Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2003-12-01 / 12. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2003. december A magyar szabadságért, a nemzeti önkormányzatért BORBÉLY ZSOLT ATTILA Mottó: „Gyakran a napvilág sugarai közül egyetlen egy sugár adja meg a dolognak világosságát, mely azon bizonyos pontra hull, mely pontot ismerni kell.” (Kossuth Lajos) A magyar szabadság apostolának szavai tökéletesen alkalmazhatók az erdélyi magyarság jelenlegi helyzetére. Közösségünk számára évtizedes zsarnoki elnyomás után 1989-ben megnyílt a szabad politikai cselekvés útja. Ha voltak s vannak is a román demokráciának alapvető funkcionális hibái, annyi tény, hogy a magyar politikai akarat kifejezését a rendszer mindmáig közvetlen, brutális erőszak alkalmazásával nem gátolta. A kezdeti tétovázás után az erdélyi magyarság 1992. október 25-ére megtalálta politikai programjának leglényegét, azt a pontot, melyet ismerni kell, mely megadja a dolog világosságát, mely az egész programot egy logikai láncra fűzi fel. Ez a pont pedig nem más, mint az adott körülmények között elérhető legmagasabb fokú nemzeti önállóság, a Szabó Dezső-i magyar történelmi műhely, az autonómia, a nemzeti önkormányzat intézménye. Az a létállapot, melyben a magyar sorsot nem bukaresti bürokraták irányítják, még a román helyi akaratot is felülírva (lásd az aradi Szabadság szobor sorsát), hanem magyar kezek, magyar érdekek szerint. Orbán Viktor idén nyáron Tusnádfiirdőn Emil Constantinescu és Adrian Severin társaságában rámutatott: a trianoni utódállamok nem hajlandóak tudomásul venni, hogy amikor 1920-ban területeket szerzetek, a területekkel együtt emberek is jöttek, olyan emberek, akiknek saját külön identitása, saját külön kultúrája és saját politikai akarata van. A mi dolgunk figyelmeztetni erre a hatalmat, képviselni azt a programot, mely megmaradásunk egyedüli reális záloga. A nemzet miniszterelnöke egyébként kezdet kezdetétől támogatta a kisebbségbe szorult nemzetrészek önállósodási törekvéseit, ez volt a kilencvenes évek elején még liberális szólamokat pengető FIDESZ nemzeti elkötelezettségének előrejelzője. Fontos dolgokat fogalmazott meg Orbán a Pro Minoritate Alapítvány által idén, december 5-6-án, a Gellért szálló Gobelin termében megrendezett autonómia-konferencián is, ahol záróbeszédet mondott. A miniszterelnök rámutatott, hogy ha az elszakított magyar közösségek segítenek magukon, nemcsak az Isten segíti meg őket, de még az is előfordulhat, hogy az Európai Unió és a nemzetközi közjog is. Orbán Viktor csattanós választ adott azoknak is, akik az utóbbi időben igyekeznek szemléletileg szembefordítani a magyarság két legfontosabb stratégiai célkitűzését, az autonómiát és a magyar állampolgárság kiterjesztését. Orbán szerint „egyszerre van szükség a kedvezménytörvény régi céljait teljesítő szövegre, a kettős állampolgárság lehetőségére, valamint az autonómiára, mert az autonómia nem kívülről jövő segítség, hanem belülről való építkezés.” A képlet világos: a magyar állampolgárság kiterjesztését jó esetben sikerül az anyaországi nemzeti erőknek keresztülvinni, de az önállósodni kívánó közösségeknek az autonómiaigényét legfeljebb támogathatják, azt maguknak a közösségeknek kell kinyilvánítani és képviselni. Az autonómiánál többet a mai geopolitikai helyzetben nem lehet, kevesebbet nem érdemes követelni. Vagy ahogy Tőkés László fogalmazott az imént idézett autonómiakonferencián: a határmódosításnak az autonómia az egyedüli alternatívája. Ehhez persze határozott elvi politizálásra van szükség. Az engedményekért való alkudozás mellett tíz év alatt 200.000 lelket vesztettünk. Nekünk, eredeti célkitűzéseinkhez ragaszkodó erdélyi magyaroknak az a feladatunk, hogy tartsuk ébren az autonómia, a magyar szabadság eszméjét, higgyünk benne és hirdessük azt. Mert miként Kossuth mondotta: „egy nagy elv sem diadalmaskodott volna, ha hívei hitöket vesztették volna a balsors nyomása alatt. A hit kitartást, a kitartás sikert szül." Ami a hogyant illeti: a jelen pillanatban a román politikum elutasító az autonómiával szemben. Olyan fórumot kell keresni tehát, mely e politikum felett van, mellyel szemben a román politikai elit bizonyítási kényszerben van. Mivel Románia az EU-integrációt tűzte ki célul, kézenfekvő, hogy az európai fórumokat kellene arról meggyőzni, hogy sorsunk egyetlen megnyugtató rendezése az autonómia. Mégpedig Románia integrációja előtt kell ezt tennünk, mert utána már bajos lesz bármit is elérnünk, hiszen eltűnik a csatlakozás előtti bizonyítási kényszer. Azt látni kell ugyanis, hogy nem létezik semmiféle olyan automatizmus, mely problémáinkat az EU-n belül megoldaná. De sajnos ezt nem hajlandó mindenki tudomásul venni. Mikor Ferencz Csaba, háromszéki újságíró a Székely Nemzeti Tanács ülésén egy mondatban összefoglalja a lényeget, mondván, hogy a székely autonómia kellene Románia EU-integrációjának a feltétele legyen, az Erdélyi Riport, a 168 órával rokonítható szoclib hecclap ironizál ezen s Ferencz Csabát nagy otmondással vádolja, híven közvetítve a mögötte álló erők, a komprádor budapesti és bukaresti „magyar” „elitnek” az autonómiához való hozzáállását. S e ponton szólni kell arról a szervezetről, az RMDSZ-ről, mely az autonómia követelését több mint tíz esztendeje felvállalta, majd pár év után talonba tette. Az 1996-os politikai pálfordulás, a szinte teljesen eredménytelen kormányzati szerepvállalás, melynek eredményeképpen sem Európában, sem Bukarestben még csak számon sem tartják legfontosabb politikai célunkat, kényszerhelyzetbe hozta azokat, akik távlatokban gondolkoznak, akik felismerték, hogy az engedménypolitika a semmibe vezet, hogy kisebbségpolitikai áttörés nélkül felmorzsolódunk. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Tőkés Lászlónak és követőinek szűkké vált az RMDSZ-es pártzubbony. Éveken keresztül próbálták a szervezeten belül megkeresni a közös politikai cselekvés útját, a szervezeten belüli pályakorrekciót. Tanúskodik erről megannyi SZKT-beadvány, előterjesztés, felszólalás és az 1998- 1999-es fórummozgalom. Sokan, akik kiábrándultak, vagy akiket kitaszítottak a szervezetből, azt szorgalmazzák, hogy alakítsuk meg az RMDSZ alternatíváját, egy autonómiaelvű külön magyar választási pártot. Az autonomista tábor többsége azonban úgy vélte: ha a Székelyföldön, az önkormányzati választáson lehet is jótékony hatása a magyar politikai versenynek, szórványban ez a képviselet megszűnését jelentené, ami járhat akkora kárral, mint politikai haszonnal. Mert nem kétséges, lenne nemzetpolitikai haszna Markóék parlamenten kívül maradásának: az RMDSZ-t vélhetően elhagyná a karrierista derékhad, s maradnának egyrészt a hithű magyarok, másrészt azok, akiket a román hatalom hajlandó továbbra is pénzelni. Nem vitás, hogy előbbiek könnyen erőfölénybe kerülhetnének. Mindemellett a parlamenten kívül maradás közösségi sokkot, egyfajta kollektív sikertelenségélményt is jelentene, aminek középtávú nemzetpolitikai következményeit nehéz felmérni. Éppen ezért olyan intézményi formát kellett keresni, mely nem veszélyezteti a magyarságnak az önkormányzatokban s a parlamentben megszerzett pozícióit, de alkalmas arra, hogy hangot adjon autonómia-igényünknek. Ezt a formát találta meg az autonomista tábor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsban (EMNT), melynek tagjait az autonómia gondolatkörének jegyében megszervezett fórumokon jelölik ki. E tanács nem párt, nem jogi személy, nincs ok tehát arra, hogy a politikai érdekképviselet ellenségesen viszonyuljon hozzá. Az alakuló ülését Kolozsváron, december 13-án tartó új fórum új kezdetet jelenthet az erdélyi magyar közképviseletben. Ideális az lenne, ha az EMNT szerepleosztásban küzdhetne az RMDSZ- szel a közös célért, melyet az RMDSZ vezetői - ellentétben a felvidéki magyar Koalíció Pártjával - mindmáig nem tagadtak meg expressis verbis. Tény, hogy a közös fellépésre nem mutatkozik befogadókészség az RMDSZ vezetése részéről. A legutóbbi SZKT-n kifejezetten megtiltották az RMDSZ tisztségviselőknek a nemzeti tanácsokkal való együttműködést. Aminek hatására egyesek valóban visszaléptek eredeti szándékaik dacára a kooperációtól (mint például Ráduly Róbert, Csík széki elnök) mások pedig kitartottak a közös program s az EMNT mellett (mint például Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ elnök vagy Toró T. Tibor Temes megyei RMDSZ-képviselő). Ráadásul Markóék az EMNT alakuló ülésére még az SZKT-ülést is rászervezték. Az EMNT ezzel együtt nyitott az együttműködés felé. Hisz miként Kossuth mondotta volt, a nemzeti siker záloga az, hogy „ne civakodjunk afölött, hogy mik voltunk: egyesüljünk arra, aminek lennünk kell.” Liberálbolsevizmus (Folytatás az 1. oldalról) Pár napja derült csak ki, hogy a másodfokú ítélethozatal napján belőttek az ítélkező bíró lakásába, szerencse, hogy senki sem tartózkodott otthon. Ezek a liberálbolsevik rémek a nagynak hazudott francia forradalom óta a törvénytelenség, az erőszak ocsmány útján járnak. Grespik László ügyvédet kamarai tagságának elvesztésével fenyegetik, amiért az úgynevezett „skinhaed-perben” azt merészelte kérdezni a bírónőtől, hogy nem zsidó származású-e. Tény, hogy míg a 19. század első felében még azt sem igen tudták Magyarországon, hogy mi az a liberalizmus, a század második felétől, főleg a kiegyezés után viszont a szabadelvűség már-már a vallásos tisztelet rangjára emelkedett - a vallás és Isten helyett. Nagynak hazudott magyar államférfiak verték az első szögeket a tradícionalizmus, a konzervatívizmus, a hagyományelvűség koporsójába, s a század végén az egyház és az állam szétválasztása is bekövetkezett. A trianoni tragédia előkészítője, Magyarország sírásója volt a liberalizmus. A magyar élet minden területén pusztított, nem volt ez alól kivétel sehol sem. Elsőként a magyar középbirtokos osztályról és a kisnemességről kell megemlékeznünk: 1867 után a köznemesség fokozatosan tönkremegy. Az évszázados hazudozásokkal, rágalmazásokkal szemben azt kell itt hangsúlyoznunk, hogy a köznemességnek csak egy igen kicsiny, parányi töredéke szegényedett el a könnyelműnek nevezett életmód miatt, a túlnyomó többségnek egyszerűen nem volt pénze, hitele a megváltozott termelési körülmények között, zsidó és nem zsidó bérlők játszi könnyedséggel kaparintották meg a birtokokat. S ez egyáltalán nem csak gazdasági kérdés: a kis- és középbirtokos nemesség volt a fundamentuma a honvédelemnek és a kultúrának is. A magyar szellem, az irodalomban, zenében, képzőművészetben, táncban testet öltött magyar szellem virulenciáját és nívós továbbélését biztosította ez a kis- és középbirtokos osztály, a szokásaiban, hagyományaiban, ízlésében ízig-vérig magyar művészetet képviselt. S ez romlott meg, mint amikor nemes borba ecetet csöpögtetnek, azzal az anyagias eredetű, egyszerre csinált és szélhámoskodó, csikorgó nyelvezetű szemlélettel, amely a 20. század fordulóján, szörnyű oldalszéllel, nagy alkotóink egész sorát kényszerítette a liberális szekértábor „oltalmazására”, valójában a magyar haza és a tradíciók aláaknázására. Amikor a magyar középbirtokos osztály és a kisnemesség már ijesztő mértékben elszegényedett, sajnos „evidenciává” vált, hogy a nemesség némely, hajdan jelentős értékeket képviselő alkotója a gazdag zsidóság oltalma alá helyezze magát, s már csak hazudja, hogy szuverén alkotó, valójában már rég elveszítette ezt a szuverenitást. Mert ugyan miképp lehet Jászi Oszkáros, polgári radikalizmusba áthajlott „szabadelvűséget” mint „magyar progressziót”, „magyar érdeket” felfogni, elfogadni? Márpedig a valóban nagy költőnk, Ady Endre és a nyugatosok körének jó része könnyedén átsiklott ezen az üvöltő ellentmondáson. Ady vitriolos, egyáltalán nem a magyar megmaradás jegyében fogant cikkeinek tekintélyes része a szélsőliberálisok, polgári radikálisok lapjában, a Világban és az osztályharcos szemléletű, hazug, mételyező Népszavában jelent meg. Nem igaz az sem, hogy a magyar parasztság nyertese lett volna az 1867 utáni liberális rendszernek. A magyar paraszt éppúgy szenvedett és teret veszített, mint a köznemesség, ha nem is olyan mértékben. A köznemesség mellett a parasztság volt a magyar kultúra, a tradíciók igaz őrzője, s nem a szocialista métellyel már némileg megfertőzött munkásosztály. A magyar paraszt természetesnek tartotta, hogy 1914 és ’ 18 között a hazáért harcoljon, talpalattnyi új földet sem akart meghódítani, de ösztönösen érezte, hogy ezt a kényszerű háborút meg kellene nyernünk, mert különben megrabolják a Szent Korona tartományait. S a parasztság volt az, amely nem mozdult a tanácsköztársaság vörös latorjainak szavára, viszont azonnal megmozdult Horthy Miklós nemzeti hadserege érdekében. A parasztság konzervativizmusa, istenhite, vallásossága nagy, megtartó erő volt nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában is. Érdemes felidézni, hogy az 1789-es, 1830-as, 1848-’51-es francia forradalmak és a különösen ocsmány párizsi kommün idején a parasztság az ellenforradalmárok soraiban harcolt a liberális-szocialista istengyalázók ellen. Míg a magyar értelmiséget a szabadkőműves osztagok létrehozásával osztották meg már jóval az első világháború kitörése előtt - ezek a szabadkőműves különítmények az ötödik hadoszlop szerepét játszották az antant és a már lassan formálódó kis-antant erői mellett -, és sajnos a magyar munkásság agyának, akaratának átmosása is megkezdődött 1867 után, a gyáripar hatalmas fejlődésével. Alattomos, gyakorta „népszavás” propagandával sikerült a gyári munkásság egy részét a parasztság ellen fordítani, a magyar Szent Korona eszméjével szemben közömbössé tenni. A materialista, ateista, szocialista propagandának ,köszönhető”, hogy 1918 őszén egy katonaszökevény, hazaáruló, martalóc réteg segítségével a neofita, szánalmas Károlyi Mihály és csapata uralomra tudott kerülni. De más vonatkozásban is, sőt, még döbbenetesebb módon, a legalapvetőbb nemzeti érdekeket pusztította el 1867 után ez a liberalizmus. A kivégzés utáni szabadelvű magyar kormányok nem elnyomták a Szent Korona területén élő nemzetiségieket, hanem a legopportunistább módon hagyták terjeszkedni őket. Az Erdélyben élő románok - de mások is - úgy járhattak oláh iskolákba, hogy a többségük sosem tanulta meg a magyar állam nyelvét. Állami szolgálatban, a vasútnál dolgozhatott a Felvidéken például valaki úgy, hogy nem beszélte a nyelvünket. A nagybirtokosok is előszeretettel osztogatták a munkát kisebb bérű nemzetiségeknek, miközben pópák és evangélikus papok féktelenül uszítottak a magyarság ellen. A liberális rendszer egésze, a szabadkőműves páholyok hadserege, a Galilei Kör, a Világ című polgári radikális napilap, a XX. század nevű, ugyancsak polgári radikális folyóirat, a szocialista, uszító Népszava és köre végső soron - akarva vagy akaratlan - együtt munkálkodott a történelmi Magyarország pusztulásán. S ha most azt kérdezzük, hogy a 20. század végén a jelentős lélekszámú, hatalmú magyar zsidóság mit akart, óhajtotta-e ezt az első világháborús vereséget és az azt követő országcsonkítást, akkor a válaszunk általában és elméletileg is a nem kell hogy legyen. Csakhogy a válasz erre a tragikus kérdésre mégsem ilyen egyszerű. A magyarországi zsidó szabadkőművesség, a polgári radikálisok köre és a Népszava szocialista tábora valójában sok mindent sejtett az antant és a leendő kis-antant területrabló terveiről, és sok mindenben egyetértett azokkal. S főként azokkal, akik az antant mögött - Londonban, Párizsban és rövidesen New Yorkban is - valójában szőtték, majd realizálták is ezeket a sötét, világuralmi törekvéseket. Mert Magyarország, tágabb értelemben pedig a katolikus és protestáns Osztrák-Magyar Monarchia és Németország elpusztítása volt a cél. Az elképesztő befolyással, pénzzel rendelkező londoni és párizsi Rothschildok és a New York-i Wall Street újdonsült hatalmasságai voltak e sötét tervek kovácsolói. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a bécsi Rothschildok és a német bankárdinasztiák jó ideig nem lelkesedtek ezért a megalomániás és cinikus tervért, ám végül mégis hozzájárultak ehhez az ocsmány ötlethez, a virágzó, keresztény és lelkületében legalábbis konzervatív Közép-Európa letárolásához és kifosztásához. A magyarországi zsidóságnak tehát csak igen kis része lelkesedett ezért a szabadkőműves-polgári radikális-szocialista-kommunista elképzelésekért. De a magyarországi zsidóságot - mint ahogy a bécsi Rothschildokat, vagy a frankfurti, berlini bankárokat is - a trianoni és Versailles-i békediktátumok által elveszített javaikért később valamilyen módon kárpótolták. Az 1818. október 31-én győztes őszirózsás csőcselék-forradalom egy fegyverletételt követő, letargikus szellemi-fizikai állapotban következett be, de lehetetlen nem látni, hogy az 1867-es liberális uralom bekövetkezése óta sok etapban készítették elő ezt a magyarságra mért majdnem megsemmisítő vereséget, s ezért a szabadelvűséget és a szabadelvű kormányokat nem menti fel senki és semmi sem. Annak a sok rombolásnak, züllesztésnek, amely a magyar munkásság, értelmiség és középosztály ellen irányult, most érik be a keserű gyümölcse. Trianonért - és az egész 20. és 21. századi magyar nyomorúságért - a liberalizmus a felelős elsősorban, s csak másodsorban a kommunista terror. A liberálisok a felelősek azért, hogy Magyarország a polgári radikális banditák, Károlyi Mihályok és Jászi Oszkárok kezére jutott, és hogy utána a halál aratott a tanácsköztársaság négy és fél hónapján át. A mai magyar liberálisoknak - a Fidesz körét is beleértve - semmi okuk és joguk sincs arra, hogy szemet hunyjanak az 1867 óta regnáló szabadelvűség borzalmas bűnei fölött. És végül a magyar zsidóság felelőssége is kétségtelen. Meghatározó szerepet játszottak Károlyi Mihály kormányában: a ’ 19-es vörös terror kormányában - az elnök, Garbai Sándor kivételével - az összes népbiztos zsidó volt, de még a helyetteseik is. S az az érthetetlen, hogy míg a Nemzeti Hadsereg különítményeinek kemény visszavágására a hazai és a nemzetközi zsidóság egyaránt felemelte élesen a szavát, Szamuely Tibor és a Lenin-fiúk rémtevékenysége miatt - pedig ugyebár ez volt időben előbb - nem igazán volt lázongás a magyar zsidóság soraiban. És vajon Rákosi Mátyásnak, Gerő Ernőnek, Farkas Mihálynak, Révai Józsefnek, az ismert négyesfogatnak a ténykedését hogyan minősíthetjük? Ők talán egyszerűen csak valamiféle „megtévedt magyarok” voltak? Tizenhárom év telt el a „rendszerváltozás” nagy hazugsága óta. Már sem időnk, sem energiánk nincs arra, hogy tovább éltessük a hazudozásokat. Magyarországnak az újabb négy éves liberálbolsevik uralom után nem a langyosok, a liberálbolsevikoktól nem túl sokban különböző „konzervatív-liberálisok”, jobbközepesek uralmára van szüksége, hanem valódi nemzeti kormányra. S ha ez 2006-ban csak kompromisszumok árán lesz lehetséges, akkor nehogy beleessünk megint abba a csapdába, hogy megkezdjük az önemésztő elhatárolódások sorozatát. Nem szabad hogy megtörténjen például az, hogy a Jobbik Magyarországért párt önbecsapó számításból, a Fidesz iránti hamis szolidaritástól vezérelve szembeforduljon a nemzeti radikalizmus legjelentősebb erejével, a MIÉP-pel.