Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2003-08-01 / 8-9. szám
2003. augusztus-szeptember Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal DOMONKOS LÁSZLÓ Istenem, az az 1993-as év! Ha eszembe jut, azon kell kapnom magam, hogy az elejére Csurka Istvánnak az MDF-ből történt, bravúros machinációkkal megspékelt kizáratását teszem, a végére meg az évtizedek óta első szabad és (annyira, amennyire, de mégiscsak) nemzeti kormány fejének halálát. És ami közben történt! A növekvő félelmek és aggodalmak hónapjai - a dermesztő felismerés, hogy az MDF-kormányzás tovább egyszerűen nem folytatódhat, ezeregy ok, magyarázat, indok szól emellett - mi lesz?! Jönnek majd vissza és az Úristen legyen irgalmas Mária országának. Tavasszal már egyre több az ijedt hang, a kétségbeesett találgatás, a kormányban szaporodnak a leváltások - például Raffay Ernő sem honvédelmi államtitkár már -, nyár végén a majdnem újra történelmi jelentőségű, az 50-ik évfordulóra megrendezett Szárszói Konferencia már vészjelzésektől hangos. Az MDF alapítói közül ott van Csoóri Sándor és Csurka István (ha nem is éppen szoros harci szövetségben); Kiss Gy. Csaba bejelenti, azért lépett ki az MDF-ből, hogy eredendő szellemiségéhez hű maradhasson, Für Lajos nem vállalja a felszólalást és megszökik a táborból, Fekete Gyula ugyan tartja magát, de hunvágású szemei mind zordonabban összehúzva - minek folytassam? Mire pedig az ősz első hónapja véget ér, éppen tíz esztendeje, Szent Mihály napja előtt egy főszerkesztő e sorokat kénytelen leírni lapjában: „Búcsúzunk olvasóinktól, mert kétségessé vált lapunk további megjelenése... A búcsúzás lehet puszta udvariassági szokás, eltávozáskor szokásos köszöntés, de lehet ennél több is: elválás. Férfiatlan dolog az elérzékenyülés, ezért csak lapunk szűkszavú kolofonját egészíteném ki: Hirdetésfelvételük szünetel. A késve érkezett kéziratokat, fényképeket megőrizzük és visszaküldjük. A jö(Folytatás az 1. ólairól) Mindig abban reménykedhettünk, hogy a magyar szellem, tehetség, kreativitás kapaszkodót jelenthet számunkra ebben a hazug, „rendszerváltoztató” világban. Mostanában azonban Magyar Bálint és csapata konok következetességgel, a nemzetközi megbízóik iránti hűséggel munkálkodik azon, hogy tönkretegye a magyar felsőoktatás korábbi, kiváló eredményeit, s minden lehetséges módon akadályozza a kutatás-fejlesztést is. A Medgyessy-kormány tevékenységének egészére jellemző: „leértékeli a forintot, növeli a hiányt és az eladósodást, visszafogja a béreket, pénzt von el az egészségügytől, az oktatástól és a kutatás-fejlesztéstől, miközben óriási pénzeket pocsékol el saját apparátusai, klientúrája működtetésére, és óriási pénzeket folyat el korrupciós ügyek kapcsán. Nem spórol az «iraki és afganisztáni magyar misszión», de spórol egészségünk és tudásunk kárára”. A magyarországi baloldal .szélsőliberális tábor már régóta a hazai cigányságot - újabban főleg az oláh cigányokat - próbálja a magyarság ellen kijátszani, a rendszerváltozásnak hazudott szélhámosság-sorozat csődtömegét - az ő bűnüket - a magyarság nyakába varrni. Horváth Aladár, a Roma Polgárjogi Mozgalom SZDSZ-közeli elnöke, továbbá olyan ős-SZDSZ-esek, mint Kőszeg Ferenc, Tamás Gáspár Miklós, Jancsó Miklós és mások Medgyessy Péterhez fordultak azzal az elképesztő kérelemmel, hogy a D 209-es miniszterelnök minden lehetséges eszközzel akadályozza meg a jászladányi „apartheid” iskola beindítását. Teszik ezt akkor, amikor hatalmas pénzek működtetésével liberális, szélsőliberális felfogású, valamint zsidó iskolák tucatjai állnak a nem nemzeti elkötelezettségű tanárok, szülők, diákok rendelkezésére Budapesten és vidéken is. Kőbányán a minap egy ápolónőt és egy orvost ütlegelt tucatnyi roma, miközben öt biztonsági őr tétlenül szemlélte az eseméA feltámadás szomorúsága Volt egyszer egy Világszövetség vőben szerdán 10-től 15 óráig sem lesznek szerkesztőségi fogadóórák. A lap itthon és külföldön nem fizethető elő. Lapunkat nem teijeszti senki.” Aláírás: Homyik Miklós. Férfiatlan dolog az elérzékenyülés, valóban - mégis kénytelen vagyok bevallani (s ezzel tán nem is vagyok egyedül): még ma, évtized múltán sem tudok, tudunk megindultság nélkül visszaemlékezni azokra az időkre. Olyan élményt - olyan élmény-sorozatot! - ajándékozott jónéhányunknak egy és egynegyed éven át egy lap, ami, ma már jól tudjuk, jó ha egyszerkétszer megadatik toliforgatónak ebben a kínkeservesen nagyszerű emberi létezésben. Amikor 1992 legelején Csoóri Sándor - alig egy hónapja a Magyarok Világszövetségének közfelkiáltással megválasztott elnöke - a Gerbeaud egyik sarokasztalánál megkérdez, volna-e kedvem Szegedről feljönni a világszövetség nyáron induló lapjához és együtt dolgozni Homyik Miklóssal; amikor 1992 tavaszán, a tomboló délszláv háború és a félidőre már megszokottá vált módon, vadállatiasan támadott-mocskolt kormány és ellenség-ellenzéke közötti belpolitikai küzdelem kellős közepén teljes gőzzel folyik a szervezőmunka, április-májustól már totális ingázásban élek a Tisza- és a Duna-part, a szegedi Stefánia és a budai Corvin tér között; amikor május végén lapomtól igen szépen elbúcsúztatván, sorra megismerkedem az új kollégákkal és a fővárosi értelmiség több kiválóságával a mindinkább berendezkedő szerkesztőségben; amikor annak a forró nyárnak a kellős közepén elkészül a legelső, dupla szám, amely augusztus 15-én jelenik meg, a Magyarok ül. Világtalálkozójára - a Kongreszusi Központban lázas, örömteli önkívület, minden magyarok legelső általunk megélt találkozója, csángók és délvidékiek, mezőségiek és felvidékiek, háromszékiek és kárpátaljaiak, nyugatosok és afrikaiak, kalotaszegiek öszekeveredve dunántúliakkal, bihariak zalaiakkal, népviseletek, öltönyök, ujjongó öröm és felszabadultság mindenfelé. Berzsenyi verse kísért: „Tóidul vaj önnek bajnoki népeink: / Erdély kegyetlen széki, a fene / Hajdúk, az áldott tér mezőkben / Megfeketült haragos kunokkal...” A miniszterelnök Trianon iszonyú fájdalmát emlegeti, dörgő tapsvihar, könnyes szemek körös-körül. Csoóri Sándor az édesanyját idézi fel, aki miután a háború végén visszatérhetett tizenhétszer gazdát cserélt, rommá lőtt falujába, „letette hátibatyuját a romokra, folytak arcán a könnyei, és csak annyit mondott: Történt, ami történt, de együtt vagyunk, együtt a család.” Akkor, ott annak az újonnan megjelent lapnak a belső munkatársa lenni, ma is úgy hiszem, felért egy-két igen magas kitüntetéssel. A sok ismerős között, abban a szent, gyönyörű kavargásban, a Világszövetség című, kéthetente megjelenő orgánum színre lépésével megtörtént valami, amit a szellem emberei Magyarországon alighanem már igen régóta az idők beteljesülésének neveznek. És így is érzik, így is érezhettük. Máig is. Megindult a lap és a szerkesztőségi élet. És ez utóbbi valóban Élet volt, nagybetűvel: színes, eleven, pezsgő és úgy, annyira hangulatos, amit az életéből idestova három évtizedet szerkesztőségekben töltött ember is szinte páratlannak nevezhet így utólag visszarévedve. Mert az élénk, oldott, szellemes, kicsit bohém, kicsit okoskodó-álcinikus, mindig-sietős-mindigkicsit-bolondokházás összkép és összbenyomás többé-kevésbé ugyan tényleg minden valamirevaló szerkesztőségre jellemző Magyarországon Vörösmartyék óta - csakhogy itt mindez igen magas színvonalú műhelymunkával párosult. Olyannal, aminek nehezen lehetett és lehetne párját találni a legújabbkori magyar írott sajtóban. Lehet persze utólag elintézni a dolgot azzal, hogy a kilencvenes évek első felében a már rohamos züllésnek indult magyar újságírás zűrzavaros terepén nem is volt olyan nehéz félszeműként királynak lenni a vakok között - ám meggyőződésem, hogy legalább két tényező garantált többletet biztosított a Világszövetségnek. Egyrészt a következetesen vállalt eszmeiség - a magyar nemzeti érdekek, az élet pártján alkotó emberek szolgálata: másrészt a megalkuvást nem ismerő minőség-igény. A selejt nyakát behúzva, villámsebesen iramodott el a közelből, előbb vagy utóbb (de inkább előbb). A hangulat, a jó kedély, sokszor észrevéüenül, mindig, mindvégig e kettős parancsnak rendelődött alá - talán ettől is éreztük úgy, hogy többek között - megváltozott társadalmi-politikai körülmények között, felszabadultan, tiszta eszmei vértezetben - annak az egykori Élet Irodalomnak is vagyunk, lennénk a folytatói, amit éppen Csoóri Sándor nevezett valaha a magyar szellemi élet könnyűlovassági lapjának. Rövid időn belül a szó szoros értelmében egymásnak adták a kilincset a szerzők. És velünk volt, velünk lett - valóban! - a világ magyarsága. Az egyetemes, a teljes, a csonkítatlan, az egész magyarság, a nem kifosztott, hazájából nem elűzött, az ősi földjeitől nem aljas tolvajok által megfosztott Nemzet. A másik Magyarország. Az igazi. Munkatársunk lett, rendszeresen írt a lapba - hogy csak néhány igen jelentős nevet említsek - áldott elékezetű Czine Mhály tanár úr és a kiváló költő. Ágh István, a Délvidék élő klasszikusa, Herceg János, Erdélyből Sütő András éppúgy, mint Fodor Sándor, Lászlóffy Csaba és Pusztai János, Nyugatról Borbándi Gyula, de állandó szerzőink közé tartozott (megint csak néhányat említve) Bárány Tamás, Tüskés Tibor, Kiszely István, Varga Domokos... És távolról sem utolsó sorban: szinte mindazok, akik ma e lap, a Nyugati Magyarság törzsgárdáját alkották és alkotják 1994-95 óta: Tamáska Péter, aki a Világszövetség hasábjain lett rövidesen felfedezett, kitűnő tollforgató, Kárpátaljáról Debreceni Mihály, Erdélyből Nagy Pál, Sylvester Lajos, Tófalvi Zoltán, valamint Beke György, Czegő Zoltán, ifj. Fekete Gyula, Szilágyi Károly és még sorolhatnánk - e sorok írójával egyetemben... Amint most így végigpillantok a neveken, egy-két fájdalmas kivételtől eltekintve - még megvagyunk. Megvolnánk. Tíz évvel öregebben és száz év illúziójától megszabadítottam remélhetően acélosabb lélekkel és a feltámadás szomorúságával szemünkben. Mert ama 93-as esztendő óta tudjuk ugyan, hogy bár van feltámadás - de az fájdalmas és szomorú. Miközben írunk tovább, ahová és amit és ahogyan lehet, elviseljük a 94-es, a 95-ös, a 96-os meg a 97- es évet éppúgy, mint a 2003-ast is - néha eszünkbe jut, hogy volt egyszer egy Világszövetség. Miért lett vége, kik, hogyan, miként tehettek róla? A halott nem attól támad fel, ha gyilkosaival foglalkoznak. Hanem abból, attól, ami bennünk él róla, belőle. Igen, egyszer, valaha, egykoron, volt egyszer egy Világszövetség. Átéltük. Részesei voltunk. És ezt már soha, senki sem veheti el tőlünk, semmikor. Ezért tudunk néha úgy mosolyogni egymásra, hogy nekünk elég, ha azt csak mi értjük. Tatár és török után MSZP-s rablók nyékét. Cigányok nem is olyan rég csúnyán randalíroztak a gyöngyösi kórházban is, akkor a rendőrség vezetősége az intézkedő rendfenntartók ellen hozott kemény büntetéseket. Nyilván nincs messze már az az idő sem, amikor, ha egy roma bűncselekményt követ el, a magyart csukják le helyette. Mindenesetre egy ötven-hatvan fős cigánysereglet már gyakorlatozott Kunszentmiklóson augusztus 16-án késő este. Egy fiatal nőt a nyílt utcán majdnem megerőszakoltak, egy rendőrautót acélgolyós parittyával, szúróvágó szerszámokkal felszerelve ripityára törtek, négy-öt óra elteltével sikerült csak a rendőröknek a rendet /?/ úgy-ahogy helyreállítaniuk. A Petőfi Népe című napilap és a Magyar Fórum kiadója Csurka István számolt be - az utóbbi vezércikkben - a történtekről. Az augusztus 16-i sajátos éjszakai eseménysorozatot a televíziók, rádiók és a sajtó részéről mély hallgatás övezte. Ahogy Csurka István a Magyar Fórumban megírta, a támadássorozat egyértelműen a magyarság ellen irányult, a felbujtók, háttérből irányítók között feltehetően szélsőliberális-baloldali magyargyűlölők is meglapulhattak. „Még csak kétsége sem lehet senkinek aziránt, hogy itt a sértett etnikumnak az a tagja, amelyik egyébként lop, csal, kábítószert árul, az országúton és másutt árulja a testét, ellenségként és etnikumként támad a gazdanépre” - úja Csurka István. A kunszentmiklósi etnikai zavargásokat kirobbantó irányítóknak nyilvánvalóan az volt a céljuk, hogy a helyi emberek kezdjenek el barátkozni a szülőföldjükről való elköltözés gondolatávval, s ezután sehol se érezzék magukat biztonságban. Vona Gábor, a Jobbik Magyarországért Mozgalom alelnöke nyilatkozta a napokban, hogy leszámolásra is alkalmas, ultraliberális jogi kommandót szeretne felállítani a Medgyessy-kormány az antidiszkriminációs törvény elfogadásával. A már amúgy is sokszorosan meglopott magyarságot akaija ez az aljas kormány megfélemlíteni, sakkban tartani. A D 209-es ügynök-miniszterelnök már a nyakunkra küldött egy szélsőséges politikust, az „esélyegyenlőségi tárca” élén tündöklő Lévai Katalin személyében. Hankó Faragó Miklós egészségügyi államtitkár - Lévai Katalin és Bárándy Péter miniszterekkel együtt - konstruált jogi eszközökkel, perekkel próbál majd világhatalmi megbízóik érdekében is a magyarság, a gazdanép ellen fellépni. Az MSZP-SZDSZ duó Európáról, a nagyon közeli EU-csatlakozás jeletősségéről papol ugyan naponta, de valódi érdekszövetség tagjaként igazából az USA-ból, Nagy-Britanniából és Izraelből álló „hármasszövetség” mellett kötelezte el magát. Ezt világosan mutatja az is, hogy az MSZP-SZDSZ duó katonákat küldött Irakba, a közeli lehetséges lemészároltatás tudatában is, holott Németországnak, Franciaországnak és Oroszországnak esze ágában sincs az amerikai diktátumok közepette, amerikai feltételekkel csapatokat küldeni a halálzónákba. Ugyanakkor az MSZP-SZDSZ-kormány örömmel bólint rá Izrael legdurvább agresszióira is. Amerika esetében egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a magyarországi posztkommunisták és liberálisok megint rossz lóra tettek, mint ahogy a „rendszerváltozás” hazugsága előtt a kommunisták a Szovjetuniót istenítették, most azt az Amerikát, amely egykét évtizeden belül, de az is lehet, hogy sokkal hamarább, katonai szuperhatalmi pozíciója ellenére kénytelen lesz gazdasági megroppanása miatt lemondani a világot vezető állam szerepköréről. Gondoljuk csak végig, hogy röpke egy évtized leforgása óta milyen meghatározó elméletek valószínűsítik ezt a közeli amerikai krízist. Francis Fukuyama a szovjet rendszer bukásakor még a történelem végéről az amerikai (és európai) aranykor kezdetéről lelkendezett, de Sámuel Huntington 1993-ban már az Amerikát fenyegető iszlám veszélyről, előretörésről értekezik. S hozzáteszi, hogy ez még egyáltalán nem veszélyezteti az USA világhatalmi pozícióját, már csak azért sem, mert Európa jelentéktelenné válik a világpolitika színpadán. A harmadik meghatározó elméletrendszert a francia Emmanuel Todd állította fel 2002 végén, A birodalom után című könyvével. Todd elismeri, hogy az iszlám világ jelentősen megerősödött, azt is érzékeli, hogy egyes muszlim csoportok hajlamosak az erőszak fokozására. Ám az ími-olvasni tudás tömegessé válása és a születésszám várható csökkenése miatt - rövid, drámai staccato után - stabilizálódni fog az iszlám egésze, nem lesz antagonisztikus konfliktus Amerika, Európa és a moszlim világ között. Amerikának viszont rövidesen le kell mondania - elsősorban a dollár meggyengülése miatt - vezető és kizsákmányoló pozíciójáról, Európa viszont jelentősen meg fog erősödni. Ennek az Európának a német-francia tengely lesz a meghatározó ereje, s rövidesen Oroszország is csatlakozni fog ehhez a tömbhöz. Todd szerint az is nagyon lényeges, hogy Európa így meg fog szabadulni attól a tehertételtől, hogy - az USA oldalán - Izraelt egyoldalúan támogassa, s ezért az arabmoszlim világban jelentős ellenségeket szerezzen. A Fidesz-MDF tábornak teljes mértékben igaza lenne, ha az USA ellenében - ha óvatosan is - a német-francia vezetésű tengely mellett tenné le a voksát. Ilyesmire már mutatnak is bizonyos jelek, bár az is kétségtelen, hogy még mindig erős a Martonyi János köré csoportosult „transzatlantiak” befolyása. Még nagyobb gondot jelent viszont az, hogy ez az egyesülő Európa még mindig liberális-baloldali vezetésű, hiába nyer egyre több választást a nyugat-európai jobboldal, a meghatározó összeurópai pozíciók változatlanul és masszívan liberális kézben vannak. Ezek a liberális erők még azt is megakadályozzák, hogy Európa keresztény jellegét az alkotmány egyértelművé tegye. Ennek a liberális nyomásnak - már-már terrornak - „köszönhető”, hogy az Európa mai arculatát meghatározó liberális politikusok a másság, a kisebbség témakörein kérődznek folyton, s gyakran vetik a cigánykérdés „megoldatlanságát” a szemünkre akkor, amikor helyenként és időnként már-már a cigányterror ellen kellene védekeznünk. Amerika és Izrael esetében a nyers, durva térfoglaló törekvés motiválja ezt a cigányság egyes körei által is meglovagolt magyarellenességet, Nyugat-Európában viszont a számító önzés: azért támadnak, nehogy nekik kelljen majdan feltartóztatniuk a beözönlő roma-seregletet. Mindenesetre a Fidesz-kormányzat részéről - ma már egyre jobban látjuk - nagy lépés, nagy fegyvertény volt a Terror Házának felállítása az elmúlt választási ciklusban. Ezzel ugyanis kijelöltek egy fix pontot, tényezőt a magyarországi politikai térképen: a kommunista terror, a kommunista szellemiség elleni harc szükségességének tényét. S ebből már szinte logikusan következik - ha más formában, más eszközökkel is - a posztkommunisták elleni küzdelem szükségessége. Ezért sziszegnek annyira a szocialisták és a szabad demokraták, mert nagyon is érzik a veszélyt, tudják, pislákoló tűz ez, amely bármikor lángra kaphat. Persze az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a kommunizmusnak van egy testvére is, a liberalizmus. Erről viszont egyáltalán nem szabad a Fidesznek beszélnie. Pedig a liberalizmus és a kommunizmus a nagynak hazudott francia forradalom óta rokoneszmék. Azonos a politikai arzenáljuk, majdnem teljesen közös a szókincsük. Mindketten a haladás bajnokai, mindketten a „reakció”, a kereszténység ellen harcolva jutottak hatalomhoz. Itt az ideje már, hogy együtt is bukjanak el.
