Nyugati Magyarság, 2003 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2003-06-01 / 6-7. szám

2003. június-július Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal Trianon felülvizsgálatát követeljük! Időszerű kérdésről lesz szó. Annál is inkább, mivel a trianoni évforduló kap­csán joggal merült fel a „tenni, de mit és hogyan” kérdése. Márpedig nem va­gyunk eszköztelenek. íme, éppen a leg­utóbbi időkben kaptunk egy magasívű labdát, amelynek leütése rajtunk mú­lik. Annyit tehetünk, amennyit csak nem szégyellünk. És ennek érdekében még csak az utcára sem kell vonul­nunk, (persze az sem árt) mindössze te­vőlegesen felzárkózni az alábbi kezde­ményezésekhez! A világtörténelem egyik legbecste­lenebb, nemzetellenes döntéséről, a soha el nem fogadható trianoni béke­diktátumról van szó, mégpedig annak revíziójáról! Igazán nem szónoki kér­dés, miért van az, hogy a Magyaror­szágot és a magyar népet tönkretevő gyűlölet-diktátum jóvátételét ezúttal sem hivatalos magyar fórum kezdemé­nyezi! Bár ez a körülmény csak növeli a kezdeményezés hitelességét és a tri­anoni békediktátum tarthatatlanságát. Sajnos, ez a húsunkba vágó kezde­ményezés, annak megfogalmazásakor nem mozgatta meg a magyar szellemi és politikai élet poshadt vizeit. Az al­kalom és tűrőképességünk elérkezett­nek látszó határa azonban azt sugallja, hogy reánk hárul a feladat és felelősség, hogy ezúttal megalkuvás nélkül, lendü­letesen és az egész fronton felkaroljuk és képviseljük ezt a sorsdöntő kezdemé­nyezést, amelynek minden egyes sza­vát harangkondulássá erősíti annak igazsága. Nem én mondom, hanem az elérkezett idő és a tarthatatlanná vált magyar sors mondatja velem, hogy visszhangozzuk ezeket a szavakat és gondolatokat körbe-körbe az egész Földgolyón mindaddig, míg ki nem vív­juk igazságunkat! Ezzel egyúttal ellen­súlyoznunk kell az ellenünk világmére­tekben beindított lejárató gyűlölet- és rágalomhadjáratot, amelynek többek között éppen az a célja, hogy az elle­nünk irányuló nemzetgyilkos összees­küvés ne váltson ki velünk együttérző nemzetközi szimpátiát... A következőkben egy eleddig ke­véssé ismert dokumentumot tárok elé­tek azzal a céllal, hogy azt tegyük ma­gunkévá és zárkózzunk fel támogatói közé! A dokumentum megfogalmazója és előterjesztője az Institutum pro Hó­­minis Juribus, 00146 Roma, Piazzale S. Paolo, I. A-B-C-D (Basilica di S. Pa­olo fuori le Mura). Ennek svájci tago­zata, a Department Schweiz, Represen­­tant: Prof. Ing. Ludwig von Lang, Ge­neral Skeretar, Sekretariat: Universi­­tatstrasse 9. CH-8006 Zürich, Schweiz, Tel: 411-4311-550, - küldte az ENSZ Nemzetközi Törvényszéke főügyészé­nek, Carla del Ponténak a beadványt Mari Robinsonon, az Emberi Jogok fő­biztosán keresztül. íme a dokumentum teljes szövege: Őexcellenciája Carla del Ponte Asszony, a Nemzetközi Törvényszék Főügyésze részére, az Egyesült Nem­zetek Szervezete Háborús Törvény­széke, New York, Hága. Tárgy: Az Institutum pro Hominis Juribus kérelme az Egyesült Nemze­tek Emberi Jogok Chartája alapszabá­lyára hivatkozással, az egyenlő elbírá­lás elvének biztosítása a magyar nép számára. Javaslom az 1920. június 4-én kelt trianoni és az azt kiegészítő 1947. évi szeptember hó 15-i Párizsi Békeszer­ződések jogi szempontból történő fe­lülvizsgálatát. A felülvizsgálat eredmé­nyeképpen kérem annak megállapítá­sát, hogy a fenti szerződések érvény­telenek és kérem a szerződések hatá­lyon kívül helyezését. A nemzetközi joggyakorlat, vala­mint a Nürnbergi Nemzetközi Bíróság határozatainak szem előtt tartásával ké­rem az ENSZ Nemzetközi Bíróságát, hogy az egyenlő elbírálás elve alapján mentesítse a magyar népet az I. világ­háborúban való részvétele miatt kisza­bott kollektív büntetés és annak követ­kezményei alól. Mint az Institutum pro Hominis Ju­ribus intézet főtitkára az ügyben egy nemzetközi vizsgálóbizottság felállítá­sát javalsom, a vizsgálóbizottság tevé­kenységének eredményeképpen pedig tárgyalás kitűzését. Indoklás Történelmi tény, hogy az I. világ­háború kitöréséért a Magyar Királysá­got felelősség nem terhelte. Ugyanak­kor az 1920. évi Békeszerződés dele­gációi a világháború kitöréséért egye­dül a Magyar Királyságot büntették meg. A Békeszerződés előtt a Magyar Királyság területe 325.411 négyzet­­kilométer volt, lakosainak száma 20.886.000 fő. A Békeszerződés követ­kezményeként az ország területe 92.863 négyzetkilométerre, míg lako­sainak száma 7.615.000 főre csökkent. A Nürnbergi Nemzetközi Bíróság 1946. október 2-án a II. világháború ki­robbantásáért és a világháborúban el­követett jogsértésekért Németország akkori vezetőit felelősségre vonta és megbüntette, azonban a német nép fe­lelősségét nem állapította meg. A Nemzetközi Bíróság a német népet mentesítette az egyébként törvénysértő kollektív felelősségre vonás alól. Álta­lánosan elfogadott tény, hogy egy nép vagy nemzet a vezetők bűneiért nem felel. Ugyanakkor az I. világháborúban való résztvétel miatt Magyarország esetében nem az ország vezetőit, ha­nem a magyar népet büntették meg, ezen túlmenően Magyarországot hatal­mas összegű kártérítés megfizetésére is kötelezték. Ez az eljárás több szem­pontból is törvénysértő. A szerződés következtében Ma­gyarország területcsonkítása az aláb­biak szerint történt: Romániához került 103.093 kilométer (31,8%), illetve 5.256.451 fő (25,2%). Horvátország­hoz és Jugoszláviához együttesen 42.541 négyzetkilométernyi terület ke­rült (13,1%), illetve 2.621.954 fő (12,6%). Jugoszláviához került 20.551 négyzetkilométernyi terület (6,3%), il­letve 1.510.897 fő. Csehszlovákiához 61.633 négyzetkilométer (18,9%), il­letve 3.515.351 fő (16,8%). Ausztriá­hoz került 4.026 négyzetkilométer (0,2%), 24.880 fővel együtt. Olaszor­szág került 21 négyzetkilométer, illetve 49.806 fő. Lengyelországhoz 589 négyzetkilométer (0,2%), illetve 24.880 fő. Az elcsatolt területek összesen: 232.448 négyzetkilométer, Magyaror­szág területének 71,5%-a, valamint 13.271.370 fő, Magyarország lakossá­gának 63,5%-a. Az ország szétdarabo­­lása után megmaradt 92.963 négyzet­­kilométer, az országnak mindössze 28,6%-a, illetve 7.615.117 fő, az or­szág lakosságának 36,5%-a. Magyarországot 300 millió ameri­kai dollár kártérítés megfizetésére is kötelezték az alábbiak szerint: Orosz­ország részére 200 millió, Jugoszlávi­ának 50 millió, Csehszlovákiának ugyancsak 50 millió amerikai dollár. A Békeszerződés kimondta, hogy amennyiben a szerződő felek a szerző­désben foglalt megállapodását nem tartják be, úgy szerződésszegést követ­nek el, aminek alapján a szerződés ér­vénytelenítésére, illetve hatályon kívül helyezésére kerülhet sor. A Békeszez­­rődéshez csatolt Kisebbségi Záradék szerint a szerződést aláíró felek köte­lezettséget vállaltak a területükön élő valamennyi nemzetiségi emberi joga­inak maradéktalan biztosítására. Az emberi jogok biztosítása az elcsatolt te­rületeken nem érvényesült: történelmi tény az elcsatolt területeken élők más területekre történt kitelepítése, interná­lása, deportálása. Ismert a templom­rombolások ténye, a vallásszabadság semmibe vétele, a nyelvhasználat kor­látozása, a kultúra gyakorlásának til­tása. A kisebbségi jogok betartása nem volt biztosítva, ezzel a szomszédos ál­lamok - Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia - szerződésszegést kö­vettek el. Külön kiemelném azt a történelmi tényt, amikor Csehszlovákiából több mint 100 ezer magyart kényszerítettek lakhelyének elhagyására és Magyaror­szágra történő költözésükre úgy, hogy ingó és ingatlan vagyonukkal nem ren­delkezhettek. A szerződéshez csatolt Kisebbségi Záradékban foglaltak betartását soha senki nem ellenőrizte. A záradékba foglaltak betartása a Magyarországgal határos államok részéről az 1920. év­től kezdődően nem érvényesült. A ki­sebbségeket ért atrocitások következ­ménye az is, hogy több mint 100 ezer magyar gyakorlatilag eltűnt az elcsa­tolt területekről. Ez a háborús bűntett felelősségét veti fel. Hivatkoznék arra a konkrétumra, amikor Josip Broz Tito terroristái több mint 40 ezer magyart mészároltak le. A magyar lakoság szá­mának radikális fogyatkozását a kora­beli és a jelenlegi lexikonok adatai kö­zötti eltérés is igazolja. E körben figye­lembe veendők az 1910-es népszám­lálás adatai is. A petícióban foglaltak értékelése során figyelembe kell venni azt is, hogy a szerződést aláíró államok kö­zül több országnak a helyzetében vál­tozás állt be: a Szovjetunió mint egy­séges állam megszűnt; Jugoszlávia, mint a szerződést aláíró egyik állam a korábbi formájában megszűnt létezni; Csehszlovákia, mint egységes állam ugyancsak megszűnt. E változások mi­att a szerődés, jogi formájában nem tartható fenn! A fentieken túlmenően, a követke­zőkre kívánok még rámutatni: A béke­­szerződések következtében Magyaror­szágot - többek között - az alábbi veszteségek érték: A haditengerészetünket ért kár szín­aranyban kifejezve: Hadihajó, 60 ezer kg színarany; hajógyári anyagok, iparcikkek, gépek, 480.000 kg. Hadikórházak, hidrográfiai hivata­lok, hadiakadémiák, 300.000 kg. Hadikikötői felszerelések, 10.000 kg-801 db hajó, 80.000 kg. Fiume kikötője felépítésének érteke 21.300 kg színarany. Fiume kikötőjének ingó és ingatlan értéke 7.500 kg. Tengerhajózási vállalatoknak nyúj­tott segély összeg 7.500 kg. Tengerhajózási vállalatok vagyona, 7.850 kg. Összesen 974.085 kg szín­­arany-érték. (Az adatok dr. Juba Ferenc tengerészkapitány-történész szakértő megállapításai.) További veszteségek: Az ország összes arany-ezüst- és sóbányája, a szénbányák 80%-a, az erdők 90%-a, a vasútvonalak és az ezekhez tartozó va­súti szerelvények. Fölbecsülthetetlen értékű műkin­csek. Fiume, az egyetlen tengeri kikötő elvétele. Az összes tengeri és folyami hajók elvesztése. Közismert tény, hogy a Békeszer­ződés delegátusainak tagjai között a Magyarországot sújtó retorziót illetően nem volt egyetértés. A nézetkülönbsé­gek a korabeli jegyzőkönyvekből, visszaemlékezésekből egyértelműen igazolhatók. A továbbiakban a szerző­dés létrejöttében és a szerződés meg­kötése utáni időszakban hivatalban lé­vő politikai személyiségek véleményét idézem: David Lloyd George brit miniszter­elnök Londonban, 1928. október 4-én előadott beszédében kijelentette: „A teljes okmány- és adattár, amit egyes szövetségeseink a béketárgyalások so­rán nekünk szolgáltattak, hazug és ha­misított volt. Nem vettük észre a szö­vetségeseink által elénk teijesztett sta­tisztikák valótlanságát, amelyek végül is a diplomácia történetének legigaz­ságtalanabb békéjét eredményezték, és amelyek következménye a nemzetközi törvények és a nemzetközi jogok leg­durvább megsértése volt.” A fentieket David Lloyd George az emlékirataiban rögzíti. Henri Pozzi 1933-ban megjelent írásában kifejezetten felveti a tárgyaló felek felelősségét. Lord Newton szerint „a nagy béke­­bírák nem ismerték azon nemzetek néprajzának, földrajzának és történel­mének alapelméleteit, amelyek sorsát rendezniük kellett”. Robert Cecil angol delegátus sze­rint a Népszövetséget azon célból hoz­ták létre, hogy „időről-időre határreví­­ziót eszközöljön”. (Folytatás a 5. oldalon) SZILÁGYI KÁROLY A lovakról és kutyákról Öt és fél éves kisunokám világraszóló igazságokat mond ki mostanában. A mi­nap például hallja, hogy telefonon vitat­kozom valakivel. Odasomfordál az any­jához és halkan ezt mondja:- Nagypapa veszekszik valakivel. Biztosan neki van igaza. Anna, mint a fentiekből megállapít­ható, igen okos gyermek. De nem az eszét jöttem most dicsérni. Az ösztönét. Romlatlan, gyermeki ösz­tönét, amely a világ legtermészetesebb dolgának veszi, hogy ha az én nagyapám vitatkozik valakivel, akkor csak neki le­het igaza, hiszen az én nagyapám. Mert­hogy egy családba, egy szövetségbe tar­tozunk - tenné talán még hozzá, ha min­denáron magyarázni kellene a nyilván­valót, és ha tudná a kis drágám, mit je­lent ez a szó, hogy szövetség. Tétován kutatok gyermek önmagám­ban: bennem vajon megvolt-e ez az egészséges ösztön? Nem valószínű. Há­borúba beleszületni önmagában sem va­lami lélekemelő dolog, háborúban ki­sebbségi sorba születni pedig annyi, mint kezdettől fogva és magától értetődő ter­mészetességgel nyesegetni a lélek szár­nyait. Lent éltünk a Délvidéken. Egy rö­vid időre még „visszatértünk” - úgy ta­nultam meg beszélni, hogy egyik ked­venc dalom a Horthy Miklós katonája vagyok volt - , aztán végképp elszakad­tunk; negyvennégyben anyám majd szív­­szélhűdést kapott, amikor a zsúfolt vo­naton váratlanul rázendítettem ugyanerre a nótára; ennél kisebb vétkekért is végez­tek ki embereket akkoriban a Bácskában. Minden sarkon, minden kirakatban, minden újságosbódén ott rikított valami­lyen formában a szabadság szó, mi pe­dig naponta százszor ezt hallottuk szü­léinktől: nem szabad magyarul beszélni, nem szabad elmondani, miket beszélünk otthon, nem szabad magunkra haragítani a szerb szomszédot, nem szabad, nem szabad... Nem rovom, dehogyis rovom fel ne­kik: csak a túlélésre tanítottak bennün­ket. Túl is éltük a háborúvégi szörnyű időket, és később már valamivel jobb volt. Csak éppen közben mélyen belénk ivódott a félelem. És, noha ezzel akkori­ban még természetesen nem voltunk tisz­tában, csöppnyi gyermek korunkban megtanultuk a lovak szemével látni a többséget. A ló ugyanis, ez a hatalmas jószág - jóval később olvastam erről va­lahol - állítólag sokkal nagyobbnak látja az embert a valóságosnál, ezért viselke­dik kezes bárány módjára, ezért hagyja, hogy befogják, ostorozzák, meglovagol­ják. A kutyával szemben, amely viszont sokkal kisebbnek lát bennünket, ezért mer velünk szembeszállni. Nem tudom, mennyi igazság van a dologban, tény, hogy mi magunkat igen-igen kicsinek, cseppnyit talán bűnösnek is, a többséget meg nagynak, hatalmasnak láttuk, egye­sek jóságosnak és kegyesnek is, amiért élni hagyott bennünket. Ebbe azért az is beletartozott, hogy a minket körülvevő világ - az iskola, a sajtó, a pozitív példák sora - ugyanak­kor szakadatlanul azt sulykolta belénk, hogy a többség nem ellenség. Máig is vallom: nekem a szerb, a román, a szlo­vák nemzet nem ellenségem. Nekem azok az egyes szerb, román, szlovák, nemtudommilyen tanítók, papok, politi­kusok, kávéházi konrádok által elhülyí­tett más nemzetiségűek az ellenségeim, akik orbitális tudatlanságukban és erőszakosságukban megkérdőjelezik, hogy őseim jussán jogom van itt élni, meg akarnak lovagolni vagy el akaiják venni, ami az enyém. Térjünk vissza egy percre a kutyák­hoz: akár kisebbnek látják a valóságos­nál, akár nem, normális körülmények kö­zött őket sem arra készteti az ösztönük - korszerűbben fogalmazva: ők sem arra vannak beprogramozva - hogy megtá­madják az embert. A kutya csak a ma­gáét védi: a területét, a családi házat és a kertet, csak azt támadja meg, aki „ille­­téktelenül”, értsd: a gazdi távollétében behatol oda. Két kivétellel. Az egyikről, a harci kutyáról nem beszélek; ő szerencsétlen idomított, manipulált jószág, ösztöneitől és eredeti kutya mivoltától igen messzire rugaszkodott profi „zsoldos”. A másik­nál, a kóbor kutyánál már más a hely­zet. Nem vagyok ebszakértő, de annyit megkockáztatok, hogy ha egy kutyát megfosztanak a területétől, védelmi „fel­adatainak” az ellátásától, következésképp megszolgált mindennapi vacsorájától is, akkor ettől a kutyától minden kitelik. Jobbik esetben a piacok környékén ólál­kodik naphosszat behúzott farokkal, szá­nalomból odavetett koncot lesve, esetleg kukákat borogat fel, mert szalámivég il­lata csapta meg az orrát belőlük, netán fosztogató hordába „szerveződik” kiálló bordájú sorstársaival, rosszabb esetben pedig minden látható ok nélkül belemar egy sivalkodó gyermekbe. Bizonytalan­ságban élő, kivetett, kiszámíthatatlan pá­rává válik. Ennyit a lovakról meg a kutyákról. Németektől kisajátított, jókora ház­ban laktunk Újvidék külterületén, a Te­lepen. Az egykor módosnak számító ház­ban három szobakonyhás lakást alakítot­tak ki, ezek egyike volt a miénk. Két má­sik családdal megosztott kétdiófás kis udvar volt a területünk, vegyes házasság­ban fogant satnya magyarságtudat az út­­ravalónk. Testvériség-egységet kaptunk a reggeli zsíroskenyér mellé, internacio­nalizmust az uzsonnához, toleranciát az ebédhez és ahogy ma mondanánk, a másság tiszteletét a vacsorához. Szövetség, szövetséges meg sehol. Valami távoli szövetségtől néha mintha jött volna egy-egy gyenge impulzus: Sza­badkán élő nagynéném tízéves koromban a kezembe nyomta Illyés Magyarokját, máskor elsírt néhány mondatot Trianon­ról - de mit értettem én akkor az egészből? Egyszer nagy dérrel-dúrral berontott az udvarunkba egy szerb rendőr, hogy a kutyánk lehugyozta a nadrágját a foghí­jas kerítésen át. A kutya, szegény epilep­sziás Kicsi, nem is a miénk volt, hanem Mülleréké, a szomszédéké, apám mégis védelmébe vette, és én - egy évvel ha idősebb lehettem, mint most az unokám - nem emlékszem, hogy magamban apámnak adtam volna igazat. Bennem bizony nem a szövetségbe tartozás ösz­töne munkált, nem az apám, a családom feltétlen vállalásának öröklött kényszere. Én, azt hiszem, már akkor megindul­tam az önfeladás útján. Nagy forgalom volt rajta, s az emberfolyam egyre duz­zadt, duzzad ma is. Nemcsak magam­fajta, többséget lovak szemével látó ki­sebbségi bóklászik rajta, ott van mind - s egyikük sem szembe jön! - aki elfe­lejti anyanyelvét, ősei hitét, értékrendjét; minden zászló alá beáll és áhítatosan hallgatja a vizet prédikálókat; besúgás­­sal, feljelentgetéssel, talpnyalással vagy napi kompromisszumokkal veszi meg a boldogulás esélyét; italból vagy kábító­szerből merít múló erőt a bajok elvise­léséhez, mind, aki zsigerből szavaz, aki többségiként is jámborul tűri, hogy meg­lovagolják az erőszakosabb kisebbsé­gei... Abban a pillanatban, amikor elültet­ték benned/bennem a félelem csíráját, amikor elhitették veled/velem, hogy az én a fontos, és nem a mi, amikor kívülről­­belüliől bomlasztani kezdték a hagyomá­nyosan összetartó közösségeket (család, egyház, dalárda...), amikor a magad meggyőződéséből kezdted nyűgnek érezni a közösségi kötöttségeket, teher­nek a közösségi értékrendet, abban a pil­lanatban, amikor elvágták a nemzeted­hez, történelmedhez, a kultúrádhoz, az anyanyelvedhez (megannyi szövetség!) fűződő szálakat, amikor lélekben kitör­tél vagy fizikailag is kiszakadtál ősi szö­vetségeid valamelyikéből - jóvátehetet­lenül magadra maradtál, gyenge, befo­lyásolható és manipulálható, önfeladó emberke lett belőled. Mert nincs mögötted évszázadok pró­báit megért, védelmező és megtartó erő! Kikerültél a centrifugális törekvésekkel és divatokkal dacoló szeretet mágneses teréből, iránytű nélkül kóborolsz a közö­nyösök és a pénzimádók aszfaltdzsunge­­lében, virtuális világban keresel magad­nak virtuális élvezeteket, nem beszél­getsz, csak telefonálsz vagy esemesezel, sajtómágnások agymosodáiban mosatsz, tizenkilencezer forintért eladod a szava­zatod és pár beígért üveggyöngyért a jövőd... Mi lesz veled, mi lesz velünk, em­berke?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents