Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)
2002-12-01 / 12. szám
2002. december Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal Mint oldott kéve Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal- Nemrég jelent meg legújabb könyve Mi történt velünk? címmel. Mivel a Nyugati Magyarságnak sok olyan olvasója van, akinek nincs rá módja, hogy elolvassa a könyvet, arra kérem a Tanár Urat, foglalja össze röviden, miről szól.- 1941-ben, Magyarország háborúba lépése évében töltött el az a nyugtalanító gondolat, ami már régebben is foglalkoztatott, hogy azt tesszük-e mi magyarok, a hazánk, az ország, az állam, ami megmaradásunk érdekében ésszerű. Akkor én ugyan tizenhat éves múltam csupán, de mivel hivatásos tisztnek neveltek tízéves korom óta, az átlagosnál tájékozottabb voltam, vagy annak véltem magam az ilyen, hadviseléssel kapcsolatos ügyekben. Mivel Trianon gyermeke vagyok - szüléimét a csehszlovák katonák 1919-ben brutálisan száműzték Komáromból, ahol éltek és az egész életemet befelhőzte Trianon tragédiája, sokat foglalkoztam vele, és ekkoriban megfogalmazódott bennem a kétely: nem biztos, hogy ebben a trianoni tragédiában is teljesen ártatlanok vagyunk. Tehát 1941 nyara. Ma már tudjuk, hogy a Szovjetunió akkori kormánya egyenesen le óhajtott beszélni minket a háborúba való belépésről, sőt, Molotov külügyi népbiztos kedvező ajánlatokat is tett. Ezeket, mint tudni véljük, a miniszterelnök eltitkolta az államfő elől. Bárhogy történt is, egy biztos: a magyar hadsereg bevetése értelmetlen volt, hiszen honvédségünk enyhén szólva készületlen volt, fegyver, lőszer, és talán kiképzés tekintetében is. A német hadvezetés nem is számított a magyar katonai támogatásra, tudták, jobban, mint mi, hogy az lényegében jelentéktelen. Ugyanakkor a magasabb hadvezetés úgy vélte, hogy ha nem csatlakozunk ehhez a háborúhoz, hátrányba kerülünk a biztosnak vélt német győzelem esetén a többi Antant állammal szemben. Kiderült, hogy helyes volt sokunk gyanakvása. Aztán bekövetkezett 43 januárja, a doni katasztrófa. Ez engem is megrendített, mint sokunkat, s mivel akkor is többet tudtam a körülményekről a többieknél, elhatároztam, hogy ezzel kapcsolatban kibogozom az igazságot. Ez elég sokáig tartott. 68-ban fejeztem be a Requiem egy hadseregért című könyvemet, amely négy évi hányódás után, 72 nyarára megjelenhetett. Abban leírtam azt, ami történt, és azt is, hogy miért történt úgy. Ugorjunk egyet az időben! Az 1945 és 1990 között történteket nem róhatjuk az egész nemzet, a társadalom bűnéül, hiszen legyőztek minket, egy erőszakos nagyhatalom karmaiba kerültünk, méghozzá úgy, hogy valóban nem ők kezdték, hanem mi. De 1990- ben, a szabad választásokon új helyzet elé kerültünk. Ezt az új helyzetet, tapasztalatom szerint a magyar társadalom, a magyar állam megint nem használta ki úgy, ahogy kihasználhatta volna, vagy ahogy kihasználták szomszédaink. Miért? Először is, szerintem és más akkori politikusok szerint egy alkotmányozó nemzetgyűlésnek kellett volna összeülnie, amely meghatározza alkotmányunkat ebben a merőben új helyzetben. Erre sajnos nem került sor, hanem a 89 nyarán a Magyar Szocialista Munkáspárttal tárgyaló, és azzal alkut kötő néhány párt került hatalomra. Azóta is ezek vannak hatalmon. Különösen feltűnő volt ez az idei, 2002-es választások idején. Úgy tűnik, hogy hazánk valamilyen oknál fogva képtelen kibontakozni abból a hálóból, amelybe 1945-be belekerült, bár a szovjet hadsereg katonái kivonultak, sőt a Szovjetunió is összeomlott időközben. Mindenesetre a bennünket környező államok, melyek lényegében az 1918-ban összeomlott Ausztria-Magyarország részeiből tákolódtak össze, változatlan ellenszenvvel kezelnek bennünket. Ezért elhatároztam, hogy mindannyiunk okulására, noha nem biztos, hogy igazam van, papírra vetem a gondolataimat: mi okozhatta mindezt, amit most röviden összefoglaltam. És visszatértem oda, ahol a tragédia elkezdődött, 1918 őszéhez. Nem mesélhetem el a könyvet, röviden csak ennyit mondanék: a nemzetnek nem az a problémája, hogy 18 őszén egy forradalomnak nevezett államcsíny, vagy tegyük fel, tényleg polgári forradalom történt (mert helyes és természetes, hogy időnként a régebbi társadalmi rend újabb, korszerűbb társadalmi rendnek adja át a helyét). Ha tehát egyszer megalakult egy Magyar Népköztársaság - mert így nevezték és az olyanokat hoz a közélet felszínére, mint az általános titkos választójog vagy a földbirtokkérdés, az rendjén van. De miért kellett ennek a kormánynak, melynek fejét, úgy tudjuk, maga a király nevezte ki (Bécsből, telefonon) az ország területét is feladni? Önként! Területeink önkéntes feladásának hívei mind a mai napig egybemossák a Károlyi-kormányt mint olyat, annak céljait, netáni vívmányait a területfeladás tényével, mintha a kettő szorosan összefüggne. Hogy mennyire nem függ szorosan össze, azt mutatja 19 tavaszán a Tanácsköztársaság létrejötte, mely kommunista országgá változtatta Magyarországot, de még a kommunista vezetőknek is az volt az első dolguk, hogy kísérletet tegyenek az országterület integritásának helyreállítására, akár fegyveres erővel is. Ez igen helyes volt, erről se nagyon beszélünk manapság. Következésképpen tehát újra mondom: a nagy probléma az ország területi integritásának önkéntes feladása! Hiszen 1918 október 31-én az ország területe érintetlen volt! Hogy ez hogyan s miként történt, benne van a könyvben, itt nem térhetünk ki rá. Döbbenetesen tragikus pillanat volt ez, és úgy megrendítette az országot, hogy azóta sem tudtunk talpra állni. De nemcsak megrendítette, hanem valamiféle fatalista belenyugvásba is kényszerítette. A nagyhatalmak döntenek fölöttünk, alkalmazkodni kell hozzájuk, helyes, ha meghúzzuk magunkat és tesszük, amit parancsolnak. Akkor úgy képzeltük, hogy szörnyű volt ez, amit röviden Trianonnak nevezünk, de hát ez volt a nagyhatalmak óhaja, bele kell törődnünk. Azzal se foglalkoznak sokan, amikor átkozzák az úgynevezett Horthykorszakot, amely nagyon rövid idő volt, sokkal rövidebb, mint amennyi eltelt 45- től máig, hogy 18 őszéig nem létezett magyar állam. Bennünk magyarokban él a folytonosság tudata, és ez nagyon helyes, de a tény az, hogy még a kiegyezés után sem lettünk a külföld számára is ismert független magyar állam. Nem voltunk az. Magyarország a Bécsből kormányzott császárságban a többi részországhoz képest nagyobb függetlenséget élvezett, de nem volt független külügyünk, nem volt hadügyünk, és nem volt pénzügyünk. Nekünk tehát 1919-ben és 1920- ban először is meg kellett teremtenünk azt a magyar államot, amely 1541-ben megszűnt. Szent István birodalma akkor, 1541-ben szűnt meg végleg. Az államalakítás óriási feladat volt, és szerintem ehhez képest mindaz a netáni és valóságos hiba, amit 1920 és 45 ősze között a Magyar Királyság vezetősége elkövetett, elhanyagolható. Létrejött egy magyar állam. Külképviseleteink voltak, Európa egyik legszilárdabb pénze volt a pengő, nem folytatom... Persze a hadügyünk elsorvadt, magától értetődik, hiszen nagyon szigorú feltételek írták elő a hadsereg kereteit és feladatait. Ez is közrejátszott abban, hogy amikor Németország „segített rajtunk” és az elszakított területekből néhányat visszaadott, a közvélemény ezt mondta: nem magunk szereztük vissza, úgy kaptuk őket ajándékba egy erős hatalomtól, szolgáljuk ki azt. Kiszolgáltuk, meglett a következménye.- Ha megengedi, most jelen időre váltanám a könyv címét, és afelé terelném a beszélgetést, hogy mi történik velünk ma, amikor történelmi változások elé nézünk ismét, ezúttal, hál’ Istennek, nem háborús körülmények között, de, ha jól érzékelem a dolgokat, most is sorsdöntő veszélyek árnyékában. A globalizációra gondolok. Mennyiben jó ez nekünk, s van-e egyáltalán más választásunk?- Számomra egyenesen ijesztő és döbbenetes az a rendkívüli gyorsaság, amivel Moszkva itthoni akarat-végrehajtói átöltöztek Washinton akaratvégrehajtóivá. Ezért Washinton, úgy látszik, kész szemet hunyni múltjuk felett: neki csak az a fontos, hogy hűséges alattvalók legyünk. Holott persze, hogy lett volna más alternatíva is. Mindjárt hozzáteszem, természetesnek tartom magam is, hogy ebben az új helyzetben nemcsak, hanem szükségszerű, hogy csatlakozzunk a magát Európának nevező közösséghez és a világot ebben a pillanatban egyedül uraló hatalmas birodalomhoz, hogy beépüljünk annak gondolatvilágába. Ez magától értetődik. Igenám, de azok az országok - itt áll előttünk a példájuk Nemeskürty István amelyek helyes felismerés alapján szintén elfogadják az Amerikai Egyesült Államok politikai és katonai vezető szerepét, élik a maguk független életét, és foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá. Nem mindig, és nem mindenben engedelmeskednek Amerikának. Mi viszont egy pillanat alatt hasonultunk. Talán mert az előző vezetők azonosak a korábbiakkal, és nem is tehetnek mást. Vagy úgy érzik, hogy nem tehetnek mást. Sajnos, ezek a politikusok, akik úgy látszik, bírják a magyar lakosság csekély többségének a bizalmát, most már azt is megmutatták, hogy igen komolyan vették a kommunista internacionalizmus jelszavát, ugyanis a napokban megtörtént az is, amit álmomban nem képzeltem volna, hogy Románia és Magyarország Budapesten ünnepelte meg Erdély megszállásának évfordulóját. Ez hihetetlen! De ne időzzünk el az erkölcsi felháborodásnál: igyekezzünk tárgyilagosak lenni. El tudom képzelni, hogy a kormány vezetői, a miniszterelnök, a külügyminiszter nem is érezték ezt olyan felháborító tettnek, mint én, és mi, szórványmagyarok a saját hazánkban. Valószínűnek tartom, hogy úgy érzik, a nemzeti eszmének semmi értelme, végleg eltöröltetik. Nem is értik, miként lehet az, hogy egyesek ma még ilyenekben gondolkodnak, hogy haza, nemzet, Isten, vallás. Egy nagy, internacionalista, kozmopolita világban gondolkodnak, a részletek nem érdeklik őket, még azt sem veszik észre, hogy ugyanakkor Románia, vagy Szlovákia például nagyon is dagad a nemzeti önérzettől, és akkor Oroszországról, vagy az Egyesült Államokról még nem is szóltunk... A nagyvilág persze mindebből mit sem ért. Benda Kálmán, a kiváló történettudós mesélte el nekem, hogy amikor a hetvenes években egy francia miniszter- vagy kormányelnök hazánkban járt hivatalos látogatáson, őt, mint a Sorbonnon végzett, franciául kiválóan beszélő tudóst kérték fel az elnök felesége mellé kísérőnek. És az a francia politikusfeleség azt kérdezte Benda Kálmántól: Magyarázza már el, mikor vándorolt ki, vagy miféle zsarnoki uralom elől menekült el az a sok-sok magyar, aki ma Romániában él.- Szeptemberi számunkban adtuk közre állandó munkatársunk, Farkas Elemér gondolatébresztő fdozófiai fejtegetéseit A globalizáció alapkérdései címmel. A szerző a nyelvi-kulturális közösséget nevezi az emberi fejlődés csúcstermékének, a nemzetállamot e közösség léte, fennmaradása és fejlődése legfőbb letéteményesének, és a nemzetállam szuverenitásának erősítését a globalizáció elleni védekezés egyik legfontosabb feladatának. Mit tudunk itt még megvédeni, fenntartani, netán erősíteni szuverenitást címszó alatt?- Mindent meg tudnánk védeni, ha akarnánk. Nézzük történelmi távlatban ezt a nagyméretű szélhámosságot, amit ma globalizációnak neveznek! A Római Birodalomban és a középkori Európában is volt egy ilyenfajta globalizáció. Maradjunk csak a középkori Európánál! Volt egy közös tudományos érintkezési nyelv, a latin. Ennek számtalan előnyét látta az értelmiség és az államvezetés, hisz közvetlenül tudtak egymással érintkezni a más-más tájakon élők. Ha egy hajdúszoboszlói magyar gyereket a helybeli pap, mert eszesnek tartott, elküldetett ösztöndíjjal Bolognába, Párizsba vagy akárhova, az a gyerek minden további nélkül folytatta a tanulmányait, ahol abbahagyta, mert az latinul zajlott. A kereskedelemre, a pénzügyekre ugyanez vonatkozott. A világ úgy működött, hogy volt egy pápa, aki ideológiailag uralkodott, és volt egy császár, aki mint világi hatalom uralkodott. Egyik is, másik is elvi hatalom volt, hisz magán Németországon belül is különböző független államok léteztek. Vagyis: a középkorban is létesültek itt külföldi cégek, Buda várában külön utcáik voltak, csakhogy azok az itt termelt árujukból szerzett pénzt itt hagyták. Most viszont ezek az úgynevezett multinacionális világhatalmak piacnak tekintenek bennünket: megvásárolják, vagy megszerzik a gyárat vagy a földet, rövid időn belül elhanyagolják, megszüntetik, hogy a náluk előállított áru megvásárlására kényszerítsenek bennünket. Ez hajmeresztő ügy. Ez ellen védekezni lehet, és kell is. Nem mondom, hogy könnyű. Bennem él az a gyanú, hogy függetlenül attól, miként zajlott le a sokat vitatott tavaszi választás, Orbán Viktor miniszterelnök talán abba, vagy abba is bukott bele, hogy erélyesebben és határozottan képviselte hazánk érdekeit a globalizáló nagyvilág vagy a közös Európa brüsszeli képviselői előtt, akiknek ez egyáltalán nem tetszett.- A napokban egyeztek meg parlamenti pártjaink az Európai Unióhoz való csatlakozás folytán kikényszerített alkotmánymódosítás részleteiben. Az történik, amire a Tanár Úr is utal könyvében: toldozgatják-foldozgatják a szégyenletes 1949-es alkotmányunkat, ahelyett, hogy tudomást vennének az azóta eltelt gyökeres változásokról, az előttünk álló kihívásokról, a ránk leselkedő veszélyekről, és új alkotmányt hoznának. Kérem, kísérelje meg felvázolni, részben a csatlakozás tükrében, de egész jövőnk szempontjából is, milyen alapelvekre kellene épülnie ennek az új alkotmánynak?- A Szent István-i alkotmány alapelveire, amelyek nagyon jól bírták az idő próbáját még a Szent István-i birodalom 1541-i bukása után is. A Habsburg uralkodók, akik egyáltalán nem voltak magyarbarátnak nevezhetők, kínos gonddal ügyeltek a magyar alkotmány egyes mozzanatainak a betartására. Nem hiszem, hogy ez az új hatalom netán olyan alkotmányt fogalmazna meg újra, ami nekünk jó, és amivel egyetértünk. Nem tartom ezt a pillanatot szerencsésnek egy új alkotmány meghozására, hisz az csak olyan szöveg lenne, aminek az Egyesült Európa nagyon örülne, mi már kevésbé.- Könyvében megemlíti, hogy nálunk „a hatalmi érdekszövetség nem a nép jólétét, hanem a külhatalmak világosan nem is körvonalazott elvárásait szolgálja”, illetve szóvá teszi, hogy „a demokráciát szinte kizárólag a pártok vetélkedésében látjuk megvalósulni, mintha a nemzet a pártok számtani összege lenne.” Ez számomra - elismerem: kissé sarkítva - azt jelenti, hogy ez a politikai elit hátat fordított nekem, önmagával, saját céljaival {nemzetközi presztízs, vagyongyarapítás) van elfoglalva, úgyhogy nekem, közönséges magyar földönfutónak nincs más választásom, másfelé kell keresnem érdekeim érvényesítésének lehetőségeit. Hol keressem, hogy keressem?- Fogalmam sincs róla. A legnagyobb baj, és ezért adtam kis könyvemnek azt az alcímet, hogy Haldoklásunk évszázada, hogy néha úgy tűnik számomra is, a magyar nemzet nyelvével és önérzetével együtt elsorvadóban van. Hogy csatlakozik ehhez a mondatomhoz a kérdésre adandó válasz? Úgy, hogy megdöbbenve látom: nem termett - ezt a paraszti kifejezést használom: nem termett - mára annyi magyar államférfi, aki a hazát képviselni tudja. Több kellene, hogy legyen, hogy választhassunk. Nincs több! 1848-ban, tudjuk, Széchenyi és Kossuth között ellentétek voltak a forradalom eszméi megvalósításának kérdésében. Tudjuk, hogy Deák Ferenc és Klauzál Gábor sem gondolkodtak egyformán. De voltak, sokan voltak, annyian voltak rátermett államférfiak, hogy miután kivégezték sokukat, még 67-ben is maradt belőlük. Most, ahogy körülnézek, nem látok olyan embert, akire jó szívvel rá lehetne bízni az ország sorsát. Meggyőződésem, hogy Orbán Viktor ilyen ember, mindazzal együtt, amit mondanak róla, s ami hol igaz, hol nem, de nem látok rajta kívül mást. A demokrácia jelenleg érvényes szabályai szerint pártok jelölnek embereket, és az a párt, a Fidesz, amelyikből Orbán Viktor mint miniszterelnök kikerült, valóban nem állt tökéletesen helyt, hogy finoman fejezzem ki magam. Rengeteg támadási lehetőséget adott az ellenzéknek. Ez a pártközpontúság egyébként valahogy nem igazán illeszkedik a mi ezeréves, sőt még régebbi történelmünkbe. A magyar társadalom általában személyeket választott és nem pártokat. Amikor Hunyadi János halála, Hunyadi László kivégeztetése és V. László halála után királyt kellett választani, nem arról volt szó, hogy melyik párt győz, és az majd kijelöli a maga köréből akit jónak tart, hanem egyszerűen azt mondták az ország akkori vezetői: Hunyadi János meghalt, Hunyadi Lászlót kivégezték, maradt ez a tizenvalahány éves Mátyás, válasszuk őt! Hunyadi vér. Ilyen egyszerű. És bevált. Magyarország mindig választott: a falusi bírót, a tanítót, a csőszt is választották, a reformátusoknál a lelkészt is. A magyar falu lakossága sosem úgy ült össze, hogy nálunk az x párt a legerősebb, az jelöljön valakit. Azt mondták: ez az ember alkalmas erre a posztra, ért hozzá, tehetsége van hozzá. Ha ezt a történelmi gyakorlatot továbbgondoljuk, oda lyukadunk ki, hogy ismét alulról kellene elkezdeni a társadalmi építkezést. Ezért bíztam nagyon az őszi önkormányzati választásokban. Szerintem az önkormányzati választások eredménye katasztrofálisabb, mint a tavaszié. Ha az önkormányzatok valóban szabadon úgy döntenek, ahogy gondoltuk, lett volna esély a nemzeti egység legalábbis megőrzésére. Mert egy központi kormány még egy ilyen kis országban sem, mint a mienk, nem tud mindenhova odalátni és odanyúlni. Igenis szabadon képviselhették volna önérdekeiket. Ez sem következett be. A helyi önkormányzatok nagy része egyszerűen alávetette magát a központi hatalomnak. Ez nagyon szomorú. Emiatt mondom azt, hogy megvan annak a veszélye, amit már Tompa Mihály megfogalmazott: „Pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve, széthull nemzetünk.” Ha valaki ezt olvasva azt mondaná, mire ez a pesszimizmus, erre azt felelem: nekem az a dolgom, hogy ezt elmondjam és leírjam, hogy legalább elgondolkozzon az olvasó, és maga is eltökélje, hogy tesz ellene valamit. Szilágyi Károly
