Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)
2002-09-01 / 9. szám
2002. szeptember Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal TAMÁSKA PÉTER Politikai elítélt kerestetik A kádárizmus börtönpolitikájáról a III/ 1-es, a Vizsgálati osztály iratanyaga a legárulkodóbb. Az osztály tisztjei szervezték meg a politikai foglyok körében a börtönelhárítást és a börtönök megfigyelését. A III/1-esek foglalkoztatták a fogda- és börtönügynökséget, szervezték az operatív felderítő munkát s a börtönelhárító alosztály vezetője tett javaslatot a börtönügynökök személyének kiválasztására. Ugyancsak ő döntött az operatív technikák (lehallgatás) beépítéséről, az operatív- és kombinációs tervek végrehajtásáról, az operatívjelentések tapasztalatairól pedig jelentéseket adott a III/1. osztály vezetőjének. A biztonsággal összefüggő és az elítéltek hangulatáról szóló jelentések a büntetésvégrehajtás országos parancsnokának asztalára is rákerültek, ő pedig a bv. intézetek parancsnokait szóban tájékoztatta. A letöltő és előzetes házak operatív tisztjeinek igen szerteágazó jogkörük volt. Akárcsak a kinti „börtönállamvilág”, a benti is nagy tömegben termelte ki számukra a megalkuvók rétegét. Nyílt, illetve bizalmas nyomozásokat folytattak, szakadatlanul ellenőrizték a politikaiakat és a veszélyes köztörvényes bűnözőket, konspirativ kapcsolatot tartottak a BM társszerveinek operatív tisztjeivel, a bv. ügyészei és a börtönparancsnokokkal. Az 1966 és 1968 közötti operatív munkáról szóló összefoglaló jelentés szerint 234 dossziés ügyet zártak le, 144 ügyben pedig még folyamatban volt a nyomozás. Összeesküvés gyanújával 36, egyesülési joggal való visszaéléssel 14, szóbeli izgatással 52, írásbeli izgatással 93, egyéb politikai bűncselekménnyel 39 nyomozást zártak le, 11 összeesküvési, 16 egyesülési, 23 szóbeli és 73 írásbeli izgatásban s 21 egyéb ügyben még folyt a nyomozás. Az elhárítási vonalak szerint ideológiai vonalon - mintha Orwell gondolatrendőrségét utánozták volna az emberek véleményének kiszaglálásával - 32, ifjúsági vonalon 50, az „egyházi reakció” vonalán 77, a „volt (reakciós) elemeknél” 67, röpcédulázásnál 144, egyéb vonalon pedig 8 esetben indult meg a megtorló gépezet. A lezárt dossziék statisztikája ugyanitt arról is árulkodik, hogy a proletár államnak a legtöbb baja változatlanul a proletáijaival volt - a „célszemélyek közül munkás: 40 százalék” -, nyolc általánosnál kevesebben végzett az érintettek majd felerésze (47 százalék) - azaz a célszemélyeket a gondolatrendőrség tényleg a szubkultúrák gyermekeiből választotta előszeretettel . (Az egyetemet vagy főiskolát végzettek aránya alig 20 százalékot tett ki a vizsgálódás idején.) Mintha maguk az operások is érezték volna, hogy túl sok kishalat gyűjöttek be, a volt politikai elítéltek arányát a lezáratlan nyomozásokban gyorsan 21 százalékra emelték fel, ugyanígy a korábban is operatív megfigyelés alatt állókét 13,5 százalékról 25 százalékra növelték. A statisztikai bűvészkedés - amely a szocialista kor bensőséges aktusai közé tartozott - magyarázata meghökkentő: „A jelenleg feldolozgás alatt álló célszemélyek politikailag veszélyesebb elemek, kvalifikáltabb személyek és jobban kifejezik az ellenség fő áramlatával való szembenállásukat az ügyszerű feldolgozó munka keretében.” „Nem érthető” - írta ehhez a mondathoz egy kérdőjelet is téve a jelentésen töprengő főnök. Igaza volt: a szocialista kor Bretschneidere nem tudott fogalmazni. Bár az igazságügyi tárca 1964-ben úgy rendelkezett, hogy a jogerősen elítélt férfi politikai elítélteket kizárólag a Budapesti Országos Börtönben, azaz a Gyűjtőben, a női politikai foglyokat pedig Kalocsán őrizzék, Kádár János több ízben is kijelentette, hogy az országban nincsenek politikai foglyok, ötvenhatosokról nem is beszélve. Winner Mária is - akit a Corvin-közi harcokban való részvételért előbb halálra, majd életfogytiglani börtönre ítéltek - egy a börtönújságban, a Heti Híradóban lehozott első titkári kijelentés alapján kezdte el igazságát keresni. (1970- re szabadult két társnőjével együtt.) Az operások persze pontosan ismerték az adatokat, s a pártvezetés legnagyobb megelégedésére kihangsúlyozták, hogy „ellenforradalmi elítéltek még sokáig lesznek, kedvezménnyel vagy teljes idő kitöltésével évente átlag 10 fő szabadul, kivétel 35 fővel 1972 lesz”, s valószínű, hogy 1975-re, azaz az „ellenforradalom” után 21 évvel az utolsó 56-os is szabadlábra kerülhet. A rezsim képmutatására jellemző, hogy miközben forradalmárokat börtönben tart, nyugati hitelekre kacsintva „humanizálni” próbálja a börtönvilágot: új bv. rendeletet bocsát ki. Az 1966. évi 21. sz. t.r. az elítéltek humánus átnevelését tűzte ki a börtönbüntetés céljául, a rabok osztály szempontok szerinti megkülönböztetését végleg kriminológiai szempontok váltották fel. Négy büntetési fokozatot hoztak létre, a szigorított börtönt, a börtönt, a szigorított bv. (büntetésvégrehjtási) munkahelyet és könnyített formaként a bv. munkahelyet. A létező szocializmus olyan „derűs” szakaszában született e rendelet, amikor a naiv pedagógiai optimizmust össze lehetett keverni a büntető hatalmának korlátáit valójában nem is érzékelő állam népboldogító törekvéseivel. A rabok nevelésével foglalkozó szakágazat (a nevelőtisztek tömeges megjelenésével és a politikai tisztek eltűnésével, illetve átkeresztelésével) és a militáns szellemet képviselő őrszemélyzet tartós konfliktusba került, s csak a nyolcvanas évekre - amikor már csaknem minden tiszt felsőfokú végzettségű volt - dőlt el az intrikus küzdelem a felügyelői és a nevelői jogkörök egyértelmű szétválasztásával. Indokolt volt-e a munkával való börtönnevelés sikerét meghirdető program? A BTK 1971. évi novellája - amely visszaállította a halálbüntetés mellé az életfogytiglani szabadságvesztést -, s három évvel rá a szigorított őrizet bevezetése (amelyet 1989- es megszűnéséig elvi aggályok és gyakorlati konfliktusok kísértek) azt mutatja, hogy a gondoskodó állam nemcsak Janus-arcú, de leninien ravasz is volt. A szigorú bv. novella után, ha nem is a régi tartalommal, burkoltan visszaállította a Csemegi-kódex még keményebben differenciáló büntetésletöltési kategóriáit. (1972. január 1-től fegyházban, szigorított börtönben, börtönben és fogházban hajtották végre a szabadságvesztés büntetést.) Amikor a hatvanas évek közepén a „kádári-revizionizmust” balról megdönteni kívánó és Mao-ce Tung eszméire támaszkodó, főképp diákokból és írókból álló szűk csoport fellépett, tagjaival szemben az állampárt sokkal toleránsabb volt, mint a többi, általa tényleg veszélyesnek ítélt körök iránt. A ma közvéleménye ugyanakkor a Kádár korszak egyetlen hazai ellenzéki mozgalmaként épp az ebből kinőtt „demokratikus ellenzék” hőstetteit tartja csak számon és nem vesz tudomást a Regnum Marianum mozgalomról - amelynek tagjai azt hirdették, hogy a hitet nemcsak tanítani, hanem híveikkel együtt megélni kell -, sem az 1963-ban illegálisan megalakult Nemzeti Kereszténydemokrata Munkáspártról, sem pedig azokról a röpcédulázó diákokról, akik 1962 augusztusában ezres nagyságrendben szórták az utcára, hogy „Le a Kádár rezsimmel. Szabad, független, semleges Magyarországot!”, s alig valamit a hetvenes évek elejének március 15-i lánchídi csatáiról s azok meghurcolt diákjairól. Csak 1963. január 1. és 1964. augusztus 1. között 123 esetben 1868 röpcédulát és 643 esetben 2334 falfirkát („a horogkereszt dominál”) fedett fel a belső elhárítás: a „lebukottak” börtönnel és iskolából való kicsapatással fizettek merészségükért. A nagy amnesztiát megelőzően s azt követően is több hullámban folytak papi perek Magyarországon: regnumi papok és laikus csoportvezetők álltak bíráik elé. A Vatikánnal folytatott diplomáciai egyezkedésnek úgy tűnik, az volt a hátulütője, hogy a vonakodó egyházat papjai bezárásával zsarolhatták. Az 1971-ben Casaroli bíborossal megkötött egyezség után azonban az egyház együttműködése oly méretűvé vált, hogy például a börtönt megjárt Bulányi Györgytől 1982-ben a megyei főpásztorok a nyilvános misézés, igehirdetés és a szentségszolgáltatás jogát is megvonták. Az Egyházügyi Hivatal értekezletein - ahol a személyi kérdéseket is megtárgyalták - részt vett a belső elhárítás embere is. Az utolsó nagy egyházüldözési hullám, pontosabban: katolikusüldözés 1961-től 1972-ig tartott. Dühödt szenvedélyessége (pl. Horthy idős tábori püspökének, Zadravetz Istvánnak börtönbe zárása) nyilván megfelelt a kádári elit, s nevezetesen az első titkár mentalitásának, amely már 1951-ben a szerzetesrendek feloszlatásakor is jól kitapintható volt. 1972-ben is négy domonkos szerezetes került bírái elé, s mint az egyházüldözés áldozata s egyben történetírója, Szántó Konrád állítja, a hatalom néha gyilkolt is. (Épp 1972-ben következett be Kormos Ottónak, a martinelli téri szervita templom papjának rejtélyes halála.) Politikai bűnügyben minden bizonnyal 1966 őszén és 1967-ben mondtak ki halálos ítéletet. A forradalom után 10 évvel ellenállást szervező és vasútsínt robbantó Hamusics Jánost 1966. október 13-án a veszprémi bíróság bűnösnek találta. Halálos ítéletét a Legfelsőbb Bíróság még abban az évben jogerőre emelte. „Hamusics János és társai veszprémmegyei lakosok 1965 nyarán a nemzetközi helyzet kiéleződésének hatására elhatározták, hogy egy újabb ellenforradalom kirobbantására tesznek kísérletet” - hangzik ötvenes évekbeli tónusban „az összeesküvés” rövid tényállása. „Diverzáns tevékenységre specializálták magukat. Tervbevették a budapesti és szombathelyi Lenin emlékművek felrobbantását - már a helyszínt is szemrevételezték - a devecseri rendőrkapitányság, a zalai olajvezeték és más fontos objektumok felrobbantását készítették elő... 1966. március 28-án felrobbantották Ajka és Városlőd között a vasúti sínt és kisiklattak egy tehervonatot. Cselekményüket ellenforradalmi célzattal követték el, céljuk a rendszer megdöntése, ellenforradalmi helyzet megteremtése volt.” Azaz magyarra fordítva, egy 56-hoz hasonló népfelkelés kirobbantásán fáradoztak. Az új „ellenforradalmárok” nagyrészt fiatalemberek s zömében bányászok voltak. Hamusics János, Balázs Sándor, Molnár Lajos, Búzás István, Illés József és Kiss Lajos mind e kiemelt munkásréteg tagja volt, Papp Pál és Hamusics öccse, László segédmunkások, s hogy a dolgozó parasztság is képviselve legyen, bevonták a perbe a 64 éves Lengyel József egyéni gazdálkodót azon a címen, hogy tudott az összeesküvésről. Hamusics Jánost - akinek jellemzésébe apja foglalkozása kapcsán beszúrták a gunyorosan ható kupec szót - 1967. február 17-én épp akkor végezték ki, amikor a zuglói nyilasper ritkán látott s a régi népbírósági perekre emlékeztető szcenárióval a tetőfokára hágott. A nyilas pert január 19-én kezdték el tárgyalni és április 11-én fejezték be. Tömeggyilkosokat ítéltek el - köztük hármat halálra -, de az egésznek volt egy üzenet jellege is a magyar társadalom számára, mégpedig az, hogy Horthy Miklós megítélése semmiféle formában nem változhat, ugyanúgy negatív marad, mint azt 1945-öt követően a háborús főbűnösök pereiben már deklarálták. Horthy - írják a perről készült vaskos, 382 oldalas könyv szerzői - „Hitler parancsszavára átadta a hatalmat Szálasi Ferencnek, s teljhatalmat kapott hazánkban a nyilaskeresztes párt. A zuglói nyilasper hiteles dokumentumai is bizonyítják, hogy e naptól kezdve a szadizmus, a téboly, az eszeveszett gyilkos őrület lett úrrá az országon, s állattá aljasuk az ember.” A pert - túl az ideológiai üzeneten - jogi szempontból korrektül folytatták le, egy nagy szépséghibája mégis volt. Az egyik vádlott nemcsak 1944- ben, hanem 1956-ban is fegyvert fogott embertársaira. Monostori (Michalik) Gyuláról, a Néphadseregnek a szolnoki légierőnél szolgálatot teljesítő tisztjéről van szó, akinek ügyvédjelátványosan hangsúlyozta, hogy „Az ellenforradalom alatt bőséges lehetősége lett volna, hogy korábbi énjéhez forduljon vissza, de nem ezt tette: fegyverrel védte a szocialista hazát az ellenforradalmárokkal szemben”. Monostori tehát két ízben is vadászott embertársaira, de ami az első esetben bűn volt, az a másodikban erény. S mert a Mansfeld Péter kivégzését követő nemzetközi felháborodás miatt a 18 éven aluliak büntethetőségének felső határát tíz év börtönbüntetésben maximálta a színváltoztató szocialista jog, most ezt alkalmazták az 1944-ben még siheder kamaszként gyilkoló Monostorira is: nyolc évet kapott. Irodalmi anzix „odaátról” Várad sosem volt érdektelen hely, ha költészetéről esett szó. Most sem az - jegyezte meg Gálfalvi György irodalomtörténész. Az irodalmi élet pezsgését Ady jelenléte határozta meg a „Pece parti Párizsban”. A Holnap (1908-1911) írói közössége és az általa kiadott két versantológia, A Holnap (1908, 1909) „a modem magyar irodalom egyik első csoportos jelentkezése volt”. Ady, Babits, Balázs Béla, Dutka Ákos, Ernőd Tamás, Juhász Gyula és Miklós Jutka tették rangossá verseikkel a nevezett gyűjteményt. Túl azon, hogy állást foglalt a kortársi irodalom modem törekvése mellett, a két kiadvány észlelhetően befolyásolta a korabeli irodalmi köztudatot is. A társaság tagjai korszerűen és merészen gondolkoztak. Ady és Juhász Gyula 1908 őszén a nyilvánosság előtt tett hitet a modernség mellett: „az új tartalom és forma iránti nyitottságról és érzékenységről vallottak”. A Holnap Irodalmi Társaság Nagyváradot a korabeli magyar irodalmi élet fontos színhelyévé tette. Sajnos, nem sokáig. Juhász Gyula távozásával a Holnap Irodalmi Társaság működése megszűnt. De azt a tüzet, amit Ady zsenije és a többiek tehetsége gyújtott, sohase hagyták kialudni a város későbbi literátorai. A váradiakban csülapíthatatlanul tovább él(t) egyféle nosztalgikus vágy a tovatűnt dicső múlt iránt. Ha a parazsat lángra lobbantam nem tudták is - ezt főleg a mostoha körülmények nem tették lehetővé -, az Ady és Juhász Gyula nevével fémjelzett irodalmi csoport kimagasló teljesítménye hivatkozási alapot, mércét jelentett a későbbi író nemzedékeknek. Felnéztek rájuk, kellő tisztelettel és felelősséggel viseltettek irántuk. A nagy törést, ami minden későbbi álmot szertefoszlatott, Trianon hozta. Az akkor kapott seb máig vérzik, a sokk traumájától az anyaországiak is szenvednek. Hát még az elszakított területeken élő nemzettestvérek, ahol a „magyartalanítás” nyolcvan éve szünet nélkül s mind durvábban folyik. A határ menti városok és falvak elrománosítása már az ötvenes években elkezdődött. A magyar oktatás módszeres elsorvasztása, a magyarság egzisztenciális tönkretétele, a legtehetségesebb fiatalok el-, kiűzése mind-mind oda vezettek, hogy a századelőn oly élénk irodalmi élet hihetetlen mértékben meggyengült a Partium fővárosában. Pedig az Erdély kapujában fekvő Várad régi kapocs volt „Kelet” és „Nyugat” között, valósággal összekötötte az anyaországot a történelmi Erdéllyel. Kolozsvár, Marosvásárhely és Budapest között Nagyváradon át vezetett az út, szellemiekben is. Vezetett, mondom, mert az eszméknek, művelődési értékeknek az a természetes áramlása, ami, ha kisebb zökkenőkkel is, addig állandónak volt mondható, a trianoni diktátummal egyszeribe megszűnt. A hirtelen megnagyobbodott Románia politikai elitje igyekezett elvágni minden szálat, ami az erdélyi magyarokat összekötötte a megmaradt országgal. S ha ezt a szándékukat nem tudták is maradéktalanul azon nyomban valóra váltani, óriási vérveszteséget és általános legyengülést okoztak vele. Az elmúlt nyolcvan esztendőben a váradi irodalomkedvelő közönség már azért is hálás volt, ha időnként egy-egy lapot sikerült indítani, vagy ha a helyi költők, írók egy-egy gyűjteményes kötettel meglepték őket. Ma sincs ez másképp. „Irodalmi folyóirat híján - úja a költő-szerkesztő Gittái István - a Nagyváradon induló, illetve már elindult költők, írók többnyúe árván, tétován szédelegnek, vagy más városban, országban próbálnak szerencsét. (...) De hogy mégse legyenek annyira árvák, a rajban érkező ifjú poéták falkába, irodalmi körbe verődtek, s péntek esténként a maguk módján hétről-hétre megváltották a világot.” A váradiak mindig igyekeztek kihasználni minden adódó lehetőséget a túléléshez. A Varázslataink (1974), a Hangrobbanás (1975), a Kimaradt szó (1980), az Ötödik évszak (1980), az Alapművelet (1985), a Gyakorlótér (1989), a Fagyöngy-kötetek és a Fekete Madonnák (1999) című versgyűjtemények a bizonyság az elhivatottságra. Nemkülönben az a tény, hogy a váradi költők szembetűnően komoly súllyal szerepelnek a jelzett gyűjteményekben, követőiként A Holnap és a Tíz Tűz (1939) antológiák helyi szellemiségének. így látja ezt Gittái István, így érezzük mi is. Az elmúlt bő tíz év szabadabb légköre megmozgatta a vért az elzsibbadt tagokban. A rég elszakított szálakat kezdik újra összekötni Váradon. Ha Romániában valamelyest enyhülne a gazdasági nyomor, és az alkotók legalább egy önálló magyar könyvkiadót működtethetnének, sokkal gazdagabb lenne a begyűjtött termés. Anyagiak híján azonban valódi bravúr talpon maradni. Ilyesmi csak példás összefogással, egyet akarással lehetséges. Jó jel, hogy a Budapesten észlelhető marakodásnak, kölcsönös utálkozásoknak Nagyváradon nincs se hagyománya, se nyoma. Az úók, költők nemcsak békésen megvannak egymással, hanem kölcsönösen bátorítják, segítik, sőt szeretik egymást. Egy táborba tartoznak, nem oszlanak szekértáborokba. ígéretes lehetőségek híján a sikeres kitörési kísérletek mind alulról jövő kezdeményekből születtek. így keletkezett a Péntek esti szabadságunk című kötet is, amely a hetvenes, nyolcvanas évek Adyköri történéseit örökítette meg. Nyomtatott irodalmi folyóirat híján azonban sok ígéretes tehetség rövid tündöklés után eltűnt. Jóval kevesebben vannak azok, akiknek szerencsésebben alakult az alkotópályájuk. Három váradi költő ma már könyvkiadót irányít Budapesten. Mások idegen nyelvi környezetben - Frankfurtban, Göteborgban - forgatják hűséggel a tollat, próbálnak megmaradni magyarnak. 1990. februárjában végre teljesült a váradiak hetven éve áhított vágya, útjára indult a Kelet-Nyugat című folyóúat. De a felbuzgó lelkesedés hamar alábbhagyott. Másfél év alatt 20.000-ről 3.000- re csökkent a példányszám, hetiről havi lappá, majd periodikává zsugorodott, hogy ‘95-ben, érdeklődés híján, megszűnjön az áhított folyóúat. így aztán az irodalomkedvelőknek csak a Bihari Napló hétvégi mellékletekében (Szó- Kép-Hang-Szín) maradt előbb egy, majd két oldalnyi közléstér. Mára ez is megszűnt, mert az új laptulajdonos „hallani sem akart irodalmi mellékletről”. Ilyen körülmények között merült fel 2001. februárjában az Ady Kör újraindításának és a Váradykon című versantológia megjelentetésének az ötlete.(Kiadta a Nagyváradi Ady Társaság, 2002.) Az Ady nevét is magában foglaló talányos című gyűjtemény szerkesztője, Gittái István szerencsés kézzel nyúlt a versanyaghoz, ami cseppet sem meglepő, hisz maga is lassan korosodó élvonalbeli váradi költő. Okosan szerkesztett, kerek egész antológiát tart a kezében a verskedvelő olvasó. A vaskos kötetben huszonkét költő szerepel egy-egy verscsokorral. Egyaránt helyt kaptak benne az „öregek” (Fábián Sándor, Gittái István, Morvay László...), a derékhad (Tüzes Bálint, Pataki István, Zudor János, Barabás Zoltán...) és a fiatalok (Nagyálmos Ildikó, Ferenc Zsolt, Fried Noémi-Lujza, Sail László...), néhányan körülük most jelentkeztek először „hivatalosan”. A kötetbe foglalt költők közül egynéhányan nem Váradon élnek, elszármaztak, áttelepültek Magyarországra, de a szívük csücske Várad maradt: kitörölhetetlenül beléjük ivódott a Körös-parti város különös hangulata. Mi fogja össze őket, mitől váradiak az antológia költői? Az azonos helyszín, a város hangulata, a hely szelleme, a közös hagyományok és tapasztalatok, a rokon életélmények, az azonos, de másmáshogyan megélt élettények... Van, akinél a múló idő, a lét-nemlét örök antinómiája dominál. Van, akit a szabadjára engedett tudás, az ellenőrizetlen szuperenergiák potenciális (?) veszélye nyugtalanít, aggaszt. Másoknál a felelőtlenség tenyészete, burjánzása a vissza-visszatérő motívum. Kevesebb a megélhető jövőben bizakodó szerző. Gyakori vendég a tollak hegyén a nyugtalanság, az idegenség és a társtalanság érzése, illetve a biztonság, a bizonyosság utáni sóvárgás. Nem csupán kortünet, sokkal inkább a kisebbségi léthelyzet következménye, hogy a szerzők tekintélyes részénél fenyegetően magasra szökött a negatív életérzések higanyszála. Szomorú tény ez. De percig se feledjük, hogy a történelem nem lezárt, befejezett, változatlan és megváltoztathatatlan események tárháza, hanem folyamat... Sapienti sat! Aniszi Kálmán I I
