Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-11-01 / 11. szám
2001. november Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal (Folytatás a 8. oldalról) A bűnözés struktúrájában azonban valóságos bűnipari forradalom ment végbe a rendszerváltást követően. A fiatalkorú bűnözés gyakorisági mutatója tízezer lakosra vetítve az 1991-es 88 elítéltről 2000-re 151-re ugrott: befejezett szándékos emberölésért 108 fiút és 29 lányt ítéltek el. Egy évtized alatt 750 fiatalkorú bűnözőre mondták ki a szabadságvesztés büntetését bíráik: 377-en közülük analfabéták voltak. (Különösen nagy az írástudatlanság a kalocsai női fegyintézetben, ahol a „bérlevélírással” foglalatoskodók különleges helyzetet élveznek.) A szakembereket is megdöbbenti a bűn elkövetési mód durvulása. A védtelen sértetti kört - időskorúak, kisikolások - a fiatalok tudatosan választják ki, s mint a rendőri jegyzőkönyvek rögzítik, gyakori a „szükségesen túlmenő többletbántalmazás”, néha pedig egyértelmű a nagyfokú s tudatos kegyetlenség. Volt, hogy a tettes lefejezte a gyermekkorú sértettet. Egy idős embert hárman gúzsba kötöttek, és néhány ezer forintért agyonverték. A TV képernyőjén mindenki követhette az érzéketlen kegyetlenségükért a Csáth Géza novellája után Wittman lányoknak is nevezett két tizennégyéves lány esetét: fejbeverték, majd agyonrugdalták az életéért könyörgő taxisorfőrt. „Az állami gondozotti populáció részvétele a bűnözésben (komolyabb) vizsgálatot igényel - az összes háttértényezőjével együtt”, továbbá „az erőszakos gyerekbűnözés etnokulturális meghatározottságára egyértelmű jelek mutatnak” - állapította meg szociológiai vizsgálódásában a jószemű Dér Mária. Valóban, a zárt gyermekintézményekben s a fiatalkorúak börtönében, Tökölön is megdöbbentő a cigányok nagy száma. Erről hivatalosan statisztika nem készíthető. Ha Farkas Flórián csiszolatlan gyémántnak is nevezi népét, azért hozzátehetnénk, gyémánt darabok mellett bőven akad súlyosan sebző üvegszilánk is. Az állami gondozotti rendszer a szocializmusban már generációról generációra átadódó szegénységet, deprivációt hozott. S utánpótlást a börtönöknek. Ma, a törékeny újrapolgárosodás korában ez nem tekinthető a múlt puszta örökségének: a deprivációnak és a bűnözővé válásnak már-már gentikainak tűnő, s épp most virulenssé vált csatornái alakultak ki. Senki nem csodálkozik, ha a tököli rácsok mögött egy elítélt szülőanya gyermeke anyakönyvezésénél saját születési helyét úgy diktálja be, hogy Központi Börtönkórház, Tököl. Az idősebb elítéltek pedig rettegnek a nagyra cseperedett tököli fiúktól, akik szexuálisan is „lealázzák” őket. A november 2-i börtönújságban Ács Jenő tollából egy igen érdekes, s a hivatalos felfogástól igen elütő eszmefuttatásjelent meg fiatal bűnözőinkről Hízelgés címmel. A cím arra utal, hogy a mai börtönök hízelegnek a testnek. „Sok elkövető számára a büntetés, a börtön, a fegyház, nem igazán visszatartó erő, tisztában van vele, megvan a megfelelő ismerete róla, s aztán ott folytatja, ahol abbahagyta. Az idősebbek véleménye szerint ez nem máshová, csak és kizárólag Szegedre, a Csillagba vezet, s aztán a temetőbe. Ezért mondják, hogy kellene a testi fenyítés, ez az, ami igazán megrendítené őket és észre téríteni a fiatalokat. Saját bőrükön tapasztalnák, hogy milyen a fájdalom, milyen a kín, milyen a szenvedés. Ez akadályozhatná meg igazán, hogy leendő áldozataikat rezzenetlenül kínozzák...” Kétségtelen, liberális szemmel ilyet írni szentségtörésként hat. Ám korántsem a mohamedán jog szabta büntetésekre kell gondolni, hanem példának okáért Amerikának azokra a bakancsosnak nevezett büntető táboraira, ahol a fiatal elítélteket keményebben megdolgoztatják, mint az idegenlégióban vagy a zöldsapkásoknál. Miért csak a holland vagy a svéd börtönök s az intim szobák lágyságát kell idézzük, amikor ezek mólóban lévő divatja megvalósításához aligha lesz elegendő pénz a magyar igazságügy berkeiben? Tamáska Péter Kérjük, újítsa meg előfizetését a következő évre! Szentpétery Tibor, a történelem fotográfusa Szentpétery Tibort, a fényképeit és a könyveit szerencsére sokan ismerik és értékelik. Őt magát ugyanis nehéz lenne röviden bemutatni. Hiszen jogot végzett ugyan, de fotográfus lett, fényképezte Horthy Istvánt, a Don-kanyarban harcoló honvédeket, az égő Berlint és Drezdát, az '56-os budapesti utcát, az erdélyi hegyeket, a budapesti műemlék épületeket, egyszóval a magyar történelmet. Fotográfus, természetjáró és városvédő, de elsősorban talán öntudatos erdélyi örmény-magyar. Igazán mozgalmas élete volt, de ma már szemmel láthatóan akkor érzi jól magát, ha budai otthonában, (talán a sors kegye folytán) éppen a Gábor Áron utcában, pedáns rendbe sorakozó több tízezer fényképét rendezgeti. És mesél. Ma gyertyát gyújtottam - mondja Szentpétery Tibor -. Éppen 122 évvel ezelőtt született édesapám... Szüleim erdélyi polgári családból származtak. Nagybátyám, nagyapám is kúriai bíró volt. Édesapám fakereskedő családból származott. Családom örmény származású. Az örmények a 17. században kerültek Moldvából Erdélybe, Apafy Mihály hívta be őket. Ekkor telepedett le a mi családunk is Erdélyben, Érzsébetvárosban. A 17-18. században már szép számmal éltek örmények Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson, Erzsébetvárosban és Csíkszeredában. Szorgalmas kereskedő emberek voltak. Az aradi vértanúk közt is ketten, Lázár és Kis örmények voltak. Az örmények becsülettel éltek és dolgoztak. A mi családunk az 1760-as években Mária Teréziától nemességet is kapott. Ez persze afféle kisnemesség volt, nem bírt túl nagy jelentőséggel. A család már 1913-ban áttelepedett Magyarországra, Budapestre. De végső soron Trianon miatt szakadt meg minden kapcsolatunk Erdéllyel. Trianon után a család otthon mindent eladott, házat, szőlőt, földet. A szüleim azonban annyira kötődtek Erdélyhez, és úgy neveltek, hogy én még ma is elsősorban erdélyinek vallom magam, és csak másodsorban anyaországinak. Amikor csak tehettem, hazajártam Erdélybe. Minden gondolatom Erdélyre irányul. Én azonban 1916-ban már Budapesten születtem, ifjúságomat is itt töltöttem. A Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán szereztem diplomát, ott is doktoráltam 1937-ben. A képességeim az egyetemi évek alatt bontakoztak ki. Akkor támadt fel bennem a természet szeretete, amely később rábírt arra, hogy a Kárpátok gerincét teljes hosszában bejárjam gyalog. Sajnáltam, hogy az élmény s a látvány a semmibe vész, így hát '35- ben a megtakarított pénzemből egy zálogházi árverésen vettem egy fényképezőgépet. 1937-ben már országos pályázatokon is részt vettem, 1938-ban pedig már első díjat nyertem a fényképemmel, egy természetfotóval. A ’30-as években a magyar fotóamatőrök a világ élvonalában szerepeltek, a világkiállításról 36 aranyérmet hoztak haza. Híres volt akkoriban a debreceni Asmann Ferenc, Zadacs Ernő, Haller F.G., Romhányi, Szőllősi. Sokat tanultam tőlük. Fíiszen én nem szakmaként, hanem a gyakorlatban tanultam meg fényképezni. Tisztviselő voltam, a fotózás számomra hétvégi hobbi volt. Az embereket, a családot alig fényképeztem, leginkább a természetet, az apró bogarakat, a virágokat. A nagyok is elismerték détaille-fotózási képességemet. Aztán jött a háború. 1938-ban bevonultam a lovas tüzérekhez. Két éven át az Andrássy úti laktanyában meg Hajmáskéren kaptam kiképzést. Aztán következett a Bécsi döntés, visszatért a Felvidék, visszatért Észak-Erdély. Mindkét eseménynek közvetlen tanúja voltam. Felejthetetlen élmény volt, különösen Erdély visszatérése. Felderítő tisztként másodmagammal az alakulatom előtt jártam, és módom volt élvezni az erdélyi vendégszeretetet. Uton-útfélen megállítotak az emberek, csakhogy kifejezzék az örömüket és a szeretetüket. Szatmárnémetiben, az első nagyobb városban jelentkeztem a parancsnokságon, hogy a félnapi járásra mögöttem érkező alakulatomnak szállást szerezzek. A parancsnokságon mondták, hogy éppen aznap járt ott egy küldöttség az egyik közeli faluból, Désházáról, megbotránkozva, hogy az ő színmagyar falujukba még nem érkezett magyar katona, bezzeg a szomszéd román falvakban már sokat elszállásoltak. Nosza, nézzek körül a faluban, ha megfelel, telepedjünk meg ott. Az osztagommal elindultunk hát Désházára. Szeptember volt, már alkonyodon, mire a faluba értünk. A faluban egyetlen hosszú, macskaköves út volt végig a református templomig. Amint megérkeztünk, egyetlen élőlényt sem láttunk, még egy kutya sem ugatott. Csak lovaink patája csattogott a csendben. Nem éreztük magunkat túl jól, már éppen előkészítettük a pisztolyunkat, amikor a templom aljába érve, egyszerre valaki elkiáltotta magát: Megjöttek a magyar huszárok! Eltévesztették a parolinkat, de mit számított ez akkor!... A következő pillanatban már a levegőben voltunk, regeteg ember gyűlt körénk, vállukra kaptak. A domb tetején előlépett a református pap, teljes papi díszben, a templom tornyán pedig hirtelen megjelent a húsz évig ereklyeként rejtegetett magyar zászló. Leültettek, megvacsoráztattak bennünket, valósággal itták minden szavunkat, amit Magyarországról meséltünk. Másnap megérkezet az alakulatunk. Az ott töltött két hét alatt a gulyáságyút egyszer sem kellett begyújtani. A falubeliek vendégül láttak minket. 1941-ben Csíkszeredába helyeztek városi és járási katonai parancsnoksági tisztnek. Hétfő reggeltől péntek délutánig katona voltam, péntek délután bezártam a hivatalt, és vasárnap estig kint voltam a havasokban. Fényképeztem. Felejthetetlen volt. 1941-ben leszereltem. 1942-ben a honvédség haditudósítói alakulatot szervezett, és országos pályázatot hirdetett a honvédséggel kapcsolatos fotóanyagra. A bevonulásokról készített képeimmel pályáztam. Akkora sikerünk volt, hogy meghívtak a haditudósító alakulathoz, így aztán az alakulat fotó-alosztályához vonultam be 1942 tavaszán. Hatan mentünk ki a frontra, a többiek hivatásos fényképészek voltak, a Magyar Távirati Iroda vagy a Filmiroda alkalmazottai. Én voltam egyedül amatőr és egyedül tiszt. 1942 májusában szereltek fel bennünket, vasúton utaztunk ki Ukrajnába, onnan pedig saját tengelyen, a saját járműveinken mentünk ki a Don-kanyarig. Június elején értünk ki a gyorshadtesthez. Haditudósítók voltunk, dolgunk a propaganda volt. Nem az volt a feladatunk, hogy bemutassuk a rémségeket, hanem az volt a megbízásunk, hogy fényképeinkkel megmutassuk, milyen a magyar katona mindennapi élete kint a fronton, távol a hazától. Én végig az első vonalban voltam, az ott harcoló katonákat fényképeztem. Ennek persze a fővezérség nem mindig örült, mert sokszor olyasmit is lefényképeztem, ami nem volt közölhető. A hazaküldött anyagot komolyan megcenzúrázták, csak azokat a képeket, cikkeket és filmeket engedték a nagyközönség elé, amelyek megfeleltek az akkori propagandacéloknak: a magyar katona mindig dicsőségesen harcol. De hát mi annyira az első vonalban voltunk, hogy egy alkalommal én vettem ki a forró csövű puskát egy fiatal orosz partizángyerek kezéből. Nem tudtam nem észrevenni a borzalmakat. Legmegrázóbb élményem a sztalinszkói halálkatlan volt. A németek beszorították az oroszokat egy völgykatlanba, és légelvonó bombát dobtak rájuk. Hirtelen halált haltak, mindenki abban a testhelyzetben, amelyben éppen volt. Haditudósítóként utána bejutottam a szigorúan őrzött területre. Úgy látszott, mintha élő, nyüzsgő táborba kerültem volna. Csak éppen halott volt mindenki. Volt, akinek még a kezében volt a kenyérdarab, a másik még a fának támaszkodott. Azonban mindegyiknek a szája szögletében vércsík volt... Aztán azt a megbízást kaptam a fővezérségtől, hogy készítsek propagandaanyagot Horthy Istvánról. Meg akarták mutatni, hogy ő is helytállt a fronton. Nem kellett hazudnom, ő valóban bátor és talpig becsületes magyar katona volt. Bár kormányzóhelyettes volt, a fronton mindig mint repülő hadnagy szerepelt. És hadnagyként számos bevetésen vett részt. Nagyon egyszerű, barátságos ember volt. Csak egy alkalommal történt, hogy kormányzóhelyettesként meglátogatta a főhadiszállást. Akkor is vele voltam. Akkor vigyázzban álltak előtte a főtisztek, előtte, aki máskor főhadnagyként meg ő előttük állott vigyázzban. A sajtóban róla megjelent képeket mind én készítettem. Többször repültem vele, felderítésekre is magával vitt. Sokat beszélgettünk, közvetlen volt velem, de nem bizalmaskodó. A balesetekor már nem voltam a közelében. Engem július végén fölváltott egy haditudósító társam, Horthy meg auguszuts 20-án lezuhant. Augusztus 15-én megsebesültem. A Jóisten kegyelme mentett meg engem. Egy előrenyomulás során utcai harcok közepébe keveredtem. Egy városka templomterén géppuskatámadást kaptunk. Hasra vágódtam. A tűzvonaltól távolabb voltam, úgy 30-40 méterre. Fényképezni próbáltam a harcot. Egyszer csak irtózatos ütést kaptam a koponyámra, és utána sorozatban még néhány lövést. Az oroszok rámlőttek, de a Leica fényképezőgépem felfogta a lövést. Aztán a karomba is kaptam két golyót. Öt órán keresztül feküdtem a földön, mozdulatlanul, halottnak tetettem magam. Körülöttem közben folyt a harc: géppuska kelepeit, gránátok csapódtak be, harckocsik robogtak el. Az egyik katona, akit alig fél órával korábban ismertem meg, az szaladt ki értem a térre, és vonszolt be védett helyre. A sebesültszállító vonat, amely hazavitt engem, a kijevi pályaudvaron éppen Horthy gyászvonata mellett állt meg... A háború ezzel persze még nem ért véget, számomra sem. Sebesültként nem küldtek vissza a frontra, hanem a film- és fotó alosztály parancsnoka lettem. A front nyugat felé tartott, Magyarország lassan kezdett elfogyni, és minket '44 december nyolcadikén a budatétényi laktanyából kitelepítettek Nyugat-Magyarországra, a határvidékre. Ott folytattuk tudósítói munkánkat. 1945 elején a fővezérségtől azt a parancsot kaptam, hogy harmadmagammal utazzak Németországba elkészíteni egy leendő film külső felvételeit. Akkor még sokan reménykedtek a német titkos fegyverekben és a végső győzelemben. Magyarországról sok gyárat kitelepítettek Németországba a munkásokkal és azok családjával együtt. Azt a feladatot kaptam, hogy filmezzem le a kint élő magyar családok életét. Az volt az elképzelés, hogy a háború dicsőséges befejezése után majd készítenek egy filmet Vállvetve címmel. Ehhez készíttettük volna a külső felvételeket, a belsőket a háború után tervezték elkészíteni. Januárban elindultunk nyílt parancsai Németországba. Jól is haladt a munka mindenütt, de Stájerországban lefilmeztem egy légiriadót, mire az SS elkapott bennünket azzal, hogy amerikai kémek vagyunk. Nekik semmit sem számított a Wermacht igazolvány. Börtönbe kerültünk. Kértük, telefonáljanak Berlinbe, hogy ott igazoljanak bennünket. De a telefonösszeköttetést már megszakadt. Két hét után aztán három Wermachttiszttel felültettek a berlini vonatra. Útközben, Haldingban a tisztek azt mondták, ők hazaértek, ők a magük részéről befejezik a háborút. Otthagytak bennünket a berlini vonaton, minden hivatalos papír nélkül.Elmentünk Berlinbe, a minisztériumban kaptunk egy-egy különleges haditudósítói igazolványt, személyesen Keitel aláírásával. Májusban még ott voltunk Berlinben. Megértük a város porig bombázását. Nappal foszforos bombákkal szórták végig a várost, utána ezt megtetézték romboló bombákkal. Egyetlen ép ház nem maradt, úgy égett az Unter der Linden, mint egyetlen nagy fákyla... Én meg azbeszt ruhában, azbeszt cipőben fényképeztem. Aztán, amikor már láttuk az orosz ágyuk torkolattüzét, déli irányban az utolsó vonattal elhagytuk a várost. Sajnos, amikor aztán amerikai fogságba estünk, egész felszerelésemet és minden fényképemet elvették. Amint elkaptak az amerikaiak, azt mondták, elvisznek a következő faluba, ott kapunk majd papírt. Erre aztán elvittek minket a frontvonal elé, és onnan kísértek vissza a hátországba. Ez azért volt nekik fontos, mert ilyenformán úgy tekintették, hogy frontkatonaként estünk hadifogságba, tehát teljesen ki tudtak bennünket zabrálni. Az utolsó zsebkendőig mindent evettek tőlünk. A menekültvonattal kerültem haza. A kaposvári szűrőállomásra érkeztünk meg. Engem, mint korábban a fővezérséghez beosztott tisztet, azon nyomban internáltak. Semmi kézzelfogható vád nem volt ellenem a nagy könyvben, de mint fővezérséghez beosztott tiszt meg haditudósító, biztosan van valami a fülem mögött, gondolták. Két hétig tűrtem, utána átszöktem a kerítésen és hazajöttem a szüleim házába. Ők akkor már két éve nem tudtak rólam semmit. Találkoztam édesanyámmal, majd a találkozás drámai percei után azt mondta, menjek fel a kórházba, mert édesapám nagyon súlyosan beteg. Minden mosdás nélkül, úgy, ahogy voltam felsiettem a Széher úti kórházba. Édesapámmal még úgy másfél-két órát beszéltem, aztán a karjaimban meghalt... A temetés után jelentkeztem a katonai központban: megszöktem, hazajöttem, itt vagyok. Ez volt '46 áprilisában. De csak '48-ban sikerült tisztáznom magam. Addig minden második napon meg kellett jelennem a katonai politikai osztályon, ahol késő délutánig faggattak. Szerencsém volt, az egyik kihallgatás során az egyik százados, aki korábban a haditudósítóknál őrvezető volt, felismert. Átvizsgálta a vastag dossziémat és két hét múlva megállapította, hogy abban semmi terhelő sincsen. És lezárta az ügyemet. De azért még néhány évig rendőri felügyelet alatt maradtam. Jelentkeztem a pénzügyminisztériumban. A bevonulás előtt ugyanis én a pénzügyi közigazgatás állományában voltam. A diplomám megszerzése után a pénzügyi igazgatóságon helyezkedtem el. Most azonban igen hamar beláttam, hogy nagyon megváltozott a világ, az új munkakörömben sok keresnivalóm nincsen, ezért '48-ban nyugdíj aztattam magam. A Krisztina körúton rendbe hoztam egy lebombázott üzlethelyiséget és fotóműtermet nyitottam benne. És közben megszereztem a mesterlevelet. Aztán ötvenben államosították a szakmát, ott maradtam minden nélkül. Elsőként a Kohó- és Gépipari Minisztérium tervezőirodájában helyezkedtem el, a Krisztina körúton. Egyszer csak hivatott a vezérigazgató, elém tette a Pesti Flírlap 1943-as vasárnapi mellékletét, amelyen a fénykép az 1941-es csíksomlyói búcsún készült, a régi kereszt előtt egy remete állott. A fénykép alatt az én nevem állt. Megkérdezte, én készítettem-e. Nem tagadtam. Nyomban kirúgott, még a kabátomért sem mehettem vissza a laboratóriumba, a rendész hozta ki nekem. A törzslapomra beírták, hogy a Pesti Hírlap klerikális riportere voltam... Ezzel a törzslappal aztán sehol sem tudtam elhelyezkedni. Végül '53-ban az Iparügyi Minisztériumban dolgozó régi jó pajtásom segített bekerülni a frissen alakult Híradástechnikai Ipari Kutatóintézetbe fotósnak. '80-ban onnan mentem nyugdíjba. 1956-ban már volt családom, feleségem, két gyermekem. A forradalom napjaiban mindennap azzal keltem, hogy elmegyek kenyeret vásárolni, és a lódenkabátom alatt rejtegetett fényképezőgépemmel jártam a várost. Volt, amikor a lakosság mentett meg az orosz katonáktól. Több mint 250 fényképet készítettem. A forradalom kitörésekor a hajdani katona bajtársaimmal megfogadtuk, hogy ebben mi, Horthy-tisztek nem veszünk részt. Nem mintha nem értettünk volna egyet a forradalmárokkal. Hanem mert nem akartuk, hogy azt mondhassák, hogy ez egy reakciós lázadás. A forradalmat a fiatalokra bíztuk, lelkileg és szellemileg támogattuk, de tudatosan nem vettünk részt a harcokban. Régi baráti társaság a miénk. Én már a háború előtt is természetjáró voltam, a Magyar Turista Egyesületnek a tagja. A '40-es évek elején társaságunk országos tájékozódási bajnokságot is nyert. A háború után folytattam a természetjárást, és a közalkalmazottak sportegyesületében társakra is találtam. Ez a baráti társaság még ma is megvan. Akkoriban, még fiatalon, megfogadtuk, hogy bejárjuk Magyarország helyeit, a társaság mindegyik tagjának minden évben bakancsosán, hátizsákkal be kell gyalogolnia ezer kilométert. Állandóan együtt túráztunk, én meg fényképeztem. Még egyetemi hallgató koromban megfogadtam, hogy végig bejárom a Kárpátok gerincét. Ezt 1939-ben kezdtem el, amikor Kárpátalja visszatért. Aknaszlatintól Vereckéig gyalogoltam. Aztán, amikor Csíkszeredában voltam, Kommandótól Máramarosig túráztam. És persze közben mindvégig fényképeztem. '63-ban és '64-ben pedig bejártam a Déli Kárpátokat. Teljesült a vágyam. 1964-ben sikerült teljesítenem ifjúi fogadalmamat. Három lányom van, kilenc unokám. Sokat mesélek nekik. A társaimat is mindig arra kérem, meséljék el az élményeiket a fiataloknak. Az egyik iskolában, ahol kiállították a fényképeimet, azt mondtam a gyerekeknek: fogjátok meg nagypapátok, nagymamátok kezét, hozzátok el őket ide, mutassátok meg nekik ezeket a képeket, mert a szüléitek már nem tudnak erről mesélni nektek, de ők, a nagyszüleitek felidézik itt emlékeiket, és el tudják nektek mesélni, merre van Szováta, és mi történt Budapesten 1956- ban. Lejegyezte: Beke Mihály András
