Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)

2002-12-01 / 12. szám

8. oldal

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

2002. december

FARKAS ELEMÉR

A magyar etnikum és Magyarország polgári fejlődése II.

A reformkor erkölcsi-szellemi-politikai érési folyamata 1848-ra lényegében befejeződött és lehetőség nyűt volna arra, hogy az új uralkodó trónralépésével új korszak kezdődjön az ország életében. Ebbe a békésnek szánt átmenetbe az európai forradalmi hatások, főleg pedig a bécsi forradalom, tulajdonképpen belerontottak. A márciusi ifjak radikalizmusa a zömében német pest-budai polgárság változást igénylő indulataira támaszkodva bontakoztatta ki a forradalmi eseményeket, amelyekkel sem az országgyűlés, sem a vidéki magyar tömegek nem azonosultak kezdetben. Azt lehet mondani, hogy az országgyűlés éppen a radikális fordulat ellensúlyozásaként sietett meghozni a több évtizedes munkát lezáró Áprilisi Törvényeket, amelyek a polgári átalakulásnak egy sajátos magyar útját fogalmazták meg a feudális kötöttségek önkéntes felszámolásával és a jobbágyságnak a nemzettestbe való beemelésével. Ettől a szemlélettől idegen volt minden forradalmi radikalizmus és a múlttal való lelki-tudati szakítás, célja éppen a magyar hagyomány alapján való fejlődés előtti kapunyitás volt. E józan törekvések kudarcáért több tényező is felelőssé tehető: a katonai-politikai helyzetét Európában fokozatosan stabilizáló Habsburg-ház rövidlátó, bosszúszomjas magyarellenes politikája, a Petőfi szellemi köréhez tartozó radikális csoport színpadias hatásokkal operáló, de a lényeget meg nem értő hangulatkeltő kampánya, Kossuth ritka személyi vonzerővel párosuló gátlástalan hatalomvágya és a Magyarországon élő nem magyar etnikumok egyre keményebb szembefordulása a mindinkább elszigetelten magyar üggyé váló eseményekkel. A felgeijesztett lelkiállapotban érzékelt külső-belső fenyegetettség kétségbeesett önvédelmi háborúba kergette a magyarságot, tovább növelve a szakadékot egyrészt az ellene felsorakozó Európa, másrészt saját nemzetiségei irányában. Ebben a harcban az események bölcsőjénél még fontos szerepet játszó polgári-liberális eszmék fokozatosan háttérbe szorultak és a front magyar oldalán egyre inkább csak a magyar szabadság, identitás és nemzeti megmaradás romantikusan kitágított eszméi maradtak. Ekkor semmisült meg mind a magyarság, mind a nemzetiségek gondolkodásában a közös gazdasági érdekeken alapuló multikulturális államalakulat eszméje és indult el az a szegregációs folyamat, amely - külső érdekekkel megerősítve - az I. világháború után a Magyar Királyság széteséséhez vezetett. 1849-re - bár a sikeres tavaszi hadjárat még felcsillantott némi reményt - a külső-belső viszonyok hosszú távon kedvezőtlen alakulása sokak szeme elé a vereség vízióját kezdte vetíteni, és ez szükségszerűen együtt járt a magyarság tudati beszűkülésével, a katonai-politikai helyzet mániásán egyoldalú, hibás megítélésével, a reálpolitikát megvetően elutasító csodavárással. Látszat és valóság feloldhatatlan ellentmondásba kerültek egymással, mert miközben Kossuth, Petőfi és más radikálisok a haladás bajnokaiként léptek színre, tényleges politikájukban az európai folyamatok szempontjából inkompatibilis magyar kulturális-politikai identitáskeresés nyilvánult meg, de a reformkorban kidolgozott modus vivendi alkalmazása nélkül, elvileg is leblokkolva ezáltal a magyarországi polgári átalakulás lehetőségét és még nyilvánvalóbbá téve a nemzetiségekkel szembeni ellentéteket a kultúra, a gazdaság és a politika minden területén. A rendkívül tisztán gondolkodó, széles látókörű Széchenyi István abba őrült bele, hogy Kossuth politikája és a szabadságharc szinte egy pillanat alatt megsemmisítette a reformkor több évtizedes munkájának minden eredményét. Mégis, a mintegy két évtizedes önkényuralom konzerválta a magyar érzést és tudatot, amit az elszenvedett igazságtalanságok, a mártíromság érzete még hangsúlyosabbá tettek. Ennek ugyan az volt az ára, hogy a kapitalizálódás, a gazdaság polgári átalakulása relatíve még több késedelmet

szenvedett, de ez a megállapítás inkább csak a magyarlakta területekre érvényes, a nemzetiségek nyomulása gazdasági téren zavartalanul folytatódott.

Közel két évtized alatt az önkényuralmi rendszer erkölcsi-politikai tartalékai mindkét oldalon kimerültek és a változtatás igénye Habsburg és magyar részről egyaránt felerősödött. Az okok ugyan teljesen különböztek, a törekvések azonban összetalálkoztak egy olyan politikai megoldás kimunkálásában, amely - legalábbis az illúziók világában - mindkét fél számára elfogadhatónak tűnt. Ez a megoldás az 1867-es kiegyezés volt, amely merőben új fejezetet nyitott a Magyar Királyság történetében.

Az 1867-es Kiegyezés Magyarország legújabb kori történelmének kezdőpontja, annak az időszámításnak a kezdete, amit a Kárpát-medencében ma is írunk. A magyar nyelvi-kulturális közösség szempontjából az alapkonstelláció ekkor a következő elemeket tartalmazta:

a) a gazdasági-társadalmi-kulturális fejlődés reményében a magyarság feladta a Habsburg dinasztiával való politikai szembenállását és az ország státusa és politikai viszonyai tekintetében közreműködött az alkotmányos viszonyok létrehozásában és stabilizálásában;

b) ennek a döntésnek súlyos lelki nehézségei voltak, mert le kellett számolni az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eszméihez való makacs ragaszkodással, ami pedig mélységes mélyen beleivódott a magyar lelkületbe és gondolkodásba. Ezt a dilemmát csak úgy lehetett feloldani, hogy 1848-49 eszméi és emlékei a gyakorlati élettől elszakított eszményített magasságba kerültek a magyar szívek oltárain, a vezetők tévedéseit és gyengeségeit, az elkövetett politikai és katonai hibákat többé nem lehetett komolyan kritika tárgyává tenni, kiiktatta magát a nemzetből, aki nem a felfűtött érzelmek és a rajongás hangján beszélt 1848-49 csodálatos napjairól. Ezt a beállítást aztán nemcsak a Habsburgház tartotta - bár tartózkodó módon - tiszteletben, hanem azóta minden más hatalom is - még a Rákosi-diktatúra is meghagyta nekünk maszlagnak, vigasztalásul;

c) a kiegyezés-párti magyar politikának az volt a reménysége, hogy visszatérhetünk a reformkorban kiérlelt koncepcióhoz, amely összeegyeztethetőnek vélte a magyar szellemikulturális-politikai örökség megőrzését a polgári-liberális fejlődéssel, és a felerősödő nemzetiségi mozgalmakkal kiegyezve, valamint a nagyon erős közös gazdasági, társadalmi, katonapolitikai érdekekre támaszkodva fenntarthatja történelmi keretei között, de elismerten multikulturális jelleggel, a Magyar Királyságot;

d) a magyar politikai vezetők nem vették észre, hogy harminc-negyven év alatt az európai külső és az ország határai közötti belső viszonyok lényegesen megváltoztak és már nem lehet ugyanabba a folyóba visszalépni. E néhány évtized alatt véglegesen átalakult a magyar etnikum és a nemzetiségek viszonya, míg a XIX. század közepén esély lett volna egy korrekt kiegyezésre és a kapcsolatok elmérgesedésének az elkerülésére, addig a század utolsó évtizedeiben a nemzetiségeket már csak a függetlenné válás lehetőségei érdekelték, és ez csak azért nem volt teljesen nyilvánvaló, mert a vezetőik nagyon ügyesen taktikáztak. Ekkor már nemcsak a létszámarányok alakulása tette egyre magabiztosabbá a nemzetiségeket, hanem a lelki-szellemi erőviszonyok is, mert a megosztott lelkű magyarság csak kényszeredett, felkészületlen, mezítlábas futó lehetett a céltudatos és lendületes nemzetiségek között;

e) a magyarság a gazdaság polgáriliberális átalakítása, vagyis a kapitalista gazdaság kiépítése tekintetében egyre hátrányosabb helyzetbe került. Ennek oka az Európához viszonyított egyre növekvő relatív technológiai elmaradottság és a tőkehiány volt. Mindkettő jobban sújtotta a főleg mezőgazdasági jellegű magyarlakta vidékeket, mint a több ipari nyersanyaggal rendelkező és a tudatos nemzetiségi politika következtében több külföldi pénzforráshoz jutó nemzetiségi területeket. Ráadásul a területi elhelyezkedéstől függetlenül is a külföldiek kezén lévő, vagy legalábbis jobb külföldi kapcsolatokkal rendelkező vállalkozók tulajdonát képező ipari-kereskedelmi létesítmények jelentős fejlődési és piaci előnyre tettek szert, ezért az 1867- et követő gazdasági liberalizáció, a tőkés gazdasági fejlődés dinamikus beindulásának időpontjában a magyar nyelvi-kulturális közösség eleve esélytelenebbül, hátrányosabb anyagi helyzetből indult, mint versenytársai és mivel a hátrányok kiegyenlítésére - a gazdasági liberalizmus eszméinek megfelelően - nem történtek védőintézkedések, ez a hátrány a következő évtizedekben egyre nőtt;

f) a kiegyezés időpontjában a magyar nemzeti tudat, a kulturális önazonosság és az erkölcsi-politikai értékrend egyaránt bizonytalan, átmeneti állapotban voltak. A kiegyezés még a legmérsékeltebb megítélés szerint is célszerű megalkuvásnak tűnt, amelytől ugyan számos tekintetben előnyöket reméltünk, de egyáltalán nem tett jót az öntudatunknak, a nemzeti tartásunknak. A millennium időszakának felforrósodott légköre csupán rendkívül látványos díszletekkel takarta el belső elbizonytalanodásunkat, tanácstalanságunkat. Sokan érezték, kevesen gondolták és szinte senki nem mondta ki, hogy e belső meghasonlottság mögött a magyar nemzeti kulturális hagyomány és a megkérdőjelezhetetlennek kikiáltott polgári liberalizmus elvi összeférhetetlensége húzódik meg. Ellenségeink azonban jó érzékkel kitapogatták ennek a konfliktusnak a lényegét és „megoldásként” sokffontos támadást indítottak magyar nemzeti hagyományaink megkérdőjelezésére, megsemmisítésére. Ebbe a magyarellenes programba épp úgy beletartozott a magyar nép finnugor származásának a felfedezése és e hamis látszatokra építkező koncepció terjesztése, mint a nyugatos művészeti irányzatok támogatása, vagy az eredeti magyar kultúrális értékek hamisított műtermékekkel való helyettesítése és ilyen módon való lejáratása. A magyar kulturális hagyomány és életérzés elleni támadás tehát mindenkor a modernség és a tudományosság mezét viselte és nagyon hamar álromantikus, bőgatyás maradi vált abból, aki ezeket az új szellemi irányzatokat meg merte kérdőjelezni. Mindez azonban csupán álcázta azt a tényt, hogy a magyar őskultúra, életérzés, életmód eleve összebékíthetetlen ellentétben van a materialista, haszonelvű, liberális polgári gondolkodással és ezért barátságtalan környezetet teremt az akkor is „vad” kapitalizálódás számára, ugyanakkor a „modem” nyugati gondolkodás és művészeti irányzatok alkalmasak ennek a szembenállásnak a felpuhítására. Ezért szükségszerűen az egyre nagyobb erőre kapó tőke a korszerűnek kikiáltott szellemi irányzatokat támogatta, nemcsak anyagilag, hanem az olyan új technikákkal is, mint a tudatformáló kulturális propaganda vagy az egyre nagyobb befolyáshoz jutó sajtó;

g) végül, a kiegyezés keretében elért politikai rendezés hiányosságai lehetőséget adtak olyan Habsburg-politika folytatására, amely a törvények és vállalt kötelezettségek megsértése nélkül - hiszen az uralkodó végtelenül pontosan betartott mindent, amire esküt tett -, a magyarság fékentartását célozta, összejátszva számos olyan nemzetiségi, vagy országon belüli nem magyar programozottságú és elkötelezettségű erővel, amely kihasználva a magyarság esélyegyenlőségének előbbiekben vázolt hiányát a következő évtizedekben képes volt a magyar nyelvikulturális közösség érdekei fölé kerekedni. Ez a helyzet a kiegyezésnek mint szerződésnek a fogyatékosságaiból eredt, nem tudom azonban, hogy

a mai felismerések alapján szabad-e követ vetni az akkoriakra, akiknek hazafiságához és tisztességéhez nyílván nem férhet kétség.

A szándékoktól és hátsó szándékoktól, a reményektől, illúzióktól, tévedésektől és bevált fondorlatos számításoktól, vagyis minden aktuális tudati tényezőtől függetlenül ma már felállíthatjuk a dualizmus korszakának valós mérlegét: az egyik oldalon világviszonylatban is figyelemre méltó, elképesztő ütemű gazdasági fejlődést látunk, kiépül a korszerű ipar és a hozzá tartozó infrastruktúra, Budapest világvárossá fejlődik és a közép-európai kultúra Béccsel egyenrangú centruma lesz, a mezőgazdaságban megjelennek a gépesítésre alapozó korszerű technológiák, és így tovább, a lenyűgöző eredményeket még hosszan sorolhatnánk, ugyanakkor a másik oldalon a magyar etnikum szempontjából szinte kizárólag csak negatívumok halmozódnak - mindez ugyanis nincs magyar kézben, a bérházaktól az ipari és kereskedelmi vállalatokig csaknem minden osztrák, német, zsidó, cseh és román tulajdonban van, egy vékony értelmiségi rétegtől és a díszgoj szerepekbe beemelt dzsentri elemektől eltekintve a magyar csak bérmunkás, altiszt, alárendelt, bérből élő, nem tulajdonos, mert fokozatosan elveszti legbiztosabb egzisztenciális bázisát, a földet is. A kialakult helyzet tipikusan gyarmati viszonyokat mutat, bár a gyarmatosítás nem köthető egyetlen külföldi államhoz sem, hiszen a gyarmatosító idegen a legtöbbször maga is magyar állampolgár. Közben lázasan folyik a kialakult de facto helyzet politikai és államjogi legalizálásának az előkészítése: a trianoni békediktátum nem csupán a vesztett háborút lezáró aktus, hanem a sok évtizedes békés „fejlődési folyamat” végeredménye, annak a ténynek a szerződésben való rögzítése, hogy Magyarország már nem a magyaroké.

Mindezt röviden összefoglalva tényként állapítható meg, hogy Magyarország polgári átalakulása a dualizmus mintegy ötven esztendeje alatt a magyar etnikum rovására, annak kisemmizésével, gazdasági, kulturális és politikai értelemben gyarmati sorba való süllyesztésével ment végbe. Ráadásul a magyar érdekeket semmilyen tekintetben nem szolgáló I. világháború során a magyar népesség erősen ki is vérzett és ebben a legyöngült állapotában nem tudott ellenállni az országvesztő bolsevista terrornak, amelynek ideológiai álcája mögött nem lehet nem észrevenni a magyarellenes etnikai indíttatást.

Magyarország polgári átalakulásának a végeredménye tehát egy minden történelmi és aktuális emberi igazságot semmibe vevő, minden etnikai és politikai realitást nélkülöző módon csaknem negyedére csonkított ország lett, benne egy meghasonlott, önmagában elbizonytalanodott, kulturálisan súlyosan sérült néppel. A puszta megmaradás fanatikus akarásával szárnyait bontogató Horthy-korszak lényegében két út között választhatott: vagy Törökországhoz hasonlóan fegyvert fog és megkísérli erővel korrigálni a sérelmes döntéseket, vagy tudomásul véve a túlerővel szembeni esélytelenségét az adott szűkös keretek között igyekszik élhető magyar világot teremteni. A fegyveres út minden bizonnyal vereséghez és az ország teljes feldarabolásához, Magyarország megszűnéséhez vezetett volna, mégis ma azt gondolom, hogy jobb esélyeket adott volna a jövőre nézve egy nyilvánvalóan fenntarthatatlan status quo, amit előbbutóbb, ha nem is történelmi, de etnikai alapon korrigálni kell, mint egy rossz, de fenntartható állapot, amit ha viták és feszültségek árán is, de állandósítani lehet. Meg kell azonban érteni, hogy ezt a kockázatot Horthy és köre nem merte vállalni, inkább belevágtak egy heroikus országépítő munkába, miközben külpolitikájuk meghatározó vezérelvévé az elfogadhatatlan Trianoni békeszerződés korrekciójának elérését tették. Ebben két évtized alatt

jelentős sikereket értek el és a két bécsi döntés az etnikai realitásokat sokkal jobban tükröző és az adott bonyolult helyzetben viszonylag igazságos határokat állapított meg. Ezek véglegessé válása alapja lehetett volna a Kárpát-medence népei közötti tartós megbékélésnek. A II. világháborúban győztes hatalmak végtelen ostobaságát és hatalmi arroganciáját mutatta az, hogy a bécsi döntéseket megsemmisítették és csaknem változatlan formában visszaállították a trianoni határokat.

A Horthy-korszakot nem foghatjuk fel másként, mint olyan átmeneti vergődő állapotot, amelyben a fuldokló magyarság egyre magasabban emelte ki a fejét a vízből és reménykedhetett abban, hogy sorsa, ha nem is a történelmi igazságnak megfelelően, de az eddiginél méltányosabban rendeződik. Ennek megfelelően a Horthy-korszak politikája kényszer szülte politika volt, a tőlünk független külső körülményekre való reagálások politikája, amelynek végső eredménytelenségéért valóban nehéz a Horthy-féle vezetést hibáztatni - az ugyanis amit lehetett, megtett.

Térjünk azonban vissza eredeti tárgyunkhoz, a magyar etnikum helyzetének vizsgálatához a polgárosodás folyamatának függvényében! A trianoni békediktátum megakasztotta Magyarország polgári-kapitalista fejlődését, nyersanyag- és energiaforrásaink odavesztek, útjaink, vasútjaink, folyóink a semmibe futottak, legnagyobb ipari bázisaink külföldre kerültek, főként a mezőgazdasági vidékek maradtak az ország területén. Ez a helyzet tökéletesen megváltozott gazdaságpolitika kidolgozását igényelte, egy új vállalkozói réteg kialakulásának az elősegítését, a megmaradt nagyvállalkozói réteg integrálását az új magyar gazdaságba. Stabil pénzt kellett teremteni és a fejlődésnek induló magyar gazdaságot be kellett csatlakoztatni Európa és a nagyvilág gazdasági vérkeringésébe. Ennek a folyamatnak viszonylag korai szakaszában túl kellett élni az emberiség legnagyobb világgazdasági válságát és mindezekkel párhuzamosan fenn kellett tartani a szociális ellátások olyan minimális szintjét, amely legalább a társadalmi stabilitást képes volt biztosítani. Ha az eredményeket tárgyilagosan összevetjük az elképesztően nehéz körülményekkel, fejet kell hajtanunk Horthy Miklós kormányzó, Bethlen István, Gömbös Gyula és más vezetők teljesítménye előtt.

A magyar etnikum aránya a csonka hazában jelentősen megnövekedett, a korábbi ötven százalék körüli értékről nyolcvan százalék körülire emelkedett. A kisebbségek összetételében is jelentős változások mentek végbe, legnagyobb lélekszámúvá a zsidó és a sváb népcsoportok váltak. Ezek politikai szerepe merőben ellentétes volt, míg ugyanis a magyarországi svábok számottevő hányada a hitleri birodalom ötödik hadoszlopának a szerepét vállalta fel, addig a zsidóság éppen a nácizmus ellen keresett és kapott akaratunk ellenére sajnos csak átmeneti védelmet hazánkban. A gazdaság és a kultúra szempontjából viszont mindkét kisebbség hasonló szerepet játszott, mindkét területen jelentős pozíciókat tartott a kezében és létszámarányát messze meghaladó befolyást gyakorolt kulturális életünkre, a sajtóra és a tudatformálás más területeire. Ennek a magyar kultúrát és tudatot fenyegető vészhelyzetnek a felismerése késztette legnagyobb gondolkodóinkat arra, hogy szót emeljenek a magyarság védelme érdekében, ez ösztönzött számos politikust magyar önvédelmi stratégiák és programok kidolgozására. Mindezek az események, jelenségek és folyamatok nem tükröznek normális állapotokat, bár némileg javuló feltételek között a fuldokló magyarság életben maradásért folytatott küzdelmének a kétségbeesett tünetei.

(Folytatjuk)