Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)
2002-10-01 / 10. szám
8. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2002. október Fadrusz János erdélyi alkotásai Száz éve avatták fel a kolozsvári Mátyás-szobrot Kolozsvár neve előtt, a közbeszédben a kincses jelző díszeleg immár századok óta, azt sugallva, mintha valami mesebeli kincstár álmát rejtené a Szamos szép völgyében álló város. Pedig szó se volt soha anyagi gazdagságról, annál inkább dús lombozató, gazdag szellemiségéről, európai hírű művészetéről, műveltségéről, egekbe törő életöröméről. A magyar történelem, tudomány és művészet kiváló egyéniségei adták nevüket e jelzőért. Kolozsvár egyik ilyen örökbecsű kincse, s a város újkori jelképe a főtéren, a Szent Mihály templom déli oldalán álló Mátyás-szobor, Fadrusz János pozsonyi születésű szobrász páratlan erejű-szépségű, monumentális alkotása. Ezt a városra és talán egész Erdélyre vigyázó Mátyás-szobrot száz éve, 1902 október 12-én avatták. Korabeli feljegyzések szerint ez a nap volt Kolozsvár történetének legfényesebb ünnepe. A szoborral a város vezetése a millenniumra akarta meglepni polgárait, de e kissé megkésett avatás az ünneplő tömeg számára úgy hatott, mintha az ezredéves évforduló mámoros betetőzése lenne. Nem csoda, hiszen a város szülöttének, a nagy magyar királynak, a világtörténelem nagyjai között is nagy Igazságos Mátyásnak, a reneszánsz fejedelmének hozzá méltó emlékművét avatták. Az ünnepségre Ferenc Józsefnek is meghívót küldtek, de végül az uralkodó lemondta a részvételt, s a maga képviseletében József Ágost főherceget küldte Kolozsvárra. 1902. október 12-e verőfényes őszi vasárnapra esett. A városnak a Mátyás király térre vezető utcáit tömegek özönlötték el, a lakosok virággal, zászlókkal, koszorúkkal készültek a nagy eseményre, az ablakokban virágok pompáztak, a házakat s a Szamos-hidat feldíszítették. Az ünnepségre külön vonaton érkeztek Széli Kálmán miniszterelnök és Apponyi Albert házelnök vezetésével a kormánytagok és a törvényhozás két házának mintegy ötven küldötte. Az avató ünnepségen jelen voltak az európai és a magyar szellemi élet jeles képviselői, köztük Alexander Bemát filozófus és esztéta, aki a Budapesti Hírlap október 14-i számában terjedelmes írásban méltatta a fadruszi mű lényegét, vagy Jókai Mór, akinek a szoboravatás alkalmára írt prológusát az ünnepség estélyén a színházban olvasták fel. Rendezvények sokasága gazdagította az eseményt. A kétnapos, reggeltől estig tartó ünnepséget csupán egy incidens zavarta meg. Az avatás előestéjén ellenzéki képviselők tüntetést szerveztek József Főherceg érkezése idejére. Amikor a főherceg kilépett díszkocsijából, s a katonazenekar rázendített a császári ház himnuszára, a jelenlévő tüntetők Kölcsey Himnuszának és a Kossuth-nótának több száz torokból felhangzó énekével semmisítették meg a gotterhaltét, jelezve a kolozsváriak Ausztria-ellenességét. Elállták a díszmenet útját, tönkretették a fényesre tervezett fogadást. A rendőrök kardlapozva oszlatták szét a tömeget. Erre az esetre a díszes ünnepséggel együtt még évtizedek múltán is emlékeztek a kolozsváriak. A szoboravatás másnap a Szent Mihály templomban tartott szentmisével kezdődött, majd a téren, ahol a kolozsváriak ezrei gyülekeztek, a miniszterelnök és a főherceg beszéde után a szoborról lehullott a lepel s előtűnt a lovát méltósággal megülő, a csatából győzedelmesen megtérő vitézeit szemlélő nagy király büszke alakja. Jobbján az idős Magyar Balázs horvát bán és erdélyi vajda Bosznia megdöntött zászlajával, mellette, a talapzathoz közel Kinizsi Pál, a kenyérmezei csata hőse Csehország zászlajával és a lehajtott török lobogóval. Mátyás bal oldalán Szapolyai István nádor, Ausztria helytartója. Közel a talapzathoz Báthori István erdélyi vajda az osztrák birodalmi lobogóval, és a meghódított Bécs földre eresztett zászlajával. Ez a szoboralak Fadrusz arcmását mintázza. A talapzat kövén egy janicsár lobogó mellett a lengyel zászló fekszik. Fadrusz Jánosnak még egy kiváló alkotása áll Erdélyben: a zilahi Wesselényi-szobor. Ennek felavatása másfél hónappal előzte meg (szeptember 18) a kolozsvári Mátyás-szobor leleplezését. A zilahi avatási ünnepség időszakában az egész magyar sajtó Fadrusz méltatásával és Wesselényi Miklós, az árvízi hajós szellemi örökségével foglalkozott. Krenner Miklós, az erdélyi politikai közírás jeles képviselője szerint a szoboravatásnak többnek kell lennie egy ünnepi epizódnál. „Meg kell érteni azt a magasztos eszmét, amelyet Fadrusz művészete anyagba formált a parasztot magához emelő Wesselényi szobrán: ha felemeltetett a nép, azt meg is kell tartani.” Fadrusz a Mátyás és a Wesselényi szobrot megrendelésre készítette, de hálából Zilah városának egy turulmadaras Tuhutum-emlékművet ajándékozott. „Csináltam egy kis pogány szobrot annak az emlékezetére, hogy itt Anonymus szerint Tuhutum, Horka fiával, valamint Tas és Szabolcs vezérekkel átkelt a Meszesen.” Alkotói érdemeiért, köztéri szobraiért Kolozsváron és Zilálton is díszpolgárrá avatták Fadruszt. Alig több mint egy évvel erdélyi szobrainak felavatása után, 1903. október 26-án, negyvenöt éves korában hunyt el Budapesten. A Wesselényi-szobrot az idők során több ízben is megrongálták, Fadrusz pogány oltárát, a Tuhutum-obeliszket előbb csak eltávolították a térről és a zilahi securitate udvarán tárolták, majd az 1960-as évek végén talapzatát szétrombolták, bronz részét beolvasztották. A Mátyás-szobor talapzatáról eltűnt a koronával ékes Hunyadicímer, illetve a fölötte álló Mátyás király felirat. Számos terv született, s születik ma is a szobormű eltávolítására. Evek hosszú során át, román nemzeti ünnepeken úgymond divat volt megmászni, s így gyalázni meg a szobrot. Később aztán kiderítették, hogy Mátéi Corvin román volt, aki a magyarokon uralkodott. Kolozsvár mai polgármestere eszébe vette, hogy közvetlenül a szobor elé felépítteti fel Traianus császár emlékoszlopának másolatát. De minden fondorlat ellenére áll még Mátyás, és él - reméljük, hogy még él - az Igazság. Legalábbis addig, míg a nagy király hatalmas bronzalakja vigyázza a várost. Paizs Tibor A szoboravatás ünnepi pillanatai Kolozsváron, 1902. október 12. Egy szent nap története Zoráti sokáig nem sejtette, hogy minden hétköznapját valahol valakik számon tartják. Ha tehette volna, kihúzza a nevét az osztálynaplóból, a katonai nyilvántartásból, a házmesteri széket bitorló gondnok füzetéből, amióta a nevét megmásítva írták le és mondták ki a hivatalok. Az apja, aki bölcs ember hírében állott, olykor azzal nyugtatta, hogy „egyszer majd véget ér a kisebbségi sors”, de hogy mikor, azt még ő sem tudta megjósolni. Zoráti ezért elhatározta: olyan nőt vesz feleségül, akinek a nevét nem lehet lefordítani és elferdíteni. így is történt. A hivatalos házasságkötés napját pedig valamelyik fontos történelmi esemény évfordulójához kötötte. Mondta is imádottjának:- Jövő év március 15-én viszlek a házasságkötő elébe.- Akkor már késő - válaszolta elcsüggedve a szeretője.- Hogy-hogy késő? Addig nem bírod ki a nevem nélkül? - fondorlatoskodott Zoráti.- Félreértesz megint - csillapította Hajnalka -, hát azért siettetlek, mert maholnap megszületik a gyermek...-Akár fiú, akár lány lesz, olyan nevet adunk neki, hogy ne fordíthassák le sohase!- Jó, jó, hát persze, hogy úgy lesz, ahogy te akarod, csak hát kit diktáljak be majd apjának, ha addig sem veszel el? - türelmetlenkedett Hajnalka.-Én csináltam! Engem diktálsz be! No de most gyorsan keressünk egy megfelelő napot, amikor elvehetlek - határozott Zoráti. Hajnalka valamelyik egyházi ünnepet javasolta volna, de Zoráti ki nem álhatta a szenteket, mivel ő valóban hívő ember volt. A papokra és az apácákra különösképpen neheztelt, mivelhogy nem szaporítják a nemzetet. De a protestáns lelkészeket sem kedvelte, bikáskodó zsoltáros természetük miatt. Egy legyintéssel elintézte Hajnalkája ki sem mondott javaslatait. Döntött: október 23!- Emlékszel, Hajnalkám, milyen mennybéli volt hallgatni a rádiót? Kitört a Magyar Forradalom! Nahát, e szent napon esküszünk össze. Hajnalka, a jövendőbeli feleség és édesanya mindenható nyugalmával szenderült el Zoráti karjai között. Zorátit nem nyomta el az álom. Alig várta, hogy földerengjen a reggel. Meg-meg simogatta felesége lánygyermek arcát, s immár többesszámban takargatta be mondván: „nehogy megfázzatok”. Egy kicsit Istennek érezte magát gondoskodása hitében, s olyan szelíden kelt föl az ágyból, hogy ne riassza el szerelme álmát. Borotválkozott. Fürdött. Öltözködött. Ráírta egy noteszlapra: „Imádlak! Elmentem jelentkezni a házasságkötőnél. Vigyázzatok magatokra. Csók. Zorátid.” Szembenézett a hivatal órarendjével. Percnyi pontossággal megállt az ajtó előtt. Nem értette, hogy a házasságkötőt miért éppen a harmadik emelet tizenhármas szobájába tették. „Valószínű, babonásak”- gondolta. Nyílt az ajtó. Egy hölgy betessékelte. Előszobaszerűség. Leült. Várakozott. Csodálkozására a tisztviselő, egy másik helysigéből nyitott ajtót:- Tessék! Mit óhajt! - kérdezte románul.- Be szeretném jelenteni, hogy nősülök - válaszolta Zoráti magyarul. Persze, hogy magyarul, hiszen jól ismerte a tisztviselőt, a szomszéd utcában lakott. Zoráti belépett a másik irodába. A főnök hellyel kínálta. Leült. A főnök figyelmeztette Zorátit, hogy a hivatalos nyelv a román.- Hát jól nézünk ki, főnök! - így Zoráti. - A katonaságnál is így volt. Tudja-é, ki volt a közvetlen parancsnokom? Az unokafivérem! S románul kellett beszéljünk. Megüti az embert a guta... Nem nehéz magának? Jó, hogy nem hivatunk tolmácsot.- Csillapodjon, szomszéd - nyugtatta meg a tisztviselő Zorátit. - Most ez a helyzet.- Apám állandóan azt hajtogatta, hogy megváltozik, maholnap visszaadja a lelkét a teremtőjének s még nem változott sehol semmi.-Apádnak igaza van, Zoráti fiam! - S ezt a házasságkötő már színtiszta magyarul és szótagolva, nyomatékosan mondta. - Figyelmeztetlek, ne berzenkedj. A házasságkötés szövegét románul kell mondanunk... Gondolod nekem tetszik? De muszáj, hogy a menykő csapjon belé a hatalomba!- Románul? Az egyik legszebb szót, hogy „szeretlek”? Azt már nem.- Magyarul gondolod és érzed, de románul hebeged majd el. Hát térj észhez. Mikorra jegyezzelek elő?- Hát, ha nincs kiút, akkor legyen így... A házasságkötésünk napja pedig a Magyar Forradalom és Szabadságharc ünnepe, október 23! Ne nézze a naptárt, mi már megnéztük Hajnalkámmal. Az orvosi papírokat is beszereztük... Hanem gondoltam egyet: én a kabátom gallérja belsejére csak kitűzök egy kicsike piros-fehér-zöld szalagot...- Én is! - válaszolta bíztatólag a házasságkötő. Vállon veregette Zorátit. Elbúcsúztak a viszontlátásig. Zoráti magában egy kicsit szentségeit, de jó kedve kerekedett, madarat lehetett volna fogatni véle. Hajnalka még boldogabb volt. Kézzel írták a meghívókat a rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek. Alig győzték. Végül már válogattak is közöttük. Nagy készülődésben telt el a hátralévő hónap. Október 22-én késő este becsöngettek Zorátihoz. Három, számára idegen férfiú volt. Az egyik igazolta magát: szekuritátés százados. Felmutatta a letartóztatási parancsot. Zorátit elvitték. Kint a járdán kattant csuklóján a bilincs. Betuszkolták az autóba. Fekete posztóval bélelt bádogszemüveget húztak az arcára. Amikor levették, egy cellában találta magát. Órákon át senki nem nyitott rá. Másnap délelőtt 11 órakor, pontosan az esküvő órájában, belépett egy egyenruhás őrnagy. A házasságkötő volt. Vigyorgott:- Na, te bozgor hülye! - kezdte a mondókáját. Azt hitted, hogy magyar vagyok... Te barom. Nem mindenki magyar, aki magyarul is beszél. Na, mikor változik a helyzet? És hol van az a rohadt kokárdád? Zoráti alig tért magához a döbbenetben. De ráüvöltött:- Te gazember! Ha kiszabadulok, megöllek! Az őrnagy-házasságkötő kiszólt a félig nyitva tartott ajtón:-Vegyétek kezelésbe! - és kiment a cellából. (...) Zorátit többé senki nem látta. Az egyik földalatti börtönben halt meg, tárgyalás és ítélet nélkül. Közben elhíresztelték róla, disszidált, s nem ad életjelet magáról. Hajnalka elvetélt. Sokáig az ideggyógyászaton ápolták. Belebetegedett, beleőszült a várakozásba... Minden október 23-án ünneplőbe öltözik s virágcsokrot vásárol magának, mintha Zorátitól kapta volna az esküvőjük napján.... Bartis Ferenc Sikertelen választások Szerbiában Meg kell ismételni a választásokat Szerbiában, mivel a hat és fél millió választópolgár 45,5 százaléka járult az urnák elé. A választások érvényességéhez ötven százalékos részvétel lett volna szükséges. A jelöltek, Vojislav Kostunica és Miroljub Labus, akik az első fordulóban legtöbb szavazatot kaptak egy utolsó erőfeszítést tettek, hogy mobilizálják választóikat, kevés sikerrel. Az elnökválasztás „győztese” az ultranatcionalista Vojislav Seselj, aki passzivitásra szólította fel a választópolgárokat. A választók 66,7 százaléka Vojislav Kostunica jugoszláv államfőre szavazott, 33,3 százaléka pedig Miroljub Labus jugoszláv miniszterelnök-he- Jyettesre. (origo)
