Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-11-01 / 11. szám
10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2001. november ANISZI KÁLMÁN Valamit valamiért Jó ideje vesződöm a Soros Alapítvány Évkönyv 2000 kiadvánnyal. Csupa cím, név és összeg, én meg mindig hadilábon álltam a számokkal. Az összeállítás mennyiségileg tükröz valamit, a programok mögötti tényleges tartalomról azonban a magamfajta beavatatlannak legfeljebb sejtései lehetnek. Nem az ünneprontás szándéka vezérel, amikor a száraz adatok közlése helyett inkább ez utóbbiról tűnődöm. Adni jobb, mint kapni. Ennek a szólásnak egészen mély jelentései vannak. Különösen nagy adományok esetén. Itt van például a következő: Aki ad, többnyire fölöslegéből teszi. Aki folyamodik, nincs birtokában a legszükségesebbeknek. Támogató és támogatott merőben más súlycsoportba tartoznak. Kettejük viszonya egy hallgatólagos kompromisszum. Támogató feltételeket szab, diktál, támogatott elfogadja és teljesíti azokat. Mecénása befolyásolási körébe kerülve, támogatott kiszolgáltatottá válik, következőleg csak részben marad addigi önmaga. A fent és lent ilyetén összefüggésében mindig az etikumnak van döntő jelentősége. Adni valóban jobb, mint kapni, de miért adok? Önzetlenül teszem-e, vagy valamilyen megfontolásból, érdekből? Ez itt a perdöntő. A kiadvány böngészése önkéntelenül is Kant etikai rendszerét juttatja eszembe. Minő csodás építménye az észnek! És mekkora veszteség, hogy a zseniális német bölcselő szükségszerű erkölcsi parancsa (imperativus categoricus) alkalmazhatatlan, meddő, mert az érdeknélküliség elvének fundamentumára épült! Micsoda paradoxon, hogy a legemberibb kívánalom: az erkölcsi törvény feltétlen tisztelete túlmutat az emberen, mert alkotója eleve elveti a haszonelvűség princípiumát. Azt az utilitarista elvet, amely szerint ha ekként cselekszem, akkor ez lesz a jutalmam, hasznom. Pedig még az üdvözülés tana is erre épül. Ha féled Istent, ha neki tetsző életet élsz, üdvözülni fogsz, örök élet lesz a jutalmad. Csakhogy Kant a jutalom, a haszon reményében végzett cselekvést nem tartja igazán erkölcsösnek. Annak, szerinte, mindenféle jutalomtól, remélt haszontól függetlennek, azaz feltétel nélkülinek kell lennie. És itt a bökkenő. Mert amint Helvétius mondta: Minden emberi cselekvés végső mozgatója az érdek. Valamit valamiért. Ez a ránk nézve nem túl hízelgő megállapítás, sajnos, egyetemesen igaz. Minden cselekvést valamilyen érdek motivál. Ki ilyen, ki amolyan meggondolásból cselekszik, ami természetesen nem jelenti azt, hogy mindenfajta érdek rossz és elvetendő. A saját személyiségünk kiteljesítésére irányuló érdekek érvényesítése nemcsak elfogadható, hanem elengedhetetlen is. Viszont a mások megkárosításával járó önös érdekek követése erkölcstelen, ezért kiirtandók. Miért ez a moralizáló hang? - kérdezhetné valaki. - A szóban forgó évkönyv késztet bennünket a reflexióra - válaszolhatnánk. Köztudomású, hogy Soros György vesszőparipája a Kari Poppertől kölcsönzött Nyitott Társadalom eszméje. Mit ért nevezett nyitott társadalmon? Nyilván valami olyasmit, amiért hajlandó akár hatalmas összegeket is áldozni. A pénz itt egy személyes ambíció és/vagy csoportérdek szolgálatába állított eszköz. Lehetőség arra, hogy a tulajdonos valamit véghezvigyen. De mit?... Az alapítványtevő nyitni akar, mert úgy véli, hogy a nyitott társadalom az igazi demokrácia szinonimája. E felfogás szerint minél nyitottabb egy társadalomé s korlátlanabbak az egyének szabadságjogai, minél liberálisabb a közösségi együttélés normarendszere, annál demokratikusabb maga a struktúra. Ez távolról sincs így. Mert semmi sem határtalan, mindennek korlátja, mértéke van. A mértéktelen szabadság szabadossághoz vezet, a túlhajtott liberalizmus libertinizmusba, anarchiába torkollik, ahol az erőfölény dönt, farkastörvények uralkodnak. A nyitott társadalom sem új találmány, bár régente nem így hívták. Történetiségében szemlélve az európai társadalmak idestova nyolcadfélszázada nyitottak. A szaktudomány is két nagy kategóriába sorolja az emberi együttélés formáit. Az egyikbe az önmagukat reprodukáló tradicionális, kifejezetten hagyománytisztelő zárt közösségek tartoznak, a másikba az új iránt fogékony, jövőre orientált nyitott társadalmak. Az előbbiek karrierje Európában az újkor beköszöntővel véget ért. A zárt társadalmak klasszikus formái tulajdonképpen a vagyonközösségen alapuló megkövült ázsiai közösségek voltak, amelyek több ezer évig szinte semmit sem változtak. Az európai társadalmak, különösen a kontinens nyugati részén, a polgári viszonyok csíráinak megjelenésével (13., 14. század) az individualizálódás irányába mozdultak el, ami együtt járt az egyéni jogok fokozatos térnyerésével, a vagyoni polarizáció szakadékká mélyülésével, az önzés legvisszataszítóbb formáinak elburjánzásával. Amit saját bőrünkön is éreztünk/érzünk. Csillapíthatatlan mohóságukban, a leggazdagabbak és legerősebbek újabban a földkerekség minden javát szeretnék bekebelezni. A jövőre orientált európai országok végletes nyitottsága napjainkban kezd végzetessé válni, a nemzetállamok az önazonosság feladásának határához jutottak. A liberalizmus mai hívei az isteneknek kijáró szédítően magas piedesztálra emelték az individum „képességeit”, félresöpörve a társadalom objektív fejlődéstörvényeit. Elfogultságukban azt gondolják, hogy egy-egy tehetségesebb/tehetősebb egyén, eszméihez idomítva az embereket, képes teljesen átgyúmi az államrendeket. Persze ehhez előbb el kell sorvasztani a közösségek hagyományait, értékrendjüket, szellemi és tárgyi örökségeket, elmetszeni a gyökereket, liberalizálni, azaz relativizálni, súlytalanná tenni mindent, ami a népeket, nemzeteket századokon át definiálta. Ez a magát liberálisnak nevező szemlélet szemben áll mindennel, ami hagyománytisztelő, nemesen konzervatív, nemzeti. A szabad élet valóban a legfőbb érték. Ám ez nem egy maroknyi társaság kizárólagos joga, nem lehet csak úgy milliókat kirekeszteni belőle. Akik így gondolkoznak, felelőtlenül elragadtatják magukat, pedig üdvösebb lenne, ha megszívlelnék Voltaire figyelmeztető szavait: Szabad vagyok, ha azt tehetek, amit akarok, de nem akarhatok ok nélkül. Akármit. A szabad akarat nem azonos az akarat határtalan érvényesítésével. Erőltetése előbb-utóbb személyes és közösségi tragédiákhoz vezethet. Vezetett is, nem egyszer. Aki úgy vélekedik: szabad vagyok, hisz azt tehetek, amit akarok, előbb-utóbb keserűen fog csalódni. A történelem szekerének rúdját nem tanácsos és nem is lehet tetszés szerint ide-oda rángatni, mert az kíméletlenül visszacsap. És úgy is abba az irányba áll be, amerre a fogatnak tartania kell. Hegel ezt történelmi szükségszerűségnek nevezte. A kiadványt böngészve, úgy tűnik, ez esetben a mecénás nem azt gondolta, ami természetes és elvárható lett volna: „Emberek, nekem töméntelen sok pénzem van, nincs mit csináljak annyival, adok hát nektek is valamennyit, hogy ne koplaljatok olyan cudarul, sőt fejlődhessetek is saját törvényeitek és szokásaitok szerint.” Ehelyett hadrendbe állította dollármilliárdjait, hívatlanul berobbant a kiszemelt országok életébe, ahol - elhúzva a mézesmadzagot az éhező szájak előtt -, egy magasabb rendűnek kikiáltott képzeletbeli új rend nevében igyekszik fellazítani, szétfeszíteni, feldúlni(?) a bevált százados értékrendeket. Régiónknál maradva, a szocializmusból a kapitalizmusba vergődő közép-, kelet-, délkelet-európai társadalmak nyitott kapuját tovább nyitogatva, szinte bizonyosra vehető, hogy a példátlanul felgyorsult modem népvándorlással és a kötelezővé tett befogadással előbb-utóbb a felismerhetetlenségig összekeverednek a különböző etnikumok, rasszok, egy sehova se kötődő új emberfajjal népesül be a ma még csak néhányak képzeletében irizáló „szép új világ”. Kezdünk átjáróházzá válni, ahol elvben bárki bármikor oda költözhet, ahova akar. Ténylegesen persze csak a leggazdagabbak és a kivételezettek. Ugyan milyen elvek szerint működne egy ilyen se színe-se bűze végletekig nyitott társadalom vagy azok sora? Az erősebbek diktátumai szerint, nemde? Magyarország mellett Albánia, Fehér-Oroszország, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Csehország, Horvátország, Észtország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Macedónia, Moldávia, Románia, Szlovákia, Szlovénia, Ukrajna, sőt még Oroszország részesül a Soros Alapítvány jótéteményeiből. Miért ez a lehengerlő előrenyomulás ezekbe az országokba? A magamfajta kisember számára ez megfejthetetlen. De jelek szerint nem csak nekem. Fenntartással viseltetnek vele szemben sokan mások is, nem csoda, ha bizalmatlanság övezi. Vaclav Havel elnök évekkel előbb feloszlatta a Közép-Európai Egyetem csehországi tagozatát. Romániában a kormányzat lehallgatókat helyezett el a Soros Alapítvány irodáiban, és nyilvántartásba vette annak személyzetét. Magyarországon is kölcsönösen vádolták egymást parlamenti politikusok és Soros úr. Oroszországban vádat emeltek ellene, igaz, később tisztázta magát. Kínában sem működik az amerikai pénzember alapítványa. A fogadtatás erősen vegyes. A kiadvány kettős tükröt tart elénk. Szerepel benne jó néhány feltétlenül üdvözlendő támogatás, de az összképre rávetül az egyoldalúság, a részrehajlás árnyéka. Ha az amerikai pénzmágnás kizárólagos szándéka az önzetlen segítség, a magyar társadalom fejlődésének felgyorsítása volt, miért nem nyújtotta át az ország népének azt a fránya 1.307.310.594 Ftnyi összeget, a vezetők bölcseségére, és megelőlegezett bizalmára bízva, hogy juttassák el ők maguk oda, ahol valóban a legnagyobb szükség van rá, pártállástól, ideológiai és etnikai hovatartozástól függetlenül. Hisz mégiscsak az ország demokratikusan megválasztott vezetői ismerik a legjobban Magyarország helyzetét, szükségeit... A kiadványból más kép tárul elénk. Miközben például a balatonszárszói liberális-baloldali értelmiségiek találkozójának finanszírozására már másfélmilliót szántak az ügyintézők, addig a református egyház nemzeti orientációjú értelmisége balatonszárszói éves találkozójára egy fitying sem jutott. Holott anno (1928) ez utóbbiakban fogant meg a balatonszárszói értelmiségi konferenciák megszervezésének a gondolata. Nevenincs kísérleti színházak, ilyen-olyan stúdiók rendezvényeivel többször is találkozunk a támogatottak között, de a Magyar Színházéval, amely kiemelten magyar sorskérdésekkel foglalkozik, egyszer sem, bár emez sincs cseppet sem jobb anyagi helyzetben amazoknál, sőt. Hasonlóképpen a támogatottak között találtunk olyan lapot, amely szünet nélkül támadja, mocskolja a polgári magyar kormányt, az országot, a nemzetet, viszont a nemzeti orientációjú lapok közül egyet sem. Ha az alapítványtevő valóban segíteni akar, miért nem a legelesettebbeken segít? Miért nem az alapvető létszükségleti cikkek - élelem, lakás, ruházat stb. - beszerzésében nyújt hathatós segítséget? Az anyagi élet helyett milyen meggondolásból célozta meg a társadalom szellemi-kulturális életét? Miért az oktatási, az információs, a kulturális és művészeti, a jogi, a civil, vagyis a szellemi élet legfontosabb szféráit szemelte ki jótékonykodása tárgyaiul? Erre csak egy válasz adható: az emberek tudatvilágának átgyúrása végett. Persze szerepelnek ebben a kiadványban szép számmal olyan alapítványok is, amelyeket csak üdvözölni lehet. Ilyen például a romáknak nyújtott sokoldalú segítség. Feltéve, hogy sikerül kialakítani a megcélzottakban a felemelkedés belső igényét, különben minden pénzadomány falra hányt borsó. Hasonlóképpen fontos segítséget jelenthetnek az egészségmegőrzési, a szenvedélybetegek és a fogyatékosok életminőségének javítására irányuló programok, a leszakadó rétegek, a gyermekegészségügy, a rehabilitációs és egyéb támogatások. De csírázó lelkesedésünket menten lelohasztja, ha pillantást vetünk a bizottságok és szakkuratóriumok összetételére, vezetőik névsorára, amelyből azon nyomban kiderül, hogy valamennyi, olykor igen jelentős összegek feletti döntés joga kizárólag a balliberális politikusok és holdudvaruk kezében van. Nemcsak nyugtalanító, egyenesen aggasztó, hogy miközben a polgári kormány minden tőle telhetőt elkövet a határokon túl kisebbségi sorban sínylődő magyar testvéreink identitásának megőrzéséért, az anyaországban akadálytalanul folyhat a magyarság identitástudatának gyengítésére irányuló balliberálisok aknamunkája. Vajon meddig? Csete György: Erdők Temploma (Ópusztaszer).
