Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)

2002-07-01 / 7. szám

2002. július-augusztus Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal A sátán imája a kétpártrendszerért Sunyi, alattomos a légkör a választások után több mint két hónappal. Az MSZP­­SZDSZ-koalíció fosztogató lendülete csak fokozódott a IH/2-es ember, Med­­gyessy Péter lelepleződésével. A Fidesz- MDF tábor úgy tűnik, nagy erőket moz­gósít a kémelhárító miniszterelnök és a hatalmi pozíciókat naponta rabló-meg­szerző baloldal ellen, de ennek a „küz­delemnek” egyelőre nagyobb a füstje, mint a lángja, valójában nem igazán tör­ténik jelentős előrelépés az ellenállás te­rén. Mintha már majd mindenki kezdené elfogadni, hogy ez a, háború” a két nagy párt „csatája”, amelyben amolyan segéd­erőként van jelen - egyelőre még - az SZDSZ kontra MDF. „Ki viszi át a szerelmet a túlsó partra?” - kérdezte versében a magyar­ság egyik legnagyobb költője, Nagy László. Ki viszi át a többpártrendszert, sokpártrendszert, a normális tagolódású pártrendszert a túlsó partra? Ki szaba­dítja ki a magyar létet az álságos kétpárt­­rendszer diktatúrájából? Mert ez létkér­dés lenne. Leszámolás a többszólamú, egyre bonyolultabb hazudozás rendsze­rével. Mindenesetre a MIÉP parlamenti szerepének megszűntével erre a kérdésre is választ kaphatunk. Negatív választ, sö­tét választ. Mert, miközben ádáz küzde­lem folyik és folyt baloldal és jobboldal között, úgy látszik, egy dologban hall­gatólagosan egyetért mindkét tábor: a nemzeti radikalizmust, a magyarság leg­természetesebb vágyát, immáron inkább már csak önvédekező vágyát megteste­sítő MIEP-et ki kellett golyózni a parla­mentből. Közben persze zaklatott hangú SMS- ek érkeznek szüntelenül, többnyire fide­­litaszos iíjaktól. „Piros lapot a D-209-es­­nek! Medgyessynek le kell mondania!” De valójában semmi sem mozdul előre. Medgyessy mindezideig nem kapott va­lódi piros lapot. Csurka István és a MIÉP viszont igen. A Fidelitas még arra sem volt képes, hogy az áprilisi választási csalásokra pre­cíz, jogilag is helytálló választ adjon. Le­het, hogy nem is akart? Lehet, hogy igaz Bush és Blinken nagykövetasszony üze­nete? Amely úgy hangzott, hogy a vá­lasztásokat nem szabad megismételni! Már az MDF táborából is egyre töb­ben sorakoznak fel valódi szimpátiájuk­kal Orbán Viktor és a Fidesz mellé. Egyesek már szentmisét mondottak Or­bán Viktorért a Bazilikában. Orbán Vik­tor valóban nagy tehetségű és formá­tumú vezetője a magyarságnak. De le­­het-e Orbánt - az MDF és más nemzeti pártok degradálása nélkül - a trónra emelni, különösen akkor, amikor az Or­bán Viktor vezetői köréhez tartozók jó része a liberalizmust, sőt az SZDSZ-kö­­zeli ultraliberalizmust testesítik meg? Mikor Csurka Istvánt és a magyar utasok jó részét távozásra kényszerítette az akkori MDF vezetésének tekintélyes része - '93 tavaszán -, az SZDSZ-közeli szellemiséget, ultraliberalizmust képvi­selők egy része - Debreczeni József és Elek István is - kénytelen volt elhagyni a pártot. Most aira szólítanak fel bennün­ket, hogy olvassuk, járassuk a Heti Vá­laszt (is), amelynek Elek István a főszer­kesztője, és a főmunkatársa pedig a szél­sőliberális Pelle János. Minden hibája, megalkuvása ellenére Antall József még a halála előtt fél év­vel is cserkésztáborokat szerveztetett és nyitott meg. A választások előtt viszont a Fidesz olyan Millenáris Kiállítást nyi­tott meg, amelynek a magyarság ellen csaholva publikáló Esterházy Péter volt a „díszvendége”. Az nem lenne prob­léma, hogy Esterházy Péter apja is Hl/ 3-as volt. De az már igen, hogy ugyan­abba a hatalmi körbe tartozik mindkét Esterházy. Ez sajnos igaz, hiába nevezi a nagy író az apját „szar grófnak”. Még egyszer kérdezem: elképzelhető lett volna mindez az Antall-Boross-kor­­mányok idején? A válasz egyértelmű: a legkevésbé sem. Tehát akkor kellene majd nekünk, nemzetieknek Orbán Vik­torért szentmisére mennünk a Bazili­kába, amikor a Fideszben ma is regnáló liberális-ultraliberális kör mentalitása megváltozik, amikor a Fidesznek eme része elhatárolódik a szadeszbarát, ma­gyar narancsos múltjától, és nyilvánosan, tettekkel is, megtagadja azt. Amikor pél­dául bocsánatot kémek a legnagyobb magyar publicisták, gondolkodók egyi­kétől, Fekete Gyulától a '90-es évek eleji parlamenti „agyalágyulázásukért”. Egyáltalán nem akarunk amerikai tí­pusú kétpártrendszert. Ez a magyarság halálát jelentené. Jól tudjuk, hogy az USA-ban és az amerikai zsidó lobbi kö­reiben kedves ez a terv. Magyarországon tartósan, de még inkább mindörökre két­­párti - demokrata-liberális és liberális­­konzervatív - választásokat rendezni. Orbán Viktor június elején azt nyilat­kozta a Vasárnapi Újságban: ha a MIEP- esek már a választások első fordulójá­ban a Fideszre szavaztak volna, akkor győz a polgári oldal. Jól értem én ezt? Ha a nemzeti radikalizmus, a MIÉP fel­számolja önmagát, akkor lehetett volna hazákban jó polgári világ. Nem emlé­keztet ez a poentírozott eszmefuttatás a diktatórikus gondolkodásmódra? S még fekete humorba sincs mindez csoma­golva, mert Orbán Viktor nagyon komo­lyan gondolta, amit mondott. Vagy nézzük Orbán júniusi washing­toni tárgyalásain tett nyilatkozatait! A szocializmus nem létezik, a harmadik út sem létezik, „demokratikus kapitaliz­mus” van. A Németh László, Szabó De­zső és mások által megálmodott harma­dik út, magyar út nagyon is létezik, még akkor is, ha jelenleg csak elméletileg tud­nánk végigmenni rajta. De eljön az idő, amikor a baloldalt és a jobboldalt vég­leg egyesítő, nemzetben hívő keresztény­szocialista út lesz ez, s mint ilyen, a glo­­balizmust diadalmasan elsöprő. És mit mondjunk arról az Orbán Vik­­tor-i kitételről, hogy a világunkban „de­mokratikus kapitalizmus” van? Megval­lom őszintén, én nem lelkesedem ezért a „demokratikus kapitalizmusért”, s egyre inkább gyanítom, hogy ez a „de­mokratikus kapitalizmus” nem áll messze a „demokratikus globalizmus­­tól”, sőt, annak bizony az édesgyermeke. Ezek után most már csak az volna hátra, hogy az 1998 és 2002 közötti „el­lenzéki”, de valójában a Fideszt támo­gatott MIEP-től megkérdezzük: vajon az eltelt négy év alatt miért nem vették ko­molyabban a Fidesz-MDF-Kisgazda­­kormányok kritizálásának ellenzéki sze­(foly tatás az 1. oldalról) Nos, a jog ma Magyarországon azt mondja, hogy minden tüntetést 72 órá­val előre be kell jelenteni a rendőrség­nek jóváhagyás végett. Fogadok, hogy a homoszexuálisok például szabályosan bejelentették minapi felvonulásukat. Vé­gig is vonulhattak szépen víg zeneszó­val, teljes színpompájukban (egyeseké anélkül), világos nappal, kies fővárosunk legforgalmasabb utcáin, senkinek sem jutott eszébe szétverni őket, pedig egy kis forgalmi dugót ők is okoztak. Ebből persze még messze nem az kö­vetkezik, hogy ha netán a másként más tegnapi tüntetők bejelentik, hogy mit akarnak tenni, engedélyt is kapnak rá Demszky rendőrségétől. S afelől sincs semmi kétségem, hogy megfelelő jogi indoklásban sem lett volna hiány, hogy miért nem. Pedig hát, gondoljunk bele, mit is akartak tulajdonképpen ezek az „elvete­mült” tüntetők: miután az új kormány­­koalíció és holdudvara minden, a szava­zatcédulák újraszámlálását célzó, törvé­nyes úton beteijesztett, százezres aláírás­sal alátámasztott javaslatot és kérelmet egyszerűen lesöpört az asztalról, tettek egy utolsó kétségbeesett kísérletet, hogy felhívják a főváros, az ország, Európa és a világ figyelmét, hogy vészesen köze­ledik az az időpont, amikor minden, a választások törvényességét megkérdője­lező esetleges bűnjelet - a jog szava sze­rint! - megsemmisítenek, miáltal egy enyhén szólva is gyanús körülmények között hatalomra jutott garnitúra ország­világ előtt legitimitást nyer. Mert nem volt a jognak elég, hogy írd és mondd: teljes huszonnégy órát (!) adott a szavazással kapcsolatos felszó­lamlások és tiltakozások megfogalmazá­sára, dokumentálására és benyújtására; s nem volt a jognak elég, hogy még a legfelsőbb (független?) bírósági szinten is érdemi tárgyalás nélkül (!) utasított el félezernél több tiltakozást, s tagadta meg a szavazatok felülvizsgálatát minimum az ország felétől; s nem volt a jognak elég, hogy hagyta: csalók, hazugok és fa­rizeusok bújjanak meg mögötte, és ki­áltsanak kígyót-békát a nevében minden­kire, aki felemeli a szavát ellenük; s nem repét, miért simultak be viszonzatlan szerelemmel egy arctalan, kormánykö­zeli magatartásba? Igaz, a gazdaságpo­litikát reprezentáló Lentner Csaba par­lamenti felszólalásai kemények, ponto­sak voltak 98 és 2002 között. Csakhogy Lentner gazdaságpolitikai vezérszónok­ként fokozatosan egyre periférikusabb szerepekbe kényszerült, a részkérdések specialistája lett. Még fel-felvetette ugyan, hogy a kis- és középvállalkozá­sok támogatása helyett valójában a mul­­tik támogatása folyik, s a Széchenyi-terv is csak a kis- és középvállalkozások vi­szonylag szerény hányadát segíti. De azt, hogy soha nem épült még annyi pláza, mint Fidesz-kormány idején, Csurka Ist­ván csak a választások után írta le, mondta ki. Pedig a viszonyítási lehető­ség a MIÉP és Csurka István számára nagyon is adva volt. Ha joggal kritizál­ták az MDF-et a megalkuvásai miatt, már '92-től a Magyar Út Körökben, majd '93-tól a MIEP-ben is, akkor ez a kritika vajon nem járt volna-e ki a későbbi Fi­desznek is? Sőt, még sokkal jobban, mint az MDF esetében. Valószínűleg személyes okok is közrejátszottak abban, hogy Csurka Ist­ván lényegesen elnézőbb lett a Fidesszel, mint az MDF-el szemben. Emlékszem, '95 legvégén vagy '96 legelején egyszer Csurka István megkér­dezte egy vezetőségi ülésen, hogy mi az elnökség véleménye a Fideszről, elkép­zelhető lenne-e valamiféle együttműkö­dés a fiatal demokratákkal. Gyors, he­ves tagadás volt a válasz a jelenlevő el­nökségi tagok és a választmány részé­ről; Csurka István ez után jó ideig nem tette fel ezt a kérdést. Pedig, visszatérve az MDF-Fidesz dilemmára, Antall Józsefnél és jónéhány társánál sokkal puhább, kompro­­misszum-készségesebb politikusok la­pultak ekkor már régóta a KDNP-ben, léptek át már '96-'97-ben a KDSZ-be, majd épültek be később szórvány-alak­volt a jognak elég, hogy maffiavezére­ket, adócsalókat és számlagyárosokat hagy futni... Tegnap, lám, odáig süllyedt, hogy szolgálólányává szegődött a politikának, és gumibotos, könnygázos védelemért kiáltott párezer békés tüntető, s ma, miközben ezeket a sorokat írom, tízegynéhány gyászruhás, a Batthyány­­mécseshez pár szál virágot elhelyezni szándékozó nő ellen... Milyen jog ez, kérdem tisztelettel, amelyet rendőrkordonnal és gumibotok­kal kell védeni a jámbor - nem randalí­rozó, nem gyújtogató - civilektől? Amely a hatalom békéjét, és nem a lel­kek békéjét védi ebben az országban? Amely olyan messzire rugaszkodott el a többségünk által felvállalt erkölcsi ér­tékrendtől, hogy az országhatárokon be­lül és kívül is elégedetlenséget vált ki és nyugtalanságot kelt? Eddig azt hittük, hogy a demokrácia egyebek között abban is különbözik a dik­tatúrától, hogy még a kisebb embercso­portok sérelmeit is tudomásul veszi a ha­talom, és nem rúgja hasba a tiltakozót. Úgy gondoltuk, hogy ha az ország mini­mum felének kételyei vannak a választá­sok tisztaságát illetően, semmi sem lehet olyan fontos a hatalomnak, mint hogy el­hárítsa a kételyeiket és az újraszámolás­­sal megnyugtassa őket. Most már telje­sen nyilvánvaló: a hatalmon levőket meg az nyugtalanítja, hogy vajon mire derülne fény az újraszámlálásból. Egyik ismerősöm ott volt vagy két hónappal ezelőtt a másik párszáz tüntető között, aki kifütyülte az új országgyűlés alakuló ülésére tartó szocialista és sza­­deszes képviselőket a parlament előtt. Nem fogják elhinni (én sem akartam elsőre, pedig nem egy hazudós, aki me­sélte): miközben az érintett képviselők - ki-ki vérmérséklete és erkölcsi felfo­gása szerint -, pléhpofával, cinikus vi­­gyorral, netán enyhén szégyenkezve szó nélkül folytatták útjukat a bejárat felé, az MSZP egyik eszelős mosolyú promi­nens képviselő asszonya odafordult a tüntetők felé és orrot mutatott nekik. Tudják, mint amikor a gyerekek nyitott tenyerük hüvelykujjának hegyét az or­rukra illesztve ide-oda mozgatják a többit... zatokban a kisgazdák közé is. Léptek át számosán '97-'98-ban az MDF-ből a Fi­deszbe is, ez a tendencia később is foly­tatódott. Ma sem lehet például számos MDF-es politikusról tudni, hogy hová is tartozik, kinek, jelent’’ elsősorban. Ha ez nem a szalámizás klasszikus politikája a Fidesz részéről, akkor nem tudom, hogy mi. A Fidesz már készen áll arra, hogy a MIEP-et is megsemmisítse. Nem kap­tunk mind ez ideig megnyugtató választ eme kérdésre: vajon melyik nagyobb el­lenség a Fidesz számára, az MSZP­­SZDSZ szövetség-e vagy pedig a MIÉP? Egy dolog kétségtelenül igaz. Régi magyar mondás ez: minden rosszban van valami jó is. Végre most rákénysze­rült a MIÉP, hogy feladja káros, vesze­delmes illúzióit, azt, hogy a félig népi­nemzeti, egyház- és cserkészközeli MDF - hajdani megalkuvásai miatt - rosszabb, mint a liberális, abszolút mértékben pragmatikus, a konzervativizmust in­kább csak álruhaként viselő Fidesz. Mindenesetre meglepő, hogy az MSZP-SZDSZ-csapat - ahelyett, hogy lapítana -, sosem látott otromba agresszi­vitással igyekszik elfoglalni minden lehet­séges pozíciót, szinte pillanatok alatt. Va­lóban megdöbbentő, hogy a parlamenti győzelmét az SZDSZ segítségével is csak egy paraszthajszállal megszerző MSZP arcátlanabb, mint '94-'98 között, Hóm Gyula idejében volt Honnan veszi ez a m/2-ekkel megtűzdelt csapat ehhez a bá­torságot? Csak nem Nancy Blinkentől és az amerikai kormányzattól? Hiszen ké­­melhárítók, hírszerzők más országok vá­logatottjaiban is játszottak már. Nem lenne ebben semmi különös. De abban igen, hogy ezek a mostani MSZP-s urak végső soron - vagy közvetlenül? - egy idegen ország ügynökei voltak. Ide veze­tett az az antalli „elv”, hogy nem szabad kemény rendszerváltozást, „megtorlást” végrehajtani. („Tetszettek volna forradal­mat csinálni.”) Ebben a mozdulatban benne volt minden. Benne, hogy hihihi-hahaha, jól átvertünk benneteket, hihihi-hahaha, ha megpukkadtok is, most miénk a játszó­tér, mi diktáljuk a játékszabályokat, és azt engedünk labdába rúgni, akit mi aka­runk. .. És még meg sem száradt a tinta a kinevezésükön, akkora tisztogatásba kezdtek, ami még a jó öreg, újabban ki­tüntetés-várományossá avanzsált, pufaj­­kásmúltú Horn Gyula 94-es buldózer­teljesítményét is felülmúlta. Ezekben a mélységesen elszomorító, morálcsúfoló időkben szinte katartikus erővel hatott Pokomi Zoltán tragikusan elegáns gesztusa, amellyel lemondott minden pártbeli- és parlamenti tisztsé­géről, mert tudomására jutott, hogy édes­apja hosszú éveken át - nehezen írom le, de ne szépítsük a dolgot - besúgó volt. A félreértések elkerülése végett: Po­komi János nem politikus, nem közéleti ember, nem kötelezi átvilágításra a tör­vény, sőt - elvben és állítólag - ugya­núgy védi személyiségi jogait, mint sok ezer szerencsétlen sorstársáét, aki nem haszonélvezője, hanem áldozata volt az elmúlt rendszernek: kényszerből jelent­­getett, kényszerből írta úgynevezett han­gulatjelentéseit. O nevezetesen azért, mert megígérték neki, hogy nem kell visszamennie fennmaradt kilenc évi bör­tönbüntetését letölteni. Magyarán: meg­zsarolták és beszervezték... Pokomi Zoltán három napja szerzett tudomást a dologról, és másnap levonta a saját er­kölcsi érzéke szerinti egyetlen lehetsé­ges következtetést: lemondott Fidesz-el­­nöki és frakcióvezetői funkciójáról. Isten „megbünteti az atyák bűnéért a fiakat harmad- és negyedízig”. De igaz­ságos bitónk ő, különbséget tud tenni bű­nös és bűnös között, másként méri azok büntetését, akik írták azokat a bizonyos hangulatjelentéseket, és másként azokét, akik megrendelték, elolvasták, s intéz­kedtek. .. Utóbbiak ivadékai egyébként, a kö­­römtépők, az ávóstisztek, a harácsoló párttitkárok fiai, de maguk a volt pufaj­­kások és KGB-ügynökök is továbbra is ott ülnek a parlamenti padsorokban és miniszteri székekben, háborítatlanul... (Budapest, 2002. július 5.) Így aztán a vastagnyakú tavarisoknak nemhogy nem lett„konyec”, hanem im­máron újra ők irányítják gátlástalan erő­szakossággal, régi bolsevik módszerek­kel az országot. Ide vezetett az Antall Jó­­zsef-i tolerancia. m/2-es a miniszterelnökünk, III/2-es és ID/1 -es az országos rendőrkapitányunk, az MSZMP KB Kulturális Bizottságának egykori cenzora az MSZP parlamenti frakcióvezetője. Miért kell ezt nekünk el­tűrnünk? És mit tesz ez ellen a Fidesz, a piros lapok osztogatásán kívül? A Magyar Kulturális Örökség Mi­nisztériumában Görgey Gábor újra ele­mében van a Huszti Péter-ügyben, a Nemzeti Színház ügyében rúgott öngólja után. Egyik pillanatról a másikra elbo­csátotta az Állami Operaház mindkét ve­zetőjét. Mert régi, még Aczél György kö­réhez tartozott művészek és művésznők a már mindenhová számtalanszor kive­­nezett Szinetár Miklóst akarták újból a főigazgatói székbe ültetni. Az Aczél-ba­­rát Szinetár Miklóst. Ezek a művészek és művésznők úgy kértek segítséget Gör­gey Gábortól, ahogy annak idején a ma­roknyi „Kádár-erő” folyamodott segítsé­gért a „forradalom” nevében az „ellen­­forradalom” ellen, a szovjet csapatok­hoz. A kiváló filmrendezőt, Jankovich Marcellt leváltották a Nemzeti Kulturá­lis Alapprogram éléről, pedig ő aztán megtalálta a modus vivendit az SZDSZ- es és az MSZP-s körökkel 1998 és 2002 között. Tehát az sem elegendő, ha valaki látványosan engedményeket tett a pozí­ciójában, hogy cserében a magyar ijfú­­ságot és általában a magyarságot legen­davilágunk, mítoszaink szépségére ok­tathassa látomásos formanyelven. Ezzel a posztkommunista bagázzsal nem lehet együttműködni, előrehozott választáso­kon kell őket az általuk bitorolt parla­mentből kiebrudalni. *** Kevéssel lapzárta előtt, érkezett a hír: nemzeti érzésű és indulatú tüntetők le­zárták az Erzsébet-hidat, átmenetileg megbénítva a forgalmat. A választási szavazólapok megsemmisítése, azaz az újraszámolás megakadályozása ellen tüntetők Medgyessy Péter azonnali tá­vozását is követelték. A rohamrendőrök sok embert bilincsbe vertek, köztük az M1 és a Pannon Rádió munkatársait is. A hídon egy embert véresre vertek, volt akire - a Duna TV tanúsága szerint - re­volvert fogtak. Délután és késő este a Kossuth-téren folytatódott a tüntetés. Undorító, aljas rendőri brutalitásokra került sor: számos tüntető ellen erőszakot alkalmaztak. A cél a megfélemlítés volt, helikopterek köröztek a belváros felett. (Annak ide­jén, 1990 októberében számtalan csomó­pont, híd közlekedését bénították meg Budapesten, s tették ezt az SZDSZ-esek büntetlenül öt napig, senkit sem tartóz­tattak le, s az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád utólag „amnesztiában” ré­szesítette a szervezőket.) Éjszaka az Astoria felé vonult a tö­meg: a rendőrök itt már könnygázgráná­tokat vetettek be. A budapesti rendőrfő­kapitány - elképesztő cinizmussal - „hu­mánusnak” nevezte ezeket a brutális ak­ciókat, idős és fiatal emberek földrelö­­kését, ráncigálását, rendőrautókba taszi­­gálását. Július 5-én reggel a Batthyány örök­mécsesnél került volna sor a következő tüntetésre, de ezt megelőzően a rendőrök lezárták a teret, igazoltatták a tér felé igyekvőket, felírták a személyi adataikat. Aztán pedig folyamatosan molesztálták a Kossuth-tér felé igyekvő embereket. Az eddigi többnyire hallgató országos rendőrfőkapitányról időközben kiderült: nemcsak IM-es kém és IH/II-es elhárító volt, hanem m/UI-as irányító tiszt is, az ő kezén mentek át azok a jelentések, ame­lyeket a nemzeti ellenzékről, Lezsák Sán­dorról, Csoóri Sándorról, Nagy Gáspár­ról és másokról írtak. Tehát a nemzeti el­lenzékről, és nem Kontód Györgyökről. Bizony, az 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat eltiport kommunis­ták tértek most, július 4-én vissza más, de mégis hasonló alakzatban. „Gyorsított eljárású” bíróságok ítél­keznek már most (július 5-én) a vékső­­gik elkeseredett, becsapott, s most hőssé vált emberek fölött. A független magyar bíróságok szégyenére. Emlékezzünk csak az idős néninek a július 4-én reg­gel, az Erzsébet-hídon kiáltott szavaira: „Már mindegyik hozzámtartozómat el­vitettetek, tönkretettétek, már csak én maradtam! Vigyetek engem is!” Czére Béla Jog és erkölcs

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents