Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-11-01 / 11. szám
2001. november Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal Hűség bilincsében - otthon Wass Albert Nap Budapesten A Károlyi Palota Kulturális Központ Wass Albert Napot rendezett október 30-án, mely alkalommal Márkus Béla, Bartha Zoltán, Szakolczay Lajos, Nagy Pál, Szűcsné Harkó Enikő és Medvigy Endre tartott előadást az íróról. A rendezvény keretében elhangzott irodalmi összeállításon közreműködött Oszabó István és Szabó András. Ezek után került sor a Wass Albertról készített portréfilm vetítésére. (Szerkesztő-riporter: Maksay Ágnes.) A Nap házigazdája Elek Tibor volt. Talán túlzás nélkül mondhatjuk: előzmények nélküli, úttörő vállalkozás Wass Albert rövid prózáját valami fajta áttekintés igényével szemügyre venni s értékelni. Sokágú teljesítményének ez az ágata mindeddig háttérben maradt, terjedelmesebb és kétségtelenül olvasmányosabb művei, regényei mögött. Sőt: a költő Wass Albert is elevenebben él a köztudatban, mint a novellista. Regényíróként napjainkban a legnészerűbb szerzők sorába tartozik. írói rangját annak idején az 1935-ben Kolozsvárt kiadott, Farkasverem című, nagyívű, valóban kitűnő regényével alapozta meg. Amikor ezt a könyvét Budapesten Baumgarten-díjjal jutalmazták, okkal írta Kós Károly az Erdélyi Helikonban: „Wass Albert Farkasverem című regényében a maga külön természet- és embervilágát híven őrző Mezőséget varázsolja közelünkbe. A jó impresszionista könnyedségével, frissen egymás mellé rakott színeivel, és természetes realizmusával. Lírai bensőségesség melegíti a kép mögött, az író tájjal és emberrel veleélő lelke, ez teszi mindjárt vonzóvá azok számára is, akik egyébként távol élnek attól a világtól, amelynek embereit és történeteit hozza.” Kós Károly érzékletes meglátása Wass Albert egész életművének viszonylatában ma is érvényesnek s lényegre utalónak tekinthetjük. Az erdélyi Mezőség elkötelezett írója volt és maradt - élete utolsó pillanatáig. A kényszerű emigráció nehéz éveiben sem lett hűtlen szülőföldjéhez, az emlékezetében megőrzött otthoni világhoz. Ez a töretlen kötődés határozta meg egész emberi-írói magatartását, tollának minden mozdulatát. Elbeszéléseiben, novelláiban is a „tájjal és emberrel veleélő lelke” van jelen megannyi változatban. A két világháború közötti években Wass Albertnek egyetlen elbeszélés kötete látott napvilágot: A titokzatos őzbak. 1941-ben ez a könyv volt az Erdélyi Szépmíves Céh XII. sorozatának 13-14. kötete - Történetek egy ember életéből alcímmel. Kifejezetten önéletrajzi jellegű, vallomásos ciklus darabjait olvashatjuk A titokzatos őzbakban. Annak, hogy a kritika miként fogadta, tulajdonképpen nincs nyoma a korabeli sajtóban. Holott Wass Albert a harmincas-negyvenes években rövid prózájával - elbeszéléseivel, novelláival, karcolataival - is folyamatosan jelen volt a napilapok és folyóiratok hasábjain. Pályakezdő verseiről, a Farkasveremről és későbbi regényeiről olyan jeles írók, kritikusok mondottak véleményt, mint például az erdélyi Dsida Jenő, Szabédi László, Kiss Jenő, akikkel egy bolyba tartozott az irodalom porondján, meg Schöpflin Aladár, Alszeghy Zsolt, Kádár Erzsébet, Thurzó Gábor, Kolovaszky Miklós, Egri Viktor. Az újabb magyar irodalom című (ma is kellő figyelemre érdemes) munkájában Várkonyi Nándor 1942-ben, tehát már A titokzatos őzbak megjelenése után, ezt írta Wass Albertról: „Az erdélyi arisztokráciáról ír, de inkább csak arról a részről, amelyet az új idők készületlenül találtak, s egy kissé kiesett a világból. Különös, szinte groteszk kettősség érzik a képen, amelyet róla nyújt: finom, vonzó biedermeier környezeteket látunk egy zavaros, goromba felfordulás közepette. A különös az, hogy ezek a valószínűtlen emberek mégis valóban élnek, nyomott, ködös életüket nem tudja megsemmisíteni az új, durva hatalmi berendezkedés, sem a 20. század zakatoló gépereje (...) Wass ezenkívül a nagy hegyek, rengeteg erdők szerelmese; vadászként járja őket, de igazi zsákmánya a költői élmény, amelyet erőteljes erdélyi zamatú nyelven ad vissza”. Várkonyi a költő és prózaíró Wass Albert írásművészetének jellemző jegyeit műfajai kötöttségektől független, szerves egységben látja és láttatja, amikor azt hangsúlyozza, hogy a szülőföld hegyeiben erdeiben barangoló vadásznak igazi zsákmánya mindig az így szerzett élmény. Az elbeszélések és novellák esetében épp úgy érvényes ez, mint a regények: a Farkasverem, A kastély árnyékában, vagy éppenséggel a történelmi múltba ágyazott hatalmas freskó, a Kard és kasza szerzőjének művészetére vonatkozóan. Szilárdan egységes világlátás, szemlélet, alkotói mód jellemzi Wass Albert teljes életművét. *** A nagy múltú erdélyi arisztokrata család 1908-ben született fia, Czegei és Szentegyedi gróf Wass Albert versekkel indult el írói pályáján; első költeményei a kolozsvári Ifjú Erdélyben jelentek meg 1924 őszén. A református fiatalok havi diáklapja, az Ifjú Erdélyben ebben az időben - és később is - nem egy induló tehetség számára biztosított megnyilatkozási lehetőséget; mások mellett Kemény János, Kacsó Sándor, Méliusz József, Jancsó Elemér nevét fedezhetjük fel az első évfolyamok munkatársainak sorában. Wass Albert a húszas évek második felében rendszeresen közölt ebben a lapban, nem csupán verseket, hanem kis karcolatokat is. Itt látott napvilágot 1928 márciusában Tavaszodik címmel az az írás, melyet legelső prózai kísérletének tekinthetünk. A harmincas évek elejével kezdődén egyre gyakrabban jelentkezett rövid prózával s jószerivel elmaradtak a versek. Leginkább az irodalom iránt fogékony kolozsvári Ellenzék és a Reményik Sándor szerkesztette Pásztortűz oldalain lehetett találkozni Wass Albert életes, színgazdag mezőségi történeteivel. Majd az erdélyi magyar irodalom legrangosabb folyóiratában, az Erdélyi Helikonban is mind rendszeresebben jelentek meg ilyen jellegű írásai, de ugyanakkor a Keleti Újság és a Brassói Lapok és megbecsült munkatársának tartotta őt. Terjedelmesebb, súlyosabb elbezélései az Erdélyi Helikon hasábjain láttak napvilágot; ezek közül való volt 1935-ben a Vaddisznós Jákob, a Mundruska, az Elvira bárónő, 1936- ban Az új pap megérkezik, a Havasi fa, 1937-ben a János bácsi és a puska, A kenyér útja. Még ezt megelőzően, 1931 volt a novellista Wass Albert legtermékenyebb éve (az Ellenzékben); szembeötlő viszont, hogy 1932-1934 között ebben a műfajban semmit sem közöltek tőle a lapok, aminek minden bizonnyal az lehetett az oka, hogy ekkoriban írta meg a 35-ben kiadott, Farkasverem című regényét. A Kemény János báró várkastélyban évente egybegyűlő Helikon íróközössége Wass Albertet 1936-ban fogadta tagjai sorába. Ettől kezdve rendszeresen részt vett a marosvécsi összejöveteleken, s az Erdélyi Helikonban való jelenléte is gyakori volt; 1944 őszéig, a megszűnésig, összesen 18 elbeszélését, illetve novelláját közölte a folyóirat. S hozzátehetjük: ezek az írások a legjobb munkái közé tartoztak. Szerelmetes szülőföldjéről, otthoni világáról, a Mezőségről, ennek a különös szépségekben és sötét színekben egyaránt bővelkedő erdélyi régiónak a népéről - magyarokról, románokról -, ennek a földnek egykori urairól, kastélyairól, a nagymúltú, de történelmi funkciójától megfosztott, szétesett, elcsúszott arisztokráciáról - saját osztályáról -, a vidéki értelmiség nehéz küzdelmeiről nyújtott megrázóan hiteles képet az a Wass Albert báró, aki cégéi birtokán gazdálkodva derékig benne élt a falusi mindennapok sűrűjében és személyesen szenvedte meg a Trianon utáni idők sorscsapásait. Az ugyancsak mezőségi származású erdélyi költő, Kiss Jenő írta a Farkasverem megjelenése után az Erdélyi Helikonban: „Érdekes, hogy eddig még egytlen író sem vetette rá szemét erre a különös vidékre, és ha elszórva itt-ott esett is róla szó, a lényeget egyik sem érintette. Az okát ennek nehéz volna megtalálni, de lehet, hogy az egész csupán arra a tényre vezethető le, hogy a Mezőségen íróember huzamosabb ideig nem élt, s ha élt is, nem lévén szülőföldje az, nem tudta gyökerében megérteni ennek a dimbes-dombos, kopárságban is hangulatos, de a tragikumig álmos és akarat nélküli földnek a legmélyebb lényegét. Wass ellenben ott született a Mezőség szívében, ott élte le úgyszólván egész eddigi életét, családja gyökerei ebbe a földbe kapaszkodnak, emberöltők óta, ennek a földnek nedveit és ízeit szívják fel minden águkba a legutolsó kicsi levélkéig, ez a föld létük talaja. Wass így nemcsak látja, de magában érzi a Mezőséget, az él benne, a lélek belső ügye lett, nem egyszerű benyomás (...)” így igaz: a Farkasveremmel s ekkoriban keletkezett elbeszéléseivel, novelláival Wass Albert felfedezte irodalmunk számára Erdély egyik legelmaradottabb, hajdan virágzó és színmagyar népességű tájegységet, a Mezőséget - a maga kendőzetlen valóságában. Múltjával és jelenével együtt. Nem sokkal a Farkasverem után, 1936-ban jelent meg Makkai Sándor nagy regénye, a Holt-tenger, ami ugyanennek a pusztuló világnak a belső arculatáról nyújtott megrázó művészi tudósítást, hogy aztán 1944-ben Nyírő József a Néma küzdelemben tálja fel a Mezőség évszázados gyökerű romlásának valós okait, bonyolult folyamatát. És napjainkban, illetve a közelmúltban ugyancsak a Mezőség szórványba szorult, elárvult magyar népének igaz történelmét írta tovább Sütő András az Anyám könnyű álmot ígér című, nagysikerű naplóregényében... A Vásárhelyi Találkozót közvetlenül megelőzően, 1937, szeptemberében gyűltek össze az erdélyi magyar írók Marosvécsen a Helikon 12. találkozóján. Napirenden szerepelt - egyebek között - a Kacsó Sándorék által útjára indított Hasznos Könyvtár ügye, minek kapcsán Wass Albert hozzászólásában hangsúlyozta: helyénvaló lenne, ha a szerkesztők jobban figyelembe vennék, hogy a falusi népnek milyen nagy szüksége van jó meséskönyvekre. Ugyanekkor felajánlotta aktív segítségét a terjesztést illetően. Mindenképpen eseménydús idény volt 1937 ősze az erdélyi magyar közéletben és irodalomban. Nem sokkal a Vásárhelyi Találkozó után, ahol több más fiatal íróval együtt jelen volt Wass Albert is, Brassóban irodalmi estet rendeztek, melyen a fiatal nemzedék mutatkozott be szép sikerrel. Fellépett ezen az esten Wass Albert gróf is, Bözödi Györggyel, Kiss Jenővel, Szabédi Lászlóval, Nagy Istvánnal együtt. A legkülönbözőbb nézetű és társadalmi helyzetű fiatal írástudók jelezték ily módon: szűknek érzik a helikoni kereteket, valami másra törekszenek, a megújulást, a transzilvanista hagyományok felfrissítését tekintik feladatuknak. Az ekkoriban megjelent Új Erdélyi Antológia közölte a romantikus szemlélettel szembeforduló fiatalok írásait, - közöttük Wass Albertét is. Volt még egy jelentős - bár kevésbé ismert - irodalmi eseménye ennek a mozgalmas ősznek: Wass Albert tizenöt erdélyi magyar írót meghívott Vasasszentgothárdra, otthonába, hogy tanácskozzanak az időszerű kérdésekről. A meghívottak közé tartozott a kommunista Nagy István is, aki később, 1974- ben megjelent önéletrajzi regényében (Szemben az árral) visszaemlékezett erre az összejövetelre. A baráti eszmecserék egyik témája az volt, hogy miképpen lehetne felújítani, folytatni a fiatalok falusi irodalmi kiszállásait. Nem érdektelen beleolvasni a kérlelehetetlenül osztályharcos Nagy István visszaemlékezésébe, s észlelni, hogy miképp nézte ő vendéglátó pályatársát, gróf Wass Albertet, a Farkasverem szerzőjét, aki - mint mondja - a Független Újságban közölt cikkeivel „némi haladó szellemet is elárult”. „Bár viszolyogtam a grófok és bárók irodalmi és politikai vezérkérdésétől (...) Wass Albert meghívásának mégis engedtem, már csak azért is, hogy a fiatal írókkal, ha lehet, elmélyítsem kapcsolataimat” - hangzik a memoár írójának kései vallomása. Nagy István emlékezete szerint jelen volt ezen a találkozón (nem Szentgothárdon, hanem Cégében) Bözödi György, Kiss Jenő, Szabédi László, Asztalos István, Szenczei László, Jékely Zoltán, Flórián Tibor, Jordáky Lajos. (Mint megjegyzi: „A többiek neve és alakja már a feledésbe mosódott.”) Részletesen leírta az utazását, aztán a szívélyes fogadtatását, a főúri ellátást, a család jelenlevő tagjait, - de persze nem feledkezett meg arról sem, hogy „a kristály borosüvegekért hány rosszul táplált parasztgyerek fordult sírgödörbe”. Ez volt, ilyen volt Nagy István... A hangulatos összejövetel azonban - amelynek keretében a „kisebbségi sorvadás” súlyos gondjai is terítékre kerültek, s ez kezdett nem tetszeni az elszántan internacionalista Nagy Istvánnak - majdnem tragikusan végződött mindnyájunk számára. Megjelent ugyanis a román csendőrőrmester, kérdőre vonta a megszeppent házigazdát, hogy miféle irredenta összeesküvésnek adott helyet, az egész társaságot le akarta tartóztatni, de végül is csak „Wass urat” állították hadbíróság elé Kolozsvárt, egyedül őt fogták vád alá, vendégeit még tanúnak sem idézték meg. Idők jele volt a vasasszentgothárdi (vagy cégéi?) talákozó 1937 szeptemberében. Valójában azt az üzenetet tartalmazta, hogy a fiatal írónemzedék erőteljesebben szeretné hallatni a maga hangját, érvényesíteni szerepét az irodalmi életben - párhuzamosan, de valamennyire függetlenül a Helikontól és az Erdély Szépmíves Céhtől. Megcsontosodottnak, elavultnak tartották ezeket a kereteket. A szándék megfogant, de mégis csak évek múltán kerülhetett sor egy olyan új orgánum indítására, mely ennek a nemzedéknek eszmei-művészi fóruma lehetett. Merőben új körülmények között, a bécsi döntés után vált lehetővé a Termés létrehozása Kolozsvárt, 1942 őszén. Ezt megelőzően, 1941-ben jelent meg a Céh kiadásában Wass Albert elbeszélés kötete, A titokzatos őzbak. Olyan kiérlelt, jól megmunkált írások kaptak helyet ebben a vallomásos, önéletrajzi elemekben bővelkedő ciklusban, mint például az Elindult egy élet, a Sándor bácsi, A régi ház, a Mósule - és mindenekelőtt a címadó elbeszélés, A titokzatos őzbak. A 15. marosvécsi talákozón Szabédi László bejelentette, hogy a fiatalabb erdélyi magyar írók 1942 tavaszán „ugyancsak magyar nemzeti és nép célok szolgálatára írói munkaközösséget alakítottak”, melynek tagjai közül e találkozáson is jelen volt Asztalos István, Gagyi László, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Szabédi László, Szencezei László és Wass Albert. Az írók a bejelentést örömmel vették tudomásul, mert a csoport munkaterve a Helikon írói közösségének programjával tejesen összhangban van” - rögzítette a jegyzőkönyv. Azonban, hogy az összhang mégsem volt éppenséggel zavartalan, azt a különböző sajtóközlemények, nyilatkozatok nyíltan kifejezésre juttatták. Több kemény támadás érte a Helikont és a Szépmíves Céhet. 1942 júliusában Szabédi László, a kezdeményezés „spiritus rektora” terjedelmes levelet küldött a Marosvásárhelyen élő Bözödi Györgynek, s ebben a formálódó közösség terveiről számolt be. Ezt írta többek között: „Nemcsak a lapról van szó, írói közösséget akarunk alakítani. - Tagok: Asztalos, Kiss, Szabédi, Wass, Kovács Gy., Gagyi, Hegyi, Varró, Horváth I., Derzsi, Szabó Lajos, esetleg mások. Ezeken kívül számos munkatárs (...) A vasasszentgothárdi találkozó házigazdája, Wass Albert tehát egyike volt a lapalapításra vállakozó fiatal írók csoportjának. Azok sorába tartozott, akik „az idősebb tekintélyek mellett nem érezték jól magukat”, tehát új megnyilatkozási fórumot kívántak teremteni - miként Szentgericei Jakab Jenő, a tervébe vetett folyóirat, a nemsokára megindult Termés lelkes kiadója később megjegyezte. És valóban: 1942 őszén napvilágot látott a Termés első száma. Nem havi (vagy heti) folyóiratként, hanem mint negyedévi kiadvány - Ősz, Tél, Tavasz, Nyár jelzéssel. Aztalos István, Bözödi Görgy, Jékely Zoltán, Kiss Jenő és Szabédi László szerkesztésében jelent meg évente négyszer - 1944-ben történt megszűnéséig. Mindjárt az első számban olyan maradandó értékű írások kaptak helyet, mint például Szabédi László kiváló esszéje Tamási Áron novelláiról és Bözödi György tanulmánya Móricz Zsigmond erdélyi utazásairól. Wass Albert Mártonka jussa című, rangos elbeszélésével és Amit elmondottunk s amit nem mondottunk el Lilafiireden című cikkével volt jelen a Termés első számában. Annak a nyilatkozatnak az aláírói között, mely 1942-ben bejelentette a Termés indulását (A magára talált Erdély), ott volt Wass Albert is. Nincs azonban dokumentum értékű nyoma, hogy nem sokkal a megalakulás után Wass Albert és Szenczei László miért vált ki a csoportból. Tény, hogy Wass Albertnek többé nem jelent meg írása a Termésben. 1940 és 44 között, amikor Észak-Erdéllyel együtt a Mezőség egy része is visszatért az anyaországhoz, Wass Albertnek a már említett kötetén, A titokzatos őzbakon kívül hét könyve jelent meg különböző kiadóknál Pesten és Kolozsvárt (Jönnek, 1940; Csaba, 1940; Mire a fák megnőnek, 1942; Tavak könyve, 1943; A kastély árnyékában, 1943; Vérben és viharban, 1943; Egyedül a világ ellen, 1943.) Tavaszi szél című drámáját, amit a Nemzeti Színház megrendelésére írt, a hatalom betiltotta. (Ismeretlen a sorsa a Helikon 1936-os pályázatára beküldött, Emberé a munka című darabjának. A bíráló bizottság annak idején előadására ajánlotta a kolozsvári színháznak. Novellákkal, elbeszélésekkel viszont ritkábban jelentkezett a lapokban és folyóiratokban; az Erdélyi Helikon közölte 1942 tavaszán az Utolsó áldozatot, majd - ugyanebben az esztendőben - a Hűség bilincsében című novellát, s levégül, 1944 szeptemberében, a Megismerkedtem a Napsugárral című elbeszélsét. A háborús végjátszmában Wass Albertet is behívták katonának, kikerült az orosz frontra s itt szerzett élményeiről néhány karcolatban számolt be a Forrás és az Ellenzék oldalain. (A pokróc, Vállalkozásom, Magyarok oroszföldön.) *** Wass Albert írói magatartásának - voltaképp egész életművének - alapvonását ahgha lehetne érzékletesebben meghatározni, mint ahogy maga írta egyik novellájának címéül: Hűség bilincsében. Az otthona, szerelmetes szülőföldje, népe és nemzete iránti bilincses hűség vezette tollát azokban a forgatagos időkben, a két világháború között, Erdélyben, midőn ezeken a tájakon a kisebbségi lét szorításában évszázados történelmi értékek fájdalmas pusztulásának lehetett szemtanúja s nem ritkán szenvedő alanya a magyar írástudó. De mondanivalója ilyen körülmények között is a magyar nemzet legbensőbb mondanivalóival volt azonos. A nevezetes, utóbb gyakran vitatott elítélt 1942-es lilafüredi találkozó kapcsán, ahol az államvezetés „szóba ereszkedett” a meghívott írókkal, az ugyancsak jelen lévő Wass Albert többek között ezt írta a Termés első számában: „Ez a fiatal erdélyi irodalom már Lilafüred előtt is tudta és vallotta nyíltan, hogy útja és a céljai az egyetemes magyar nemzet valódi útjával és valódi céljaival elválaszthatatlanul összeforrt. Együtt él népével, vele egy test, egy lélek s rajta kívül más urat szolgálni nem tud és nem akar. Minden szavát, amit kimond vagy leír, népe iránt érzett féltő szeretet és komoly aggodalom indítja és népének valódi sorskérdéseitől semmiféle csalóka fény által eltéríteni nem engedi magát”. Bátor és tiszta beszéd volt ez - csalóka fények villogása idején... Wass Albert írói pályájának ebből a szakaszából nem hiányoznak az eredménye, s megérdemelt siker szép pillanatai. Regényei, elbeszélései, novellái erről tanúskodnak beszédesen. Napjainkban észlelhető nagy népszerűsége nem alaptalan, nem afféle divatjelenség. Hanem a teljesítmény megbecsülésének a jele. Ami pályáján, életének megpróbáltatásokkal teli éveiben ezután következett, annak szemrevétele további megközelítést, belemerülést, rálátást igényel. Nagy Pál
