ismerni kell.” (Kossuth Lajos) A magyar szabadság apostolának sza­vai tökéletesen alkalmazhatók az erdé­lyi magyarság jelenlegi helyzetére. Kö­zösségünk számára évtizedes zsarnoki elnyomás után 1989-ben megnyílt a sza­bad politikai cselekvés útja. Ha voltak s vannak is a román demokráciának alapvető funkcionális hibái, annyi tény, hogy a magyar politikai akarat kifeje­zését a rendszer mindmáig közvetlen, brutális erőszak alkalmazásával nem gá­tolta. A kezdeti tétovázás után az erdélyi magyarság 1992. október 25-ére meg­találta politikai programjának leglénye­­gét, azt a pontot, melyet ismerni kell, mely megadja a dolog világosságát, mely az egész programot egy logikai láncra fűzi fel. Ez a pont pedig nem más, mint az adott körülmények között elérhető legmagasabb fokú nemzeti ön­állóság, a Szabó Dezső-i magyar törté­nelmi műhely, az autonómia, a nemzeti önkormányzat intézménye. Az a létál­lapot, melyben a magyar sorsot nem bu­karesti bürokraták irányítják, még a ro­mán helyi akaratot is felülírva (lásd az aradi Szabadság szobor sorsát), hanem magyar kezek, magyar érdekek szerint. Orbán Viktor idén nyáron Tusnád­­fiirdőn Emil Constantinescu és Adrian Severin társaságában rámutatott: a tria­noni utódállamok nem hajlandóak tudo­másul venni, hogy amikor 1920-ban te­rületeket szerzetek, a területekkel együtt emberek is jöttek, olyan emberek, akik­nek saját külön identitása, saját külön kultúrája és saját politikai akarata van. A mi dolgunk figyelmeztetni erre a ha­talmat, képviselni azt a programot, mely megmaradásunk egyedüli reális záloga. A nemzet miniszterelnöke egyébként kezdet kezdetétől támogatta a kisebb­ségbe szorult nemzetrészek önállósodási törekvéseit, ez volt a kilencvenes évek elején még liberális szólamokat pengető FIDESZ nemzeti elkötelezettségének előrejelzője. Fontos dolgokat fogalmazott meg Orbán a Pro Minoritate Alapítvány ál­tal idén, december 5-6-án, a Gellért szálló Gobelin termében megrendezett autonómia-konferencián is, ahol záróbe­szédet mondott. A miniszterelnök rámu­tatott, hogy ha az elszakított magyar kö­zösségek segítenek magukon, nemcsak az Isten segíti meg őket, de még az is előfordulhat, hogy az Európai Unió és a nemzetközi közjog is. Orbán Viktor csattanós választ adott azoknak is, akik az utóbbi időben igyekeznek szemléle­­tileg szembefordítani a magyarság két legfontosabb stratégiai célkitűzését, az autonómiát és a magyar állampolgárság kiterjesztését. Orbán szerint „egyszerre van szükség a kedvezménytörvény régi céljait teljesítő szövegre, a kettős állam­­polgárság lehetőségére, valamint az au­tonómiára, mert az autonómia nem kí­vülről jövő segítség, hanem belülről való építkezés.” A képlet világos: a magyar állampol­gárság kiterjesztését jó esetben sikerül az anyaországi nemzeti erőknek keresz­tülvinni, de az önállósodni kívánó kö­zösségeknek az autonómiaigényét leg­feljebb támogathatják, azt maguknak a közösségeknek kell kinyilvánítani és képviselni. Az autonómiánál többet a mai geopolitikai helyzetben nem lehet, kevesebbet nem érdemes követelni. Vagy ahogy Tőkés László fogalmazott az imént idézett autonómiakonferen­cián: a határmódosításnak az autonómia az egyedüli alternatívája. Ehhez persze határozott elvi politizálásra van szükség. Az engedményekért való alkudozás mellett tíz év alatt 200.000 lelket vesz­tettünk. Nekünk, eredeti célkitűzéseink­hez ragaszkodó erdélyi magyaroknak az a feladatunk, hogy tartsuk ébren az au­tonómia, a magyar szabadság eszméjét, higgyünk benne és hirdessük azt. Mert miként Kossuth mondotta: „egy nagy elv sem diadalmaskodott volna, ha hí­vei hitöket vesztették volna a balsors nyomása alatt. A hit kitartást, a kitar­tás sikert szül." Ami a hogyant illeti: a jelen pilla­natban a román politikum elutasító az autonómiával szemben. Olyan fórumot kell keresni tehát, mely e politikum fel­ett van, mellyel szemben a román poli­tikai elit bizonyítási kényszerben van. Mivel Románia az EU-integrációt tűzte ki célul, kézenfekvő, hogy az európai fórumokat kellene arról meggyőzni, hogy sorsunk egyetlen megnyugtató rendezése az autonómia. Mégpedig Ro­mánia integrációja előtt kell ezt tennünk, mert utána már bajos lesz bármit is el­érnünk, hiszen eltűnik a csatlakozás előtti bizonyítási kényszer. Azt látni kell ugyanis, hogy nem létezik sem­miféle olyan automatizmus, mely problémáinkat az EU-n belül megol­daná. De sajnos ezt nem hajlandó mindenki tudomásul venni. Mikor Fe­­rencz Csaba, háromszéki újságíró a Székely Nemzeti Tanács ülésén egy mondatban összefoglalja a lényeget, mondván, hogy a székely autonómia kellene Románia EU-integrációjának a feltétele legyen, az Erdélyi Riport, a 168 órával rokonítható szoclib hecc­lap ironizál ezen s Ferencz Csabát na­gy otmondással vádolja, híven közve­títve a mögötte álló erők, a komprá­dor budapesti és bukaresti „magyar” „elitnek” az autonómiához való hozzáállását. S e ponton szólni kell arról a szer­vezetről, az RMDSZ-ről, mely az auto­nómia követelését több mint tíz eszten­deje felvállalta, majd pár év után talonba tette. Az 1996-os politikai pálfordulás, a szinte teljesen eredménytelen kor­mányzati szerepvállalás, melynek ered­ményeképpen sem Európában, sem Bu­karestben még csak számon sem tartják legfontosabb politikai célunkat, kény­szerhelyzetbe hozta azokat, akik távla­tokban gondolkoznak, akik felismerték, hogy az engedménypolitika a semmibe vezet, hogy kisebbségpolitikai áttörés nélkül felmorzsolódunk. Úgy is fogal­mazhatunk, hogy Tőkés Lászlónak és követőinek szűkké vált az RMDSZ-es pártzubbony. Éveken keresztül próbál­ták a szervezeten belül megkeresni a kö­zös politikai cselekvés útját, a szerve­zeten belüli pályakorrekciót. Tanúsko­dik erről megannyi SZKT-beadvány, előterjesztés, felszólalás és az 1998- 1999-es fórummozgalom. Sokan, akik kiábrándultak, vagy akiket kitaszítottak a szervezetből, azt szorgalmazzák, hogy alakítsuk meg az RMDSZ alternatívá­ját, egy autonómiaelvű külön magyar választási pártot. Az autonomista tábor többsége azonban úgy vélte: ha a Szé­kelyföldön, az önkormányzati választá­son lehet is jótékony hatása a magyar politikai versenynek, szórványban ez a képviselet megszűnését jelentené, ami járhat akkora kárral, mint politikai ha­szonnal. Mert nem kétséges, lenne nem­zetpolitikai haszna Markóék parlamen­ten kívül maradásának: az RMDSZ-t vélhetően elhagyná a karrierista derék­had, s maradnának egyrészt a hithű ma­gyarok, másrészt azok, akiket a román hatalom hajlandó továbbra is pénzelni. Nem vitás, hogy előbbiek könnyen erőfölénybe kerülhetnének. Mindemel­lett a parlamenten kívül maradás közös­ségi sokkot, egyfajta kollektív sikerte­lenségélményt is jelentene, aminek kö­zéptávú nemzetpolitikai következmé­nyeit nehéz felmérni. Éppen ezért olyan intézményi for­mát kellett keresni, mely nem vesz­élyezteti a magyarságnak az önkor­mányzatokban s a parlamentben meg­szerzett pozícióit, de alkalmas arra, hogy hangot adjon autonómia-igé­nyünknek. Ezt a formát találta meg az autonomista tábor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsban (EMNT), melynek tagjait az autonómia gondolatkörének jegyében megszervezett fórumokon je­lölik ki. E tanács nem párt, nem jogi sze­mély, nincs ok tehát arra, hogy a politi­kai érdekképviselet ellenségesen viszo­nyuljon hozzá. Az alakuló ülését Ko­lozsváron, december 13-án tartó új fó­rum új kezdetet jelenthet az erdélyi ma­gyar közképviseletben. Ideális az lenne, ha az EMNT sze­repleosztásban küzdhetne az RMDSZ- szel a közös célért, melyet az RMDSZ vezetői - ellentétben a felvidéki magyar Koalíció Pártjával - mindmáig nem ta­gadtak meg expressis verbis. Tény, hogy a közös fellépésre nem mutatkozik be­fogadókészség az RMDSZ vezetése ré­széről. A legutóbbi SZKT-n kifejezetten megtiltották az RMDSZ tisztségvi­selőknek a nemzeti tanácsokkal való együttműködést. Aminek hatására egye­sek valóban visszaléptek eredeti szán­dékaik dacára a kooperációtól (mint pél­dául Ráduly Róbert, Csík széki elnök) mások pedig kitartottak a közös prog­ram s az EMNT mellett (mint például Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ elnök vagy Toró T. Tibor Temes megyei RMDSZ-képviselő). Ráadásul Markóék az EMNT alakuló ülésére még az SZKT-ülést is rászervezték. Az EMNT ezzel együtt nyitott az együttműködés felé. Hisz miként Kos­suth mondotta volt, a nemzeti siker zá­loga az, hogy „ne civakodjunk afölött, hogy mik voltunk: egyesüljünk arra, aminek lennünk kell.” Liberálbolsevizmus (Folytatás az 1. oldalról) Pár napja derült csak ki, hogy a má­sodfokú ítélethozatal napján belőttek az ítélkező bíró lakásába, szerencse, hogy senki sem tartózkodott otthon. Ezek a liberálbolsevik rémek a nagynak hazu­dott francia forradalom óta a törvény­telenség, az erőszak ocsmány útján jár­nak. Grespik László ügyvédet kamarai tagságának elvesztésével fenyegetik, amiért az úgynevezett „skinhaed-per­­ben” azt merészelte kérdezni a bírónő­től, hogy nem zsidó származású-e. Tény, hogy míg a 19. század első fe­lében még azt sem igen tudták Magyar­­országon, hogy mi az a liberalizmus, a század második felétől, főleg a kiegyezés után viszont a szabadelvűség már-már a vallásos tisztelet rangjára emelkedett - a vallás és Isten helyett. Nagynak hazudott magyar államférfiak verték az első szö­geket a tradícionalizmus, a konzervatíviz­mus, a hagyományelvűség koporsójába, s a század végén az egyház és az állam szétválasztása is bekövetkezett. A trianoni tragédia előkészítője, Magyarország sírásója volt a liberaliz­mus. A magyar élet minden területén pusztított, nem volt ez alól kivétel se­hol sem. Elsőként a magyar középbir­tokos osztályról és a kisnemességről kell megemlékeznünk: 1867 után a köz­nemesség fokozatosan tönkremegy. Az évszázados hazudozásokkal, rágalma­zásokkal szemben azt kell itt hangsú­lyoznunk, hogy a köznemességnek csak egy igen kicsiny, parányi töredéke sze­gényedett el a könnyelműnek nevezett életmód miatt, a túlnyomó többségnek egyszerűen nem volt pénze, hitele a megváltozott termelési körülmények között, zsidó és nem zsidó bérlők ját­szi könnyedséggel kaparintották meg a birtokokat. S ez egyáltalán nem csak gazdasági kérdés: a kis- és középbirto­kos nemesség volt a fundamentuma a honvédelemnek és a kultúrának is. A magyar szellem, az irodalomban, zené­ben, képzőművészetben, táncban testet öltött magyar szellem virulenciáját és nívós továbbélését biztosította ez a kis- és középbirtokos osztály, a szokásaiban, hagyományaiban, ízlésében ízig-vérig magyar művészetet képviselt. S ez rom­lott meg, mint amikor nemes borba ece­tet csöpögtetnek, azzal az anyagias ere­detű, egyszerre csinált és szélhámos­­kodó, csikorgó nyelvezetű szemlélettel, amely a 20. század fordulóján, szörnyű oldalszéllel, nagy alkotóink egész sorát kényszerítette a liberális szekértábor „oltalmazására”, valójában a magyar haza és a tradíciók aláaknázására. Amikor a magyar középbirtokos osztály és a kisnemesség már ijesztő mértékben elszegényedett, sajnos „ev­idenciává” vált, hogy a nemesség né­mely, hajdan jelentős értékeket képvi­selő alkotója a gazdag zsidóság oltalma alá helyezze magát, s már csak hazudja, hogy szuverén alkotó, valójában már rég elveszítette ezt a szuverenitást. Mert ugyan miképp lehet Jászi Oszkáros, polgári radikalizmusba áthajlott „sza­badelvűséget” mint „magyar prog­ressziót”, „magyar érdeket” felfogni, el­fogadni? Márpedig a valóban nagy köl­tőnk, Ady Endre és a nyugatosok köré­nek jó része könnyedén átsiklott ezen az üvöltő ellentmondáson. Ady vitrio­­los, egyáltalán nem a magyar megma­radás jegyében fogant cikkeinek tekin­télyes része a szélsőliberálisok, polgári radikálisok lapjában, a Világban és az osztályharcos szemléletű, hazug, méte­­lyező Népszavában jelent meg. Nem igaz az sem, hogy a magyar parasztság nyertese lett volna az 1867 utáni liberális rendszernek. A magyar paraszt éppúgy szenvedett és teret ve­szített, mint a köznemesség, ha nem is olyan mértékben. A köznemesség mel­lett a parasztság volt a magyar kultúra, a tradíciók igaz őrzője, s nem a szocia­lista métellyel már némileg megfertő­zött munkásosztály. A magyar paraszt természetesnek tartotta, hogy 1914 és ’ 18 között a hazáért harcoljon, talpalatt­­nyi új földet sem akart meghódítani, de ösztönösen érezte, hogy ezt a kényszerű háborút meg kellene nyernünk, mert különben megrabolják a Szent Korona tartományait. S a parasztság volt az, amely nem mozdult a tanácsköztársa­ság vörös latorjainak szavára, viszont azonnal megmozdult Horthy Miklós nemzeti hadserege érdekében. A pa­rasztság konzervativizmusa, istenhite, vallásossága nagy, megtartó erő volt nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában is. Érdemes felidézni, hogy az 1789-es, 1830-as, 1848-’51-es francia forradalmak és a különösen ocs­mány párizsi kommün idején a paraszt­ság az ellenforradalmárok soraiban har­colt a liberális-szocialista istengyalázók ellen. Míg a magyar értelmiséget a sza­badkőműves osztagok létrehozásával osztották meg már jóval az első világ­háború kitörése előtt - ezek a szabad­­kőműves különítmények az ötödik ha­doszlop szerepét játszották az antant és a már lassan formálódó kis-antant erői mellett -, és sajnos a magyar munkás­ság agyának, akaratának átmosása is megkezdődött 1867 után, a gyáripar ha­talmas fejlődésével. Alattomos, gya­korta „népszavás” propagandával sike­rült a gyári munkásság egy részét a pa­rasztság ellen fordítani, a magyar Szent Korona eszméjével szemben közöm­bössé tenni. A materialista, ateista, szo­cialista propagandának ,köszönhető”, hogy 1918 őszén egy katonaszökevény, hazaáruló, martalóc réteg segítségével a neofita, szánalmas Károlyi Mihály és csapata uralomra tudott kerülni. De más vonatkozásban is, sőt, még döbbenetesebb módon, a legalapvetőbb nemzeti érdekeket pusztította el 1867 után ez a liberalizmus. A kivégzés utáni szabadelvű magyar kormányok nem el­nyomták a Szent Korona területén élő nemzetiségieket, hanem a legopportu­nistább módon hagyták terjeszkedni őket. Az Erdélyben élő románok - de mások is - úgy járhattak oláh iskolákba, hogy a többségük sosem tanulta meg a magyar állam nyelvét. Állami szolgá­latban, a vasútnál dolgozhatott a Felvi­déken például valaki úgy, hogy nem be­szélte a nyelvünket. A nagybirtokosok is előszeretettel osztogatták a munkát kisebb bérű nemzetiségeknek, miköz­ben pópák és evangélikus papok fékte­lenül uszítottak a magyarság ellen. A liberális rendszer egésze, a sza­badkőműves páholyok hadserege, a Ga­lilei Kör, a Világ című polgári radikális napilap, a XX. század nevű, ugyancsak polgári radikális folyóirat, a szocialista, uszító Népszava és köre végső soron - akarva vagy akaratlan - együtt munkál­kodott a történelmi Magyarország pusz­tulásán. S ha most azt kérdezzük, hogy a 20. század végén a jelentős lélek­számú, hatalmú magyar zsidóság mit akart, óhajtotta-e ezt az első világhábo­rús vereséget és az azt követő ország­­csonkítást, akkor a válaszunk általában és elméletileg is a nem kell hogy le­gyen. Csakhogy a válasz erre a tragi­kus kérdésre mégsem ilyen egyszerű. A magyarországi zsidó szabadkő­művesség, a polgári radikálisok köre és a Népszava szocialista tábora valójában sok mindent sejtett az antant és a leendő kis-antant területrabló terveiről, és sok mindenben egyetértett azokkal. S fő­ként azokkal, akik az antant mögött - Londonban, Párizsban és rövidesen New Yorkban is - valójában szőtték, majd realizálták is ezeket a sötét, világ­uralmi törekvéseket. Mert Magyaror­szág, tágabb értelemben pedig a kato­likus és protestáns Osztrák-Magyar Monarchia és Németország elpusztítása volt a cél. Az elképesztő befolyással, pénzzel rendelkező londoni és párizsi Rothschildok és a New York-i Wall Street újdonsült hatalmasságai voltak e sötét tervek kovácsolói. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a bécsi Rothschildok és a német bankárdinasztiák jó ideig nem lelkesedtek ezért a megalomániás és cinikus tervért, ám végül mégis hozzájárultak ehhez az ocsmány ötlet­hez, a virágzó, keresztény és lelkületé­­ben legalábbis konzervatív Közép-Eu­­rópa letárolásához és kifosztásához. A magyarországi zsidóságnak tehát csak igen kis része lelkesedett ezért a szabadkőműves-polgári radikális-szoci­­alista-kommunista elképzelésekért. De a magyarországi zsidóságot - mint ahogy a bécsi Rothschildokat, vagy a frankfurti, berlini bankárokat is - a tri­anoni és Versailles-i békediktátumok ál­tal elveszített javaikért később valami­lyen módon kárpótolták. Az 1818. október 31-én győztes őszi­rózsás csőcselék-forradalom egy fegy­verletételt követő, letargikus szellemi-fi­zikai állapotban következett be, de lehe­tetlen nem látni, hogy az 1867-es libe­rális uralom bekövetkezése óta sok etap­­ban készítették elő ezt a magyarságra mért majdnem megsemmisítő vereséget, s ezért a szabadelvűséget és a szabad­elvű kormányokat nem menti fel senki és semmi sem. Annak a sok rombolás­nak, züllesztésnek, amely a magyar munkásság, értelmiség és középosztály ellen irányult, most érik be a keserű gyü­mölcse. Trianonért - és az egész 20. és 21. századi magyar nyomorúságért - a liberalizmus a felelős elsősorban, s csak másodsorban a kommunista terror. A li­berálisok a felelősek azért, hogy Ma­gyarország a polgári radikális banditák, Károlyi Mihályok és Jászi Oszkárok ke­zére jutott, és hogy utána a halál aratott a tanácsköztársaság négy és fél hónap­ján át. A mai magyar liberálisoknak - a Fidesz körét is beleértve - semmi okuk és joguk sincs arra, hogy szemet huny­janak az 1867 óta regnáló szabadelvű­ség borzalmas bűnei fölött. És végül a magyar zsidóság felelős­sége is kétségtelen. Meghatározó sze­repet játszottak Károlyi Mihály kormá­nyában: a ’ 19-es vörös terror kormányá­ban - az elnök, Garbai Sándor kivéte­lével - az összes népbiztos zsidó volt, de még a helyetteseik is. S az az érthe­tetlen, hogy míg a Nemzeti Hadsereg különítményeinek kemény visszavágá­sára a hazai és a nemzetközi zsidóság egyaránt felemelte élesen a szavát, Sza­muely Tibor és a Lenin-fiúk rémtevé­kenysége miatt - pedig ugyebár ez volt időben előbb - nem igazán volt lázon­gás a magyar zsidóság soraiban. És va­jon Rákosi Mátyásnak, Gerő Ernőnek, Farkas Mihálynak, Révai Józsefnek, az ismert négyesfogatnak a ténykedését hogyan minősíthetjük? Ők talán egy­szerűen csak valamiféle „megtévedt magyarok” voltak? Tizenhárom év telt el a „rendszer­­változás” nagy hazugsága óta. Már sem időnk, sem energiánk nincs arra, hogy tovább éltessük a hazudozásokat. Ma­gyarországnak az újabb négy éves libe­rálbolsevik uralom után nem a langyo­sok, a liberálbolsevikoktól nem túl sok­ban különböző „konzervatív-liberáli­sok”, jobbközepesek uralmára van szüksége, hanem valódi nemzeti kor­mányra. S ha ez 2006-ban csak komp­romisszumok árán lesz lehetséges, ak­kor nehogy beleessünk megint abba a csapdába, hogy megkezdjük az ön­emésztő elhatárolódások sorozatát. Nem szabad hogy megtörténjen például az, hogy a Jobbik Magyarországért párt önbecsapó számításból, a Fidesz iránti hamis szolidaritástól vezérelve szembe­forduljon a nemzeti radikalizmus leg­jelentősebb erejével, a MIÉP-pel.

Next

/
Thumbnails
Contents