Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2001-12-01 / 12. szám

2001. december

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

5. oldal

Pro Partium - egy táj magyar életjelei

(Egyik idei díjazott: Beke György)

A Királyhágómclléki Református Egyházkerület Igazgatótanácsa Pro Partium néven díjat létesített, amelyet azoknak a személyeknek ítélnek oda, akik legtöbbet tesznek e vidék, Szatmár, Szilágy, Bihar, Arad és Temes megyék magyar művelődési életének fellendítéséért, a táj hagyományainak ápolásáért, történelmének feltárásáért, az itt élő magyarság lelki-szellemi építéséért.

Egyik díjazott 2001-ben Beke György író volt.- Mit jelent számodra a Pro Parti um-díj?- Valamennyi díjam, kitüntetésem között kiemelkedő helyet kapott a magam egyéni értékelésében a Pro Partium-díj, mert Erdély adta, amelytől nem szakadtam el soha, sem Bukarestben, ahol 22 évig éltem és dolgoztam, sem most, hogy jó évtizede budapesti székely vagyok. Igazolja ez a díj is azt, hogy ha a szükség, a körülmény és a lehetőség úgy hozza, lehet tenni Erdélyért, bárhol él az, aki tenni akar. Büszke vagyok a díjra azért is, mert ott érzem a nekem ítélésében annak a Tőkés László püspöknek az elismerését irántam, aki számomra és valamennyiünk számára a nehezebb, de biztosabb utat mutatja, gáncsok, támadások ellenére, megalkuvás nélkül, erdélyi megmaradásunk, a magyar nemzet szellemi-lelki egységének helyreállítása felé. Jelentős mértékben az ő példaadásának köszönhető, hogy a partiumi magyarság az utóbbi évtizedben lélekben összeforrott, cselekvő közösséggé vált.- Ezt miként érted?- Ehhez vissza kell tekintenünk a magyar történelembe. A honfoglalástól egységes nemzetet a török hódítás háromfelé vágta, a hódoltsági terület beékelődött Kelet- és Nyugat-Magyarország közé. Bihar, Kraszna, Közép- Szolnok, Máramaros megyék, Kővár vidéke számára csak úgy vált lehetségessé magyar életének folytatása, ha az 1541-től fennálló erdélyi fejedelemséghez csatlakozik. Erdélyhez tartoztak ugyan, de jogilag nem olvadtak össze vele. Az 1848-as törvények intézkedtek a visszacsatolásukról Magyarországhoz, ezt az 1860-as októberi

diploma is elismerte. Trianon ismét elszakította a Királyhágómelléket, és Romániához kapcsolta. Noha a magyar nyelv egysége, az egymáshoz tartozás tudata nem kapott végzetes sebet a Partium ide-oda kapcsolásakor, kétségtelen, hogy a más magyar lakta vidékektől megkülönböztető sajátosságok is kialakultak ezen a tájon.- Milyen egyéni jellegzetességekre gondolsz?- Maradjak a magam emlékeimnél. Kolozsvárt fönséges, de tartózkodó, zárkózott városnak ismertem meg diákkoromban, Várad életvidám, nyiott, mintha az erdélyi havasok és a Nagy Magyar Alföld találkozása szabadítaná fel a hangulatát. Véletlen-e vajon, Szent László idejében, majd Vitéz János püspök korában? Gondolj Adyra! El lehet-e képzelni a 20. század elejét Ady nélkül? Még kevésbé Adyt Várad nélkül. Ezt a várost mindenestől „mellékvágányra” állította Trianon, Romániához csatolása. Az új hatalom nemcsak a múltat, de a jelent is megbénította. Egy példa erre: a harmincas években törvényt hoztak Bukarestben, hogy ingatlantulajdont magyar nemzetiségű állampolgár ezen a határszéli tájon nem szerezhet. Ezt a módszeres sorvasztást teljesítette ki a párturalom 1945 után. Várad valamikor a magyar sajtó bölcsője volt. Most nem tűrték meg magyar folyóirat alapítását, hiába kérvényezték a fiatal váradi költők, írók, és hiába állt melléjük az erdélyi magyar értelmiség java része, hiába hivatkoztak arra, hogy Iosif Vulcan feltámasztott Familiája mellett nem hiányozhatnék a mai korszak magyar folyóirata sem! Éppen így jellegtelenítették el évtizedeken át a Bánság fővárosát, Temesvárt, és a romlás példájaként említhetném Szatmárnémetit is.- Most mindezen városokban pezsgést tapasztalunk. Akárcsak a székelységben.- Kellett ehhez egy teljesen új történelmi korszak, amelynek a kapuját Temesvár forradalma nyitotta meg. A

forradalom lángjához a szikra egy református pap halált megvető bátorsága volt. Tőkés László ha csak ennyit tesz, ezzel is történelmi szereplővé válik. De éppen az jellemzi államférfiúi nagyságát, hogy az építésben is mutatja a követendő utat. Kisebbségi magyar közéleti személyiségnél ez a legnehezebb. Csábítás, nyomás próbálná letéríteni a maga és népe útjáról. Saját nemzettársaink rövidlátása, helyezkedése, megalkuvása, ami össznépi önfeladássá torzulhat. Amikor 1989. december 22-én Bukarestben - éppen ott voltam - láttam a tömegek lázadását, első gondolatom ez volt: jó ez nekünk, magyaroknak? Ilyen címmel írtam azon nyomban publicisztikát, olvasható a Magyar gondok Erdélyben nyitó darabjaként. Eszembe idéződött, hogy a Trianon utáni magyar kisebbségi sorsunkban három nagy történelmi lehetőség nyílott (vagy inkább: nyílhatott volna) a nemzeti túlélésre. Maniu erdélyi román pártvezér gyulafehérvári népgyűlésén 1918. december 1-jén azt nyilatkoztatták ki, hogy a magyarság saját hagyományai szerint, teljes-nyelvi szabadságban élhet az új Romániában. Tudjuk, hogy mi vált valóra. Petru Groza dr. román miniszterelnök 1945-ben szintén teljes nemzeti szabadságot ígért az erdélyi magyarságnak. Elhittük. Pedig ez a hiszékenységünk készítette elő a későbbi teljes elnyomorodásunkat. Ceausescu, uralma első éveiben, amikor még szüksége volt az erdélyi magyarság támogatására, 1965 táján hasonlóképpen a nyelvi, oktatási, lelkiismereti szabadságot csillogtatta meg előttünk. Majd ugyanez a politikus lett egyértelműen a magyarság legnagyobb gyilkosa. Vajon az 1989. decemberében elkezdődött új történelem, a maga reménységet hozó üzeneteivel, nem válik-e negyedik nagy csalódássá, és kibír-e a kisebbségi magyarság egy ilyen újabb megrázkódtatást?- Szerinted kibírta-e?- Kérdésedben benne rejlik az is, hogy ez a negyedik nagy csalódás is

bekövetkezett. Sokkal gyorsabban, mint hinni lehetett volna. Emlékeztetlek, hogy az új kormányzat 1990. január első napjaiban ígért teljes nemzeti szabadságot, önigazgatást, és március 19-én már megrendezték a maros vásárhelyi magyar pogromot. Istennek hála, hogy jóslatomnak az a része nem teljesedett, miszerint ez végzetes lesz az erdélyi magyarság számára, még Európa néprajzi térképéről is eltűnhetik, éppen „Európa” nevében. Mint annyi más népi közösség az idők során. Az, aki és ami ezt a sanda szándékot keresztülhúzta: Tőkés László és a „temesvári szellemiség”. Ellenvetheted, hogy a Székelyföldön sokkal nagyobb arányú, mélyebb és tömeges jellegű az öntudatra ébredés és a hagyományos székely történelmi hivatás vállalása. A Bánság, a Partium azonban magyar szórványok vidéke, ahol az etnikai széttöredezéssel együtt porladt a megtartó öntudat is. Márpedig az erdélyi magyarság többsége szórványmagyar. Szélein kezd foszlani a posztó: ott kell „beszegni” a végeket, képletesen: a posztó széleit. Úgy érzékelem, hogy Nagyvárad, Temesvár, Szatmárnémeti, de akár Máramarossziget városa is lelkesítő, meggyőző példát mutat az egész kisebbségi magyarságnak. Talán nemcsak Erdélyben.- Miben látod ezt a problémát?- Bihar megyében a hatvanas évek elején megtiltották a magyar helységnevek használatát a sajtóban, a (még megmaradt) feliratokon; az egykor Szigligeti Ede nevét viselő színház épületéről - ahol még játszottak magyarul is - eltűnt a Színház jelzés. Üzenet volt ez a város magyarságának, vissza az időben Juhász Gyulának: „Nincs többé magyar dal Váradon”. A nyelvi kisemmizést éppen Biharban kezdte el a hatalom, bizonyára országosan kiterjesztette volna, ha az 1968- as megyésítés során, a közigazgatási zűrzavarban, a Fáklya napilap szerkesztői önhatalmúlag nem vezetik vissza a magyar helységneveket. Ma

ebben a városban esztendőnként körmenettel, igazi ünnepi külsőségek között emlékeznek meg Várad évfordulójáról, az alapító Szent Lászlóról. A körmenetben pedig együtt halad Tempfli József római katolikus megyés püspök és Tőkés László református püspök. Ebben a városban hosszú időn át nemzetporlasztó katolikus-protestáns testvérharc dúlt, Várad szinte jelképe volt a magyar felekezetek közötti békétlenségnek. Ma Nagyvárad az egész erdélyi magyarság felé sugározza a megmaradás parancsát: az egyébként is világáramlat ökuméne döntő szerepét a magyar-magyar egymásra találásban. Hosszan folytathatnám a sort: alapvetően a jövő távlatai nyíltak meg a Partiumban, ha némelyek - még magyarok is - ezt kétségbe vonják vagy éppen - sajnos - gátolják.

Beérlelődött az a megtartó tudat, hogy csak a belső erőinkre támaszkodva - s nem mások könyöradományaként - őrizhető meg a jövő. Ennek az életjele a Pro Partium-díj is, amivel megtiszteltek.- Székely ember vagy, miért éppen Váradon kaptad a kitüntetést?- Erdélyi barangolásaim sorozatának két kötete, a Boltívek teherbírása és Az Értől a Kölesérig szatmári, bihari fogantatású. Ezekkel lettem lélekben honos a Partiumban. Emlékeztetnélek, hogy szatmári könyvemnek a Kriterionnál megjelent változatát - a mostani bővebb, és tartalmazza a román cenzúra törléseit is - valóságos ideológiai pergőtűz fogadta 1984-ben. „Ellenkönyvet” adtak ki románul, amelyben lényegében azt is kétségbe vonták, hogy jogunk van magyarul élni, beszélni, gondolkodni a mai Erdélyben.

Ezért a könyvért állásomból kidobtak, majd „szárazra tettek, mint a kifogott halat”, száműztek a szülőföldemről. Mind a két partiumi könyvem Erdélyben elnyerte a szakma - írószövetségi - díját. Mind a két esetben a politikai mindenhatóság megsemmisítette a zsűri döntését. Majd 1989 után a Romániai írószövetség egyszerűen „elfelejtette” jóvátenni az igazságtalanságot. Úgy érzem, hogy a Pro Partiumdíj teljes mértékben elégtétel nekem.

Aniszi Kálmán

Az egység hasznáról s káráról

BORBÉLY ZSOLT ATTILA

Az erdélyi magyarság rendszerváltás utáni történelmében kevés olyan vitatott kategória volt, mint a politikaiszervezeti egységé. Ennek nevében próbálták a román hatalomhoz kötődő mérsékeltek megakadályozni az egység homlokzata mögött meghúzódó elvi ellentétek intézményes megszerveződését, a platformosodást. De az egységre hivatkoztak akkor is, amikor a magyar ügy olyan elhivatott képviselőit távolították el a szervezetből vagy a választási listákról, mint Kincses Előd vagy Csapó József.

Az egység ezzel együtt sokak számára önérték a nemzeti oldalon is. Holott az egység kérdése taktikai kérdés, a politikai módszerek tartományába tartozó probléma. Vagyis eszközjellegű, mérlegelhető és mérlegelendő szempont, s nem öncél. Az egység lehet a közösség számára adott politikai környezetben és adott pillanatban hasznos, és lehet más helyzetben káros. Az egység akkor hasznos a közösség számára, ha a politikai érdekképviselet egységben halad egy távlati célkitűzés, egy (minél nagyobb) nemzeti önállósággal kecsegtető jövőkép felé. De amennyiben egy közösség politikai érdekképviselete egységesen cselekszik saját érdeke ellen, egységesen legitimizálja az őt elnyomó hatalmat, akkor az egység rosszabb, mint az erők megosztása.

Az egységet mostanáig kívülről kevesen kérdőjelezték meg. Más szóval: az RMDSZ-en belüli politikai ellentétek mindeddig nem vezettek szakadáshoz. Legfeljebb szakításhoz, pontosabban egyes személyek RMDSZ-szel való szakításához. Elég szomorú, hogy az RMDSZ-ből kiszorítottak között volt majdnem minden olyan személyiség, aki nyíltan fellépett a kommunista diktatúra ellen. Miután helyzetüket politikailag lehetetlenné tették a szervezeten belül, többek között Király Károly, Szőcs Géza, Borbély Ernő maguktól vonultak vissza. (Ezt próbálják az RMDSZ vezetői Tőkés Lászlóval is játszani, aki viszont nem hagyja magát kitolni, kiutálni abból a szervezetből, melynek a kezdetek óta - egész pontosan 1990. február 23-a óta -tiszteletbeli elnöke, s mely szervezet programját és alapszabályát mindmáig a tiszteletbeli elnök által felvállalt, és a Szövetségen belül győzelemre vitt autonómia-gondolat határozza meg.)

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy voltak külső kihívások. 1990-ben meglakult az úgynevezett Független Magyar Párt, melynek utódpártja a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt (RMSZDP). Ezt a szervezetet az RMDSZ-en belüli hatalompártiak és autonomisták egyaránt szekusgyanús képződménynek tartják. Erre utal mindenképpen az, hogy a szervezetet mindig akkor és ott tolják előtérbe, amikor és ahol a román hatalomnak szüksége van rá. Az országos választásokon 2000-ben az RMSZDP már nem kapott különösebb hátszelet, hisz akkoron az RMDSZ már egy kezelhető, négy éve a román elittel együtt kormányzó, kevés kényelmetlenséget okozó pártként működött. Márpedig egy ilyen pártnál nincs kényelmesebb a román hatalom számára. így az RMSZDP háttérbe szomlt, manapság sem sokat hallani róla. 1990-ben viszont még nem lehetett tudni, hogy a történelem így alakul, s jó volt tartalékban egy névleg magyar párt, mely megoszthatja a magyar szavazókat. Vélhető, hogy soha nem tudjuk meg, hogy az RMSZDP marosvásárhelyi szavazatai mennyit számítottak. Ha e szavazatok az RMDSZ-re estek volna, akkor ma nem lenne román Marosvásárhely polgármestere. Viszont messze nem egyértelmű, hogy e szavazók Fodor Imrére szavaztak volna, ha történetesen az RMSZDP nem létezik vagy nem indít jelöltet.

(Érdekes, hogy az RMDSZ elit körben szinte senkit nem zavar, senkinek nem gyanús, hogy a sokat sztárolt Fmnda György közismerten a Független Magyar Párt jelöltjeként tűnt fel az erdélyi magyar politika színpadán...)

Komoly külső kihívás az önkormányzati választásokon érte az RMDSZ-t, részben a független polgármesterek, részben pedig az Udvarhelyért Polgári Egyesület (UPE) részéről. Az önkormányzati választásokon Székelyudvarhelyen a szavazatok több mint egyharmadát elnyerő UPE létrejöttétől fogva szálka az RMDSZ hatalmasainak szemében. Nem véletlen, hogy mindent elkövettek a szervezet működésének lehetetlené tétele érdekében. Nem tudni, mennyi energiájába került az RMDSZ-es szakértőknek, hogy megtalálják azt a formai hibát, amire hivatkozva támadást indíthattak az új magyar szervezet ellen. Mindenesetre találtak egy apróságot: tételesen azt, hogy a román bíróság az UPE bejegyzésének tárgyalásán elegendőnek ítélte a Kisebbségi Hivatal írásos jóváhagyását, és nem idézte meg annak képviselőjét. A Kisebbségi Hivatal pedig minden bizonnyal az RMDSZ felső vezetőinek utasítására megóvta a bejegyzést. (Ezt egyébként a fő érintett, Eckstein Kovács Péter ex-miniszter tagadja. Lásd: Egy volt köztisztviselő emlékei, Krónika, 2001.08.11-12.) Az óvásnak pedig a román jogalkalmazó szervek helyt adtak, s visszamenőlegesen érvénytelenítették az UPE bejegyzéséről szóló döntést. Az RMDSZ igen jó pontokat szerzett az utóbbi időben a román hatalom szemében (nem kavart botrányt a román fél státustörvénnyel kapcsolatos minősíthetetlen megnyilvánulásaiból, aránylag higgadtan tűri, hogy az elnyomó román hatalom terrorizálja a csángókat, betiltja ilyen-olyan ürüggyel a gyermekek szabad idejében (!) szervezett magyar órákat, tankönyvkommandókat működtet, s végül, de nem utolsósorban az RMDSZ hű csatlósként megszavazta a Nastase-féle költségvetést, egyedüliként az „ellenzéki” pártok közül), kéz kezet mos alapon számíthat a román félre „szükség esetén”. Vagyis a precedens nélküli, a demokrácia alapelveit lábbal tipró döntést, az igazolt mandátumokkal rendelkező, s a választópolgárok tekintélyes részének akaratát képviselő UPE-s tanácsosok kizárásáról szóló határozatot a román jogalkalmazó szervek nem semmisítették meg.

Az UPE pedig mi mást tehetne, tiltakozik. A november 21-i nagygyűlésen, melyet marosvásárhelyi, Csíkszeredái, sepsiszentgyörgyi, gyergyószentmiklósi, szentegyházi, székelykeresztúri és baráti résztvevők is megtiszteltek jelenlétükkel, Tőkés László olvasta fel azt a jegyzéket, mely tiltakozik az RMDSZ pártállami időket idéző magatartása ellen, s melyet Tőkés László mellett Tempfli József római katolikus és Mózes Árpád evangélikus püspök is aláírt. Tőkés László rámutatott, hogy „a leszámolásban sikeres az RMDSZ”, amit a Krónika című kolozsvári napilap tudósításának címéül is választott. (Lásd 2001.11.22., 6. old.) A tiltakozó gyűlésen felolvasták Németh Zsolt Szász Jenőhöz (az UPE elnöke, Székelyudvarhely polgármestere) címzett üzenetét is.

Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke felettébb ingerülten utasította rendre Németh Zsoltot (lásd: Magyar Hírlap, 2001. 11.23.), a Komintern gyakorlatához hasonlítva annak

megnyilvánulását, s az RMDSZ erényeként emelve ki, hogy a Szövetség nem szól bele a magyar(országi) választók döntésébe s ezt elválj a másoktól is.

Itt bújik ki a szög a zsákból, itt érhető tetten, hogy miféle kategóriákban gondolkodik az RMDSZ második embere. Egyrészt, ha komolyan vesszük Szabó Dezső örök érvényű aforizmáját miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”, akkor aligha lehet efféle „be nem avatkozási” elveket megfogalmazni. Akkor igenis minden elkötelezett magyar politikai erő közös ügye egy olyan visszaélés, mint amit az RMDSZ az UPE-vel szemben tett. A másik oldalról pedig az RMDSZ mint a konzervatív, keresztény pártokat tömörítő EDU tagja, kötelességszerűen kellene, hogy támogassa a magyar nemzeti-konzervatív erőket. De az EDU-tól függetlenül is egy olyan szervezetet, melynek létértelmét éppenséggel egy kiemelten kezelt érték, a nemzeti identitás megőrzésének igénye adja, mintegy magától értetődően kellene a nemzeti pártok mellé álljon a választásokon. No de hát ki gondolkodik az RMDSZ csúcsvezetésén belül egységes magyar nemzetben? (A félreszorított, etikai bizottság elé citát és meghurcolt Tőkés Lászlót leszámítva nyilván.)

Visszatérve eszmefuttatásom kiindulópontjához, lassan itt az ideje átértékelnünk az egységgel kapcsolatos álláspontunkat a nemzeti oldalon. Mert, mint remélem sikerrel bizonyítottam, az egység nem feltétlenül jó, és az egységbontás nem feltétlenül rossz.

A jogos egységigényt át kell, hogy fogalmazzuk. Ugyanis nem a magukat (akár érdekből vagy számításból) magyarnak vallók szervezeti egységére van szükség, hanem a nemzet ügye iránt elkötelezettek cselekvési egységére...