Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)
2002-12-01 / 12. szám
P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montréal, QC H3P 3B9, CANADA NYUGATI 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. [HmmgjaipBfflmg ®ű GDd® M@sG = tnsmgjifsB© (UD®©©E XX. évfolyam, 12. szám 2002. december A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 150.- Ft - $3.50 ^ ilc/ott ka/HÍcso/iyi ü/ineheket és nmjijon /to/doij ú/ éoet /rioá/iu/iA /iei/oe,s o/oa&óinAnaAf Szegények karácsonya Átgázolt rajtunk a háború, mint lánctalpas acélszömy a védtelen csigaházon. Kifosztva, megalázva, megbecstelenítve éltük napjainkat. Három hét múlva, a véres bükki harcok után, elvonult a horda, maga mögött hagyva mocskos üledékét. Föllélegezhettünk... És a küszöbön már ott állt a karácsony, a szeretet, a békesség határtalan ünnepe. Határtalan volt, mint a megcsonkított ország, mint szétszabdalt lelkek nyájterelő, krisztusi gyertya-ünnepélye. Kukoricaszárral fűtöttünk, egymás szívének melegénél olvadtunk fel a háború fagyhalálából. Imádkoztunk élőkért és holtakért - de értünk nem mondtak fohászt sem Moszkvában, sem Londonban, sem Washingtonban. Szörnyűséges időket éltünk: még a halottak is féltek a feltámadástól. Négy kicsi testvér, mi négyen, reszkettünk a Jézuska ünnepe, a karácsony előtt: lesz-e fenyőfánk, lesz-e ünnepünk, a láthatatlan betlehemi csillagok alatt. Reménykedve és rettegéssel vártuk a karácsonyt, mert semmink sem maradt a majdnem semmiből. De a karácsony mindig és mindenütt a csodák napja, a csodák ünnepe. Szenteste délutánján édesapám feltűnt az utca végén, szánkót húzva, a szánkón egy rongyos zsákkal... Akkor még nem sejtettem, hogy valami kincset hozott: a szomszédos falu nagyúri birtokáról, a fagyos földből kicsákányolt egy zsák cukorrépát, és hozta nekünk, a Jézuska helyett, az ő nevében, a négy apró gyereknek... A répából édesanyám melaszt főzött; abból lett valami barnás-fekete massza, talán valami cukorhoz hasonló képződmény, amit édesanyám darabokra vagdalva selyempapírba csomagolt és a csenevész fenyőfára felaggatott, diók, almák gyűrűjében. Gyertyák nem égtek, csak a szemünk világított a betlehemesek énekétől zengő éjszakában. A háború mocskát sokáig rejtegette még a hó - de a nyomorúság füstölgő romjait nem tudta eltakarni, nem tudta bepólyázni a temetetlen holtak vérző szívét. Gyászoltunk és ünnepeltünk. Gyászoltuk a holtakat, az árvákat, a nyomtalanul eltűnteket. A nyomjelző lövedékek árnyékában lássál elfogyó Magyarországot. És ünnepeltük a túlélőket. Maholnap csak füstoszlopok jelzik, hogy élt, él itt egy nép. Krisztus árvája, Betlehem fényétől elvakítva és megvakítva, reményeiben csalatkozva, mindenkitől elhagyatva és kitaszítva, a halál mezsgyéjén túl. „Ki minket nem ért, önmagát gyalázza” - írta egyik legynagyobb, legmagyarabb költőnk. Hát szégyellje magát most az egész világ - mert minket ma sem ért meg senki. Csak a tenyerünket lesik, mint a kéregető koldusét - de a szívünket, a homlokunkat csak útszéli szemétnek nézik. ítéljen fölöttünk, most, karácsony ünnepén, a tövissel koronázott Krisztus. Ma is karácsony van. De abból a régi, nagyon szegény, nyomrúságos arasznyi karácsonyból már semmi sem maradt. Már nem szólít nevemen a hajnali harangszó, már nem gyöngyözik ajkam medrében a református zsoltár, már nem fog kézen az esthajnalcsillag a düledező kerítések mellett. A sötétben már csak a hó világít: a hó, amely folyton rakja körénk, építi csontkemény, fehér várfalait, hogy megvédjen a farkasoktól. Székely Dezső \______________________________________________________________ J CZÉRE BÉLA A hazaárulás diszkrét bája Orbán Viktor miniszterelnök megelégelte az idegen, nemzetközi zsoldban álló baloldal garázdálkodását, sunyi vádaskodását: beperli Juhász Ferenc honvédelmi minisztert, aki antiszemitizmussal, irredentizmussal vádolta őt és volt kormányát. Minden bizonnyal példaértékű lesz ez a per, mert fény derül a balliberális oldal rendszerváltozás óta tartó aknamunkájára, amelyet először az MDF-kormányok, majd a Fidesz-kormányzat ellen is folytatott. Juhász Ferenc így csak valóban folytatta rágalmazásaival azt a sort, amelyet MSZMP-s elvbarátai, a D 209-es Medgyessy Péter, jelenlegi miniszterelnök, Kovács László volt pártközpontos külügyér, pillanatnyüag külügyminiszter s a többi posztbolsevik utód elkezdett. Annak idején, 1990 előtt, Medgyessy Péter, Kovács László és a többiek Moszkva hű kiszolgálói voltak, ma ugyanezek a kommunisták MSZP néven ugyancsak internacionalisták, csak ma már az USA háborús uszítóinak, az amerikai zsidó lobbynak és Izrael államnak a vazallusai. Nancy Goodman Brinken amerikai nagykövet asszony még szeptember 19-én üzenetet intézet Magyarországhoz, mert szerinte az „mind ez ideig egyedül áll a térségben azzal a döntésével, hogy nem vesz részt sem az ISAF (afganisztáni stabilizációs erők), sem a Tartós Szabadság (a terror elleni hadjárat fedőneve) hadműveletekben”. November 25-én, a Magyar-Izraeli Baráti Társaság ülésén Budapesten Bársony András, a külügyi tárca politikai államtitkára azt állította, hogy a Fidesz-MDF-kormányok tisztségviselői sorozatban hagytak szó nélkül antiszemita kijelentéseket. ..Ezt csak cinkos összekacsintással” lehet nagyarázni, „összegezte” a politikai államtitkár. A Magyar Nemzet tette közzé nemrég Bálint Vázsonyinak a jobboldali Washington Times-ban megjelent cikkét, amely hangsúlyozza: „Úgy tűnik, láthatatlan kéz munkálkodik Amerika biztonságát élvezve, amely minden lehetőséget megragad arra, hogy támadást intézzen Magyarország ellen, rendszerint az antiszemitizmus és az irredentizmus «vádját» alkalmazva”. Vajon „miért kéne az amerikaiaknak a kommunistákat előnyben részesíteniük?” - kérdezi felháborodva a szerző. Valóban, mi is megkérdezhetjük: a magát jobboldalinak sminkelt Brinken nagykövetasszony miért a posztkommunistákat támogatta már jóval az áprilisi parlamenti választások előtt? Az USA vezető „neokonzervatív” politikusai miért csak és kizárólag a balliberális oldalt támogatták és támogatják? Miért teszi ezt maga Bush elnök is? A nyugati befektetők, a globalista világcégek érdekeinek ez a magatartás felel meg? Meg az Irak elleni háború és Izrael érdekeinek maximális, kritika nélküli támogatása? Szánalmas volt nézni, amikor Bush „szavazatokat gyűjtött” a minap bukaresti villámlátogatásán az Irak elleni háborúhoz! Bizalmas, lelkendező gyülekezetben Iliescu elnökkel, Ceausescu egyik hajdani helyettesével és az örömmámorban hörgő bukaresti tömeggel. Ez talán Bush elnök valódi arca. Egy olyan emberé és hatalomé, amely mindenre kész, csak háborúzhasson, csak hogy kőolajat rabolhasson, csak hogy országokon gázolhasson keresztül, a terrorizmus-elleni harc nevében! Egyszerűen ostobaság lenne azt hinni, hogy ettől a mai, pillanatnyilag neokonzervatív Amerikától bármilyen jó is származhatna. Alig hangzott el Brinken asszony követelése, s már megérkezett az USÁ-t és az amerikai zsidó lobbyt kiszolgáló Juhász Ferenc hadügyminiszter válasza: ötven fős kontingenst küldünk Afganisztánba! Egy olyan harci terepre, amelyen a Szovjetunió is elvérzett már egyszer, s ahol a jelen pillanatban is rendszeres harcok folynak, csak a televíziós állomások erről nemigen tudósítanak. Most pedig Taszárra fog küldeni az USA egy kétezer főből álló diverzáns osztagot, az iraki haza elleni támadást segítő emigráns alakulatot. Kikből fog állni ez az alakulat? Nyilván az emigráns irakiak legaljából, hiszen csak mocskos ügynökök képesek arra, hogy népük ellen fegyvert fogjanak. A szocialista kormány már most megígéri, hogy ezek az iraki ügynökök nem hagyhatják majd el a taszári bázist. Elképesztő! Mintha a D 209-es, Kovács László és Juhász Ferenc szavára megjuhászodnának majd ezek az újtaszáriak! Jó lesz, nagyon jó lesz, ha Kaposvár környékén fokozottan vigyáznak majd magukra a lányok! Hiába jelentik tehát az Irakban tartózkodó fegyverzet-ellenőrök, hogy mindez ideig nem találtak vegyi- vagy egyéb, veszélyesnek vélt arzenált - hogy Izrael mikor számol el az atomfegyvereivel, azt senki sem kérdi meg -, az amerikaiak változatlanul készülődnek Irak lerohanására. S az is egészen biztos, hogy Afganisztán és Irak lerohanása után további szuverén államok egész sora jutna hasonló sorsra, ha a világ közvéleménye nem lenne képes közbelépni. S az USA és Izrael mögött masszívan ott áll az MSZP-SZDSZ-kormány. Vajon amikor a magyar közvélemény - 17 százaléktól eltekintve - a NATO-ba való belépésünkre szavazott, gondolt-e erre? Gondolta-e, hogy a belépésünkkel, pontosabban a NATO-ban meglevő agresszív amerikai dominanciával magunkra vonhatjuk ki tudja hány ország, szervezet gyűlöletét és bosszúját? S mindez a semmiért, vagyis az amerikai és izraeli hódító érdekek miatt. Az amerikai jobboldalnak, a republikánusoknak van egy, az Irak elleni háborút ellenző, a globalizációt és a bevándorlást kordában tartani akaró ókonzervatív szárnya is; a legjelentősebb alakja ennek az irányzatnak Pat Buchanan. Csakhogy ez az ókonzervatív szárny - úgy tűnik - jelenleg már — vagy még - nem játszik meghatározó szerepet az amerikai politikában. Talán mi, európaiak abban reménykedhetünk, hogy a Párizs-Berlin tengellyel egy új véderő jön majd létre, amely kikerülhetne az amerikai parancsnokság és diktátumok alól, s így valóban független lehetne. Ez az EU-védőszámyai alatt, brüsszeli központtal létrejövő majdani európai védelmi hadsereg egyelőre még csak terv, bár hála Istennek, komoly erők munkálkodnak megszületésén. A nemzeti erőknek hatékonyan kell védekezniük, sőt ellentámadásba is lendülniük mert az MSZP-SZDSZ duó a régi pártállami módszerekkel, a terror eszközeivel akar eltiporni minden magyar érdeket. (Folytatás a 6. oldalon) Új év, újuló remények Gimnazista korom óta tudom, hogy a Jóreménység foka földrajzi fogalom Afrika déli csücskéhez fűződik. Mégis, mindig szívesen merengtem el azon, hogy vajon óhajainknak, vágyainknak, az újrakezdés hitének létezik-e alapfoka? Vajon fokozható-e a jó remény? Efféle gondolatokkal bíbelődtem most, legaktuálisabb jövőnk, 2003 kezdetén is.- Már hogyne lenne fokozható - jutok a következtetésre. - Csak táplálni kell a reményt, s olyakkorára nő, mint a mesebéli kisgömböc. Mert miféle batyuval is vágtunk neki családommal a jövőnek bő tíz esztendeje, ’89 első napjaiban, amikor Erdélyből Magyarországra settenkedtünk? Bizony legnagyobb terhűnk - szárnyunk is egyben - felfokozott reményünk volt. De már a két ország határán, a senki földjén, Csengersíma felé gyalogolva utolért a kétségek rejtélyes üzenete. A vízzel telt nejlontasak, amelyben lánykánk kedvenc aranyhalait akarta átmenekíteni az új hazába, kipukkant. Öntudatlan, virgonc, szépszínű gyermek-reményei még ideérkezésünk előtt sárban vergődve múltak ki. Jó ideje már én is koplalóra fogtam reményeimet. De vajon otthonosaim, amott a Királyhágón túl, s még odébb, vajon ők miként táplálják a magukét? Az új esztendő, amikor ránk nyitja az ajtót, mindenikünket egy-egy teli zsákkal ajándékoz meg. Aztán, ahogyan a napok telnek derül ki, hogy egyikében dió van és mogyoró, másikában bíz csak rühes macska. Az egyikében pénz csörög, a másikéban fiiletlen pitykék sokasága. De azért valamennyien reménykedünk. Kivált az ínségesek, a szükséget szenvedők. S mert mi vagyunk a legtöbben, sokasodnak reményeink. Reménykedőn kérünk ezért, új esztendő, ne légy kicsinyes hozzánk, légy bőkezű adakozó, adj nekünk, új esztendő, bort, búzát, békességet, adj újabb munkakedvet, s hozzá egészséget meg erőt. Reménykedünk, nem balgán és vakon, miként Vörösmarty írta. Nem is hóra fektetve vagy nádnak támasztva, ahogyan a népi bölcsesség int, de hittel és bizakodva, mert hiszen ez sokszorozza meg karunk erejét, ez fényesíti elménk élét, ez tesz bennünket jóravalóvá. Márpedig ebben a nagy szükségben, amikor itthoni ezreket a primitív gőg, túlnani tízezreket az elemek haragja, milliókat a kisebbségi lét alázott porba, mi sem kell jobban, mint ész, erő és akarat, és akkor talán minden jóra fordul. Akit csak a remény éltet, az bizton belehal, de akit reménye is elhagyott, ha létezik sem él. Paizs Tibor I
