Nyugati Magyarság, 2002 (20. évfolyam, 3-12. szám)

2002-03-01 / 3. szám

P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montréal, QC H3P 3B9, CANADA NYUGATI 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. CG m mg) at? Bams ®í? G0o@ ©G cnemgjPsBs cao®©©0(í]®QDü XX. évfolyam, 3. szám 2002. március A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 150.- Ft - $3.50 ( ' ' N DOMONKOS LÁSZLÓ A győzelem napja A győzelem, sőt a Győzelem napjának évtizedekig azt a májusi napot nevezték, amikor Európában véget ért a második világháború és a szö­vetségesek végleg legyőzték a hitleri Németországot és csatlósait. Az idők gyógyító láza végzi a dolgát: 2002. február 24-e óta át kell írni, meg kell változtatni ezt a dátumot is. Mert az a nap, az idei esztendő februárjának 24-dik napja, az a vasárnap: a győzelem napja immár minden magyarok számára. Százezres tömeg és égő gyertyák erdeje az Andrássy úton. Budapest, Magyarország gyászolja fenevadak által legyilkolt, agyonkínzott, meggy­alázott gyermekeit. És emlékezik. Hegyeket ledöntő, szinte emberfölötti méltósággal. Úgy, hogy a tapasztalt toll is nehezen küzd megindultságá­­val. Miután megnyílt a Terror Háza az iszonyat jelképévé lett, több mint hírhedt Adrássy út 60-ban, az ávós pribékek néhai központja helyén, tény­leg megtörtént, amit Orbán Viktor, a rohamosan legnagyobb miniszterel­nökeink sorába emelkedő kormányfőnk megnyitó beszédében úgy fogal­mazott meg, hogy ezentúl a múltat és a jövőt választják el a nyilasok­­ávósok egykori házának falai. Azok, melyek eddig az utcák és a szobák között álltak. „Túloladalon a rács mögött ül már a félelem. Ami bent van, az múlttá lesz, mi pedig a jövőnek válunk részeivé.” Azonban: „a múltból soha, semmit sem szabad végképp eltörölni, min­den darabja fontos.” Igen, mert a múlt még itt van körülöttünk. Vészjósló árnyak és ördögi kísértetek közöt imbolyognak gyertyáink lángjai. Döb­benetes bizonyítékait láthattuk mindennek ezen a történelmi napon is. An­nak a szolid, kedves öregúmak az arcán és szavain például, aki - már úgy este nyolc felé, órákkal a megnyitó után - a hideg ellenére váltig az Andrássy úton időző embertömeg kellős közepén, meghallva az óriáski­vetítőről Rákosi Mátyás jellegzetesen pökhendi, szerencsére már mind kevesebbeknek ismerős hangját, kifakadt: „megyek, megyek, el kell men­nem innen, ha ennek a dögnek a hangját meghallom. Ó, Istenem...” Isten pedig, garantálom, figyelt. Méghozzá elégedetten. A bácsi pedig persze maradt, lecsillapodott - csak a katarzis, az igazi megtisztulás görög leve­gője izzott körülötte. Körülöttünk. Közben, pár órával korábban és párszáz méterrel távolabb az SZDSZ „kampányolt”, két gusztustalan, beteges és szerencsétlen hájpacni-nős­­tény felléptével, lufikat eregetve, pár száz résztvevővel. Hisztériás véglé­nyek provokációkísérlete. Az MSZP meg lányos zavarban megpróbálja megkövetni a nemzetet, mondván, „személyes felelősség nem terheli” a történtekért. (Akkor minek a megkövetés, elvtársak?) Miután a legújabb­­kori magyar történelem legszégyenletesebb, legkártékonyabb négy esz­tendejével ajándékozták meg az országot. Miután egy hazaáruló alkoho­lista gyilkost - jobbik esetben: egy iszákos verőlegényt - adtak minisz­terelnöknek arra a négy évre. Miután soraikban hivatásos cenzorok, párt­­elsőtitkár-gyilkosok asszisztensei, volt belügyesek és hasonló fehéijehal­­mazok ténykednek bőszen a hazai „politikai palettán”. Csakhogy eljött ez a nap is. Az idő mindig elérkezik. Azt hihetnénk persze, hogy az igazi, a nagy, a végső győzelem napja még hátravan. Majd. Áprilisban. Tévedés. Átéltük, láttuk az igazi győzelem napját. Ettől fogva százezrek tekintik majd meg a pincében a bitófákat és az emeleten a kín­zókamrát, az áldozatok fényképeinek három emeletnyi falát, ahol min­den percben más arc villan elénk, megvilágítva. Meg a többi. Mindent. Százezrek látják majd, hiszen ezrek tülekedtek még késő este is az emléklapokért, melyeknek felmutatásával egy évig ingyen megtekinthető az egész huszadik századi horror-birodalom, a Terror Háza. Amit a fran­cia Libération máris aljasul „a magyar jobboldal házának” nevezett cik­kében, sok egyéb mellett nehezményezve, hogy a nyilasterromak csak két és fél terem jutott. (Holott ez csak helyes történelmi araányérzékre vall: meddig tartott az és meddig a kommunista terror?) Az MSZP pedig máris az emlékezés és a Megbékélés Házának kívánná átkeresztelni. Ho­gyan foghatnák föl ugyan a nyomorultak Illyés sorait, hogy „ne legyen béke, ne legyen derű a bearanyozott, a fennen finom elzárt zene-termek­ben, míg nincs a jaj-sötét a szívekben!” A szívek világosodnak, az Andrássy út gyertyafényektől ragyog, az Úr talán kissé hamiskás mosollyal, de némi örömmel pillant alá Mária országára. Igen, megértük a Győzelem Igazi Napját, ellenálltunk a Go­nosz provokatív kísértéseinek, szövetségeseinkkel végleg legyőztük a Sö­tétség birodalmát és csatlósait. Ezután pedig? Jöjjön, aminek jönnie kell. V_________________________________________________________________/ /---------------------------------------------------------------------------------------------------\ Szárszó Budapesten Magyar élet a XXI. században címmel tartanak szárszói emlékkonferenciát március 16-18. között a Kongresszusi Központban. A szervezők, a Szárszói Baráti Kör és a Püski Könyvesház szándékát az a felismerés indokolja, hogy a ma­gyarság megtartásához nem elégségesek a mindenkori napi politika porondján működő erők: ehhez a teendők társadalmi méretű felis­merésére és vállalására is szükség van. Napjaink és az új évszázad gondjai ugyanolyan súlyosak, mint ötvenkilenc évvel ezelőtt, az első szárszói konferencia idején voltak. A Nyugati Magyarság sok szeretettel köszönti a konferencia részt­vevőit és sikeres munkát kíván valamennyiüknek. \________________________________________________________ _ s Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánunk minden kedves Olvasónknak! \_______________________________________________________________________J SOMOGYI IMRE Kossuth Amerikában Abban az évben születtem, mikor Kos­suth Lajos, a „turini remete” kilehelte lelkét. Gyermekkoromban láthattam még az arcokon az áhítatot, mely az emberek arcán ült, mikor róla beszél­tek. Egy nemzet hordozta a szívében. Úgy tűnt, mintha nevét az Úr Jézus neve után a legnagyobb tisztelettel ej­tették volna ki abban az időben. O va­lóban elmondhatta: „Én csak tükör va­­lék; amit tükröztem, az a nép volt.” Pósa Lajos nem nagyított, amikor - költői nyelven - így énekelte meg Kos­suth halálát: Sír a Tisza, sír a Duna, Hegyen-völgyön zokog a szél, Sír az erdő, sír a mező, Reszket minden kisfalevél. Eke mellett sír a magyar, A barázda könnyharmatos, Sír az egész magyar nemzet, Téged sirat, Kossuth Lajos. Kossuth emberi ábrázolása termé­szetesen nem lehet egyoldalú. Mint embernek, néki is megvoltak a gyar­lóságai és hibái. Lehet, hogy - bár ha­tározottan hívő lélek volt, - éppen ak­kor követte el legnagyobb emberi és ál­lamférfiúi hibáit, mikor többet bízott emberekben s az emberek segítségé­ben, mint Istenben s az isteni gondvi­selésben. Mindenképpen tény azonban, hogy nemcsak Magyarország, hanem az egész világ történetének egyik leg­kimagaslóbb alakjává lett. Több mint két évtizeddel ezelőtt, mi­kor az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodtam, megadatott nékem, hogy az amerikai magyarság áldozatkészsé­géből emelt clevelandi Kossuth-szobor­­nál - a clevelandi magyarságnak 1926. évi március 15-i ünnepélyén - beszé­det mondhattam. Másik, Kossuth Lajos­sal kapcsolatos amerikai emlékem, hogy a New York-i (azóta elkészült) Kossuth-szobor felállítására alakult bi­zottságnak beválasztott tagja voltam. Az Egyesült Államokban lepergett éveim alatt egyik legkedvesebb időtöl­tésem volt - hittudományi és társada­lomtudományi tanulmányaim, valamint evangélizációs szolgálataim mellett - Kossuth amerikai útjának kutatása. Könyvtárakban böngészgettem, újság­írókkal és történelemtanárokkal beszél­gettem, minden jelentősebb adatot fel­jegyeztem. Az alábbi rövid tanulmány ezeknek a kutatásoknak eredménye. BÚCSÚ A SZÜLŐFÖLDTŐL 1849. augusztus 11-én az aradi várban szövegezte meg drámai hangú le­mondó levelét Kossuth mind a maga, mind kormánya nevében. És augusz­tus 18-án már búcsút is intett annak az édes anyaföldnek, melyen bölcsőjét ringatták s melyet halálos szeretettel szeretett. Orsovánál imát rebegett, az­tán még egyszer visszatekintett a ma­gyar szabadságharc kialvó tábortüze­ire. E tragikus pillanatairól így ír ő maga: „Kifejezhetetlen érzelem-vihar dúl­ta lelkemet, midőn a világosi fegyver­­letétel hontalanná tett. Nincs szó, mely arról fogalmat adhatna. Leborultam ha­zám földjére, mielőtt határán átlépnék; - zokogva nyomtam reá a fiúi szeretet búcsúcsókját; - egy csipetnyi port vet­tem belőle magamhoz; még egy lépés és ... úgy valék, mint a hajó tört ron­csa, melyet a szélvész kidob a homokra egy sivatagon.” (Folytatás a 6. oldalon) KÉRI JÓZSEF # Kire szavazzunk? II. Az előző írásunkban sorra vettük a pár­tokat és irányultságukat, már ameny­­nyire ezt egy átlagember a pártok múltja, a vezetőik magatartása és meg­nyilvánulásai alapján megismerheti. Azt a következtetést vontuk le, hogy olyan pártokra nem szabad sza­vazni, nem szabad az országunk sor­sát bízni - hacsak nem készülünk ön­­gyilkosságra -, amelyeknek a vezetői, képviselői félrevezethetőségünkre ját­szanak, csak a rivális pártok lejáratá­sára, bemocskolására törekszenek és mindenkin átgázolva, a hatalom meg­szerzéséért minden aljasságra, a jelek szerint még az ország érdekei elárulá­sára, idegen hatalmaknak történő ki­szolgálására is képesek. Különösen ak­kor nem, ha korábban mindezt néhány­szor már el is játszották velünk. Az, aki másoknak még a legele­mibb tiszteletet sem adja meg, maga sem számíthat tiszteletre. Különösen akkor nem, ha ezeknek a pártoknak a vezetői a kereszténységnek és a ma­gyarságnak a vezetésből történő kiszo­rítására törekszenek és a kampányukat irányító izraeliekkel palesztin anarci­­hába akarják zülleszteni hazánkat. Amennyiben a 20. század és az el­múlt 50 év sem volt elég tanuló idő szá­munkra, és honfitársaink szavazatai alapján mégis ezek az erők győznének a választásokon, akkor ennek a várható következményeit meg is érdemeljük. Ami pedig a képviselőket illeti, el­fogadhatatlan, hogy még az egyéni ke­rületekben választott képviselőink sem képviselhetik az érdekeinket, parla­menti szavazáskor nem hallgathatnak a lelkiismeretükre, a képviselőknek ja­vasolt személyről nem tudhatjuk, hogy ki fia borja, kik voltak a szülei, ki a há­zastársa, milyen volt az előélete, mi­lyen identitású, nemzetiségű, vallású és elkötelezettségű? A tisztessége és po­litikai előélete alapján megbízhatunk­­e benne? Hol született, hol él és hol dolgozott eddig, hogy leinformálható legyen a választók részéről is, továbbá, hogy milyen az egészségi állapota, a pszichikai alkalmassága? Egy politikai pályára készülő tisztes­séges ember részéről mindezeknek az in­formációknak a közlése inkább termé­szetes, mint kellemetlen, vagy terhes, mi­vel szavazáskor úgysem a nemzetisége, vagy a vallása, hanem a tisztessége és el­kötelezettsége alapján voksolnak rá az emberek. Ezek alól az információk alól egyetlen képviselőjelöltnek sem lenne szabad kibújnia a személyiségi jogokra való hivatkozással. Az ugyanis csak ter­mészetes, hogy tudni akarjuk, milyen ember a képviselőnk, miniszterünk, mi­niszterelnökünk, polgármesterünk, stb. A vidéki ember még az állatai mellé választott pásztorok esetében is alaposan megnézi, hogy a jelenktezők közül az ed­digi életét és családját figyelembe véve kit tart megbízhatónak, ki mellett dönt­sön, továbbá még a segédmunkás is al­kalmassági vizsgálatra kötelezett, nekünk hát pláne nem mindegy, hogy az orszá­gunkat kire bízzuk. Akinek takargatni-, vagy szégyenkezni valója van, eleve ne menjen politikai pályára, vagy ha kritikát­lanul mégis megteszi, ne szavazzunk rá. Egy átlagembernél, aki tisztessége­sen viselkedik, végzi a munkáját stb. senkit sem érdekel, hogy milyen szár­mazású, nemzetiségű, vallású, vagy kik a szülei, elég így jellemezni, hogy ren­des ember, illetve ellenkező esetben azt mondani rá, hogy gazember. Azokról azonban, akikre a sorsunkat, települé­sünket és az országunkat bízzuk, töb­bet akarunk tudni, mert úgy járhatunk, mint a múlt században annyiszor - 1919, 1944, 1945, 1956 stb.-hogy egy kisebbség kritikátlan és erőszakos törte­tői ragadják ismét magukhoz a hatalmat. Felvetődik tehát megint a kérdés, vé­gül is kire szavazzunk? Tömören úgy le­hetne erre a kérdésre válaszolni, hogy a szavazókörzetét ismerő, érte felelős­séget vállaló és általunk is jól ismert, vagy leinformált, eddigi munkakörét, feladatait tisztességesen végző, megbíz­ható és az ország, a nemzet iránt elkö­telezett képviselőjelöltre szavazzunk. Ezt persze könnyebb így megfogal­mazni, mint a sok önjelölt képviselő és párt közül az ezeknek a kritériumoknak megfelelőt kiválasztani. Pláne miután mindegyik magát kiáltja ki az igazi pró­fétának és többnyire a leghangosabban éppen az, aki a legkevésbé alkalmas. Semmiképp se szavazzunk a nagyot­­mondókra, a mindenkit túl licitálókra, a magukon kívül mindenkit gazembernek tartókra, az országunkat, a magyarságot, a nemzetiségeinket, a nemzeti ereklyé­inket és a hitünket lejáratokra, a múlt­jukat, őseiket, személyiségüket szé­­gyenlőkre. (Folytatás a 4. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents