Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)
2002-03-01 / 3. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2002. március ' Kisebbségi kaleidoszkóp A Herédi-fiú házassága Kisebbségi sorsban „csatamezővé” változhatik a legvidámabbnak, legszelídebbnek tűnő iroda is, az anyakönyvi hivatal. Nyelvek háborúja támadhat ott, ahol beírják a „nagy könyvbe” az újszülöttek nevét, a házasságra lépőkét. Egy életre eldől, hogy kit miként fognak hívni személyi igazolványa alapján. A keresztnév elkötelezettség egyik vagy a másik nemzet iránt, ezernyi bosszúság, kellemetlenség forrásává lehet, leleki csonkaságot okozhat. Az anyakönyvvezető lehet erőszakos nyelvi „hódító” vagy az állampolgárok nyelvi jogainak tisztelője, éppenséggel védelmezője. A honpolgárok mindenütt szeretnének megbízni az anyakönyvvezetőben, de nem egyszer eleve harcba kell szállniuk vele. Trianon óta az erdélyi magyar szülők ezért választanak olyan keresztneveket gyermekeiknek, amelyeket nem lehet lefordítani románra. Ha valaki statisztikát készítene, kiderülhetne, hogy az erdélyi magyar keresztnevek többségét csak eltorzítva lehetne románul írni. Néha az anyakönyvek alapján lehet megbízható „népszámlálást” végezni. Kolozsvárott évtizedek óta kételkedik a lakosság magyar fele az összeírások pontosságában. Még a hatalmas arányú beköltöztetéseket is meghaladva növekedett a románok, csökkent a magyark lélekszáma. Olyan ötletem támadt, hogy a születési anyakönyvben próbálom meg kideríteni a tényleges arányokat. A városháza folyosójára akkoriban, a hetvenes évek legelején, kifüggesztették az újszülöttek nevét, a szülők adatait és az édesanyáknak kifizetett állami gyermekpótlék összegét. Bizonyára ez utóbbi okán tették, hatásos propagandának vélték ezeket a listákat a szocialista állam gondoskodásáról. Szépen összeírtam az 1971. január 23-tól február 20-ig született gyermekek adatait, és közreadtam A Hét ugyanazon év április 2-i számában. A Ferencek és Györgyök, a Tündék és Enikők, az Erika-Melindák és Zoltánok felsorolásával - nyilván, mind a két nép újszülötteinek összehasonlításával - érzékeltettem, hogy az igazi arány: nagyjából ugyanannyi magyar gyermek született, mint román. „Az újszülettek - írtam -, akiket ezek a nevek, ezek a szavak, betűk a világgal immár eljegyeztek, különbözni fognak, vagy máris külöböznek szemük színe, hajuk színe, hangjuk színe szerint, s annyi más vonásukban. Nevük betűi feltöltődnek egyéni tulajdonságaikkal, sajátos vonások tapadnak hozzájuk, és lassan az egyedi, megismételhetetlen embert, az egyéniséget jelzik és jelentik.” Kisebbségi közösségek közös gondja ez, nem csodáltam, hogy az újvidéki Magyar Szó 1971. április 10-i száma, szombati mellékletében átvette, előkelő helyen közölte az írásomat. Megértették a szándékomat. De megértették a kolozsvári városházán is - pedig akkor még hol volt Funar polgármester? - és A Hét-beli cikkem másnapján levették a folyosói hirdetőbáláról az újszülöttek listáját. Nem is tették ki többé soha... Kolozsvár magyarjai mindig nagyon figyeltek az anyakönyvi hivatalra. Ha valami rendhagyó történt, annak azonnal híre futott, sokáig vitatták. A nyolcvanas évek elején egy házasságkötésre jelentkezett fiatal pár szokatlan, az anyakönyvvezető szerint egyenesen felháborító kéréssel állt elő: adják össze őket anyanyelvükön, magyarul. Megvan erre a törvényes lehetőség, hiszen Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön a magyarokat magyarul adják össze, és ha azokban a városokban lehetséges, miért tilos Kolozsváron? Az ifjú férj Könczei Árpád volt, azóta elismert zeneszerző lett, a néptánc megszállottja. Édesapja, Könczei Ádám, a Korunk belső munkatársa, naprakészen ismerte a magyar oktatás helyzetét Erdélyben, kimutatásokkal bizonyította igazát, a magyar iskolák tervszerű elsorvasztását. Ugyan, melyik újság közölhette volna akkoriban az erről szóló cikkeit? Magától értetődően biztatta a fiát és menyét, hogy követeljék a magyar nyelvű házasságkötést, ehhez minden törvényes joguk megvan. Az szegi meg a törvényeket, aki nem tartja tiszteletben a jogaikat. De akkor még a városháza anyakönyvvezetője hatalmasabb volt a törvényeknél. Nem felemelő eseménnyé próbálta tenni a családalapítás pillanatát, hanem megkeseríteni az eléje járuló magyarok lelkét, anyanyelvűk fölényes mellőzésével, a magyar nylev kigúnyolásával... Hatalmasabb lenne még ma is? Televíziós hír lett 2001 májusában: a kolozsvári anyakönyvvezető megtagadta, hogy magyarul adja össze Herédi Zsoltot és menyasszonyát. Pedig az ifjú férj még udvarias is akart lenni a hivatalnok iránt és előbb román nyelven mondta ki az igent, majd a jövendő felesége felé fordulva magyarul is megismételte. Agyába szaladt a vér az anyakönyv urának és egyszerűen megtagadta az esketési szertartás folytatását. Mert Herédi Zsolt ki merészelt ejteni jelenlétében egy magyar szót. Funar polgármester székházában! Ezt egyenesen lázadásnak tekintette a román nyelv, a román hatalom ellen. Hányán hagytak volna fel a kísérletezéssel? Azzal a gyáva önvigasztalással, hogy nem múliek ezen semmi, egyébként is jól érti a román nyelvet, teljen be a hivatalnok kedve. Ez a nagy buktató, amely egy életre eldöntheti, hogy a kisebbségi magyar megalkuvó módon elfogadja-e másodrendű állampolgári státusát vagy lázad ellene. Történetünk hősét sorsa már rég szembesítette ezzel a dilemmával. Diák korában egy csapat román ifjú alaposan megverte, pusztán azért, mert más mint ők: magyar. Édesapja, Herédi Gusztáv, a néhány évvel ezelőtt elment sorsvállaló író, tevékeny, bátor kisebbségi közéleti ember - városi tanácsos - novellában írta meg Zsolt fia szomorú kalandját. Horgászfiú a novella címe, 1987-ben jelent meg a bukaresti Kriterion gondozásbábán (Aranhomok című novelláskötetében). Erről a könyvről írtam utolsó cikkemet a „régi” Korunkban, az 1988. évi júliusi számban. A novellabeli - életbeli? - Zsolt fiatalkori szenvedélye a halászat. Barátaiból halászbandát alakít, lemerészkedik a Szamosra. Egyik nap sötétedésig nem érkezik haza. Természetes a szülők aggodalma, majd az öröme, mikor a gyermek hazatér. Csakhogy háta, válla összeverve. Nagyfiúk bandája beléköt és elveri. A halászzsákmányért, meg csak úgy, egyáltalán... A Ceausescu-korszakban egy kolozsvári magyar diákot minden következmény nélkül meg lehetett verni. Az író, az apa előbb büszke csemetéjére, aki két diáktársának megfutamodása után is szembeszegül a rájuk törő fölényes, durva nagyitokkal, magával a Kisebbségi Sorssal. „Kényszeredetten ugyan, de iparkodtam másfelől is megközelíteni a Zsolt kalandját. A kitartás, a következetesség oldaláról, s ahogy végiggondoltam, veresége nem tűnt már olyan elkeserítőnek.” De nem sokáig tart az apai büszkeség. Erősebb az írói aggodalom, amely megint más színben láttatja a kicsi diák nagy kalandját... „s a fölsimerés megcsapott, rám ijesztett, jaj, kicsi bogaram, hős horgászom, eddig volt, ahogy volt, csak velünk szemben kellett kitartanod halimádatod mellett, de mit jelez ez a verés, külső erők is ellened támadtak immár... Az igazi haddelhadd csak ezután következik, csak ezután.” És miként nyíltan, őszintén belenéz saját sorsába, úgy próbálja kitalálni, szeretné elképzelni, hogy milyen legény is válik Zsoltból, helytáll-e majd az élet sokkal nehezbb próbatételein? Herédi Guszti barátom, ha élne, jóleső elégtétellel venné tudomásul, hogy Zsolt fia kiállta az újabb próbát is. Pert indított a nyelvtipró anyakönyv vezet, Funar polgármester hivatala ellen. Valójában Funar ellen, aki oly sok magyarellenes, kihívó intézedés értelmi szerzője. És a pert megnyerte. Február 8-án a bíróság elmaradztalta az anyakönyvvezetőt, és kötelezete, hogy onnan folytassa a fiatalok házasságkötési ceremóniáját, ahol önkényesen félbeszakította. Nem tudni még, miként folytatódik az ügy. Eltűri-e Funar az ítéletben biztosított anyanyelvű szertartást, vagy szokása szerint, valamilyen képtelen ötlettel megtagadja megint? Az is kétséges, hogy Ekstein-Kovács Péter ügyvéd fellebezése nyomán a feljebbvitel fiúm megítéli-e Herédi Zsokéknak a követelt 50-50 millió lejes kártérítést? (Első fokon ezt elutasította.) Ez lenne igazán tanulságos lecke a gyűlölködő hivatalnoknak és főnökének, Funamak: egyszer már a zsebük bánná meg soviniszta törvénytiprásaikat! Guszti mindenképpen örülne, és valami ilyesmit mondana: „Zsolti fiam, így kell neked, nektek, erdélyi magyaroknak megküzdenetek minden jogotokért, anyanyelvűnkért, jövőnkért. Nincsenek kis ügyek és nagy ügyek, csak emberi, nemzeti méltóság van és ennek eltiprói vannak.” VJ___________________________________________________________B.Gv. J TAMÁSKA PÉTER Lesz-e új helységnévtábla döntögetés a Felvidéken? Nemrég Duray Miklóst, most pedig már a parlament, a Szlovák Nemzeti Tanács alelnökét Bugár Bélát is felelősségre vonják szlovák képviselőtársai. A pozsonyi sajtó országszerte bosszúhadjárat hangulatát kelti, miközben a csehek által nemsokra tartott szocialista vezető, Peter Weiss - az ottani KISZ egykori vezetője - szervezkedik, s az elmúlt jó időkre emlékezve szabályszerűen egyeztet budapesti elvtársaival a felvidéki magyarok megrendszabályozásáról. Duray és Bugár bűne, hogy magyar létükre magyar igazolványt vettek át, azaz kinyilatkoztatták személyre szabott függetlenségi nyilatkozatukat. Mitől félnek annyira a Mikszáth Kálmán idején a magyarsághoz még annyira hű tóth atyafiak? Meg lehetnek elégedve, hiszen a magyarság létszáma drámaian csökkent az 1991-es népszámlálás óta: 2001-re immár 46.768 fővel. A természetes szaporulat a felvidéki magyarság körében mindig alacsonyabb volt a szlovákiai átlagértéknél, arány számunk 1961 óta folyamatosan süllyed, s most került először 10 százalék alá. A Szlovák Nemzeti Párt vezetőinek - Slota mesternek, aki ittasságában levizelte zsolnai híveit az erkélyről és a magyargyűlölettől a freudi hisztéria prototípusává lett Maliková asszonyságnak - azonban ez sem elég, hiszen úgy kedvelik a magyarokat mint a frontkatonák a kézigránátot frissen épített fedezékükben. Most ünnepnapjuk volt: 1946. február 27-én írták alá Magyarország és Csehszlovákia küldöttei Budapesten a lakosságcsere-egyezményt. A csere szóban rejlő egyforma jog persze csak blöff volt, az egyezmény szlovák diktátumot jelentett. Ennyiben teljesen megfelelt a háború utáni békediplomácia szellemének, amely következetesen nem törődött sem a vesztesek, sem a szegények jogaival. A magyar kormány pedig hallgatott, nehogy moszkvai megrovásban részesüljön. Még 1945-ben Benes csehszlovák köztársasági elnök rendeletére elvették - a német és magyar megszállók és árulók - vagyonát: ez a potsdami értekezlet idején született dekrétum ténylegesen törvényen kívül helyezte az évszázadok óta ott élő s egykor államalkotó kisebbségeket. Nos, az egyezmény a pozsonyi magyar meghatalmazott helyettesének - Szabó Károlynak 1986-ban írott visszaemlékezése szerint felfüggesztette ugyan a magyarok vagyonelkobzásának gyakorlatát, de teljesen megszütetni nem tudta. Létminimumot biztosított az elbocsátott magyar közalkalmazottaknak, ám a folyósítások akadoztak, az áttelepülésre kényszerűitekhez pedig el sem jutottak soha. Az elmenekült és egyoldalúan átszuppolt azaz elűzött magyarok visszatérhettek ingóságaikért, ha időközben szét nem hordták a szlovákok, vagy egyáltalán beengedték őket egykori házaikba. A csehszlovák és a magyar fél - miután alapvető kérdésekben is alig tudott megegyezni - sajtóhadjáratot folytatott egymás ellen. Az áttelepülőket a pozsonyi Megbízottak Hivatala megfosztotta azon joguktól, hogy összes ingóságukat magukkal hozzák, noha ezt az egyezmény biztosította. A magyar kormány ragaszkodott ehhez, erre válaszul 1946. november 15- én a csehszlovák kormány elkezdte a magyarok kitelepítését a Szudéta-vidékre. Körülbelül 50.000 főt, főként kisparaszti családokat telepítettek át, akiknek többsége a németek földjét megszerző cseh gazdák cselédje lett. A velük való bánásmód nem egy esetben durvább volt mint amit az ENSZ-nek a rabszolgákra vonatkozó előírásai rögzítettek: ezt a Lord Runciman vezette angol delegáció is sérelmezte. Szovjet nyomásra a csehszlovák fél végül is leállította az áttelepítéseket és belement abba, hogy az áttelepülők ingó vagyonukat s álltaikat áthozhassák Magyarországra. így 1947. április 12-én megkezdődhetett a népességcsere, amelyre kevesebb hazai szlovák jelentkezett, mint amennyi magyart a szlovákok áttelepíteni kívántak. A vagyonjogi viták során Prága a pöstyéni jegyzőkönyvben kötelezettséget vállalt arra is, hogy figyelembe veszi a szlovákiai magyarok társadalmi rétegeződését, ugyanis rendszerint a legmódosabb gazdákat tették be az első transzportokba. A vagyoni kvótára vonatkozó pöstyéni határozatot a szlovákok nem tartották be, noha hangoztatták, hogy a későbbiekben egyre több szegény családot fognak kijelölni a magyarországra való áttelepülésre. Problémát okozott az is, hogy 1948 tavaszára hazánkban annyira konszolidálódott az élet, hogy igen sok szlovák család visszavonta áttelepülési nyilatkozatát, s így a magyar kormány a paritás betartása érdekében kénytelen volt a Szlovákiából küldött magyar transzportokat a határon visszatartani, majd 1948. június 12-én a lakosságcserét felfüggeszteni. Bár a szlovákok ezt nehezményezték, a háborúra készülő Szovjetunió már nem a nemzetiségi ellentétek kiélezésére, inkább az elsimításukra törekedett a szövetségesei körében. Molotov és Berija ösztönzésére a két komunista párt Pozsonyban végül is megegyezett abban, hogy a lakosságcserét befejezettnek tekinti. A vagyoni adatok elgondolkoztatóak. Szabó Károly szerint a szlovákok 15.000 holdat és 4.400 házat hagytak Magyarországon, míg a felvidéki magyarok 160.000 holdat és 15.700 házat hagytak szülőföldjükön. Az összes otthagyott magyar vagyon értéke 72 millió dollárra rúgott, s több mint kétszerese volt a csehszlovákoknak járó háborús jóvátételi kötelezettség összegének. Érthető, hogy a mai Szlovákia politikusai de a szlovák kisember sem akar hallani a benesi, a kollektív bűnösséget megfogalmazó és vagyonfosztó elnöki rendeletek hatályon kívül helyezéséről. (Kritikus helyzetben például a déli, magyar lakta vidékeken belügyminiszteri döntés alapján is be lehet vezetni a rendkívüli állapotot.) Ugyanis Szlovákiában mind az állam, mind az állampolgárok vagyona egy részének az eredete - föld, üzemek, lakóházak - megkérdőjelezhető lenne. Mint a kiváló történészasszony Földesi Margit a források alapján megállapítja, az 1949. július 25-én aláírt Csorba tói egyezmény szerint a magyar állam a felvidéki magyarok magánvagyonából fizette ki Csehszlovákiának a 30 millió dolláros háborús kártérítés java részét. De hol van ez a 72 millió? Reménytelenül összekuszált viszonyokat hagytak hát maguk után a háborút követő évek. 1968-tól, majd 1989-től szlovák politikusok ott folytatták a magyarság beolvasztását, ahol 1948-ban szovjet nyomásra abbahagyták. A vastagnyakú meciarista előkelők semmibe veszik a felvidéki magyarok erényeit, lehetetlen helyzetükből is becsülettel talpra tudtak állni. A demokráciától való idegenkedésük válaszfalakat emel a déli részeken is előnyben részesített szlovákok és a magyarok között, s ha negyedszerre is visszaválasztják Meciart, ő és hívei joggal döngethetik majd a mellüket, hogy ők a haza megmentői. Ami szlovákok és magyarok újkeletű szembe kerülését illeti, arra igen jó példa két emlékmű. Az egyik az 1831-es koleralázadásé Enyickén, amely egy 18 méteres oszlopon álló férfialakból, valamint hét különálló szoborból áll. Az 1938-ban átadott szoborcsoport a szlovák jobbágyok harcát jelképezi a magyar földesurak ellen. Zemplén megye levéltári forrásai azonban egyértelműen bizonyítják, hogy a lázadás az emberi butaság műve volt: a parasztok nem akarták elhinni, hogy a kolera ellen felállított kordonok nem az ő kiéheztetésükre irányulnak. A másik már a második világháború első szlovák emlékhelyének tekinthető. A Kárpátalját elfoglaló magyar hadsereggel való összecsapást 1939 márciusában a szlovák történészek „mala vojná’-ként, kis háborúként értékelik. Mi sem természetesebb, mint hogy az itt elesettek sírjai és emlékműve épp oly fontos helyet foglalnak el a szlovák nemzeti panteonban, mint a koleralázadásé. Meciar visszatérése után ha másra nem is, egy újabb helységnévtábla háborúra bizonnyal számíthatunk. A Nemzetközi Bolyai-év (1802/2002) fővárosi nyitórendezvényét lapunk három munkatársának cselekvő részvételével tarották meg a Budapesti Székelyházban, március 6-án. (Ügyvezető igazgató: Nagy Zoltán.) Beke György író két könyvet mutatott be. Először Fodor Ferencnek és Tófalvi Zoltánnak A gondviselő szem címmel Bolyai Farkasról írt közös kötetét ismertette, majd Balaskó Vilmos Élet a föld alatt című megrázó vallomáskötetéről szólt nagy elismeréssel (szerkesztés és bevezető tanulmány: Tófalvi Zoltán). Az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal való szolidaritás ürügyén Romániában a katonai törvényszékek 15 halálos ítéletet mondtak ki. Közülük 13-at végre is hajtottak. Az egyik halálraítélt Balaskó Vilmos volt, akinek csodával határos módon történő megmenekülésével az utókor lett gazdagabb „az egyetlen és valóban hiteles dokumentummal a romániai börtönök és siralomházainak egyikéről!” Ez a kiadvány Balaskó Vilmos Máramarosszigeten élő nyugdíjas református lelkipásztor üzenete a pokolból. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület érdeme, hogy felkarolta hűséges szolgája önéletírásának megjelenését. A rendezvény második részében Aniszi Kálmán író méltatta Novák László marosvásárhelyi képzőművész nagyszabású kiállítását. A Bolyaiakról és Marosvásárhely legfontosabb művelődési intézményeiről készített ihletett grafikái mellett a legnagyobb magyar királyok és a legfontosabb erdélyi történelmi családok címerpajzsait csodálhatta meg az értő közönség. Gáspár Ilona színművésznő és Novák László gitáros-énekes produkciói ünnepivé emelték a Nemzetközi Bolyai-év budapesti nyitórendezvényét.
