Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)

2002-09-01 / 9. szám

I I 10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2002. szeptember A 1945-ös magyar menekülés Előkelőségek látogatása egy menekülttáborban A második világháború utolsó esztende­jében Magyarország legnagyobb részét a keleti és déli irányból betört ellensé­ges szovjetorosz hadsereg - amelyhez román és bolgár csapatok is csatlakoz­tak - már elfoglalta. 1945 tavaszán csak a Dunántúl és a Csallóköz volt még ma­gyar kézben. Az ország ipartelepei, va­súti és közúti hidjai, nemkülönben sok város és falu házainak jelentős része le­bombázva, szétlőve romokban hevert. Amikor a frontvonal 1944 szeptem­bertől kezdődően átvonult az ország te­rületén, a lakosság menekülni kénysze­rült, hogy a háború borzalmait és az em­beri veszteségeket elkerülje. Az embe­rek arra számítottak, hogy a menekülés csak ideiglenes és a harcok elmúltával, egy-két héten belül, visszatérhetnek ott­honaikba. Sok helyen a lakóházak elha­gyása nem önként, hanem a hatóságok vagy a katonaság parancsára történt. Ilyenkor az asszonyok, a katonasághoz be nem vonult férfiak, gyermekek, idő­sebbek a legszükségesebb csomagokkal, pár napra, vagy hétre számolt élelemmel lovaskocsikra ültek. Magyarországon, különösen faluhelyen akkor még sok volt a lovaskocsi. Akinek nem volt ko­csija, a hatóságok által távolabbi falvak­ból kirendelt szekerekre szállt. Sokan kerékpáron utaztak, kevés holmival. Au­tókat is lehetett látni az utakon, de a ben­zinhiány miatt ezek sokszor egymást vontatták, végül is leálltak. Gyalogosok is voltak nagy számban. A fentebb leírt módon több millió ember volt mozgásban, menekülve, az elszakadt családtagok, barátok egymást keresgélve, később sokan visszatérve, Erdélytől a Dunántúlig, majd később a szomszédos Ausztria területén nyugatra vonulva. Itt már komoly hegyekkel ta­lálkoztak és a rendes lótáp hiányában, az agyonterhelt lovak egymás után es­tek össze. A szekerek visszamaradtak és a rajtuk lévő poggyászok elvesztek. Az emberek a puszta életüket mentették to­vább. Az utakon a mozgás reggeltől estig tartott. A menekülők sokasága, a vége­láthatatlan kocsisorok jelentősen akadá­lyozták az arcvonalba induló katonai egységek, vagy még inkább a front fe­lől visszavonuló katonaság mozgását, a sebesültek hátraszállítását. A nehéz ka­tonai járművek, harckocsik az útjukba kerülő kocsikat az árokba taszították. Es­ténként hallani lehetett a távoli ágyúdör­gést, és nagy tüzek világították meg a messzi égboltot. Ezek a front közeledé­sének félelmet keltő jelei voltak. Nappal a menekülőket szovjet vagy amerikai alacsonyan szálló repülőgépek is rémisztgették. Ezek vasúti szerelvé­nyekre, főként mozdonyokra vadásztak, de géppuskatüzükkel és bombáikkal megszórták a lakótelepüléseket, az em­beri csoportosulásokat, a lerombolt hi­daknál összetorlódott, kompokra váró tömegeket is. Nagy gondot jelentett az éjszakázás is. A kiürített iskolák, vendéglők, mozi­helyiségek stb. korántsem nyújtottak ele­gendő szálláshelyet, így a házakba is be­fogadtak, vagy beutaltak menekülteket, a tornácokon, a pajtákban is meghúzód­tak az emberek. Voltak, akik hosszabb időre is megtelepedtek. Sokan elhatároz­ták, hogy tovább nem menekülnek. Be­várják a folyamatosan előrenyomuló szovjetorosz csapatokat és azután lesz, ami lesz... Remélhetőleg hazatérhetnek. A menekültek ellátására városon­ként, falvanként közkonyhákat állítottak fel, ahol főként csak levest osztottak. Bab, borsó, lencse, burgonya bőven volt, kenyér is akadt, hús csak ritkán, tejter­mék alig, legfeljebb a gyermekeknek. Ausztria területére érve azután már semmi. A saját készletek tartottak, amíg tartottak, aztán megkezdődött a csere­bere az osztrák parasztokkal. Az ingó­ságok hamar elfogytak, voltak, akik még a ruhájukat, a fehérneműjüket is elcse­rélték élelemért; lisztért, zsiradékért, sza­lonnáért. A menekültek között a cigaret­tának és a dohánynak nagy értéke volt. Ezekkel mindent meg lehetett vásárolni. 1945 nyár közepére minden elfo­gyott. Az emberek éheztek. Pajtákban, erdőszéleken táborozva húzódtak meg egy-egy éjszakára. Csak mentek tovább nyugati irányba, minél messzebb az oro­szoktól. Ez nem mindig sikerült, néha be-beérte és kíméletlenül kirabolta őket egy-egy orosz csapat. Ebben az időben a menekültek moz­gása megállt. Magatartásukat, ahol lehe­tett, a bujkálás jellemezte. Magyarország és Ausztria egy része szovjetorosz megszállás alá került, nyugatról ameri­kai, délről pedig angol és francia csa­patok szállták meg az osztrák és német területeket. A visszavonult magyar katonákat és a fiatal férfiakat elvitték hadifogságba. A szovjet kézbe került 100 ezer foglyot gyalogmenetben kísérték egy darabig, majd zárt szerelvényekkel a Szovjetuni­óba szállították, ahonnan csak évek múltán térhettek haza azok, akik túlél­ték a kényszermunkatáborok viszontag­ságait. Az amerikai hadifogságba kerültek viszont csak 3-tól 10 hónapig voltak fogságban. A körülmények itt sem vol­tak könnyűek. Általában nyílt mezőkön, drótsövénnyel körülzárva raboskodtak, éhezve, ázva-fázva. Időnként tehergép­kocsikon össze-vissza szállították őket. Nagy részük Nyugat-Németországba és Franciaországba került, voltak, akik az Atlanti-óceán partjáig is eljutottak. 1945 telét sátrakban várták be, és a nyir­kosságtól sokan megbetegedtek. Az an­golok fogolytáborai ugyancsak Nyugat- Németországban voltak. A belgiumi vá­rosokon átvonuló magyar hadifoglyo­kat a lakosság lefasisztázta és kővel do­bálta meg. A francia vasutasok kedvenc szórakozása az volt, hogy a nyílt vago­nokban szállított foglyokat a mozdony­töltő vízcsapokkal végiglocsolták. A menekültek és a már előzőleg ki­telepítettek között különbség volt. A Nyugatra került magyarság nagy töme­gét még a háború alatt tervszerűen a Német birodalomba (Ausztria, Német­ország és Dánia) kitelepített miniszté­riumok, kiképzésre küldött katonai ala­kulatok, polgári intézmények alkották, amelyeknek a beosztottjai és családtag­jai 1944 decemberétől vasúton, gépko­csikon, autóbuszokon és hajókon kerül­tek ki, hogy munkájukat tovább foly­tassák, illetve életüket, értékeiket elme­nekítsék a szovjet megszállás elől. Összesen mintegy 700 ezer főt, 7 ezer vasúti vagont, 700 dunai hajót, a Szent Koronát, a Szent Job­bot, a Nemzeti Bank aranykészletét, élelmi­szert, kész- és félkész árút, vagyontárgyakat, méneseket stb. sorol­hatunk fel, amelyek­nek egy része később hazakerült, a nagyob­bik része hadizsák­mányként elveszett. A helyzet jobb megértéséhez rámu­tathatunk arra, hogy ez időben a 7 millió lakosságú Ausztriá­nak kb. 3 millió, Nyu­­gat-Németországnak mintegy 7 millió ke­leteurópai menekültet kellett eltűrnie. A há­borút vesztett Német­országnak ugyanak­kor kb. 14 millió Ke­­let-Európából kiűzött német lakosságot is át kellett vennie. A le­bombázott Németor­szágban tehát nem sok megértés, élelem és hely maradt a mene­kültek részére. A meg­szálló hatóságok intéz­kedései következtében azonban lassan min­den elrendeződött. 1946 tavaszán a magyar katonákat hazaszállították a fogolytáborokból. 190 ezren érkeztek haza. Mindenki el­indult, de azért sokan visszamaradtak Ausztriában, vagy Németországban. Pár ezren Belgiumban bányamunkát vállaltak. 20 ezer volt katona elszegő­dött a francia idegenlégióba. Ezek rö­videsen Indokínába kerültek és százá­val estek el vagy sebesültek meg a fran­ciák gyarmati érdekeikért. A háború után a magyar menekül­tek nagy részét volt hadifoglyok részére még a németek által korábban épített, de most már kiürült barakktáborokba irányították. Az amerikai, angol és fran­cia megszálló hatóságok felügyelete alatt ezekben megalakultak a külön­böző népek menekülttáborai. Az ő sze­mükben mint volt ellenséges nép (ex enemy) a magyarok csak másodrangú elbánásban részesültek, de önállóan szervezkedhettek, táborparancsnokokat, tisztviselőket választhattak. Első és leg­fontosabb dolguk az ivóvízellátás meg­szervezése és egy-egy közös illemhely felépítése volt. Élelmezésüket a környék német ha­tóságainak kellett ellátniuk: az élelem kevés volt, de általában megfelelt a né­met lakosság jegyre kiszabott adagjai­nak. Az élelmezés fejenként egy hó­napra a következőkből állt: 18 dkg mar­garin, 30 dkg hús, 7 kg kenyér, 1 kg cu­kor, 32 dkg műlekvár, 20 dkg pótkávé, 7 dkg sajt, 70 dkg nahrmittel (barna liszt, zabpehely, árpakása, kukorica­kása). Ez a mennyiség éhenhalni sok, élni kevés volt. Bővíthető volt krump­lival, répával és a fekete piacról történő beszerzésekkel. Az utóbbiak forrásai az UNRA (az ENSZ segélyszervezete) ál­tal ellátott zsidó, ukrán, lengyel, balti táborokban voltak találhatók, ahol az élelmezési adagok sokkal gazdagabbak és bővebbek voltak. Az élelem katonai tehergépkocsin érkezett a táborokba hetente egyszer, s a táborlakók hosszas sorbanállás után jutottak hozzá fejadagjukhoz. A válasz­tás útján megbízott magyar konyhasze­mélyzet szemre méregette ki a kis ada­gokat, mert mérleg nem volt. A nép ár­gus szemekkel figyelte a géhások mun­káját, miközben a porcióikat csajkáikba, üres konzervdobozaikba osztották. A családok megfőzték adagjaikat, a közös termekben lakó egyedülálló fiatal kato­nák, leventék legtöbbször mindent fel­faltak egy nap alatt. Volt főzés közös konyhán is, mégpedig naponta egy le­ves. Előfordult, hogy egy-egy feketén vásárolt lovat a konyhán levágtak és szé­tosztottak. Ilyenkor nagy sütés-főzés volt a táborban. A hatóságoknak ezek­ről nem volt szabad tudniuk. A táborokban szerencsére mindenhol volt áramszolgáltatás, így a főzés és a téli fűtés hiányosságait villanyrezsók és házilag fabrikált villanyfűtők pótolták, amelyek túlhasználata viszont állandó zavarokat okozott az áramszolgáltatás­ban. Egy villanykörte nagy kincs volt akkoriban. A barakkokban a családok csak ma­guk barkácsolta válaszfalak és bútorok közt éltek. A vallásosok kápolnát és gyü­lekező-, vagy inkább kultúrhelyiségeket teremtettek. A volt katonapapok meg­szervezték az egyházakat. Volt idő kul­turális tevékenységekre is. Iskolák ala­kultak, a cserkészet felállításával meg­indult az ifjúsággal való foglalkozás, ne­velés, az idősebbek színielőadásokat, tánccsoportokat, művészköröket, zene­karokat, futballcsapatokat szerveztek. A kellékeket a megszállók (YMC A) adták. Az egészségügyi ellátást a táborokban lakó volt katonaorvosok nyújtották a megszállóktól kapott orvosságokkal. A súlyosabb betegek kitelepült volt magyar hadikórházakba kerültek, amelyeknek a további fenntartása a megszállók érdeke volt. A táborokban természetesen voltak házasságkötések, születések és néha el­halálozások is. A géhások az élelmezést vételező listáikat a hatóságok felé felna­gyítva jelentették. Ez azért is volt fontos, mert az anyák, a gyermekek és az öre­gek tejet, (konzervben, vagy tejport), fe­hér kenyeret, tojásport kaptak, s az ilyen ínyencfalatok akkoriban az átlagos tábor­lakók számára elérhetetlenek voltak. Különben mindenki szabadon járt­kelt, kiköltözhetett az osztrák, vagy né­met városokba, ahol munkát vállalt, fize­tést kapott, bár a pénznek akkor nemigen volt értéke. A magyarok - több százezerre tehető - zöme azonban a táborokban ma­radt. Volt, aki haza akart menni, a több­ség azonban nem óhajtott a szovjet által megszállt és kommunista rendszerben élő Magyarországra visszatérni, inkább várta a beígért alkalmat, hogy idegen orszá­gokba, főként a tengerentúlra kivándorol­hasson és új életet kezdhessen. A hosszú várakozás alatt azonban sokszor minden kilátástalannak tűnt. Közben eltelt egy-két év. A háború alatt lerombolt adótornyok miatt Ma­gyaroszágról még rádióhírek sem ér­keztek. Csak rémhírek terjengtek az otthoni szörnyű állapotokról és hogy idekint fejvadászok keresik a háborús bűnösöket, a volt nyilas vezetőket. Az otthonról kitelepített és vasúti szerel­vényeken érkező sváb lakosság látvá­nya és hírei növelték a hazai kormány elleni bizalmatlanságot. így nem csoda, hogy a táborokban összezsú­folt magyarok közt sajnos, állandó volt a civakodás a politikai múlt meg­ítélésének vitáiban, a hazavágyók és a kivándorolni akarók, a feketézők és a nélkülözők között. Már korábban meglakult Passauban egy Magyar Vöröskeresztes Iroda, amelynek önkéntesen vállalt feladata volt számbavenni és összehozni a szét­szórt magyarokat, családtagokat, meg­szervezni a levelezést Magyarország felé, üzeneteket közvetíteni a nyugatra került magyarok között. Kétszázezernél több kartotékot állítottak fel a fogoly- és lakótáborok, valamint az elszórtan élők magyarjairól. Az iroda megszerve­zője egy Fábián nevű diplomata volt. Nagy nehézségek között tette a dolgát, mert hol az amerikaiak, hol a németek akadályozták munkáját. Magyarország kormánybiztosi küldöttségeket telepí­tett Bécsbe (Miliők Sándor államtit­kár) a személyek, és Frankfurtba (Dr. Hann Sándor) az elhurcolt javak hazaszállításának érdekében. Nagy problémát okozott, hogy ugyanezen javakat - a magyar őrzőiktől már ko­rábban elvéve - az amerikaiak hadi­zsákmányként kezelték. Ezen időkben magyar és amerikai (CIC) vegyesbi­zottságok is járták a hadifogolytábo­rokat „háborús bűnös tisztek” felku­tatása és kiemelése céljából. A magyaroknak sokáig kellett vára­kozniuk, amíg a nemzetközi szervek (IRO) segítségével a zsidók, lengyelek, ukránok után, sor került a kivándorlá­sukra. Megindult a számbavétel, névso­rok készítése, bizottságok előtti jelent­kezés, embervásárhoz hasonló kiválo­gatás. Először a fiatalok, később a gyer­mekes családok, végül - a már kiván­doroltak segítségével - az idősebbek is mehettek. Hajókra szánhattak, hogy új életet kezdjenek Angliában, Dél-Ame­rikában, Kanadában, Ausztráliában, vé­gül az Egyesült Államokban is. 1948- tól 10 ezernél több magyar érkezett Ka­nada földjére. Mások szerint ez a szám 30 ezerre is tehető. Egy évig kötelező munkát kellett végezniük minimális bé­rért bányákban, vasúti pályafenntartás­ban, farmokon, vagy háztartási alkal­mazottként. Összesen 200 és 300 ezer között le­hetett azoknak a magyaroknak a száma, akik kivándoroltak a tengerentúlra. A Nyugaton maradt és a kivándorolt ma­gyarság elveszett az Óhaza számára, akárcsak az 1956-os forradalom több mint 166 ezer főt kitevő menekültára­data. Az utóbbiak közül kb. 37 ezer sze­mély jött Kanadába. Ez azonban már egy másik történet. Rada Tibor LES PRIX QUEBECOIS DE LA CITOYENNETÉ 2002 2 Les Rendezvous québécois de la citoyenneté Le PRIX JACQUES-COUTURE pour le rapprochement interculturel Le PRIX CLAIRE-BONENFANT pour les valeurs démocratiques Le PRIX ANNE-GREENUP pour la lufté contre le racisme et la promotion de la participation civique Le PRIX pour les entreprises et les organismes publics Vous connaissez une personne ou un organisme qui a méné des actions dans les domaines suivants: • Promotion des valeurs démocratiques • Participation civique • Lutte contre le racisme • Rapprochement interculturel Vous connaissez une entreprise publique ou privée ou un organisme public ou parapublic qui a méné des actions dans les domaines suivants: • Accés ä l’égalité en emploi • Gestion de la diversité et adaptation des services Vous pourriez présenter sa candidature. Date limité d’inscription: le vendredi 4 octobre 2002 Pour obtenir un formulaire de mise en candidature ou des renseignements: (514) 873-1627 ou 1 866 817-9850 (sans frais) ou www.mrci.gouv.qc.ca. Le formulaire est également disponible dans les bureaux de Communication-Québec. Relations avec les citoyens et Immigration ^ | iuS K28 Québec m o On prepare l'avenir

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents