Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)
2002-07-01 / 7. szám
4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2002. július-augusztus Hajrá magyarok! II. Az abszurd és a groteszk folytatódik... Említettem már, hogy sem a tévé kamerák, sem a parlamenti jegyzőkönyvek nem tudják rögzíteni azt, ami valójában történik. Videoklippek, villanóképek és hírmorzsákat tartalmazó szövegek zúdulnak ránk megtévesztő szándékkal. Az előnyben részesített elektronikus sajtó munkatársai gyakorlatilag arra figyelnek, azt rögzítik, amit akarnak vagy amit kapásból elérnek. Mikszáth Kálmán lényeglátó karcolatainak, megörökítő rajzainak, Szabó Dezső szókimondó lendületének nincs mai folytatása, mert ők nemzetiek és szélsőségesek. A szépirodalomban és a publicisztikában a groteszk - az enyhén torz megjelenítés - és az abszurd, a saját ellentétébe átcsapó valóság azért jöhetett létre, mert a való élet, a történelem alakulása szinte kikényszerítette az íróból a valósághű, a dolgok tényleges logikáját követő megjelenítést. Amíg kampánymenedzserek, marketing tanácsadók, sajtóprostituáltak és médiagengszterek nem léteztek, volt becsülete a minőségi hirlapírásnak. így hát nyomban az elején érdemes emlékeztetni, hogy a Hajrá magyarok weboldaláit a Magyarok Vasárnapja szerkesztője Szász Lóránt kezdte meg, 2000. április 29-én. A 2002-i tavaszi ülésszak május 15- én szokatlan performansszal kezdődött. 100-150 főnyi tüntető, a Lelkiismeret '88-csoport - amely annakiedjén sikerrel tiltakozott az erdélyi falurombolás ellen -, most a Nagy Imre szobortól induló szocialistákat várta a Választási csalás 2002-ben - Új országgyűlési választásokat! feliratú nagy transzparanesével. Hazaárulók, bitangok, szégyentelen rablók kiáltásokkal kísérték a vastag arcbőrű régi-új hatalom technikusait. Az ügyvezető kormány tagjai a Bathyány örökmécsestől indultak ugyanakkor, a szimpatizánsok tapsai és lelkes ünneplése közepette. Valóban ők a fiatal Magyarország, a jövő letéteményesei. Maga az ülésterem és a patinás folyosók egy zavaros, bizarr, az urhatnámság, lelkesültség, a szerepzavar, otthonosság és illetlenség, az irigykedő kivagyiság és a falusi templomtér mozgalmasságát mutatta: a régi-új bennfentesek magabiztos mosollyal surrannak a toaletthez, az újdonsült családtag a büfénél majszol, de egész másfelé figyel, többjükről lerí: mintha elfelejtették volna, hogy miért és melyik épületben vannak. Igen a 386 képviselőnél jóval többen gyűltek össze az Országházban. Tévések és fotósok lepik el a sajtópáholyokat, egyetlen hely sincs, ahonnan nyugodtan tudósíthat a hírlapíró. A földszintre küldik - ha nem ügyes és kitartó a gyűrődésben -, képernyőn kivetítve kövesse az eseményeket. Letekintve a patkó alakú ülésrendre és a bársonyszékekre, régi moszkoviták, biztonsági szakemberek azaz gyakorlott hatalomtechnikusok, külföldi kettős állampolgárok, a páholyokban sértődött vevők ülnek, akik nem kaptak letelepedési és ingatlanvásárlási engedélyt Budapesten. Kissé zavaró ahogy ide-oda caplatnak a civilruhás rendészek - jócskán fülelnek is - de fecsegnek is: kihallható, hogy a borostás szakállas, görbeorrú szemita nemsokára„hazalátogat” majd. De téijünk vissza az ülésterembe, ahol a köztársasági elnök felkéri majd - az új parlament eskütétele után - annak a pártnak (itt MSZP) a miniszterelnök-jelöltjét, aki nagy valószínűség szerint kormányt tud alakítani, hogy ezirányú tevékenységét kezdje meg. Tehát ott vannak az ülésteremben az ügynöktörvény hatálya alá eső Medgyessy Péter, Horn Gyula, Csehák Judit, Kovács László, Keleti György, akiket már az 1994-1998-as ciklusban felszólítottak az átvilágító bírák , hogy mondjanak le politikai tisztségükről. A felszólítás élőszóban és írásban is megtörtént, majd közzétették a hivatalos Magyar Közlönyben. Mit keresnek hát itt, a magyar parlamentben? Az örömtől elbódult kulcsfigurák és a 386-os létszámbeli képviselők felét is láthatóan áthatja a kádárista-szocialista életérzés. Mondják, a történelem a tragikus életérzés csodája, de köztük csak a suta öröm: nem baj, ha minden ripityára hull is, csak ez a primitív életérzés maradjon: az 50%-os béremelés, a minimálbér adómentessége, a jóléti szociáldemokrácia. A hazug trükkök mellett valójában ez az életérzés hozta meg a 0,75%-os „győzelmet”, vagyis azt a látszatot, hogy a lakosságban kormányképes ellenerő van a polgári, nemzeti Magyarországgal szemben. Miféle kormányképes ellenerőt juttatott a nemzetközi nagytőke és az EBESZ (az Európai Biztonsági és Együttműködési Szövetség) kormányra? Az előre beharangozott „száz nap” nagyon pontosan kimutatja majd. De ott ülnek még a padsorokban a „rendszerváltó” MDF-es antallisták is, akik már a negyedik ciklust asszisztálják végig, hol „békejobb”, hol „békebal” retorikával. Róluk eszembe jut egy valódi népi falfirka méteres betűkkel: MDF=AIDS, vagyis mint valami szörnyű vírus, bennük rejtőzik a politikai meggyőződésnek mint ellenállóképességnek a hiánya. A magyar politikában eleven sebként sajog a felemás kárpótlás, az elmaradt jogi igazságtétel, a tisztességes - európai jogkömyezetbe illő - polgári kormány hiánya. Ezt pedig fel kellene mérniük azoknak az MDF-es képviselőknek, akiket egyéni kömyzetükben megválasztottak. De vannak ott rtiég hithű kereszténydemokraták is, akik a Fideszhez tapadva a saját érvényesülésükben hisznek elsősorban. Van még néhány Fidesz-kötelékbe átállt „polgári szövetséget” alkotó renegát „kisgazda”, aki bármire megvásárolható. Arrafordulnak majd, ahol újabb és újabb megbízásokat lehet kapni. Az állásosztogatók a mindenkori győztesek. Aztán itt vannak az SZDSZ-es képviselők is, akik alig jutottak be a parlamentbe, s most mégis kikövetelik maguknak azt, amire már jóelőre szemet vetettek: az oktatási, igazságügyi, környezetvédelmi, kulturális és informatikai tárcákat. Mivel a választási kampány és folytatása a kormányátadás és -átvétel maga is sajátosan abszurd történet, érdemes megfigyelni a részleteket. Az ördög a részletekben van elrejtve - tartja a közmondás. A kulturális tárca esete annyiban érdekes, hogy a vezetését egy abszurddrámaíróra bízták. Mivel nem kapott Kossuth-díjat, ilyen meg olyan díjat, vérig sértve ő is elhatározta, hogy „márpedig ezt a kormányt - az Orbán-kormányt - le kell váltani”. Korábban a magyar Pen Club elnökévé tették, és a Népszabadság olykor tárcát kért tőle. Ő meg, Csurka István példáján felbuzdulva tán, megpróbálja bebizonyítani, hogy adott esetben ő is olyan jó politikus, mint a sikeres író. Eme sértettségi állapota, no meg néhány „puskaporos” újságcikke nyomán méltónak bizonyult arra, hogy ő legyen a kulturális tárca várományosa. A kiválasztásnál nyilvánvalóan feltételezték, hogy a jól kifejlett sértődöttséget sikerül majd a kulturális tisztogatás céljára felhasználni. Talán még az ősi, négy színdarabjának a bemutatója sem köti le annyira, mint a közeli kulturális tisztogatás lehetősége. A Magyar Hírlapnak nyilatkozva bejelentette, hogy meg fogja szüntetni a náci és az antiszemita irodalmat. Senki nem kérdezte meg tőle, hogy a 2002- beli Magyarországon mi a náci és mi az antiszemita, kik a náci és antiszemita írók és melyek azok a művek, amelyeket meg kell szüntetni. Tehát látható, nem elég a műveltség, de hatalom - pontosabban MSZPSZDSZ-es koalíciós kormány kell ahhoz, hogy egy magát kiválónak ismerő drámaíró kulturális céljait megvalósíthassa... Most pedig térjünk át az igazságügyre. Hogy a joghalál állapotában vagy a jogi gengszterizmus karmaiban van-e immár 12 éve Magyarország, azt döntsék el azok, akiknek, jogi eseteik” voltak e kies hazában. Ebben a kis országban megháromszorozódott a gyakorló ügyvédek száma, és megsokszorozódtak a bűnesetek. Dúsgazdag sztárügyvédek, reggeltől estig a legfőbb ügyészt szapulják arra célozván, hogy az igazságszolgáltatás nem pártatlan vagyis hogy a Fideszhez húz. Egy ilyen kijelentés elég ahhoz, hogy egy ügyvéddinasztia ékesebb sarja kiválasztassák igazságügyminisztemek. Az igazságügyi miniszteijelölt urat a sztárügyvédek egy csoportja megerősítette a jelölésben - köztük volt az ügyvédi kamara elnöke is. Ez a lelki biztatás adott esetben véd- és dacszövetségbe is átcsaphat. Történik ez akkor, amikor egy halmazati bűnténnyel vádolt maffiavezért, zsarolót és adócsalót - akit mellesleg 6, azaz hat védőügyvéd is védelmez -, szabadon bocsátanak, hogy a továbbiakban úgy védekezzék. Igazságügyi miniszteijelölt úr gyorsan kijelenti, hogy jogszabállyal fogják kialakítani azt a gyakorlatot, hogy a gyanúsított ne kerülhessen azonnal előzetes letartóztatásba. Egy másik bűneset a Mór községbeli Erste Bank kirablása, ahol szinte kivégzésszerűen 8 embert meggyilkoltak. Ilyen bűneset még nem volt Magyarországon. A közvélemény részéről felmerült a halálbüntetés visszaállításának igénye. Miniszteijelölt úr élesen szembeszállt minden olyan véleménnyel, amely ezt estleg kezdeményezné. Nem hajlandó tudomásul venni, milyen jogi vákuum következett be a sztárügyvédek gyakori foglalkoztatottsága és közvéleménnyel ellentétes jogi eljárásokkal való kísérletezés miatt. A Parlament tavaszi ülésszaka olyan időpontban kezdődött, amikor az új kormány megalakítása mellett, túl a kormányprogram kidolgozásán, a közvéleményt mélyen érintő konkrét bűnügyekben kell ítélkeznie a független magyar bíróságnak. Ambrus Z. Miklós A Medgyessy-kormány és az erdélyi polgári erők A Fidesz nemrégiben lezajlott kongresszusán Szájer József sorra vette mindazon elveket, melyek jegyében az Orbán-kormány alatt az MSZP-sek a jogállammal kapcsolatos vádjaikat megfogalmazták, kezdve az igazságszolgáltatás függetlenségétől, a közbeszerzési eljárásokon át a pályáztatásig, majd fehéren-feketén bebizonyította, hogy az MSZP mindezen, elvi síkon megfogalmazott ígéreteket (hisz a bírálat lényege mindig az volt, hogy ők majd másképpen csinálják) sorra megszegte. Akárcsak azt, miszerint nem fognak nagyszabású személycserékbe, amihez képest még olyan embereket is kirúgtak, akiket a Hom-Kuncze kormány alatt ők maguk neveztek ki. Medgyessyék, miközben arról beszélnek, hogy a személycserékkel a közigazgatás hitelét állítják vissza és kizárólag a szakmai megbízhatóság, illetve a tisztesség a pozícióban maradás kritériuma, beviszik a határon túli magyarság támogatási rendszerébe is a politikai zsákmányrendszer torz logikáját. Híven példázza ezt mindaz, ami az Illyés Közalapítványnál történt. A kormány meneszteni akarta a kuratóriumot, átgázolva jogszabályi előírásokon, felrúgva azt a 12 éves gyakorlatot, miszerint a konszenzus-demokrácia logikája alapján működő Közalapítvány kuratóriuma eddig mindig kitöltötte a mandátumát. (A konszenzusdemokrácia esetükben nemcsak jelszó: a döntéseket legtöbb esetben valóban konszenzussal hozzák, jóllehet a kuratórium a teljes politikai spektrumot lefedi az SZDSZ-től a MIEP- ig.) Minősíthetetlen eljárásukat a Kuratórium s a Közalapítvány elleni rágalmakkal próbálják legitimálni. Az e táigyban valóban legilletékesebbnek számító Veress László, az Alapítvány igazgatója, a kolozsvári Krónika c. napilap kérdésére elmondotta, hogy a kormány sietségének s a kuratórium menesztésére irányuló igyekezetének az egyetlen valós indoka, hogy a kuratóriumot az Orbán-kormány nevezte ki. Mert „a többi indok nem felel meg a valóságnak: nem üres a kassza — 1.4 milliárd forint van a számlánkon készpénzben és értékpapírokban (...). Állításaik szerint döntéseink átláthatatlanok. Mi nem magyarázzuk a tényeket, hanem nyilvánosságra hoztuk a 12 esztendő összes döntését a honlapunkon. (...) Összegezve a dolgot: a jelenlegi magyar kormány kísérletet tesz arra, hogy felrúgjon egy tizenkét éves gyakorlatot, azt is kockáztatva, hogy megbénítja a közalapítvány működését. Az új kuratórium ugyanis joghatályosan csak a Fővárosi Bíróságon való bejegyzés után állhat fel, és ez, figyelembe véve a nyári ítélkezési szünetet, akár szeptemberig is elhúzódhat. Ennek kárvallottai mindenek előtt a határon túli magyarok lennének, hiszen érdemi döntés csak ez után várható a beadott pályázatok ügyében.” („Nem a bizalom, a jogszerűség a fontos”, interjú Veress Lászlóval, Krónika, 2002.06.29-30.) Az esetből is látni azt, amit egyébként is tudtunk, hogy az MSZP-nek semmi nem drága, ha hatalmi pozíciókról van szó. Hogy a határon túli magyarság kizárólag mint haszonelvű kalkulációbeli tényező jön számításba az MSZP számára, azt híven példázta a státustörvényhez való viszonyulása is. Amikor vezetői úgy vélték, hogy a törvény meg nem szavazásával többet vesztenek, mint a megszavazásával, mellette voltak, viszont amikor az Orbán-Nastase egyezség frontális és demagóg bírálatától olcsó népszerűséget lehetett remélni, a választások előtt pár hónappal, a törvény alkalmazásának felfüggesztését kérték s az Orbán kormányt bírálták „az egyeztetések elmaradásáért”. (Amikor mindenki tudhatja, hogy ha olyan törvényt igyekeztek volna Orbánék a parlamentbe beterjeszteni, amire a szomszédok rábólintottak, akkor vélhető, hogy ma is folynának az egyeztetések. Arról nem is beszélve, hogy micsoda fonák helyzet, hogy a poszt-trianoni államok által 82 éve elnyomott magyarokon úgy akaijon a magyar állam segíteni, hogy előbb engedélyt kér az elnyomás gyakorlóitól, a román, szlovák és szerb hatalomtól.) A választások után a határon túli magyarok vonatkozásában az MSZP-s retorika arra épült, hogy semmiféle támogatást nem fognak megvonni, sőt, lehetőleg növelni fogják a támogatásokat. Ehhez képest sokakat mellbevert az a későbbi megfogalmazásuk, miszerint az Orbán-kormány „túlszerette” a határon túli magyarságot. Medgyessy Péter a nyilatkozatot részletesen kommentálta a Krónika kérdésére. Hadd idézzük teljes teijedelmében a miniszterelnök újabb retorikai bravúrját. Riporteri kérdés: „Mit ért az alatt, hogy túlszerette a volt kormány a romániai magyarságot? Milyen területen szerette túl?” Válasz „Nem azzal szerette túl, hogy segítette a magyarokat, és nem is azzal, hogy ébren tartotta, sőt fejlesztette a magyarságtudatukat. Azzal sem, hogy oktatási intézményt hozott létre a számukra. A kedvezménytörvénynek voltak olyan pontjai, amelyekkel nem tudunk egyetérteni. Azzal szerette túl az Orbán-kormány az erdélyi magyarságot, hogy segítőkészségében olyan lépéseket is tett, amelyeket nem tartunk helyesnek. Erről, mármint a román-magyar paktumról tárgyalunk a román vezetőkkel július elején.” A Medgyessy által kedvezménytörvénynek titulált státustörvényt ugyebár az MSZP is megszavazta. Ezt tehát nem túl elegáns utólag bírálni. (Külön tanulmány érdemelne, hogy miként lett a státustörvényből kedvezménytörvény, hogyan vette át a Népszabadság által pejoratív-lekicsinylő jelleggel köztudatba dobott kifejezést előbb a balos sajtó, majd Martonyi János, s végül a jobboldali sajtó egy része is, annak dacára, hogy Orbán Viktor következetesen státustörvényt mond, és többször meg is indokolta, hogy ezt nem véletlenül teszi, hanem azért mert ez fejezi ki pontosabban a törvény célját s lényegét.) Hogy pontosan milyen „túlszerető” lépéseket tett az Orbán-kormány a Nastaseval kötött egyezségen kívül, amit az MSZP mindig is helytelenített (annak ellenére, hogy korábban ők szorgalmazták a megegyezést), azt végül is nem tudjuk meg. Vagyis megint egy levegőben maradt retorikai fordulattal van dolgunk. A magyarországi kormányváltás érzékenyen érintette a politikával nem foglalkozó mindennapi embereket, de még inkább erdélyi magyar politikum nemzetben gondolkodó részét. Ami a mindennapok hangulatát illeti, jól példázza ezt Kossuth Rádió 2002.06.28-i Atlasz című műsorában elhangzott élményrészlet, amikor egy anyaországi betelefonáló elmondotta, hogy a választások után Erdélyben járva egyetlen egy emberrel nem találkozott, aki örült volna a választások eredményének. Hasonló tapasztalattal rendelkezem magam is, annyi finomítással, hogy azóta találkoztam a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT, az RMDSZ két kongresszus közötti legfelső testületé) ülésén az RMDSZ-csúcsvezetés tagjaival és szűk klientúrájuk egy részével, akiknek túlnyomó többsége elégtétellel vette tudomásul a kormányváltás tényét. (Nem is csoda: a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke Markó Béla favoritja, Bálint Pataki József lett, s azt is remélhetik Markóék, hogy az új kormány nem fogja sem erkölcsileg, sem anyagilag támogatni a velük szemben álló autonómia-párti, Tőkés László nevével fémjelzett szellemi műhelyeket.) Ezzel együtt az autonómia célkitűzése mellett kitartók nem adták fel a harcot. Sőt. Őgyekeznek a maguk erejéből megtenni mindent, amit lehet. Még a választások előtt alakult meg az RMDSZ parlamenti frakcióján belül a Polgári Szárny (PSZ), mely feladatának tekinti, hogy megóvja az RMDSZ-t a posztkommunista Szociáldemokrata Pártnak való teljes behódolástól. A kormánytöbbség ugyanis olyan törékeny, hogy a PSZ-t alkotó 9 képviselő szavazata akár döntő is lehet. A Polgári Szárny megalakulását követte az SZKT-n belüli erők megszervezése Polgári Együttműködés Tanácsa néven. A Tanácsot a Reform Frakció, a Keresztény Nemzeti Frakció valamint a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) küldöttei alkották (A MIT küldötteit ugyan egy szabálytalan döntéssel egy évvel ezelőtt megfosztották az SZKT-n való részvétel lehetőségétől, de ettől még a törvényesség és normakövetés elvi talaján álló Polgári Együttműködési Tanács őket is integrálja.) Mindemellett 2002.06.14-én Szatmárnémetiben Tőkés László és Tempfli József védnökségével, továbbá Toró T Tibor, Vekov Károly, Kovács Zoltán, Szilágyi Zsolt és Pécsi Ferenc parlamenti képviselők jelentében megalakult a Polgári Együttműködési Mozgalom is. Az alakuló ülésen Tőkés László rámutatott: szólni kell, mert cinkosok közt vétkes, aki néma, s szólni kell akkor is, ha erre az RMDSZ hivatalos vezetése részéről retorzió lesz a válasz. Az RMDSZ tiszteletbeli elnöke később egy aradi rendezvényen is beszélt a mozgalomról, kifejtve, mennyire találó a mi helyzetünkre a Fidesz elnökének, Pokomi Zoltánnak ama megállapítása, miszerint a polgári mozgalmi törekvésekkel nem „az utcára kerül a politika”, hanem az „alattvalói politikai kultúrát” váltja fel a „részvételi politikai kultúra”. Vagyis azt az állapotot, amikor a polgár a politikára úgy tekint, mint tőle független, gyanús és visszatetsző dologra, az a léthelyzet váltja fel, amikor a polgár maga is részt kér sorsa alakításából s ezt nemcsak a választásokon való részvételkor teszi. Szükségtelen magyarázni, mennyivel nagyobb ellenőrző erőt képes gyakorolni a társadalom a saját politikai elitje felett, ha nemcsak szavazatát adja annak döntéseihez, hanem folyamatosan figyelemmel kíséri megbízottainak tevékenységét. Tulajdonképpen ezt tűzte ki célul az erdélyi magyar polgári oldal. Azt, hogy Markóékra a közösség iránt felelősséget érző magyar emberek gyakoroljanak nyomást, azok, akiknek nem mindegy. Akiknek nem mindegy, hogy az RMDSZ-politikát a magyar érdek vagy a román hatalom akarata hatja át, akiknek nem mindegy, hogy a Szövetséget a belső demokrácia elvei irányítják-e vagy egy hatalmi klikk csoportérdeke, akiknek nem mindegy, hogy távlatilag mi lesz a sorsunk. Vagy leegyszerűsítve a kérdést, akiknek nem mindegy, hogy távoli utódaink magyarul beszélnek-e még Erdélyben. Borbély Zsolt Attila
