Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2003-06-01 / 6-7. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2003. június-július DEBRECENI MIHÁLY Édesapám az első világháború kitörésének esztendejében, 1914-ben született, édesanyám 1923-ban, amikor már javában tartott a cseh uralom Kárpátalján. Legfiatalabb nagybátyám magyar állampolgár is lehetett volna, ha nem jönnek az oroszok. De jöttek és maradtak is. Én már a szovjet korszak születési statisztikáját Javítottam”, míg kisebbik gyermekem, Kamilla lányom ukrán állampolgárként Kiskunfélegyházán született 1995-ben. Azért ott, mert odahaza akkoriban a kórházi körülmények enyhén szólva sem feleltek meg az európai színvonalnak. Sajnos azt kell mondanom, hogy a mi családunk példája is mutatja: ez a vidék Trianon óta igazi senkiföldjévé vált. Mindenki szeretné a magáénak vallatni, pedig ezer esztendeig csak egy gazdája volt. Édesanyámékat arra tanították már az elemiben is, hogy ez a vidék a Cseh- Morva Birodalomhoz tartozott, amióta világ a világ, minket arra, hogy a Kijevi Rusztól rabolták el a gaz magyar megszállók ezt a területet. Nem is lehettek olyan gyengék ezek szerint honfoglaló eleink, ha különösebb harcok nélkül is meg tudták vetni lábukat a Kárpát-medencében. Az iskolában, de főleg az egyetemen állandóan hallhattunk az ezeréves magyar elnyomásról, a magyar megszállókról, a horthystafasiszta katonák gaztetteiről, arról, hogy mi végtére is idegenek vagyunk szülőföldünkön. Az ezer esztendő nem számít. Itt mindent mi tétünk tönkre, mi vagyunk minden bajnak az okozói. Ezt szajkózták a sajtóban, a különböző „szovjet” sovén kiadványokban, és sajnos így van ez mind a mai napig is. De nemcsak nálunk. így van ez a Felvidéken, Erdélyben, a Délvidéken is. Trianon óta egyforma a képlet az elszakított területeken. Manapság, a különböző tantárgyi vetélkedők korában talán érdemes lenne rendezni egy olyan szellemi olimpiát is, ahol a határon túli magyar középiskolások arról számolTAMÁSKA PÉTER Az ügynökök ügyei a miniszterelnök sz.t. tiszti múltjának feltárásával meglehetősen felkavarják a közvéleményt. A dolog - túl a politika hevületén - tudományosan jót tesz a közelmúlt történeti értékű iratainak belső és külső forráskritikájának, azaz a hivatali nyelv elemzésének és a tisztségviselők neve feltárásának, az aláírások és az írógépek, a papírok anyaga és a pecsétek hitelessége pontos, szabatos feltárásának. Esterházy Péter Javított kiadás című műve - amely apja ügynök voltának hiteles lenyomata - erről esztétikus hevülettel szól. Az igazság az, hogy az állampárti rendszerben nemcsak a IMII- asok, de az operatív tisztek is az utolsó pillanatig szerveztek be embereket: erről tanúskodnak például a tököli rabkórház operatív jelentései. Lojális személy, informátor, ügynök: ezt a pályát futhatta be egy,.kiválasztott” elítélt. Amit kapott érte, többlet kedvezmények, eltávozás, némi kis pénzjutalom vagy egy kisösszegű megvendégelés, ami a hatvanas években még alig volt több tíz-húsz forintnál. (Ezekről részletes elszámolások maradtak fenn: kávé, sütemény, gyümölcs, mondjuk összesen: 11 forint 20 fillér. Mintha a Gerband költözött volna be a Gyűjtőbe vagy a Markóba.) A büntetés-végrehajtás a rendszerváltás előkészítésénél a nagy nyilvánosság előtt a Nagy Imre temetés kapcsán szembesült a múltjával. Meglepően jól vizsgázott, mint az a katona, aki fürdőnadrágban is karcolás nélkül hatol át a drótakadályon. Ebben minden bizonnyal része volt annak, hogy Nagy Imre és társai ünnepélyes temetés-előkészítésében okos, mondhatni a születőben lévő új hatalom iránti „előlojalitás” határozta meg a BV Országos Parancsnoksága magatartását. A mártírok tetemeit - akárcsak Rajkét és társaiét 1956-ban - meg kellett találni. Felkutatásuk és 1989-es ünnepélyes eltemettetésük előkészítésében főképp dr. Tari Ferenc ezredes vállalt nagy szerepet: meg is kapta aztán az országos parancsnoki tisztet. (Most az igazságügyi tárca büntetőjog, kegyelmi és Beszélhetünk Trianonról nának be, hogy országukban mi mindent tanulhatnak a Trianont megelőző ezer magyar esztendőről. A rendezvényt Budapesten lehetne megtartani, mondjuk francia megfigyelők jelenlétében, legalább ők is látnák, hol tart a világ 2003-ban. A zsűri nemzetközi lenne: benne szlovák, román, ukrán és szerb szakértő is helyet kapna, esetleg egy orosz-szovjet is, különös tekintettel az elmúlt csaknem öt évtizedre. Ekkor talán kiderülne, hogy hol húzódott a Cseh-Morva Birodalom és a Kijevi Rusz között a határ, hogy kiket nyomtak el azok a fránya törökök, hogyan tarthatták meg anyanyelvűket, kultúrájukat, hagyományaikat az általunk leigázott, kisemmizett népek, akik a borzasztó körülmények ellenére is fenn tudtak maradni, sőt szaporodtak is. Erre a tantárgyi vetélkedőre meghívnám azokat is, akik szeretnék eltörölni az érettségi vizsgát történelemből Magyarországon. Hadd lássanak ők is csodát, hogy mennyire fontos a „történelem” oktatása a környező országokban. Mert miközben a szükséges megbékélésről beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy vajon milyen képet alakítottak ki rólunk az elmúlt több mint nyolcvan esztendőben, mialatt több generáció úgy nőtt fel a szomszédságunkban, hogy a magyarok minden bajnak az okozói. Ha tetszik, ha nem, meg kell tanulnunk egymás mellett élni. De nem saját érdekeink feladásával. Van egy öreg ruszin ismerősöm, akinek szüleit még a csehek telepítették be a tömbmagyarság közé, nos, ő mesélte nekem, hogy Kárpátalja visszacsatolása előtt a csehek azzal ijesztgették őket, hogy a magyarok majd szuronyaik hegyére tűzik a csecsemőket, mert a magyarok képesek ilyesmire. És ezt elhitték? - kérdeztem tőle. Féltünk, hangzott a válasz. O már gyerekkorában sem hallott arról, hogy népét „gens fidelissimának” hívták Rákócziék. Igaz, Rákócziról se nagyon hallottak. Mint ahogy később mi sem hallottunk arról, hány ruszin gyerek tanulhatott a negyvenes évek elején különböző budapesti egyetemeken. Ide, erre a szerencsétlen sorsú Kárpátaljára mindig „elhozták” a kultúrát, a tudományt, főleg 1944 után, de akkor nagyon. Mi azt a szót, hogy Gulág, Szolzsenyicintől hallottuk először. Ellenben a láger szót már gyerekkorunkban megtanultuk. Manapság, amikor arról hallok, hogy Magyarországon a fiatalok alig tudnák valamit a szüleiktől erről az időszakról, 1956-ról, csak csodálkozom. Nálunk odahaza ez sohasem volt tabutéma. Nem is lehetett, hiszen majdnem mindenkinek elhurcolták férfi hozzátartozójukat a „dúlok”. Nagyobb volt a veszteségünk, mint a háborúban. A történelmi egyházakat pillanatok alatt térdre kényszerítették, a papokat elhurcolták. A Rómához hű görög katolikus egyházat beszüntették. Jött helyette az államvallás: a pravoszlávia. Az iskolában természetesen ezekről a dolgokról nem esett szó, annál inkább odahaza, ahol nagyapámmal hallgattuk a recsegő-ropogó Szabad Európa rádiót. Tőlünk tizenöt kilométerre volt Császlócon a zavaróállomás. Bár magyar iskolában tanultunk, mégis szovjet tanintézmény volt az a javából. És mégis megtaláltuk a módját, hogy alkalmanként összekacsintsunk tanítóinkkal, tanárainkkal. Nekem már az első osztályban szerencsém volt a tanító bácsinkkal, Kovács Bélával, aki, miután kiállított valakit az ajtó elé figyelni, rögtön rázendített hegedűjével egy Kossuth-nótára. Mi pedig lelkesen énekeltünk. Második osztályban azonban már nem ő tanított bennünket. Valamelyik Jóakarója” feljelentette. A Kolhozélet című jeles járási pártlapból tudtuk meg, hogy zugpálinkafőzés címén másfél évre ítélték. Lehet, hogy főzött pálinkát Béla bátyánk, de az is biztos, hogy igencsak csíphette valakinek a szemét az elkötelezett magyarsága. Persze ez már a „szelídebb” hruscsovi érában történt, a múlt század hatvanas éveinek elején, amikor tudtuk jól, a Szovjetunióban csak az nem vedelte az alkoholt, aki nagyon beteg volt. Márpedig, még belülről nézve is, mindenki egészségesnek tűnt. Gyerekkori élményeim közé tartozik az is, hogy amikor egyszer fagylaltot vásároltam egy vegyesboltban, bejött két oroszul beszélő férfi és vodkát kértek a boltostól. Én akkor láttam először, miként kell „civilizált” módon egy perc alatt meginni egy félliteres üveg tartalmát. A boltos két kétdecis pohárba töltötte a vodkát, amit a két atyafi egyhajtásra leengedett a torkán. Aután jött a „zakuszka”. Megszagoltak egy darabka kenyeret, és miután mint aki jól végezte a dolgát, távoztak. Én ámuldozva meséltem otthon szüleimnek a történteket, akik csak mosolyogtak. Nálunk akkoriban még a stampedli volt a divat. Ma már, az elmúlt évtizedek „szovjetizálódásának” köszönhetően megváltozott az ivási kultúránk is, ha ezt egyáltalán kultúrának lehet nevezni. A brezsnyevi lágy diktatúra korszakában hatalmas piálások folytak a birodalomban, ezen belül Kárpátalján is. A munkahelyek sem képeztek kivételt. A munkaszombatok, a május elsejei, a november hetedikéi felvonulások össznépi bacchanáliákká váltak. Részeg volt az egész ország. Az alattvalók pedig legalább egy kis időre elfeledkezhettek az őket körülvevő nyomorról, hazugságokról, a szürke hétköznapokról, mindenki boldognak hihette magát. Egyetlen nagy eufemizmus volt az egész ország, az egész szocialista világrendszer. Egyetemista koromban az egyik vizsgáztató tanárom, akkoriban hithű kommunista, mára nagy ukrán hazafi, hogy azt ne mondjam nacionalista, megkérdezte tőlem, hogy mi az orosz nyelv. Kapásból azt feleltem, hogy az ország hivatalos nyelve. Ma is a fülemben cseng gúnyos válasza: „Fiatalember, annyit már tudhatna, hogy az orosz nyelv a lenini nemzetiségek közötti érintkezés nyelve. Nálunk nincs hivatalos nyelv.” Most azért szívesen megkérdezném tőle, a neofita sovinisztától, hogy vajon ő pedig mit értett lenini nemzetiségeken. Persze azt is tudom, ennek ma már semmi értelme. Emlékszem, a hetvenes évek közepén még pártberkekben is komoly megdöbbenést keltett a kárpátaljai magyarság egyik (elsőszámú) renegátjának, Bállá Lászlónak Szovjet magyarok című cikksorozata az általa főszerkesztett Kárpáti Igaz Szóban, ahol a mindig mindent túllihegő szerző kerekperec bebizonyította (nyilván főleg önmagának), hogy akárpátaljai magyarság kulturális gyökereit a moszkvai magyar emigráció tagjainál, Gábor Andornál, Hidas Antalnál, Zalka Máténál és a többi „nagyságnál” kell keresni. A gimnáziumi érettségivel rendelkező, egykoron egyetemi tanárként is működő főszerkesztő, mára hithű református Bállá, aki egyébként nem buta ember, addigi élete során nyilván hallhatott Szent Istvánról is, mégis a senkiháziakat próbálta ránk erőltetni. Ez azonban még Kádáréknak is sok volt. Tudniillik ő önként és dalolva próbált pápább lenni a pápánál. Vajon hány ilyen embert „termeltek” az elmúlt évtizedek határainkon innen és túl? Az elmúlt csaknem tíz esztendő alatt csak annyit sikerült elérnünk, hogy beszélhetünk Trianonról az elszakított területeken is. A károk felmérése azonban riasztó képet mutat mindannyiunk számára. Vajon a hőn áhított Európai Unióban szabad lesz-e erről beszélni, abban az unióban, amelyből kimaradnak a sokat szenvedett kárpátaljaiak és a délvidékiek? Légiesülő határok vasfüggönnyel? Ez az igazi fából vaskarika. De ez már egy másik írás témája. Börtöntörténelem büntetés-végrehajtási ügyekért felelős főcsoportfőnöke.) A negyedévenként megjelenő tudományos és szakmai lap, a Börtönügyi szemle elődjének, a Módszertani Füzeteknek az írásai a nyolcvanas években már jól jellemezték a BV OP keretén belüli szemléletváltást. Bővült a szerzők száma, külsősök is megjelentek, tucatnyi szamizdat forgott tiszti kezekben a nosztrai, recski, a Gyűjtő- és Fő utcabeli s a váci szenvedések történetéről. Mint Hajnal László Gábor írta erről 1999-ben a Börtönügyi Szemlében, dr. Nagy Tibor és dr. Kun László országos parancsnokok idején már olyan fogalmak kerültek bévés forgalomba, mint az elszegényedés (depriváció), a cigánybűnözés (relatíve speciális kultúra, roma populáció, spontán diszkrimináció, kontrolhipotézis) és a fiatalkorúak jogellenes tevékenységei kapcsán a pszichés agresszivitás, a frusztráció, az antiszociális tendenciák. Az, hogy kriminálpedagógus, etnikum, mechanizmus, intenzitás, antiszociális személyiség, hovatovább fel sem tűnt a börtönöket ellenőrző pártreferenseknek, hozzászoktak, bár egymás közt változatlanul zsiványnak nevezték a közbűntényeseket. Az egykori 56-os, márianosztrai politikai fogoly, Eörsi István átiratában az Elektra, az eltemettetés drámája vádbeszéddé vált a leköszönő Kádár János ellen, ám Nagy Imre és társai temetése ceremóniájában sokat megőrzött a kommunista vezérek gyászszertartásainak hatalomátadást jelképező voltából: a díszemelvényen lenni belépést jelentett az új parlamenti pártstruktúrába. 1990. március 15-én aztán kijöttek a Gyűjtőből az utolsó politikai elítéltnek besorolható foglyok (alig voltak már), s csak egy-két kémkedésért elítélt ember maradt a rács mögött. Az Alkotmánybíróság eltörölte a halálbüntetést, s szorgalmasan verve a politika dobját, beköszöntöttek a polgári idők. Az 1963-tól az újrapolgárosodásig eltelt évek jogászi mérlegét Kahler Frigyes vonta meg Joghalál Magyarországon című munkájában, kifejtve, hogy 1963-ig „sem tartalmában, sem módszereiben nincs lényeges elmozdulás a sztálinista és a poszt-sztálinista diktatúra uralmának időszakában a hatalom tartalma és gyakorlásának módját illetően. Legalábbis az 1963 áprilisi közkegyelemig... Ugyanakkor számos állam elleni bűncselekményként kodifikált büntetőjogi norma az 1961. évi V. tv-ben is érvényben maradt, és így az ítélkezési gyakorlat egyes területeken az akkor hatályos alkotmányban biztosított szabadságjogok gyakorlását üldözte... Kétségtelen, hogy (1963 után) az állam elleni cselekmények köre egyre szűkült, s az izgatások egyre inkább a közösség megsértésévé szelídültek.” Szelídülésnek nevezhető az is, ahogyan a proletárdiktatúra mancsának manikűrözött körmeit a III/III-as főnökök visszahúzódásra parancsolták. Az operatív (0) dossziékba sorolt bizalmas nyomozások anyagából hétezer dossziét semmisítettek meg 1989-90 fordulóján, az újjászervezett nemzetbiztonsági hivatalok pedig 10.706 darabról ítélték úgy, hogy feladataik ellátásához továbbra is szükség van rá. 1989 nyarán még 164.900 fő személyi kartonja szerepelt a belügyi nyilvántartásban: épp elég ahhoz, hogy kiválaszthatták volna belőlük egy új Lord-akció áldozatait. (1961-ben, a berlini fal felhúzása után a belügyminisztérium kritikus esetre mintegy 15.000 ember letartóztatását tervezte: listákat készíttetett s utasította Kovács Gyula országos parancsnokot, hogy erre készítse elő a börtönvilágot.) Szinte szimbolikus az is - miközben a Köztársaság téren Fejti György ék az átmentés mikéntjén töprengtek -, hogy 1989-ben adták át a Gyűjtő új, Maglódi úti, svéd minta szerint épített komplexumát. A Fehér Házi szlogent - demokrácia az utcán, diktatúra a munkahelyen - senki sem vette komolyan s így a B épülettömb az 1990. évi, már az Antall-kormányzat alatt hozott nagy amnesztia után sokáig üresen állt. Aztán gyorsan megtelt. Erről Sziszifusz mítosza jut eszembe. Sziszifuszi rablásai és pusztításai miatt Thészeusz megölte, s lelkének büntetése az alvilágban az lett, hogy egy súlyos sziklát kellet egy meredek hegyre felgörgetnie, amely azonban a csúcsról mindig visszazuhant. Innen átvitt értelemben a kimerítő és hiábavaló munka elnevezése: sziszifuszi munka. Hiába szabadulás, hiába amnesztia, a fölgörgetett kő mindig visszazuhan a börtönvilág mélységeibe: az 1990. évi 12.319 fős fogvatartotti létszám 2002-re 18.126 főre nőtt. (Ez már megfelel a Kádári korszak átlagának.) S még egy fontos alapvetés: Michel Foucault-é. O a büntető hatalomgyakorlás két korszakát, a vérpadét s a börtönét vizsgálta a filozófus szemével. A vérpad jellemzője a testi kín okozása - csonkítás, égetés, kerékbetörés, karóba húzás de a nyilvánosság, a szertartásosság is, mint az egyeduralkodó abszolút hatalmának megnyilvánulása. A feudális világról a polgári világba való átmenet korában a vérpad eszméje fölött győz a börtön és a rabmunka eszméje, a jogüag szabályozott kiszolgáltatottság, ami arra emlékezteti az embert, hogy ő is lehetne bent, és hogy kint is az ellenőrzés és a megfigyelés hasontechnikájú eszközeinek vetik alá, mint a börtönlakókat. Hogy mi köze mindennek a vizsgált időszakhoz, a Jó smasszer” korához? („Jó smasszemek” Kádár Jánost nevezték az SZDSZ egykor radikális írástudói. A közgazdász Kopátsy viszont nemrég - tévesen - azt is megjegyezte, hogy Kádár nevéhez kötődik az egyetlen magyar etnikumú polgárosodás.) A Kádár korszak ugyanis kezdetben korántsem nélkülözte az abszolutizmus szertartásosságát: a híradó filmkockáin megjelenő Tóth Ilona és Nagy Imre (s a peréről készült film részletei), vagy a Fehér Könyv képei, a marxista történelem immanens voltából adódóan a jó győzelmét voltak hivatva bemutatni a rossz fölött. Nagy Imre, Maiéter Pál és Gimes Miklós kivégzését állítólag a BM Módszertani osztályának megbízásából filmre is vitték. Az 1963-as nagy amnesztiával aztán visszaszoml az osztályellenség s az osztályárulók megbüntetésének rituális mozzanata - Foucault „vérpadkorszakának” a kései, a test megsemmisítésére törő árnya -, s beéri a manipulációval és a térbeli-időbeli korlátozás adta előbb szigorúan katonás, majd enyhébb, humánusabb börtönformákkal. 1990-re Sziszifusznak, a közbűntényesnek az állampárti rend méhében megfogant újrapolgárosodásnak szakértő bírái már mindenütt jelen voltak: pályafutásukat sokan még mundérban kezdték. ,A tanárbíró, az orvosbíró, a nevelő-bíró, a 'szociális munkás'-bíró társadalmában élünk; mindnyájan a normatív egyetemességet viszik uralomra, s mindannyian ott, ahol tevékenykednek, ennek vetik alá a testet, a gesztusokat, a viselkedést... A modem társadalomban a bezárás hálózata ... megfigyelő rendszereivel anormalizálódó hatalom nagy támasza” - szögeli le Foucault, akinek végső konklúziója korántsem rózsás: a börtönigazgatás technikái jól adaptálhatók az egész társadalomra. (A Való Világ, a magyar valóságshow ma ezt a Foucault-i gondolatot példázza.) Hozzátehetnénk, 1945-től 1990-ig a magyar társadalom másodszor, kényszerből futotta végig azt a vérpad-korszaktól a börtönkorszakig tartó utat, amit az emberiség szerencsésebb részével egyszer már megjárt a 18. század közepétől a 19. század második harmadáig, a bőre alatt viszont jól kitapinthatok a megismételt vérpad-korszak és a kádári normalizáció rossz reflexei. S míg a régi Anglia képét Anne Green jogtalan kivégzésének és „feltámadásának” bizarr krónikája őrzi, addig az új és gyéren polgárosuló Magyarországon újra és újra fellobban a szevedélyes vita az 1957-ben politikai okokból felakasztott Tóth Ilona alakjának megítélése körül. (Folytatás all. oldalon)
