Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)

2002-12-01 / 12. szám

2002. december Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 7. oldal Ötvenhat egy kárpátaljai kisvárosban Azokban az őszi napokban megvál­tozott a Tisza-parti kisváros lakóinak hangulata, amit mi iskolások is észlel­tünk: mintha mindenkinek halasztha­tatlan dolga akadt volna: az emberek póker arccal siettek, nem álltak meg egy Hogy vagy?-ra, a kézfogások el­vetéltek a karlendítés indulásakor, az üzletekben nem cseréltek mosolyt, a napi piacon is csak a kóbor kutyák ődöngtek némi betevő után matatva, a korai szürkület meg parancsszóra ha­­zakényszerített mindenkit, szinte senki se ment látogatóba s nem is várt vi­szont valakit - vakító volt a nappali szürkeség, fülsüketítő a hangos hallga­tás és a néma panasz. Szüleim ingerküszöbe is nagyot ko­pott: a legkisebb botlást az addig so­sem tapasztalt fenyítés követte, meg­tiltották a baráti látogatásokat, nem volt szabad rádiót hallgatni, ám ha mégis, úgy lelkemre kötötték, időnként szinte rimánkodtak: nehogy szót ejtsek a hal­lottakról az utcán, az iskolában, mert akkor elhurcolják őket, árván maradok. Esténként, mikor végérvényesen el­uralkodott a sötétség és a csend, több­ször is ellenőrizve kulcsra zárták az aj­tókat, leoltották az égőt, s a hallható­ság alsó szintjére parancsolva az éter hullámait a rádióhoz tapadtak, mely­ből a zenével köretezett hírek hol özön­löttek, hol tétován bukdácsoltak, s azonnali reflexiót váltottak ki, melynek - ez átszűrődött a hálószobába - több­nyire édesapám volt hallgatója: „Istenem, segítsd őket! ... Mikor jönnek már azok az amerikaiak?!... A muszka tankok legyilkolják őket ... Örök időkre büszkék lehetünk...” Hallottam édesanyámat is, aki sí­rással küszködve ékelte közbe: „ ... elhurcolnak minket is ... meg­bosszulnak ... mi lesz velünk...?” Másnap, mikor már dörzsölgette a tenyereit a szorgos reggel, szüleim áb­rázata olyan volt, mintha hófehér rá­mával kereteznék Munkácsy Siralom­házát; a tragédia ólomszürke mezejét pipacsoknak otthont adó vékony sáv­­nyi-mezsgye övezte: a mérhetetlen csa­lódás és bánattenger mélyén néhány igazgyöngy, a remény és fájdalom ke­serűen aránytalan egyvelege. Zsenge próbálkozásaim, hogy kiolvassak va­lamit szemeikből, homlokaik redőiből, kudarcot vallottak, s amit akkor sehogy sem értettem: édesanyám reggel asz­talsimára vasalt pionímyakkendőt te­rített nyakamba s többször megismé­telte némi esedező fenhanggal, nehogy levegyem, nehogy összepiszkítsam, le­gyen a nyakamban, míg haza nem érek. Az iskolába, azaz az iskola-utca sarkáig is elkísért szorosan fogva ke­zem, és várt óráink befejeztével is, hogy hazakíséijen, mialatt szaporította lépteit. A városka hangulata beköltözött az iskolába is, kivételt csak az elemisták jelentettek, mert ők akkortájt is birto­kolták a hangpaletta magas céjét az órák közti szüntekben, de nem lehetett látni csoportokba verődött, szórakozó tanítókat, tanárokat. Csak a felsősök álltak össze itt-ott, de szokatlanul bé­késen, halkan, beszélgetés közben kör­­bepásztázva az udvart és szétszéledve, amint nemkívánatos személy közele­dett. Közkedvelt tanítóink és tanáraink, azok, akik tanították már szüleinket is, akik a régi világból maradtak kedély­betegek lettek, óráik megfakultak, né­melyikének vörösben pislákolt regge­lenként a szemhéja. Kivételt a magyar nyelv és irodalom tanárnőnk jelentette, aki mazsor hangulatban vezette le óráit, hatványozta humorát, senkinek sem adott elégtelen, vagy rossz jegyet, viszont minden órán felkérdezte a házi feladatként betanulásra ránkparancsolt Talpra magyart és a Szózatot is. Amennyiben valamelyikünk - voltak ilyenek - érzelmi hangot vitt a szöveg­­mondásba, úgy azon kívül, hogy csil­lagos ötöst kapott - habár nem ez a két vers volt a tananyag - Éva néni meg­simogatta a fejét és hosszú pillanatokra magához szorította, majd megkérdezte:- Ugye érzed is, nemcsak érted, mit mondott, mit üzent a költő?! Osztálytársaim válaszaira - ha vol­tak egyáltalán -, nemigen emlékszem, de arra határozottan, hogy Éva nénink gyakran emelte zsebkendőjét szemé­hez. Nem szerettük osztályfőnökünket, aki egyike volt az újaknak. Magyarul sem igazán tudott, s a hivatalos, tan­rendi osztályfőnöki órákon kívül az orosz órákból is - nem bántuk éppen - kanyarintott tíz-tizenöt percet, me­lyeket nevelésünkkel töltött ki. Úgy emlékszem: ezek az órák, a plusz ti­zenöt percek üresjáratok voltak, az el­hangzott monológokat csak annyira fo­gadtuk be, amennyire izmosították szellemi immunrendszerünket, mert ál­talában és merőben mást mondott, mint amit otthon hallottunk, és mindezt nem felkínálva, hanem ránkerősza­kolva. Ezekben a napokban meg aztán kü­lönösen aktív volt: hálátlanoknak, bű­nösöknek nevezte a magyarországi magyarokat, gyilkosoknak és fasisz­táknak titulálta, káromolta őket, mi­közben nekünk szegezte a kérdést:- Nektek mi a véleményetek? Mi az, ami Magyarországon mostanság végbemegy? Otthon melyik rádiót hallgatjátok? Persze senki sem vállalkozott ref­lexióra, megunkban cipeltük a naponta ismétlődő otthoni intéseket. De - úgy tűnt - ő nem is várt választ, egyre emelkedő hangnemben folytatta a becsmérelést, mialatt egy-két idolátriás szózatot is megeresztett. Nemcsak emiatt nem kedveltük, hanem azért sem, mert ismétlődött a ta­valyi, meg az annak előtti őszi „beta­karítás”, ami azt jelentette: készülni kell az őszi, járási mezőgazdasági ki­állításra, aktívan részt kell vennünk benne. Ennek a Potyomkin-rendezvény­­nek, amely hat-nyolc nappal az októ­beri szocialista forradalom esedékes évfordulója nyilvános megünneplésé­nek napjai előtt vette kezdetét, a vá­roska főutcája adott otthont: a járás minden kolhoza bódékat húzott fel, ki­­pingálta, kitupírozta, jelszavas plaká­tokkal aggatta tele, belvilágát meg ter­mékeivel telítette, s persze - ez volt a kiállítás lényege - az átlagot jóval meg­haladó méretűekkel: lehetett kóstol­gatni, bámulni, és persze, szinte köte­lezően csodálkozni, dicsérni. A bode­­gák homlokzatán olvasható volt a ki­állító neve, általában a párt tagjai ki­nagyított fényképeinek holdudvarában. Az építmények hézagait büfékkel tet­ték tartalmasabbá, ahol is sültekkel, főttekkel, no meg az elmaradhatatlan vodkával és borral kínálták az érdek­lődőket. Voltak vendégkönyvek is, de ezekbe csak az arra elhivatottak írhat­tak véleményt, mert tartalmuk figye-Direktívák külföldről? Avraham Becker főtitkár vezetésével Budapesten járt a Zsidó Világkong­resszus küldöttsége. Laurence Wein­baum, a szervezet jogásza tájékoztatása szerint az öttagú társaság az Igazság­ügy-minisztériumban arról tárgyalt, hogy miként lehetne büntetni a rassziz­mus formáit, a gyűlöletbeszédet és a holokauszt-tagadást. Medgyessy Amerikában November 6. és 10. között Medgyessy Péter az Egyesült Államokban járt. A lá­togatást második nekifutásra sikerült csak megszervezni, az USA vezető kö­rei ugyanis először hallani sem akartak arról, hogy egy egykori kommunista ké­met fogadjanak. Az út szervezői az egyetlen ellenzéki napilap, a Magyar Nemzet tudósítóit nem hívták meg, így a látogatásról kizárólag baloldali lapok tudósítottak. Medgyessy így fogalmazta meg külpolitikai törekvéseit: „Nem ke­vesebb Európát, de több Amerikát aka­runk.” Ennek jegyében, bár Bush ame­rikai elnök ezt nem kérte, felajánlotta, hogy magyar fegyveres alakulat is részt vesz az úgynevezett terrorizmus elleni háborúban. A D-209-es ügynök első útja Amerikában egyébként Israel Sin­­gerhez, a Zsidó Világkongresszus elnö­kéhez vezetett. lembe vételével minősítették a kiállí­tókat, aminek apogeuma a járási párt­­szervezet oklevele volt a zárás napján. Egyszóval: napokig tobzódott Até, hogy a kiállítás zárónapján, november 7-én szemlét tartson hódolói zenés-ci­­rádás-színes felvonulását élvezve, mert a bódék sorfalai között vonultak el a kolonnák, hogy a térre zúduljanak, ahol katonás sorrendben felsorakozva - erről a kivezényelt milicisták gondos­kodtak - órákig kellett figyelemmel kí­sérni a vörös tribünön soijázó, még vö­rösebb leitereket. A kevésbé tudatosak már menet közben elmaradoztak, vagy vissza­szállingóztak a bodegák közé, hogy számtalan áldomást igyanak a számta­lan felszólaló egészségére, miközben próbára tették a deszkaalkotmányok ál­lóképességét és a környező talaj szűrő- és befogadóképességét, valamint a hozzátartozóik türelmét. A mi szerepünk ebben a szemfény­vesztésben áldatlan volt: mivel osztály­főnöknőnk férje a városka kolhozának elnöke volt, amivel háborús érdemeit méltatták, nekünk, azaz szüléinknek kellett feltölteni a Kommunizmus útja nevű tákolmány polcait. Ki volt adva az ukáz: túlméretezett terményeket, többnyire takarmánytököt, cukorrépát, káposztát, karalábét, kukoricacsöveket kellett a megadott napon az iskolába hozni. Osztályfőnöknőnk elfogadta a nagyobb fejű hagymát, kövérebb sár­garépát, petrezselymet is, ám ezeket nemigen favorizálta, azok inkább pin­céjébe, mint a polcokra kerültek. Szerencsétlen szüléink, rokonaink dohogtak, elégedetlenkedtek, de telje­sítették - volt aki a szomszédos falu piacán vásárolta meg - a kérés-paran­csot, és kommentálni se merték. Azokban a napokban, mintha összebeszéltünk volna, a megadott na­pon majd mindenki tököt hozott: ha­talmasakat, sárgás zöldeket, s néhány sütőtököt, valamint cukorrépákat. Fő­nöknőnk szemléje során ambivalens lett: nem tetszett a monoton gyűjte­mény, de a tökök mennyisége és mé­retei - a jelek szerint - dugig tömhe­tik férje kolhozának vitrinjeit. A gyűjteményt annak rendje-módja szerint elszállították, hogy majdan vi­szontlássuk a hivalkodás színpadán. A demonstráció előtti napok a kez­deti reménykedést felváltó kilátástalan­­ság és félelem irányába tendáló han­gulatban teltek. November 7-én már a kora reggeli órákban felsorakoztunk iskolánk udva­rán, ahol az igazgató, helyettesei, va­lamint osztályfőnökünk kínos pontos­sággal, többször megismételve, számba vette a hiánytalanul megjelen­teket, néhány társunkat arra utasítva, Megemlékezések a nemzeti gyásznapon November 4-én az ötvenhatos kádári árulásra emlékezett Magyarország. Mádl Ferenc köztársasági elnök a Nem­zeti Sírkert 21-es parcellájában, az ’56- os hősök sírkertjében koszorúzott. A Fi­desz Magyar Polgári Párt a Terror Há­zában emlékezett meg a gyalázatról. Medgyessy Péter ezen a napon Mécs Imrét és Kósáné Kovács Magda MSZP- s országgyűlési képviselőnő férjét, Kosa Leventét fogadta, aki Méccsel együtt műegyetemi hallgatóként részt vett az október 23-i tüntetésekben. Gyász és randalírozás November elején egy gyöngyösi kór­házban elhunyt egy cigányasszony. A népes rokonság cigány szokás szerint hangosan jajveszékelve siratta hozzá­tartozóját. Emiatt konfliktus támadt a gyászolók és a kórház biztonsági sze­mélyzete között. A hangoskodó rokon­ság a kiérkező rendőrökre is rátámadt. Az összetűzésben családtagok és rend­őrök is megsérültek. A rendőrök ellen eljárás indult. Kovács hazudott Pert nyert a Fidesz Kovács László, az MSZP elnöke ellen. Kovács az áprilisi választások idején azt állította, hogy a hogy azonnal kerítsék elő és tűzzék ki a komszomol jelvényt és kössék nya­kukba a háromszögű kendőt, mert azok hiányoztak. Zászlókat, emblémákat, plakátokat nyomtak a kiválaszottak kezeibe, majd az elhangzott parancsszóra, idomított nyájösztönünk látható megnyilvánulá­sával elindultunk a főutca felé, ahol - a bódék sorfalai között - elfoglaltuk az iskolánk számára kijelölt szakaszt az egyre nyújtózó sorban, miközben pat­togó indulókat, jelszavakat és monda­tokat zúdítottak ránk a villanypóznákra aggatott katyusák. A kissé meglazult sorok pontban tíz órakor katonássá egyenesedtek, mert felcsendült a szovjet himnusz, ami a felvonulás kezdetét jelezte. A befejező akkordok után Ballal indulj! felszólí­tást követően megmozdult az ember­­hernyó és ebben a pillanatban - szin­tén a forgatókönyv szerint - kinyitot­tak a kiállítás pavilonjai. Aztán hirtelen és váraüanul megtor­pant a menet, az óvatlanok egymás sar­kára léptek, meglökték társukat, egy­néhány zászló, plakát megingott, volt amelyiket elejtette cipelője, a rezesek egyik-másikja kokast fájt. Arasznyi csendet és tétovázást követően futko­­sás vette kezdetét, innen-onnan kiáltás hangzott, de nem a megszokott; a pár­tot és a forradalmat éltető és dicsőítő szlogenek, hanem valami szokatlan, ki­bogozhatatlan. Néhány perc telt el, mígnem egyre több és több milicista, majd katonás polgári személy sietett a sorok mentén és odarohanva a bódékhoz szinte ki­áltva utasították az ott tartózkodókat az azonnali zárásra, amit azok érthetetle­nül, ám megkérdőjelezhetetlenül telje­sítettek. Nem találtunk elfogadható magya­rázatot, ám a menet elejétől visszatérő igazgatónk és osztályfőnöknőnk halál­sápadt arcáról és rémületet tükröző te­kintetéből sejtettük: valami extraordi­­nális, valami baj történt. Ólomlábakon cammogott az a tíz, tizenöt perc, melynek elteltével újra rendeződtek a sorok és az oszlop neki­lódult a nem messze várakozó Lenin­­tér irányába, s amikor odaértünk fur­csamód nem kellett megállnunk, fel­vennünk a kiszabott alakzatot, hogy többórás hallgatásra predesztináljuk magunkat, hanem a jelenlevő parolisok és bőrkabátosok ideges terelő mozdu­lataival kísérve elsiettünk a tribün előtt, - visszatértünk az iskola udvarába. A tantestület tagjai élükön az igaz­gatóval, helyetteseivel és, persze, főnö­kasszonyunkkal robbanásig izzó transzformátorok, de inkább csapongó ideggubancok voltak: jártak-keltek, de inkább futkostak, ujjaikat tördelték, Fidesz megrendelésére hamis MSZP-s röplapokat szállítottak Magyarországra, hogy azokat a kampánycsend alatt szét­szórva lejárassák az MSZP-t. Amerikai kitüntetés Orbánnak Miközben a sajtó Medgyessy amerikai útjának részleteivel volt elfoglalva, a was­hingtoni Kommunizmus Áldozatai Em­lékalapítvány Orbán Viktornak, a pol­gári kormány miniszterelnö-kének ado­mányozta a Truman-Reagan Szabadság Díjat. A kitüntetést azoknak ítélik oda, akik sokat tettek a demokrácia és a sza­badság ügyének előmozdításáért. Imre Kertész plagizált? A Soproni Ász című lap, majd a www.gondola.hu internetes lap közlése szerint Bán Pál eljárást kezdeményez egykori barátja, Imre Kertész ellen pla­­gizálásért. Bán az ötvenes években ille­gálisan külföldre távozott, és megengedte az akkor szűkösen élő Kertesznek, hogy a Csacsifogat című darabját saját nevén mutassa be. Ám a Nobel-dijas író később sértő kijelentéseket tett nagylelkű barát­jára, és a darabot a sajátjának nevezi. Kertész állítása szerint a Csacsifogat be­vételeiből tudta megírni Sorstalanság című regényét. Imre Kertész perrel fe­nyegette meg a Soproni Ászt. Ágoston Balázs ráncigatták az éppen kezükügyébe té­vedő tanulókat, hol ordítoztak, hol hangjukat vesztették. Mi pedig álltunk, ücsörögtünk mert ez volt a parancs: utasításig nem hagyhatjuk el iskolánk területét. Úgy másfél óra elteltével több bőr­kabátos érkezett, bevonultak az iskola épületébe maguk előtt terelve a taní­tóikat és tanáraikat. Talán két óra hosszat tartózkodhat­tak benn, miközben mi már egyre tü­relmetlenebbül tébláboltunk. Észrevet­tem édesapámat a kerítésen kívül to­­porgó szülők között, odamentem. Mar­káns arcának lecsurgó redőiben némi mosolyfélét véltem felfedezni.- Megvárlak, fiam. Légy türelmes, majd mindent elmesélek, ha hazaér­tünk. Ha kérdez bárki, ne tudjál sem­miről semmit! Aztán ötösével szólítottak, de mind­egyikünket más-más tanterembe kísér­tek, ahol az idegenek vártak, majd kér­dezősködtek:- Láttunk-e idegeneket a városban az előző napokban? Mit mondtak ta­nítóink a magyarországi események­ről? Hallgatunk-e otthon rádiót? Sze­retjük-e hazánkat? Ki hozott takar­mánytököt az iskolába? Kinek az uta­sítására tettük? Szeretünk-e fúmi-fa­­ragni?, meg ilyesmiket. Azt válaszoltam: idegeneket nem láttam, rádiót nem hallgatunk, a ma­gyarországi eseményekről otthon nem beszél senki, takarmánytököt meg a többit mi hoztuk osztályfőnökünk uta­sítására. Végezetül az idegen faggató füzet­lapot tett elém és rámparancsolt, hogy nyomtatott cirill betűkkel újam, amit diktál: Éljen a nagy októberi szocialista forradalom 39. évfordulója! A szovjet hadsereg a béke őre! Oda kell írni még nevemet, címe­met! Tenyérizzasztó procedúra volt, amit a diktáló cinikus mosolya tett még kí­nosabbá, mert bizony hadilábon áll­tunk akkoron még az orosz nyelvvel és a zilált hangulat, az eljárás is fokozta szorongásomat. Elcsigázva, éhesen értünk haza a sűrűsödő homályban. Igyekeztünk, mert figyelmeztettek, hogy nem sza­bad este kimenni a városba. Éppen a Kommunizmus útja kol­hoz pavilonja előtt várakoztunk, mikor a himnuszt játszották és onnan indul­tunk volna annak befejeztével. Mikor elhalt az utolsó hang is, kinyíltak a bó­dék ajtajai, ablakai. Kezdetben egy, majd egyre többen hördültek fel és mu­togattak a kitárulkozó stand felé. Oda­néztem, vagyis néztünk. A kinyílt deszkaablak mögött egy hatalmas tök ringott felakasztva. Azaz már nem is tök volt, hanem egy halálfej, amit ti is faragtok, meg mi is faragtunk ott a be­takarításkor egymás riogatására, szó­rakoztatására: üres szemei voltak, nem volt orra, kéttenyémyi szájából hatal­mas tépőfogak meredeztek. De ez még semmi! A tök tetejére kartonlap volt erősítve, melyen nagy nyomtatott ci­rill betűkkel ez állt: Ruszkik haza! Sza­badságot a magyaroknak! Édesapám, ez szokatlan volt, elér­­zékenyült, nyelt kettőt-hármat, majd folytatta, de inkább hangosan gondol­kozott:- De jó volt látni. Öröm volt ol­vasni... ... Sosem tudták meg, ki volt a tet­tes. Mi napokig nem mentünk isko­lába, rendkívüli szünetet hirdettek. Egy hét elteltével, mikor újra indult a taní­tás, már nem találtuk osztályfőnöknőn­ket. Érdeklődésünkre az volt a vá­lasz, hogy áthelyezték a férjével egyetemben. Éva néni az egyik irodalmi órán az étkezésről beszélt és mososlyogva mondta, ismeretei szerint a takarmány­tököt a disznók kedvelik, ám ő próba­ként főzeléket készített belőle és na­­gyon-nagyon ízlett. Ezek után beiktatja étrendjébe. Otthon elmeséltem az Éva nénétől hallottakat. Szüleim mosolyogva néz­tek egymásra. Ez volt az első őszinte mosolyuk azokban az őszi, megválto­zott hangulatú napokban... Szöllősy Tibor falazat tut/ósítá&o/i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents