Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2003-08-01 / 8-9. szám
6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2003. augusztus-szeptember Idegenvezetés XII. FEJÉR GYÖRGY JÁNOS A holtaknak Hiába mondod hogy hiába bevésődtek a kor falába mint kőzetbe hullt levelek a mélyben élnek élnek újra s az idő lassan legyalulja a rájuk zúdult hegyeket Kannás Alajos Kormos kövek című ötvenhat verse kezdődik így 1957 óta. Nem tanítják. 1990 óta sem. E Múzeumban sem olvasható. I. emelet 114. Felvonó A felvonó előtt a Múzeum kísérői érezhető zavarban vannak, pedig már százszor és százszor álltak itt. Szeretnék megóvni a látogatót a felvonótól - és szeretnék, hogy a látogató felvonón menjen a pincébe. Kínálják is a lépcsőt, meg nem is. Többször utaztam az egész csoportot befogadó, nagyon lassan süllyedő felvonóban, s mindannyiszor akadt utitárs, nem is egy, ki elszömyedve, rosszulléttel küszködve érkezett a pincébe. A felvonó hatalmas képernyőjén ugyanis Somogyi Jenő részletesen, aprólékosan ismerteti - szenvtelenül, mintha a már kifizetett kenyérpirító kezelési utasítását mondaná -, hogyan akasztották az embert a pincében látható bitóra. Pince - 01. Pincebörtön-rekonstrukció Részletek a Múzeum ismertetőjéből: „ A PRO, ÁVO, ÁVH az Andrássy út 60. épületet és pincéjét hamar kinőtték. Az egész háztömböt elfoglalták és alatta összefüggő pincelabirintust alakítottak ki. Sokan úgy emlékeznek, hogy a ház pincéje a föld alatt további szintekre is kiterjedt. Nem találtunk erre utaló nyomot. Nem kizárt, hogy a tömb többi része alatt voltak olyan cellák. A rabokat egymástól elkülönítve, bekötött szemmel hurcolták kihallgatásokra. A kihallgatások az emeleti szobákban folytak, szovjet szokás szerint általában éjszaka. A gyanúsítottakat napokig nem hagyták aludni, nem adtak nekik sem enni, sem inni. A kínzásoknak, lelki, fizikai bántalmazásoknak minden válfaját bevetették. Órákig falhoz nyomott orral, kinyújtott karral állni, gumibotozások, 'tornáztatások', verések, árammal, égő cigarettával, fogóval kínoztak. Nem válthattak fehérneműt, nem fürödhettek, éjjel-nappal villanyfényben éltek. Takarót, váltóruhát nem kaptak. Nem engedték WC-re, küblit nem raktak a cellába. A fapriccs vizes deszkáira fekhettek, üres cellában a betonra. Az őrök a kihallgatások szüneteiben verték a fogva tartottakat. Naponta egyszer adtak enni, csészényi levest kenyérrel. Az életben maradt áldozatok kínzása az ÁVO által felügyelt börtönökben folytatódott.” 1956 után „az Andrássy út 60-t és pincéjét többször átalakították. Minden ámlkodó nyomot eltüntettek. A pince egy részében megpróbáltuk felidézni azokat a körülményeket, amelyek között 1945-től 1956-ig a politikai foglyokat tartották”. Néhány rekonstruált büntetőcella: karcer - kb. 60 x 50 x 180 cm, szemmagasságban két égő; rókalyuk - legföljebb 150 cm magas, sötét; vizes cella - áll a víz benne, bokáig érő, térdig érő, derékig érő, és ebben áll a rab; kezelőszba - nem orvosi kezelés folyt benne; siralomház - nehogy Munkácsy festménye jusson eszébe, kedves Olvasóm! Az a mucsai siralomház, bőgatyásokkal, sokszoknyásokkal körülvett bőgyatyás haláraítélttel. A szocialista realista kép - például - Landesz- Terror Háza Múzeum -Manó szemében látható, valahányszor reánk néz s rólunk beszél. Ismét a Múzeum ismertetőjéből idézek: „Az őrség szobája: A Belgrad rakpart 5. szám alatti pincebörtön szellőztető berendezését helyeztük itt el, amelyet 2000-ben találtunk. Börtön két emelettel a föld alatt volt. A szellőztető berendezés biztosította az őrizetesek számára a levegőt a cellákon áthúzódó csőrendszeren keresztül. Az egyes cellákat büntetésből ki lehetett a rendszerből kapcsolni. Vesztőhely: Itt helyeztük el azt a bitófát, amely a váci fegyházé, később a Kozma utcai börtöné volt, s melyet 1985-ig használtak. Az Andrássy út 60- ban kivégzések nem voltak, 'csak' agyonverések.” A felvonóban előadó Somogyi Jenő sok akasztást látott, rabkorában ő takarított a kivégzések után. A rekonsturált cellákban fényképeken: Dudás József, Szabó János, Mansfeld Péter, Tóth Ilona. Kiss Szaléz páter - kicsinyt másképpen, mint az ismertetőben. Van, kinek csak üres képkeret jut: Donáth György, Bilkey Pap Zoltán, Dósa Attila, Hadváry Pál, Ungár József, Geiger Imre. Bethlen István gróf fényképe - őt a Szovjetunióban ölték meg. Kovács Béla, Karig Sára képe - ők hazajöhettek meghalni. Az életfogytiglan börtönre ítélt Kéthly Anna képe. S a többi kép - s a többi üres keret. A pincebörtön-rekonstrukció „előszobájában” mozgóképeken eredeti, már „elhagyott” börtönbelsők. ÁVH-s jelmondat a falon: Ne csak őrizd, gyűlöld. „Amikor az első komoly kihallgatásra vittek fel az Andrássy út 60. pincéjéből, előtte egy órán keresztül imádkoztam a jó Istenhez, hogy törölje ki emlékezetemből a barátaim nevét.” (Endrédy Vendel főapát, 475-D-975 fogoly, hat évet töltött magánzárkában.) A pincebörtön-rekonstrukcióból hiányzik az őr. Állítsák föl itt Gömbös László Smasszemőjét életnagyságban, bronzba öntve! Pince - 02 Internálás terme Emléktárgyak, csille és kő, kő, kő - Recskről. Sehol egy könyv, pedig több túlélő is megírta recski „emlékeit”. Fémtáblán: Internáltak száma 1945-től 1953-ig: kb. 55.000 fő. 3 fő intemálótábor: Kistarcsa, Tiszalök, Kazincbarcika. 1 titkos: Recsk. Recsken 1953-ig kb. 1.300 embert tartottak fogva. Munkaszolgálatosok: 1950-1956 között kb. 15.000 ember. Szemelvények a Múzeum ismertetőjéből: „Az internálás lehetővé teszi, hogy a politikai rendőrség minden előzetes vizsgálat nélkül, puszta gyanú vagy politikai megfontolás alapján felügyelet alá helyezhesse az útjában álló állampolgárokat. Az illetékes karhatalmi szerv politikai megfontolás alapján azonnal intézkedhetett. A mindentől és mindenkitől elszigetelt őrizetesek ki voltak szolgáltatva az őrszemélyzet alantas ösztöneinek. Szállóigévé vált a jelszó: 'A rabokkal nem kell elszámolni!' A táborok feloszlatásáról szóló rendelet kiadását követően számtalan rab ügyét szándékosan lassítva vizsgálták felül, sokakat átszállítottak az ÁVH börtöneibe, többszázan csak 1956-ban szabadultak. A forradalmat követő megtorlás idején számos egykori tábort megnyitottak. Embertelen körülmények között vegetáltak azok a katonaköteles fiatalok, akiket a rendszer 'osztályidegennek' tekintett. Megannyi fiú szenvedett munkaszolgálatosként a Magyar Néphadseregben. A muszosokat katonai kiképzés helyett 'különleges kezelésben' részesítették. Szögesdróttal körülvett lágerekben laktak, dolgoztatták őket. A cél azonban nem a termelés, a fiatalok fizikai és lelki megaláztatása volt.” Sehol egy könyv, pedig több muszos emlékirat is megjelent már. S mennyi van kéziratban! Én Kümmerle Istvánét őrzöm. „Az internálás lehetővé teszi...” - írja az ismertető. így, jelenidőben. Pince - 03. '56-os terem. „A 'kommunisták szövetsége' nevű nemzetközi munkás-egyesület 1847 novemberében, Londonban tartott kongresszusán megbízta alulírottakat azzal, hogy közzétételre alkalmas, elméleti és gyakorlati szempontból kimerítő pártprogramot dolgozzanak ki” - írják az alulírottak, a nemzetközi munkás Marx és a nemzetközi munkás Engels a Kommunista Párt kiáltványának egyik előszavában, Kunfi Zsigmond nemzetközi munkás fordításában. A Kommunista Párt kiáltványában olvasható: „A kommunisták nem alkotnak külön pártot ... a kommunista a legelszántabb ösztökélő eleme az összes munkáspártoknak.” Olvasható benne; „A munkásoknak nincs hazájuk.” Van hazájuk. Munkások harcoltak 1956-ban Budapesten hazájukért, az ismeretlen költő ezt így örökítette meg: Mongol-csordák dúlta imádott Városom! Küzdöttek, mint Hellasz félistenei, Az újpesti báró, csepeli gróf-rokon, Munkásnegyedek Horthy-tisztjei, Luxus szoba-konyhák lakói: burzsujok, S a Tömő utcai arisztokraták! Budapest hős népe harcolni úgy tudott, Hogy megrendült belé az egész világ! (Folytatjuk) Igazságfelismerések nyara (Folytatás az 1. oldalról) A vitában kiderült, hogy a mai külügy még a nemzetközi egyezmények meghamisítására is képes, hiszen például az állampolgárságól szóló Európai Egyezmény (1997. XI. 6.), amit 2002- ben Magyarország is kihirdetett, nemhogy a kettős, de a többes állampolgárság megadását is az európai államok minden kötöttségtől mentes jogának tekinti. Kiderült az is, hogy Németország, Portugália, Írország naponta ad második állampolgárságot német, portugál, vagy ír származású kérelmezők számára - azaz az európai nemzetállamok természetes érdeke és joga a fenmaradásukat elősegítő „etnikai megkülönböztetés”. A magyar jogban az államfő szuverén joga az állampolgárság iránti kérelmek elbírálása, és indokolnia sem szükséges. A jövő kérdése, hogy az államfő szembe mer-e szállni a külhoni magyarság kipusztításáért több évtizede sajnos sikerrel fáradozó posztkommunista külügyi vezetéssel. A Kádár-kor szokása volt az, hogy a nyári szabadságok idején jelentette be az adó- és áremeléseket, akkor, amikor a kiürült munkahelyeken a kárvallottak kevésbé tudtak közösen zúgolódni. Nos, ez a hagyomány az idén felelevenedett, és a kormány bejelentette az alapvető energiahordozók, gyógyszerek áremelését, új adók bevezetését és korábbi adókedvezmények eltörlését. Döntött arról is, hogy visszavonja a 2004-re vonatkozó - még tavaly, az önkormányzati választások előtt csalétekként előterjesztett - adótáblát, és ezt magasabb adókulcsokkal kívánja helyettesíteni. A bejelentések hideg zuhanyként érték azokat a hiszékeny százezreket, akik tavaly a, jóléti rendszerváltás” hamis ígéretének hitelt adva szavaztak a szocialista-szabaddemokrata pártokra. Azóta a hazai vállalkozásokat korábban segítő Széchenyi terv megszüntetése lefékezte a gazdaság növekedését és megnövelte a munkanélküliséget. A hazai ipar és kereskedelem állami támogatásában „nacionalizmust” vélelmező új gazdaságpolitika szükségszerűen vezetett a gazdaság hanyatlásához, a költségvetés hiányához és az adók megemeléséhez. A hangzatos ígéretek bűvkörében szavazóknak pedig ismét, - csakúgy mint 1994 után - konstatálniuk kellett, hogy becsapták őket. A betegekre, nagycsaládosokra, nyugdíjasokra nehezedő terhek növekedésével egyidőben a költségvetés számolatlanul adja a milliárdokat az Irak megszállásában részt vevő magyar katonai alakulatok szállítására és ellátására. Az elmúlt hónapok iraki eseményei tanúsítják, hogy hatalmas hibát követtek el az ellenzéki pártok, amikor beleegyeztek, hogy magyar katonákat vezényeljenek Irakba. Kellett a beleegyezésük, mert magyar katonák külföldi szolgálatához az országgyűlési képviselők kétharmadának jóváhagyása szükséges. A képviselők hangsúlyozottan csak nem harcoló, szállításban résztvevő katonák kiutazását engedélyezték, de azóta egyértelműen kiderült, hogy a megszállók ellen harcoló iraki lakosság épp a könnyen támadható szállító konvojokat támadja. A járműveken utazók mindenképpen fegyverek hordozására és használatára kényszerülnek. Azért is hibáztak az ellenzéki pártok, mert hitelt adtak azoknak a meghamisított jelentéseknek, amelyek alapján elindították a háborút. A megszállt országban immár négy hónapja az állítólagos tömegpusztító arzenálnak semmiféle nyomát nem találják, ellenben egyre inkább kiviláglik a háborút elindító nagyhatalmak valódi célja, az iraki olajkincs megkaparintása, és a valódi tulajdonos - az iraki nép - kifosztása. Irak nem szorul semmiféle „békefenntartásra” - ahogyan ezt az Országgyűlésben bizonygatták - mert az irakiak nem állnak egymással harcban. Az az előre nem jelzett körülmény is súlyosbítja a magyar katonák gondjait, hogy amerikai mundérba bújtatják őket, nehogy a megszállás ellen harcolók megkülönböztethessék az amerikaikat a nem fegyveres szolgálatra beosztott magyaroktól. Ennyi hamis háborús ürügy és a katonáinkra nézve sérelmes, alantas célú eljárás felszínre kerülése elég indok arra, hogy a februárig szóló iraki misszió meghosszabításához ne járuljon hozzá az ellenzék. Az iraki katonai részvételt megelőző politikai vitákban a kormány azzal az amúgy erkölcstelen - indokkal is érvelt, hogy csak az Irak katonai ellenőrzését vállaló országok vehetnek részt az ország újjáépítésében. „Hatalmas megrendelésektől és a tőzsde fellendülésétől fosztják meg a magyar gazdaságot a katonai részvételt ellenző felelőtlen demagógok!” - állították kormányoldalról. Nos, az elmúlt hónapokban semmiféle érdemleges iraki megrendeléshez nem jutottak a magyar vállalatok, azaz már egyértelmű, hogy az ország ráfizet erre a kalandra - ugyanakkor a tőzsde, más ok miatt, tagadhatatlanul a közérdeklődés homlokterébe került. Még a nyár elején ismeretlen elkövetők alaposan elverték a pénzügyi szervezeteket, közöttük a brókercégeket is ellenőrző állami felügyelet vezetőjét. Személyéről tudni kell, hogy őt még az előző kormány nevezte ki hat évre, és posztjáról alkotmányos eszközökkel nem lehet olyan könnyen eltávolítani, mint kormányváltás után a minisztériumok vezetőit. Már a kórházban arról nyilatkozott, hogy szabálytalan részvényeladások miatt kirótt büntető intézkedései miatt kaphatta a több csontját is eltörő „nevelő célzatú” verést. Bár a rendőrség még több hónappal az eset után is közlekedési affér miatti nézeteltérésnek tulajdonítja az ütlegeléseket - az elkövetők nyilván nem kerülnek majd elő, - a nyilvánosságra került részletek a politika és a bűnözés összefonódására utalnak. Gyanús tény, hogy az ügyletekben kulcsszerepet játszó bróker, miután találkozott a titkosszolgálatok egyik vezetőjével, Ausztriába távozhatott, ahonnan csak több hónapig tartó kiadatási procedúra után hozható haza. Addig rengeteg nyom eltüntethető ... Gyanús tény az is, hogy a brókernek állandó belépője volt a Miniszterelnöki Hivatal humánpolitikával foglalkozó részlegébe. Tavaly óriási intenzitással dolgozott az új kormány személyügyi - divatos szóval humánpolitikai - részlege. Felső- és középszintű vezetők százait cserélték le a minisztériumokban, további százakat az országos hatáskörű szervek területi igazgatóságainál, például a mintegy másfél száz kistérségi felügyelő közül mindössze három maradhatott meg az állásába. Régi megbízható elvtársakra cserélték ki az állami vállalatok vezetőit, igazgatótanácsait és felügyelő-bizottságait is. Voltak azonban olyan cégek, amelyeknél az állam, vagy a posztkommunista klientúra nem rendelkezett olyan részvénytöbbséggel, amelynek alapján összehívatta volna a neki tetsző vezetőséget megválasztó közgyűlést. Kellett tehát a „humánpolitika” számára egy olyan brókercég, amelyik felvásárolja a pártklientúra vállalati vezetésben tartásához vagy visszahelyezéséhez elégséges mennyiségű részvényeket. Kellett tehát az állandó belépő, hiszen kellő információk híján nem tudhatta azt a brókeriroda, hogy mely cég vezetőségével elégedett a krományzati személyzeti politika, és melyekével nem. Ezeknél a burkolt felvásárlásoknál át kellett hágni azokat a megkötöttségeket, amelyek még a tőzsdén kívüli cégek esetében is védelmezik a kisebbségbe kerülő tulajdonosok érdekeit. A szabálytalan részvényvásárlásokra figyelmeztető felügyeleti vezető értelemszerűen „megkapta a magáét”. A célzott részvényvásárlásokat nagyrészt egy állami cég törvénytelenül átadott tartalékából, részben pedig rászedett befektetők betéteiből fedezték. A sors iróniája, hogy a kisbefektető kárvallottak többsége - a személyeket ismerő újságírók szerint - a rendszerváltás haszonélvezője volt, olyanok, akik korábban lelkesen helyeselték a bankok és a brókercégek visszaéléseit, „normál üzleti szerződéseknek” nevezve ezeket, és néhány éve még az igazságügyi minisztertől és a köztársasági elnöktől is követelték sikkasztó bankárok büntetésének az elengedését. Vajon ők felismerik-e a Sors igazságos döntését? A fellazult üzleti erkölcsök elemzése nem csupán a nyár brókerbotrányában kapott szerepet, hanem az egyik milliárdos miniszter meggazdagodásának körülményeiben is. Ebben a történetben is öszemossák az érdekeltek a „vállalkozás” és a lopás közötti határokat. A szocialisták mai minisztere korábbi kormány-összeköttetései révén üdülőt, klubot szerezhetett meg a tényleges ár töredékéért. Például a képviselői klubot egy alapos felújítás után a felújítási költség tizedéért kaphatta meg. Bárki halandó láthatja, hogy az ilyen ügylet közönséges tolvajlás, és csak a Kádár korhoz érzelmileg kötődők minősítik makacsul „piaci üzletnek” a társadalom kárára történő ilyen fajta meggazdagodást. A szóban forgó ügyletek azonban az első szabadon választott kormány alatt történtek, és az akkori Antall kormány több magas rangú felelős személyisége fedezte ezeket a tolvajlásokat. Az akkori kormányzópárt, a Magyar Demokrata Fórum több tagja még országos gyűlésen is kifogásolta a kormány kommunista garnitúrát felkaroló politikáját, néven nevezve azokat a hivatalnokokat is, akik szerepe az állami vagyon elsíbolásában most egyértelműen kiderült. A párt akkori vezetősége elhallgattatta, majd a pártból kiszorította e furcsa rendszerváltás kritikusait. Vajon most szembenéznek-e politikai bűnükkel, tolvaj lásokban betöltött bűnsegédi szerepükkel ezek a pártvezetők, vagy - mintha mi sem történt volna - folytatják korábbi politikájukat?
