Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2003-06-01 / 6-7. szám
2003. június-július Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal TÓFALVI ZOLTÁN Az első erdélyi kiállítás a doni katasztrófáról 1943. január 12-én Urivnál, majd 14-én Scsucsjénél a szovjet hadsereg nagy erejű támadást intézett a Don-kanyarban védelmi állásokban lévő, mintegy 200.000 főt számláló 2. magyar hadsereg ellen. A dermesztő, mínusz 35-40 fokos hideg ellenére a magyar honvédek hősiesen próbáltak ellenállni, de megfelelő elhárító fegyverek hiányában a páncélosok elleni küzdelem eleve kudarcra volt ítélve. A 2. magyar hadsereg nem kapott támogatást a német csapatoktól, nem engedélyezték a viszavonulást, a menekülő német egységek fedezetnek, ágyútölteléknek használták őket. A súlyos vereséget szenvedett magyar csapategységek elkeseredett utóvédharcokat vívtak, Kurszk térségéig vonultak vissza, ott üldözőiktől sikerült megszabadulniuk, átkeltek a Dnyeperen. A csatavesztés után, a fagyhalál poklából megmenekültek nagy részére minden idők legkegyetlenebb hadifogsága várt. Évtizedeken át beszélni sem lehetett mindarról, ami 60 évvel ezelőt a Don-kanyarban történt! Évtizedeken át a legsúlyosabb tabutémák egyike volt a 2. magyar hadsereg szinte teljes pusztulása, a magyar történelem mindmáig legsúlyosabb csatavesztése, 70.000 ember halála, az, hogy további 70.000 magyar katona szovjet hadifogságban mérhetetlen szenvedéseken ment át, nagy részük ott pusztult el valamelyik megsemmisítő táborban. Ezek az adatok sem pontosak, mert sohasem lehetett megtudni a valóságos veszteséget. A Don menti katasztrófa a magyar hadtörténet legnagyobb áldozatot követelő csatavesztése. Teljesen megsemmisült a hadfelszerelés 70-80 százaléka. Családok tízezrei évtizedeken át hiába várták haza a férjet, az édesapát, a testvért, a gyereket. Beszélni sem volt ajánlatos a nagy várakozásról, mert a kommunista hatalom a fogságból hazatérteket, az itthonmaradókat is keményen büntette azért, mert akaratuk ellenére részt vettek a szovjetellenes háborúban. Bár sok vita volt és van körülötte, a doni tragédia megismerésében az első áttörést Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című kötete jelentette, amelyben először történik említés az áttörés erdélyi hőseiről, áldozatairól. Emlékszem, titokban, éjszaka olvastuk a kézről kézre járó példányokat, hiszen Romániában minden ilyen könyv corpus delictinek számított. Azt többszörösen hangsúlyoznunk kell, hogy Erdélyben a legrosszabb ajánlólevél volt, ha valaki csak úgy futólag megemlítette, hogy a keleti fronton a szovjetek ellen harcolt. Olyannyira, hogy frontot és hadifogságot megjárt férfiak az új román katonakönyv kiállításakor egyszerűen letagadták, hogy életük legnehezebb időszakát a Don-kanyarban vagy valamelyik szovjet hadifogolytáborban töltötték. így Erdélyben az életbenmaradottak, a túlélők egy része ma azért nem kap semmilyen kárpótlást, mert hallgatott „bűnös múltjáról” - ahogyan a román dokumentumok ma is fogalmaznak. A marosvásárhelyi unitárius egyházközség tanácstermében megnyílt emlékkiállítás, az emlékmű-alapkőletétel jelzi, hogy a keleti fronton történtek kutatásában Romániában is történt némi elmozdulás. Az olvasó csak akkor döbben rá a megemlékezés és megemlékezés közötti különbségre, ha azt is megírjuk: az anyaországi hozzátartozók, túlélők, újságírók elzarándokolhattak a donikatasztrófa egykori színhelyeire, virágot helyezhettek el a honvéd sírokon, kopjafát is állíthattak a doni áldozatok emlékére, az erdélyiek soha! Még élő feleségek, immár öregemberré vált gyerekek 60 éve várják haza a férjet, az édesapát vagy legalább a hírt arról, hogy akit olyan nagyon vártak, a messzi Nagyoroszországban hol alussza az örök álmát. A marosvásárhelyi református temetőben felállítottak egy szerény emékművet a tiszteletükre a következő felirattal: „Aludjatok Isten katonái, / Aludjatok ti boldog pihenők / Ringassanak szelíden, mint az álom, / Idegen földek, távoli temetők.” Marosvásárhelyről a 27. tűzérezred 2. ütege vett részt a Donkanyarban lezajlott harcokban. A halottak, eltűntek, sebesültek száma körülbelül 540. Egy nagyobbacska falu lakosságának megfelelő népesség tűnt el a második világégés egyik legvéresebb vágóhídján. A résztvevők pontos számát lehetetlen megállapítani, mert észak-erdélyi katonákat igen gyakran magyarországi csapattestekhez hívtak be, onnan küdték őket a frontra. Hogy milyen drámák zajlottak a lelkekben, arról a csodával határos módon 60 éven át megőrzött levelezőlapok sokasága tanúskodik. 1942. július 17-én a koronkai Kiss Antal az ellenőrzött tábori lapon is megfogalmazta keserves jajkiáltásait: „Szeretett hű társam itt küldöm Üdvözletemet a messzi harctéről kivánom Édesem Neked hogy téged is igy lásalak egy pár éven belől már alig várom hogy én is lásalak meg Isten veletek a meszi távolból hű Társad Anti.” Pont és vessző nélkül, a pergőtűz ritka szünetében, a lövészárokban rótta a sorokat, hogy vigaszt küldjön azoknak, akik otthon oly nagyon várták őt. (Szerencsésen túlélte a doni-katasztrófát, de belepusztult a román kommunista diktatúra megtorlásaiba.) (Folytatás a 10. oldalról) Pedig ő ártatlanabb volt még Anne Greennél is. (Nem véletlenül vitték el még az elsőfokú ítélet után is pótkihallgatásra: a nyomozók biztosak akartak lenni forgatókönyvük hibátlan voltában, abban, hogy társait mentendő elvállalja a gyilkosságot. Hazudtak neki.) S míg verbálisán visszazuhannak a megbélyegzés régi, kádáriánus formáiba, liberális „bíráink” siralmasnak tüntetik fel a mai börtönviszonyokat. A börtönlét ugyanis csak eszköz egy olyan állapot elérésére, amelyben felügyelő és elítélt meg tudja tartani egy zárt rezsim kényes egyensúlyát, bevallva őszintén, hogy a bűnözők nem szeretnek megjavulni. Ha a börtönfalakon belül mind Kovács József tizedes pedig ezt írta: „Micsoda tüzérségi tűzzel láttak el bennünket, és a sztálinorgonáknak még olyan hatásuk volt, hogy fejvesztetten menekültünk, mert nem tudtuk mi az Isten nyila az a nagy suhogás, akármerre szaladtunk, mindig közibénk csapott... Itt sírtam először, megátkoztam azt a pillanatot, amikor jelentkeztem önként katonának, állandóan átkoztam magamat: ne, te barom paraszt kellett néked vitézségi érmekről álmadoznod, majd neked a szovjet hadsereg olyant, amíg élsz, nem felejted el, és azt mondottam: na, Jóska, ha ezt megúszod élve, te örökké fogsz élni. Nem szégyen, mit tagadjam, sárga lett az alsónadrágom, belebújtam volna még az egérlukba is, ha tudtam volna.” A 2. magyar hadsereget még fennállása idején, közvetlenül a doni áttörés után súlyos vádak érték. „A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés - esküjéhez és kötelességéhez hű - ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.” - hangzott el Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok 1943. január 24-i napiparancsában. Később több parancsában visszavonta ugyan az állításait, Horthy kormányzó pedig követelte, hogy a német véleményeket vizsgálják felül, mégis a vádak azóta is sajgó sebeket hagytak az érintettekben. Szabó Péter hadtörténész könyvet írt a Don-kanyarban lezajlott harcokról, s ebben tételesen is megfogalmazza: a 2. magyar hadsereg nem szolgált rá a szégyenteljes vádakra. A súlyos csata- és embervesztés okait kutatva, meg kell állapítanunk: Magyarország az első világháborút lezáró békekötések megszorításai miatt nem volt felkészülve ilyen súlyos harcokra. A páncélos harckocsi-állomány teljesen elavult volt, fel sem vehette anyagiakban, mind lelkiekben rossz a helyzet, akkor inkább az esetleges robbanásveszély elhárításán kéne gondolkozni, s nem a társadalomba való beilleszkedés börtönbeli előkészítésének bűvészmutatványain. Hiszen általános lett a bv intézetekben a fluktuáció: ma nem igazán jó smasszernek lenni. (Az EU ajánlata felrója börtöneink katonás jellegét és egy olyan köztisztviselői státus bevezetését javasolja, amire nincs pénz, miközben a fogvatartotti létszám - százezer lakosra 178 fő - kiemelkedően magas.) A mély, a zárkavilág hallgat. Egyre szegényedik börtönnépesség -jó, ha negyven százalékukat tudják foglalkoztatni -, s a növekvő analfabétizmus (szépítőleg: félanala versenyt a szovjet hadsereg T- 34-es tankjaival, közepes és nehéz aknavetőivel. Ugyanilyen korszerűek voltak a segélyként kapott amerikai fegyverek is. Csak a háború későbbi szakaszában kezdték gyártani a Toldi könnyű harckocsit, a Nimród páncélvadász és a Csaba páncélos gépkocsikat. Korszerűtlen elavult volt a modern hadviselés másik legfontosabb pillére, a magyar légierő is. Ezt maga Jány Gusztáv, a 2. magyar hadsereg parancsnoka is elismerte. Emellett a tisztikart és a legénységet sem képezték ki a Don-kanyarban lezajlott védelmi harcokra. A német hadvezetés a magyar hadseregre 27 ezrednek megfelelő védelmi vonalat bízott. A 2. hadseregnek mindösze 18 ezrede volt, mégis 208 km-es frontszakaszt kellett védenie. Emiatt egy-egy km-es szakasz védelmére kevesebb katona jutott, így az amúgy is gyengén kiépített - hiányzott a kellő mélységű, befelé többszörösen tagolt lövészárokrendszer - védelmi vonalat a szovjet csapatok könnyen áttörték. Jány Gusztáv vezérezredes csak elvben rendelkezett egy páncélos hadosztállyal, ugyanis ezt a németek a legválságosabb pillanatokban kivonták a parancsnoksága alól. A 2. magyar hadsereget a Wehrmacht „B” hadseregcsoportjának rendelték alá, tehát önálló hadseregként harcolt! A marosvásárhelyi dokumentumkiállítás nagy érdeme, hogy emberközelbe hozza a 2. magyar hadsereg katonáinak szenvedését. Az áldozatok, az életben maradt egyszerű katonák a fogságból is hazahozták legféltettebb személyi tárgyaikat: egy-egy kulacsot, szuronyt, gázálarcdobozt, gyalogsági ásót. Külön története van az egyetlen, épségben megmaradt hadnagyi zubbonynak. 1957. július 7-én Csíksomlyón a magyar nemzeti fabétizmus) intő jele annak, hogy a „létező kapitalizmus” még sorvasztóbban hat az agytekervényekre, mint egykor a „létező szocializmus”. A zárkabéli elszegényedéssel (egy pakli cigaretta akár az ötszörösét is érheti bent, mint kint) nő a „csicskáztatás”, melegebbé válnak a meleg kapcsolatok s egyre nagyobb pénzek forognak a gazdag bűnözők kezében. Megbánás pedig nincs, Adyt parafrazálva az ő uruk a pénz. Az emberi jogok klauzuláinak hangoztatása a hivatalosságot pedig éppoly szemforgatóvá teszi, mint annak idején a munka révén történő nevelés dogmája. Egy elítélt fogalmazta meg jól: Nevelő úr, amikor bekerültem, egy forint volt a fagylalt. szabadságharc eszméivel való teljes azonosulásért letartóztatták Fodor Pál vasútépítő mérnököt, majd később 25 évi fegyházbüntetésre ítélték. Ikerfiai - Imre és Pál - a házkutatások rettegései közepette az édesapjuk hadnagyi zubbonyát megmentették, s ma ez a kiállítás egyik legfontosabb darabja. Ugyanis jelzi, hogy akár háborúról, aki 1956-ról van szó, csak egy egységes magyar nemzet van. Ugyanilyen kalandos a története Brassay Sándor doni tábori naplójának. A család Dél-Erdélyben lakott, a bécsi döntés után átszökött Magyarországra és Veszprémben telepedett le. Brassayt onnan hívták be a 2. magyar hadseregbe. A háború viharai közepette a család újra visszajött Erdélybe és Marosvásárhelyen telepedett le. Amikor a front elérte Marosvásárhelyt, Brassay Sándor lemaradt a csapattestétől, s dacolva a tábori csendőrök gyakori ellenőrzésével, a két Bolyai városában húzódott meg. A kiállítás anyagának nagy része az ő személyes holmijaiból, fényképeiből származik. íme egy rövid részlet a híres-hírhedt urivi csatáról: 1942. augusztus 7: „Ma reggel akkora volt a nyomás, hogy a II. zászlóaljnál be is tört, s bekerítéssel fenyegette a mi balszárnyunkat. Kaptunk segítségül négy páncélost, de mindjárt kettőt ki is lőttek belőlük.” Augusztus 8: „Ma éjszaka parancsra kijöttünk Urivból, hogy a bekerítést elkerüljük. A Galdajewkai dombokra húzódtunk vissza, de felfedezték helyünket, s állandóan lőttek aknavetővel.” A tisztelet kiállítása a marosvásárhelyi. Katonák tízezrei vesztették életüket a Don-kanyarban, mert odavezényelték őket. Sokan ott fagytak meg a lövészárokban. Másoknak, mire ujjúkat a ravaszra emelték, lefagyott mindkét kezük a mínusz 35-40 fokos hidegben. A tél viharaihoz szokott székelyek éppúgy szenvedtek az elviselhetetlen hidegtől, mint az alföldi parasztok vagy városi mesteremberek. Emellett a rosszul táplált, nyári öltözetben küzdő honvédek hazájuktól 2000 km-re nem látták értelmét a háborúnak. Papírra vetett feljegyzéseik a háború borzalmairól szólnak, a végveszélyben is hazavágynak, az foglalkoztatja őket, mi lesz a gyerekekkel, a földdel, a vetéssel, a gazdasággal? Banos János, a Kossuth Rádió munkatársa 1992-ben a lakiteleki Antológia Kiadó gondozásában kötetet jelentetett meg, amelyben olyanok szólaltak meg, akik 49 év után felkereshették a szörnyű öldöklés máig be nem hegedt földi sebeit. Köztük egyetlen erdélyi sem indulhatott el a nagy útra. Éz a mostani kiállítás először döbbentette rá egy város lakosságát, hogy a 60 évvel ezelőtti szörnyű tragédiáról beszélni kell, közzé kell tenni a megőrzött feljegyzéseket, össze kell gyűjteni a tárgyi emlékeket, s talán egyszer megnyílik a múzeumi kiállítás is. A hadifogságot megjárt, a kommunista üldözést végigszenvedő erdélyi honvédek először beszélhettek szabadon arról, ami a Don-kanyarban, a keleti front poklában történt. A marosvásárhelyi római katolikus temető bejáratánál felállítandó emlékmű híven szemlélteti az erdélyi magyarság hatalmas véráldozatát. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület - az EMKE - Maros megyei szervezetének érdeme, hogy végre a magyar hadtörténet legnagyobb tragédiájáról tudós szakemberek - például Szabó Péter hadtörténész - és a még életben lévő túlélők bevonásával hiteles képet alkothatunk. Erősödő autonómia? A vajdasági középiskolák alapítói joga ismét a tartomány hatáskörébe fog tartozni, amennyiben a képviselőházban is elfogadásra kerül a középiskolai hálózatra vonatkozó javaslat - jelentette ki Bunyik Zoltán oktatásügyi titkár egy sajtótájékoztatón. A határozat 32 gimnáziumot, 78 szakközépiskolát, 7 művészeti iskolát és 10, a fogyatékos gyerekeket képző speciális iskolát ölel fel. A középiskola hálózatba bekerült az a három magyar tannyelvű középiskola is, melyek alapítását a TVT korábbi ülésén már elfogadta. Ezek szerint Zentának ismét lesz egészségügyi középiskolája, s ugyanott matematikai gimnáziumot is nyitnak a tehetséges gyerekek számára, ahol évenként legtöbb 20 diák tanulhat majd, Szabadkán pedig nyelvi gimnázium nyílik, amelybe legtöbb 24 diákot vehetnek majd fel. Ez a két speciális gimnázium lesz az egyedüli a Vajdaságban, ahol csak magyar nyelven folyik majd az oktatás. Tanári karát főiskolai és egyetemi tanárok képezik majd, és magyarországi vendégtanárok meghívását is tervezik. (Magyar Szó - Újvidék) Börtöntörténelem
