Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2003-06-01 / 6-7. szám
4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2003. június-július Máért-ülés a magyar holnap ellen Budapesten május 24-én, a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) hetedik ülésén, az 1999 eleje óta létező intézmény történetében minden eddiginél hevesebb, s határokon átívelő magyar-magyar politikai, ideológiai és érdekellentétek leglátványosabb összecsapására került sor. Az anyaországi parlamenti, s elsősorban a jelenlegi kormánykoalíció két pártját, az MSZP-t és az SZDSZ-t képviselő politikusoknak az egységes magyar ügyhöz való hozzáállása terén eddig sem voltak illúzióink, különösebb reményeink. Már korábban egyértelművé vált az is, hogy a trianoni határokon túlra kényszerített, többmilliós nemzetrészeink érdekeit nagyjából ugyanazok képviselik, mint akik idehaza kiszolgálták a szovjet, míg odaát a román, a jugoszláv és egyéb, a magyarság nyakára és életterére rátelepedett ilyen-olyan megszállókat. Elgondolkodtató és egyben döbbenetes jelensége volt ennek a hetedik Máért-ülésnek, hogy a magyar-magyar érdekegyeztető tárgyaláson mindkét oldalon ott ültek a posztkommunista, a mostani budapesti kormány koalíciós pártjaival szoros kapcsolatot tartó erdélyi, délvidéki és kárpátaljai magyar szervezetek olyan közismert kulcsfigurái, mint például Markó Béla, Takács Csaba és Kasza József. Az anyaországi pártokat pedig Kovács László, Medgyessy Péter és a velük hasonszőrűek mellett a budapesti kormánykoalíciót képviselve olyan személyek is igazgatják, egyengetik a határon túli nemzettársaink sorsát, akik a magyaroknak juttatandó természetes és kötelező kedvezményeket már a múltban is nemes eleganciával csak „etnobiznisznek” szokták nevezni. S amely politikusok közül néhányan nyíltan is a népirtó politikát folytató Izrael cionista gyakorlata mellett kötelezték el magukat. Gondolunk elsősorban a Jeruzsálemben rendszeresen megtartandó zsidó parlamenti képviselők világtalálkozóira kijárogató Bársony Andrásra és Eörsi Mátyásra, akik Európa Tanács-beli Izrael-barát tevékenységet kommentálva Joszéf Tomi Lapid, jelenlegi izraeli miniszterelnök-helyettes a jeruzsálemi rádióban nemrégiben kijelentette: „Úgy küzdöttek Izrael érdekeiért, mintha csak a saját hazájukról lenne szó”. A díszes társulatban a tárgyalóasztal másik oldalán ott láttuk még azt a Frunda György RMDSZ-es politikust is, aki Izraelügyekben az Európa Tanácsban együtt szokott szavazni Bársony Andrással, Eörsi Mátyással és a hozzájuk hasonlókkal. Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy a Máért legutóbbi ülésén, úgymond európai elvárásoknak eleget téve, illetve a szomszédos országok sokat emlegetett „érzékenységére” való tekintettel a tavaly novemberi, hatodik összejövetel folytatásaként május 24- én a fentebb nagyvonalakban jellemzett társulat valóságos össztüzet zúdított az Orbán-kormány idején megfogalmazott és elképzelt kedvezményeket törvénybe foglaló szándék ellen. A Máért-ülés zárónyilatkozatának, s a kedvezménytörvény módosítására vonatkozó kormányjavaslatok ismeretében nyugodtan elmondhatjuk, hogy igenis jelentősen szűkült a határon túli magyarság nemzeti, kulturális, anyanyelvi és egzisztenciális továbbélést úgy-ahogy biztosító juttatások köre. Nem kívánunk itt foglalkozni azzal, hogy a törvény preambulumából törlik a szerintünk is jelképes, de az idegen népek uralma alá hajtott nemzettársaink számára sokat jelentő „egységes magyar nemzet” meghatározás „egységes” jelzőjét. Sokkal inkább húsba vágó, hogy az állandó, erőszakos nyelvi és etnikai beolvasztásnak kitett határon túli magyarok a mostani Máért-ülés nyomán nem élvezhetik a munkavállalás és az egészségügyi szolgáltatások terén nyújtható előnyöket, jelentősen leszűkítik az oktatási és kulturális támogatást, s ezenkívül - talán ez a legnagyobb érvágás - nem kerülhet sor a hátrányos helyzetű régiók fölzárkóztatására, az infrastrukturális fejlesztésre korábban beígért anyaországi támogatásra sem. A törvény, Kovács Miklós KMKSZ-elnök szavával élve, „kilúgozásaként” kell értelmezni azt is, hogy a sokak számára annyira vágyott, s eddig már hétszázezer ember által ki is váltott magyarigazolvány érvényessége kizárólag Magyarországra szól, s ott is leszűkített kedvezmények igénybevételére használható. (...) Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) elnöke nem írta alá a zárónyilatozatot. „Pártom kezdettől fogva a kettős állampolgárság bevezetését tartaná a legjobb megoldásnak a határon túli magyarok számára, s ezért a kedvezménytörvény csak első lépésnek tekinthető ezen a téren. A magyarigazolvány olyan kézzel fogható dokumentum, amely azt biztonyítja, hogy annak tulajdonosa az egységes magyar nemzethez tartozik. Ezért komoly veszélynek tartjuk a magyarigazolvány jogosítványainak megnyirbálására tett kísérleteket.” Kovács Miklós, a kedvezménytörvény érdekében 62 ezer aláírást összegyűjtő, 42 ezer bejegyzett tagot számláló Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke, aki szintén nem írta alá a zárónyilatkozatot, elmondta: szervezete már a Máért mostani ülése előtt egyhangúlag leszögezte, hogy a tavaly novemberi ülésen eljutottak a kompromisszumok végső határáig, s minden további engedmény a törvény kilúgozásához vezet. „Nem vagyok biztos benne: a mostani újabb megnyirbálásokkal véglegesnek tekinthetjük-e a kedvezménytörvény módosítására irányuló mesterkedéseket, hiszen tavaly novemberben is azzal a kormányzati ígérettel álltunk föl a tárgyalóasztaltól, hogy az akkori módosítás értelmében rövidesen a parlament elé terjesztik a törvényjavaslatot. Ezután a budapesti kormány újabb módosításokat kezdeményezett. A múltkor a Máértülés után kezdték el az egyeztetést egyes szomszédos országok vezetőivel, illetve bizonyos európai erőközpontokkal. Máris tudott, hogy Mikulás Dzurinda szlovák kormányfőnek még a mostani, kilúgozott változat sem megfelelő, s arra is számítunk, hogy Brüsszelből akár csak egy európai uniós portás betelefonál a budapesti Külügyminisztériumba, aminek következtében további engedményekre kerülhet sor”, mondta Kovács Miklós, aki Kovács László külügyminiszter azon vádjára, hogy felelőtlen kijelentéseivel veszélyeztetheti hazánk európai uniós tagságát, így reagált: „A budapesti kormány eddig sosem hivatkozott olyan hivatalos európai dokumentumra, amelyben tételesen fölsorolták volna azt, hogy a magyar kedvezménytörvény melyik paragrafusa és miben ütközik az érvényben levő nemzetközi szerződésekkel és jogszabályokkal. S ha a kedvezménytörvény a nemzetközi törvényeket nem sérti, akkor a budapesti kormány - nem gondolhatok másra - egy tipikusan balkáni, moszkovita politizálást folytat, akárcsak a kádár-korszakban, amikor Moszkvából sem mindig írásban adták az utasításokat, hanem időnként letelefonálgattak egyegy illetékes pártközpontba.” (Hering József - Magyar Fórum) Köszönjük, hogy megújította előfizetését! Lehet-e lendület j obbközépen? (Folytatás az 1. oldalról) Rendkívül tanulságos volt ebből a szempontból is a Magyar Televízió Rt. elnökének, Ragáts Imrének a megválasztása. A nyolc voksból négyet az MDF biztosított. Az MDF- et képviselő Kerekes Pál súlyos érveket görgetett maga előtt: „Nem tartották vállalhatónak, hogy az MTV-t magára hagyják hónapokra, évekre. Ragáts Imre jelenlegi ügyvezető alelnök az egyetlen olyan induló, aki mögé mind a nyolc kuratóriumi elnökségi tag felsorakozhat. Ragáts Imre hét éve dolgozik az MTV-ben, az előző kormányzati ciklus alatt került vezető pozícióba, így egyfajta folyamatosságot jelent.” Ezek aztán az érvek egy nemzeti párt részéről! Hiszen a Fidesz választási vereségekor - tavaly - majdnem mindenkit kirúgtak az MTV-ből, s azt a pár embert is lefokozták, akinek megkegyelmeztek. S mindebből Ragáts Imre oroszlánrészt vállalt! Rendkívül ostoba és gyáva lépés volt ez az MDF-es kurátorok részéről. Egy olyan logikára épülő lépés, amely szerint nem számít a még most is sokkal többre hivatott MDF jelenlegi gyatra szereplése, nem számít, hogy a Magyar Demokrata Fórumot senki sem építi igazán, nem számít, hogy az MDF- kurátorok szavazásával, ténykedésével a magyarság érdekeivel szembefordult ember lett az MTV vezetője, csak az számít, hogy a közszolgálati televízió, a kereskedelmi csatornák és a balliberális lapok hátán, sikamlós nyomvonalán az MDF bejuthasson megint a parlamentbe. Sok ezer ember, tiszta szándékú ős- MDF-es akarata, vágya nem számít semmit sem? Hogyan képzeli ezt a Dávid Ibolya-Boross Péter féle vezetés megvalósítani, szinte az egész MDF-tagság akarata ellenére? Képtelenség, hogy egy párt úgy akar szavazatokat szerezni, hogy közben sohasem konfrontálódik, sőt, a balliberális oldal igényeinek is meg akar felelni. Hosszú idő után ez az első eset, hogy az MDF végre megmozdult, és aláírásgyűjtő akciót szervez a kórházak eladása, privatizációja ellen. Ez kétségtelenül pozitív dolog, hiszen a kórházak magánkézbe adása azt jelentené, hogy a magyarság jelentős - szegényebb - rétege egyáltalán nem juthatna hozzá a normális kórházi ellátáshoz. Mindez azonban korántsem elegendő az MDF legfőbb vezetése részéről, a Magyar Demokrata Fórumnak vissza kellene nagyon sürgősen térnie ahhoz az értékrendhez, amelyben meghatározó volt a népi-nemzeti gondolat, s amely - az Antall József miniszterelnöksége idején már halványodó - szociális követelmények parancsait, az összmagyarság létérdekét is messzemenően figyelembe vette. A „nyugodt erő”, a „középen állás” fogalma, a jobbközép definíció mármár biblikus megszállottságú emlegetése egyáltalán nem jellemzi az MDF- nél sokkal taktikusabb Fidesz-Magyar Polgári Szövetséget. A Fidesz is persze a majdani polgári kormányzás akarását, vágyát hirdeti elsősorban, de öndefiníciójában egyre gyakrabban bukkan fel a polgári jelző mellett a nemzeti is, és a Éidesz vezető politikusai részéről - gondoljunk Orbán Viktor május 17-i beszédére - ugyancsak felerősödött a vágy a szerepét már eljátszott liberalizmus eltemetésére és a konzervatív gondolkodásmóddal való helyettesítésre. Mindenesetre ég és föld a különbség aközött, ahogy a Fidesz és az MDF a liberalizmus mai egyik legfőbb bázisát, az Oktatásügyi Minisztériumot kezeli. Az MDF vezetése egy rossz szót sem szól a minisztérium sajátos, ámokfutásra emlékeztető munkálkodásáról, a Fidesz viszont, miközben a gazdasági és pénzügyi visszaéléseket veszi górcső alá, nem felejti el felemlegetni, hogy miképp próbálták Magyar Bálinték sunyi elképzelésekkel likvidáltatni a magyar- és a történelem érettségit, s nem feledkeznek meg arról se, hogy az Oktatásügyi Minisztérium környékén - és az SZDSZ közeli általános- és középiskolákban- már számos próbálkozás történt az utóbbi időben az emberalatti „létérzékelés” big brotheres és való világos mocskának vödörszámra történő bezúdítására is. Érdemes a Fidesz-MPSZ XVII. kongresszusáról is szólni. Először talán az új vezetésben kialakított új szereposztásról. A két alelnök - Pokorni Zoltán és Schmitt Pál - feladata lesz a korábban bizonytalan szavazók megszólítása, a frakcióvezető, Áder János - és persze a Fidesz-frakció egésze - az MSZPSZDSZ kormányzatot veszik össztűz alá, a választmány elnöke - Kövér László - a nemzeti, radikális érzelmű választók megtartásáért, soraik bővítéséért felelne, s Orbán Viktor fogja össze a párt egészét. Két politológus- Török Gábor és Fricz Tamás - egymásra is rímelő, de egymással némi ellentmondásban is levő véleményét ugyancsak hasznos megemlítenünk. Török Gábor szerint a kongresszus - a Dávid Ibolya-i „koncepcióval” ellentétben - egyáltalán nem hirdette meg a „középre”, sőt, még a .jobbközépre” nyitást sem, a párt konzervativizmusa viszont megerősödött, s új tartalmakkal telítődött. A jobboldali választók reményei teljesebbek lettek a Fidesz és Orbán Viktor üzenetei által, viszont nem szerzett a párt új szavazókat. A Magyar Nemzetben nyilatkozó Török Gáborral szemben (május 26.) Fricz Tamás inkább azt emeli ki a Magyar Demokratában (május 22.), hogy „a nemzeti összefogásba már beletartozhatnak másfajta szavazópolgárok, középen vagy baloldalon álló emberek is, akik valamiért szimpátiát érezhetnek egy ilyen program iránt”. Ez a gondolat egyébként tökéletesen rímel az MDF alelnökének, Gémesi Györgynek a Magyar Demokratában hangoztatott véleményére (május 8.), amely szerint a nemzeti oldal táborának bővítése érdekében is, fel kellene vállalni kisemberek érdekeit szolgáló, nem éppen jobboldali gondolatokat, törekvéseket is. Nem is lenne ezzel semmi probléma, hiszen az FKGP és a Nemzeti Parasztpárt például már a két világháború között is markáns baloldali gondolatokat fogalmazott meg. De lehetetlen nem észrevenni azt is, hogy az MDF népinemzeti szárnyában is jelen volt ez az egyszerre nemzeti és egyszerre radikálisan szociális törekvés is, s hiába csűrjük-csavarjuk, ez bizony valamiképp baloldali gondolat is volt, mint ahogy a MIÉP nemzeti radikalizmusában is ott lappang a plebejus baloldaliság kimondatlanul is. Visszatérve Fricz Tamás és Gémesi György felvetéseire, magától értetődő, hogy az önvédelem érdekvédelme a jobboldalhoz közelítheti a korábban baloldalra szavazók jó részét, ez nagyon is üdvözlendő jelenség lenne. Probléma csak akkor jelentkezne, ha a balról jobbra átszivárgó szimpatizánsok új bázisukon is érvényesíteni akarnák liberális, túlzottan individualista, kozmopolita nézeteiket vagy inkább beidegződéseiket. Nagyon nagy kérdés, hogy miként alakul a MIÉP és a MIÉP holdudvarában feltűnt, majd önállósodott pártok sorsa. S az is nyilvánvaló, hogy a Réti Miklós vezette Független Kisgazdapártot is korai lenne még eltemetni. A 2002-es országgyűlési, de még inkább az önkormányzati választások után kétségtelenül meggyengült a MIÉP, de nem hiszem, hogy reálisak azok közvélemény-kutatási adatok - a Magyar Demokratáét is beleértve - , amelyek egy-két százalékban mérik a párt esélyeit. A 69 éves Csurka István ma is egyetlen, igazán számító vezére a nemzeti radikális tábornak, jobboldalnak, s hogy a Kovács Dávid vezette, most már pártalakzatot öltő Jobbik vagy a Rozgonyi Ernő által irányított Magyar Nemzeti Front milyen eredményre lesz képes a közeli és távolabbi jövőben, az még egyelőre nyitott kérdés. Ha csak egyetlen mozzanatot emelnék ki, a Magyar Fórum írópublicistájának szerepét, akkor is azt kellene mondanom, hogy ez a közírói pálya töretlen, hatalmas ívű, ilyen szellemi produktumot a nemzeti oldalon Csurka Istvánon kívül nem tud felmutatni senki sem. Szintén csak elismeréssel lehet szólni Csurka szónoki, retorikai teljesítményéről, hatalmas közönség előtt elhangzott beszédeiről, s a MIÉP-et már tíz esztendeje megtartó szervező-pártelnöki szerepéről. S mégis, lehetetlen nem érzékelni a fájó veszteségeket: 1994-től, az országgyűlési választásoktól 2002 őszéig, a helyhatósági választásokig értékes emberek százai hagyták el csalódottan a pártot, s 2002 őszétől ez a folyamat már tragikus méreteket öltött. Felső- és középszintű MIÉP-vezetők alakítottak Magyar Nemzeti Front néven új pártot, vagy léptek át a szintén radikális Jobbik-ba. A MIÉP alapítása, erősödése, fennmaradása mindenek előtt Csurka Istvánnak köszönhető. Amikor nemzeti érzelmű emberek ezrei léptek be a MIÉP-be, azt is tudták, hogy erős kezű tekintélyelvű vezetőt választanak meg, olyat, aki megmentheti és felemelheti a pusztuló magyarságot. A tekintélyelv elfogadása egyébként megfelelt a magyarság több évezredes tapasztalatának, konzervatív beidegződésének is. Csakhogy létezik egy másik fontos elv is a magyarság történelmében, életében: az „első az egyenlők között” törzsi demokráciáig, katonai demokráciáig visszanyúló elve. S ezt az elvet mintha nem tisztelte volna Csurka István. O nem egyszerűen az első számú vezető és író-publicista szerepét igényelte - ez az igény abszolút jogos lett volna -, hanem igyekezett a saját személye és a többi MIÉP vezető közé legalább két lépcsőfoknyi különbséget ékelni. S ez bizony nem a „primus inter pares” elve. Ebből az is következik, hogy Csurka István nem igazán hajlott az ellenvélemény elfogadására, s gyakorlatilag minden fontos kérdésben egyedül döntött. Előfordult az is, hogy nagyon rossz, abszurd döntést hozott, de ekkor sem tartotta fontosnak az önvizsgálatot. Az nagyon is érthető, hogy az MDF elveszítésével Csurka István nagyon mély sebet kapott, s így 1993 nyarától már hallani sem akart a Magyar Demokrata Fórummal való bármilyen együttműködésről. Az is teljesen érthető, hogy a Torgyán József vezette kisgazdapárttal - már csak személyi okok miatt is - szintén lehetetlen volt bármiféle együttműködés. így nagyon is valószínűnek látszott, hogy Csurka Istvánban már 1996 táján élt a Fidesszel - mint az egyetlen lehetséges partnerrel - való együttműködés gondolata, ez a gondolat realizálódott is valamilyen szinten Csurka 1998 és 2002 közötti parlamenti hozzászólásaiban és cikkeiben. Ez vezetett 2002 március elején száz MIEP-es képviselőjelölt kilátásába helyezett visszaléptetéséhez. Ez önkényes lépés volt Csurka részéről, s ráadásul a Fidesz 1998 és 2002 között semmi jelét nem adta annak, hogy viszonozni akarná valaha is a Csurka által megelőlegezett sajátos bizalmat. Ez persze a MIÉP tíz éves történetének ugyancsak kurta vázlatú krónikája. De hiába taksálják most egykét százalékra a párt választási esélyét: a MIÉP koncentrálni tudja majd újból az erejét, s valóra váltja a nemzeti radikalizmus híveinek reményeit. Tegyük hozzá, egészen biztos, hogy Csurka István vezetésével.
