Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-12-01 / 12. szám

4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2001. december DOMONKOS LÁSZLÓ Még valamikor az ősszel adta hírül a Magyar Távirati Iroda, hogy a neveze­tes Axel Springer kiadóvállalatnál úgy kötik a munkaszerződéseket, hogy azokban kiemelten megfogalmazódik a munkáltatói követelmény: a „szoli­daritás az Egyesült Államokkal”. Ez a kitétel a tudósítás szerint azt is jelenti, hogy akár munkaügyi bíróságon is fe­lelősségre vonható az a szerkesztő, aki­nek munkájában főnökei Amerika-el­­lenesnek találnak valamit. És hogy mi minősülhet ilyesminek? Hogy ki a zsidó, azt én mondom meg, hangoz­tatta annak idején Goebbels elvtárs. (Gyengébbek kedvéért: anno harmin­cas évek, Harmadik Birodalom - az or­szág ugyanaz.) A Springer-cégről már elég régóta tudjuk itt Magyarországon, hogy a vál­tozások hajnalán az első között és el­képesztő gyorsasággal „nyúlta le” - döntően posztkommunista segítséggel - a hazai vidéki sajtó legnagyobb ré­szét, teljes érintetlenségben hagyván a korábbi vezetőket. Eme dicső haditett után váltig uralog a magyar vidéki la­kosság nem éppen túl nagy választás elé állított médiafogyasztói fölött. (E sorok írójának a kilencvenes évek ele­jén megadatott találkoznia és tárgyal­nia a cég egyik magyarországi főfő helytartójával. Az illető úr keltette be­nyomásokról csak annyit, hogy több mint negyedszázados újságírói pályá­mon ritkán sikerült arrogánsabb, undo­rítóbb krakélerrel összakadni. Most pe­dig, a Springer igazgatótanácsának őszi döntése után a tengerentúlra ké­szülődvén, riadtan vizsgálgattam ma­gam: Uramisten, vajon mennyire le­szek képes szeretni Amerikát? Nem fo­gok kilógni a sorból? Ugyan nem va­gyok semmiféle szerződéses viszony­ban Springerékkel - de mit lehet tudni...? Nőttön növekvő szorongásom az eretnekgyanúval illetett régieké: ó igen, én annyira akarnám szeretni az Urat - de vajon sikerül-é? S mi lesz, ha nem? *** Frankfurt. Európa legnagyobb légikikö­tőjében a világon semmi nyoma az alig pár hete történt amerikai tragédiának. Minden olyan, mint máskor korábban volt - sem több rendőrt, sem fokozott ellenőrzést nem lehet észrevenni. Igaz, a tengerentúli járatok tranzitvárójába lépve a kézipoggyászokat alaposan át­vizsgálják, egy nagydarab, kedves arcú néger meg hosszasan faggat mindenkit úticéljáról és hasonlókról - de ennyi az egész. Az persze már egészen más ér­zés, amikor immáron Kanadában, Montrealból kocsival dél felé tartva, el­őször tűnik fel az eligazító tábla a nyíl­lal: New York, U.S. felé - arra. A határon teljes néptelenség a ra­gyogó napsütésben. A közép-európai bódékhoz megelepően hasonlító útle­vél-vizsgálóhoz ugyan apróbb tank­csapda-szerű építmények labirintusán át kell beszlalomozni, de az odabenn ülő közeg - a legelső amerikai, a Hivatalos­ság - már pontosan olyan, mint egykor a vasfüggönyön inneni álmainkban kép­zeltük: nagydarab, középkorú férfiú, aki unottan rágja a rágógumit és hányaveti mozdulattal, szinte legyintve mutat az oldalt terpeszkedő hatalmas, hosszan el­nyúló, oldalán gigantikus „United Sta­tes of America” feliratot viselő épület felé - oda be, arra. Bent, akár egy nem túl forgalmas bankban: pultok, ablakok, buzgón adminisztráló fehér egyneruhá­­sok, számítógépek, prospektusok, csend, némi álmosító zümmögéssel. Idősebb, testes, őszülő bajuszos úr, jo­viálisán mosolyog, átnézi az úüeveleket, a vízumot, beüti a dátummal, hogy „U.S. Immigration Admitte”, elküld a pénztárablakhoz, hogy fizessem be a hat dolláros belépési illetéket, kapok egy cetlit, hogy a NewYork állambeli Champlain „Port of Entry”-nél, azaz a határállomáson e kötelezettségemet tel­jesítettem, még két perc, elnézést kér­nek, ha feltartottak volna, érezzem jól magam az Egyesült Államokban, kö­szönik, bye-bye. Negyedóráig sem tar­tott az egész. A néptelen terecskén az épület előtt rágyújtok (ilyesmit ezen a földrészen szinte kizárólag csak szabadtéren lehet tenni), nem találok hamutartót, odaszó­lok egy közelben ténfergő, álmatag arcú egyenruhásnak, ugyan mondaná meg, Csak szeretni szabad Amerikát merre lelhetnék egyet, hiszen - igyek­szem megnyerőén mosolyogni - nem akarom beszennyezni az Egyesült Ál­lamok földjét. Az illető a világ legter­mészetesebb és leghétköznapibb, magá­tól értetődő egykedvűségével fogadja gondosan kifundált kiszólásomat (mint­ha csak a pontos idő felől érdeklődtem volna) -, mint akinek az a legtermésze­tesebb, hogy egy most érkező idegen csakis így, ilyen stílusban kérhet tőle, az Amerikai Polgártól bármit. (Madáchnál is az Urat csak hódolat illeti, nem bírá­lat.) Hanyag mozdulattal mutat hátra, az épület mögé, ott lehet elnyomni a ciga­rettát. Meg az érkezés benyomásainak halmazát is. Az első nagyváros: Plattsburgh. Zászló­­őzön, minden házon legalább kettő, de soknál három csillagos-sávos lobogó. A bejáratnál, az ablakban, a tetőn. És a benzinkutaknál, a boltok ajtajában, a parkokban, mindenütt. Ez ugyan már kicsit tényleg túlzás, de gondolom, a he­lyi SZDSZ képviselői már rég az ideg­gyógyintézetben lehetnek, nem bírván elviselni ennyi mucsai, szélsőséges, ide­gengyűlölő-kirekesztő amerikaiasko­­dást. Hatalmas családi házak, hatalmas autók, hatalmas autópálya-keresztező­dések. Minden hatalmas. Itt ugyan felhőkarcolók nincsenek (Plattsburgh amerikai fogalmak szerint kisváros, mi­ként a 2-300 kilométeres távolság is a mi 20-30 kilométerünknek felel meg, ami messzebb van, ezerötszáz-kétezer kilométernél kezdődik) - vendéglátóm, a New Yorkban dolgozó magyar pszi­chiáter-történész otthona viszont a ka­nadai vagy a nyugat-európai házakhoz képest: akár az Empire State Building a budai Körszállóval összehasonlítva. A házigazda óriási szivarokat szív, kiinvi­tál a gyönyörű őszben a futballpálya nagyságú teraszra, jő a bourbon whis­key - és a legelső itteni magyar higgadt, átgondolt, mellbevágóan okos helyzet­­értékelése 2001 végének Amerikájáról. Az „ellenterrorról”, ami szeptember 11- e óta elárasztotta a mindennapi életet. A korábban elképzelhetetlen mértékű és intenzitású cenzúráról. A csúcspontján lévő anthrax-hisztéria rejtett összefüg­géseiről. És máris az okoknál, a mé­lyebb, rejtett igazságoknál vagyunk. Az első nagy megnyugvás: magyaljaink itt kinn, jó négy évtizedes tapasztalat­­mennyiség birtokában, imponáló éles­látással szemlélik az amerikai lélek és az amerikai lényeg ellentmondásos, összetett és ijesztően jelenlévő együtte­sét. A gyermeki naivitást, a szinte krisz­tusi jóságot és segítőkészséget. A riasz­tóan ostoba, korlátolt világlátást, a nagy­hatalmi pökhendiséget és a pénz világ­­terror-uralmának ezernyi apró, hétköz­napi vetületét. Szenvedélyes és aligha­nem nagyon sokáig tartó érdeklődés tá­mad bennem a Világ Urának állampol­gára, „az” amerikai ember iránt - azt hi­szem, kevés izgalmasabb vizsgálódási pont van és lesz az emberiség egyedei között, mint ennek az emberfajtának a rejtelmei. (A „szovjet ember” mennyi­vel egyszerűbb képlet volt!) Alighanem a jövő kulcsát forgatjuk, ha foglalko­zunk vele, kell ennél több, szebb, érde­kesebb felemelőbb? Nem mindennapi öröm, hogy azzal a magyar emberrel folytathatom az utam ebben az ország­ban, aki minderre ilyen szinten rádöb­bentett. *** Indulás délre, New York felé. A táj egy csapásra megváltozik: teljesen más lesz, mint Montrealtól a határig és onnan Plattsburghig. Keresztül az Appalache­­hegység észak-nyugati vonulatán, az Adirondack-hegyvidéken. A név, mint erre szinte mindegyik, indián eredetű. És mintha az ősi észak-amerikai indián világ varázsolódnék most ide az út men­tén, kilométerek százain át: a szinte el­képzelhetetlen, igéző szépségű őszi színpompában, ebben az igazi indián nyárban érintetlen őstermészet minden­felé. A hegyoldalakon nem látni villany­póznákat és villanyvezetékeket, ilyen­olyan épületeket, az elő-előbukkanó sziklaormokra szinte oda sem kell kép­zelni az aranyló napba mozdulatlanul tekintő, szoborszerű, tolldíszes magá­nyos lovast, ott van az amúgy is, ügyet sem vet ránk, a messzi távolba meredve a nagy Manituval társalog a múltról és a jelenről, hát hogyan is történt, hogyan is kezdődött minden, hogy végül ez lett belőle... Csak a „highway” táblái mutatják a civilizációt, az „Albany-New York” irányt jelző feliratok, de a hol kétszer két, hol háromszor három, hol négyszer négy sávos autópálya túlsó fele is időn­ként eltűnik: ahol sziklás rész került az út nyomvonalába, azt szépen úgy hagy­ták az építők, így aztán olykor érintet­len sziklafalak mentén robogunk, hogy azután, jóval később bukkanjon elő új­ból az autópálya másik fele, az ellen­kező irányba elhúzó kocsikkal. Amott, nem túl messze Lake Piacid, a téli olim­pia híres helyszíne. A helységnevek egyre barbárabb hangzásúak: Shenec­­tady, Utica, Saratoga... Albany, New York állam fővárosa, New Yorktól alig kétszáz kilométerre, rengetegen járnak be dolgozni. A Ma­gyar Ház 1895-ben épült, kívülről egé­szen aprócskának látszik, benn hatalmas terem, színpad, hátul bár, konyha, nagy udvar. Fura, az operettek huszáros-kac­­kiás „magyarosch” viselete az asszo­nyokon és az október 23-i ünnepi fellé­pésre bőszen készülő gyerekeken is. A gigantikus méretű hangszórókból érzel­mes cigányzene szól. Tele a terem, megkezdődik az 1956- os forradalom és szabadságharc 45-ik évfordulójának tiszteletére rendezett ün­nepség. Az első, majd a második, a har­madik felszólaló is: angolul beszél. Szebenyi József: Temetés a Cromwell Road-on Kicsi babáim, hatévesek vagytok, S a Cromwell Roadon van az iskola: Az angol törvény most oda parancsol, S a törvénynek szöges ostora. Adjátok hát ide kis kacsotok, A Cromwell Roadon várnak bennetek... ...A mérhetetlen angol óceánba Most két magyar lelket temetek. Nekik adjuk a csengő magyar szótok, Sok síró nótánk, drága kincsetek. Ki fog énnekem magyarul dalolni, A nyelvünket, ha elfelejtitek? Nagy őrlő malom ez a Cromwell Roadon, Megőröl minket, két kicsi babám: Crowell, Nelson voltak ám a hősök, S Waterloo-ról regélnek a regösök, S Rákóczy, Zrínyi nem is élt talán. Tanultok majd a tenger-uralomról S tanulni fogtok hetven gyarmatot; Hét nagy tenger mossa a hazátok, Büszkék lesztek rá, mig majd az apátok Szive a kis Alföld után sajog. Mert a mi szavunk elvész, elenyészik A mindent győző áramlatban itt, A mi kis, vékony meséskönyvünk Le nem győzi az ezer Libary-t. A sok bűbájos ingyen meséskönyvet, Mit mosolyogva nyújt át Carnegie; Hogy adhatna a magyar lelkem annyit, Ha könnye van csak s könyve nincs neki? A Cromwell Road-on óriás vaskerítés, S mögötte van a roppant iskola; Két kis magyar lélek, ha bemén ott, Mint magyar onnét kinem jön soha. Adjátok hát, ide kis kacsátok: A Cromwell Road-i óriás ház alatt Megállunk - és adtok egy-egy csókot, S én bennötök némán megáldlak: Legyen hozzátok kegyes új hazátok, Öleljen nagy szivére Anglia: Ma van az örökbefogadástok, Legyetek hü és okos két fia, S ne feledjétek: könnyek között hoztam Két kis babám a Cromwell Roadra én S hogy bár a magyar föld Nekem nem termett, Az táplált engem sovány emlején; ... Ti menjetek s hadd sirok egyet én... Megjelent a Belgiumi Magyar Köz­löny 1951. szeptember 15-i számá­ban.. Megőrizte Skultéty Csaba (Pá­rizs, München, Budapest). Döbbenten fordulok pszichiáter bará­tomhoz, hiszen hát ez egy magyar ün­nepség a magyar házban, magyarok­kal... Legyint, ugyan, látok én még majd ennél különbet is. Elfúló lélegzettel, dü­­hödten látom magam előtt az erdélyi, délvidéki, kárpátaljai magyar baráti tár­saságokat, ahol ha mondjuk tíz magyar van együtt és közöttük egyetlen egy ro­mán, szerb vagy ukrán, az ő nyelvén kezd el beszélni egymással is minden­ki. O igen, hiszen mi toleránsak, befog­adók, udvariasak, tisztelettudók, de­mokratikusak vagyunk. így. Ennyire. Meg is kapjuk érte a magunkét. Milyen öröm, hogy anyországbéli és vendég va­gyok, így magyarul mondhatom el ün­nepi beszédemet a magyar forradalom ünnepén, egy száz évesnél is régibb, na­­gyon-nagyon magyar házban. *** Az amerikai emberről így vallott Arc­hibald McLeish Az el nem képzelt Amerika című esszéjében: .fel kell is­mernünk a ránk váró feladatot. És mi nem ismertük fel... Az eszményi ame­rikai tájkép ma is úgy él az amerikai képzeletben, amilyennek Jefferson le­festette: tiszta kis táj, benne magányos alakok, takaros csűrök, magukban álló otthonok... senki sem álmodott új ame­rikai álmot az új Amerikáról... senki sem képzelte el ezt az Amerikát - az éle­tét, hogy milyen legyen, milyen életet kellene élnie hatalmas gazdaságával, ke­zében a szerszámokkal és az emberek­kel, akik a szerszámokat használják.” A mindenféle szerszámokat hasz­náló emberek azóta az egész világon megjelentek, fegyverrel és részvények­kel, a hamburger és az almás pite illa­tától övezve, baseball-sapkában és a buta emberek hallatlan önbizalmával („we are the best!”, mi vagyunk a leg­jobbak !), és ahova egyszer betették a lá­bukat és mindazt, amit hoztak maguk­kal, onnan ki nem mozdultak többé. Most pedig - így fogalmazott az egyik amerikai magyar-, most csodálkoznak és fel vannak háborodva. Nem értik szeptember 11-ét, nem értik az arabo­kat, de nem értik a zsidókat sem, mi­ként a zűrzavaros ismeretlenségben tob­zódó közép-európaiakat, sőt, a nyugat­európaiakat sem. „A gépekben van-e a hiba vagy mibennünk?” - kérdezi McLeish. Az önvizsgálatra való, igen rokonszenves hajlam ugyan megvan bennünk, de a legfőbb baj, úgy hiszem, az, hogy minden prakticizmusunk ellen­ére a dolgokat nem úgy használják, ahogy kellene. Sem a hadseregüket, sem a pénzüket, sem a világ több ezer éves kultúrkincsét, sem az emberi lét nagyszerű adottságait. Olyanok, mint azok a gyerekek, akiket az iskolában bár jó képességűnek, de halmozottan hát­rányos helyzetűnek neveznek. És ez a halmozottan hátrányos helyzet a leg­újabb kori történelem legiszonyúbb pa­radoxom: a pazarló anyagi jólét, a rend­kívül magas szintű civilizációs-techni­kai fejlettség ellenében van ez így. Nem áll arányban a „gépek, a szerszámok” nívója az emberek Éurópában még min­dig átlagosnak nevezhető józan, felnőtt ítélőképességével és természetes intel­ligenciájával. Hollywood Coca-Cola automatái riadt debil gondozottak a né­met gazda, a francia polgár, az angol tengerésztiszt, a görög kereskedő vagy a magyar paraszt józansága mellett. A már-már balek jóság és a kedves, ön­zetlen humanizmus kultúra és lelki alap nélkül alig több látványos és sajnálatra méltó vegetálásnál, amiből egyre ke­vésbé kér senki. (Nyugat-Európát is beleértve.) *** „Maguk ott Európában még mernek repülni?” kérdezi az ünnepség után őszinte ijedtséggel egy szemrevaló, kö­zépkorú amerikai hölgy. (Talán az ő kedvéért beszélt angolul szinte min­denki az imént.) Körülöttem a magya­rok csöndesen elnéző udvariassággal hallgatják a jószág-szintű érdeklődést, és később is, Torontóban csakúgy, mint Ottawában vagy Montrealban vagy máshol: érett okosságuk, megőrzött eu­rópaiságuk szebb és elegánsabb, mint akármelyik nagyestélyi. Megszűnt a még fél évtizede is tapasztalt maguk­­bazártság, az 1956 novemberével-de­­cemberével állóképként megmereve­dett idő- és történelemszemlélet, Ma­gyarország- és világkép. Az internet igazi szenzáció-mivoltát rajtuk lehet le­mérni leginkább: nemcsak napraké­szen informáltak, de véleményalkotá­suk, politikai-eszmei nézetrendszerük is annyira korszerű és „budapesti”, hogy heteken át számtalanszor szem­besültem az érzéssel, hogy most nem is az Atlanti-óceán túlpartján, hanem a hetedik kerületben vagy a Batthyány­­tér környékén beszélgetek komoly, a haza sorsa iránt felelősségteljesen érző nemzettestvéreimmel, gondolkodó ma­gyarokkal. Akiknek tán legnagyobb és egyedüli tragédiája immár - hogy túl idősek. És akiket ez a hatalmas föld­rész befogadott, és akik, azt hiszem, úgy szeretik Amerikát, ahogyan lehet. Egyáltalán nem kötelező jelleggel. Nem úgy, ahogyan „szabad”, nem el­várások alapján. Tisztességesen. Ár­nyaltan. Figyelve. Figyelmeztetve, kö­nyörtelenül. Saját fajtársuk fénylő, vi­lágító szemüvegén át. Őket meg így lehet szeretni. Ezért választottam őket, Amerika helyett. A KIRÁLYHÁGÓMELLÉKI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET PRO PARTIUM DÍSZOKLEVELE ÚJ EZREI)ÉVI KÜEÖNDÍJ részére A Királyhágómelléki Református Egyházkerület, melynek fennhatósága alá tartoznak az összes Erdélyen kívüli Részek, Máramarostól Krassó-Szörényig, ezen díszoklevelet adományozza az egyház, a közélet, a kultúra, az oktatás, a gazdaság azon kiválóságainak, akik életművükkel vagy sok évtizedes munkásságukkal hozzájárultak a Részek reformátusságának és magyarságának hitbeli, erkölcsi, szellemi és anyagi megmaradásához, felemelkedéséhez és egységesüléséhez. E díszoklevél rendkívüli tevékenységének tiszteletteljes megbecsülése mellett ösztönző szándékú jutalom a Partiumért való további hűséges munkálkodásáért. , AMIT CSELEKESZTEK TETTEL, AZ ŰR JÉZUSNAK NEVÉBEN CSELEKEDJÉTEK" (Pál apostol levele a Kolossébeliekhez, 3. rész, 17. vers) Nagyvárad, 2001. november 17. KOVÁCS ZOLTÁN főgondnok TŐKÉS LÁSZLÓ püspök

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents