Nyugati Magyarság, 2001 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2001-11-01 / 11. szám
4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2001. november Felelősségünk a csángókért BEKE GYÖRGY Csángóföldön, Moldvában - aligha tévedek - „óriások küzdelme folyik”. Két-három tucatnyi falu maradék magyarsága eljutott az asszimiláció kapujáig. Minek előtte vagy kétszázezer társuk már régóta átment ezen a kapun, amelyet a hátramaradottak számára is szélesre nyitott a román nacionalizmus, a helyi közigazgatás és - fájdalom - egy-két, népét, őseit metagadó főpap. De ezek az „elkésettek” megmakacsolták magukat, és nem hajlandók átlépni a kaput, feladni anyanyelvűket, hagyományaikat, csodálatos magyar folklóijukat - vagyis önmagukat. A moldvai csángók „makacssága” egyenesen történelmi példa arra, hogy akarata ellenére lényegében egyetlen népcsoportot sem lehet asszimilálni, sem csendőrszuronyokkal (régebben), sem balkáni csalafintasággal, ravasz lépre csalással (manapság). Sőt, a maguk kicsiny (számbelileg kicsiny) erejével is dacolni tudnak egy állam apparátusával, félrevezető főpapi nyilatkozatokkal, anyanyelvűk kiűzésével templomaikból, vagyis a lelki terrorral. Ezt a küzdelmet évtizedeken át egymagukban vívták, Európa mit sem tudott, az anyaország pedig - a moszkvai parancsra - nem akart tudni róluk. Volt olyan időszak, a Ceausescu-diktatúrában, hogy a csángó szót le sem volt szabad írni, és rendőrök várták a csángó falvakban a magyar folklór legrégibb kincseire kiváncsi gyűjtőket. Nem volt olyan nép, népcsoport talán az egész világon, amelyik ilyen mélyre volt taszítva a tudatlanság börtönébe. De a magyarnak maradt csángók, a hűségesek tízezrei szívük mélyén elhozták a reményt a nagy változás idejébe, az 1989-et követő új romániai világba. Azon nyomban éltek az önszerveződés megnyíló lehetőségeivel, és ország-világ előtt kinyilvánították, hogy élni kívánnak anyanyelvűkkel az iskolákban, a templomokban, a közéletben. Mérföldkő volt II. János Pál pápa budapesti látogatása az 1990-es évek elején, amikor ezer csángó alázatos kérését nyújtotta át a Szentatyának Horváth Antal csíkszentdomokosi esperes, maga is moldvai csángó ivadék, hogy a templomaikban szólaljon meg a magyar prédikáció, a magyar ének. Talán ekkor vett tudomást először az európai közvélemény ennek a népcsoportnak a létezéséről és sorsáról. Ezek után vállalta egy olasz római katolikus pap, Nicola Girasoli pápai káplán, hogy a csángókat kézen fogva bevezeti az európai politikába, rájuk irányítja a népek felelős vezetőinek figyelmét. A történelem során először a csángók képviselői megjelentek és bemutatkoz(Folytatás az 1. oldalról) így például Cseh-Szlovákiához száz százalékban magyar lakta területeket is csatoltak. A Délvidéken a szerb lakosság részaránya a 30 százalékot sem érte el. A magyar-román államhatár távolról sem felelt meg az etnikai határoknak. Másrészt „az új demokráciák” is igen hamar megmutatták, hogy igencsak sajátosan értelmezik az egyenlőséget. A román hadsereg 1919. január 19-én Kolozsvár főterén tüzet nyitott a békés magyarokra. 1919. február 12- én a cseh légionáriusok Pozsonyban a magyar tüntetőkbe lőttek. Mindhárom utódállamban elkobozták a magyarok földjének, vállalatainak, egyházi és közösségi vagyonainak jelentős részét. Ezek az államok napjainkban is másod- és harmadrendű állampolgárokként kezelik az uralmuk alá kényszerített kisebbségeket. Az előző évtizedek történelemhamisítási gyakorlatát folytatva, mindhárom ország történészei egyformán idealizált történelmet találtak ki, hogy a nekik ajándékozott területek megtartása érdekében úgymond történelmi jogokra is hivatkozhassanak. A felsorolt tények alapján teljesen megalapozottan jelentette ki Robert Gower angol képviselő, hogy „a trianoni szerződés a történelemnek egyik legigazságtalanabb aktusa.” Ez a diktátum szükségszerűen vezetett el a második világháborúhoz. Európa szerencsétlensége, hogy a 2. világháború után a bosszútól vezérelt, és a mindenhatóság bódulatában tak Brüsszelben. Girasoli alapítványa román szerzőkkel íratott tárgyilagos könyvecskét a csángókról, ennek szerzői egyértelműen magyarokként kezelték a moldvai csángókat. Európa felriadt lelkiismeretére vall, hogy egymás után történtek nemzetközi lépések a csángók megmentéséért. 2001-et akár a moldvai csángók évének is nevezhetjük. Márciusban az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének kulturális bizottsága Párizsban, május végén pedig Isztambulban az állandó bizottság ülésén hallgatták meg egy finn diplomata, Tytii Ischookana- Asunmaa asszony jelentését a csángók történelméről, nyelvi és vallási állapotáról, az őket érő durva korlátozásokról. Európa immár roppant kényes az emberi jogok eltiprására, a csángók nyelvcsonkítása pedig éppen ennek lázító példája. Ugyancsak 2001-re esett Mádl Ferenc magyar köztársasági elnök hivatalos látogatása a Vatikánban, ahol magánál a pápánál tette szóvá a csángók megfosztását az anyanyelvű templomi szolgálatoktól, és végre a Szentszéktől kedvező választ, ígéretet kapott. Várható volt, hogy a román nacionalizmus nem adja fel a harcot, amit ezúttal Európával, a szabadság eszméjével szemben folytat. Éppen ezért történelmi fontosságú ez a küzdelem a Szeret, a Tázló, az Aranyosbeszterce partjain, mert beláthatatlanul nagy a tét: ki tudja-e vívni az európai szellem, a népek szabadságának eszménye egy nyelvétől megfosztott népcsoport természetes jogait, vagy erősebb lesz az ármány, a balkáni ravaszság, és akkor a maradék csángóság végképp belevész a hatalmi önkény és a szellemi despotizmus tengerébe? Ilyen nemzetközi körülmények között a csángókról szólni sokkkai felelősségteljesebb cselekedet, mint bármikor eddig. A tényeket feltáró tudósítások, riportok segíthetik az európai szabóság közéleti, diplomáciai harcosait, de a tévedések, a felületességből fakadó hamis ítélkezések legkisebbike is alkalmas arra, hogy a bukaresti hatalom és a iasi-i püspökség a csángók ellen használja fel. Ilyen szemszögből kell megítélni minden „csángó írást”, fakadjon bár a legjobb szándékból. így Tófalvi Zoltán cikkét a Nyugati Magyarság idei, októberi számában: Mi lesz a moldvai csángókkal? A három hasábos írás kétharmada történelmi tratátum, a csángók kérdésében valamennyire is jártas olvasók által ismert tényekkel. Maga Tejtestvérek tévelygő erőszakos, műveletlen politikusok még súlyosbították is az első világháborút lezáró békék hibáit. Ezek után az utódállamok felbátorított vezetői tovább fokozták a kisebbségek elnyomását, és azok teljes beolvasztására törekedtek. így például Jugoszláviában legyilkoltak 300.000 horvát katonát, 40.000 magyart, sok ezer németet. Csehszlovákiában legyilkolták magyarok és németek ezreit, tízezreket internáltak és százezereket üldöztek el szülőföldjükről, Erdélyben a Maniu gárda tagjai gyilkolták a magyarságot. A nemzetiségek üldözése szükségszerűen vezetett el Jugoszlávia, tízéves polgárháborút követő felbomlásához. A szlovákok népszavazással váltak el a csehektől. Mindezek azt bizonyítják, hogy a történelmi hagyományokat semmibe vevő politikai döntések tiszavirág-életűek és szükségszerűen megbuknak. Ez még akkor is úgy van, ha a jogtiprásban végtelenül leleményes utódállamok állandóan egyeztetik és összehangolják kisebbségellenes politikájukat. Erre jó példa a román és szlovák vezetők utóbbi találkozása is. Románia vezető politikusai több országot meglátogatva Magyarország-ellenes közös fellépést szorgalmaznak. Szlovákiában az új közigazgatási felosztás a régi elnyomási gyakorlat fenntartása mellett tovább nehezíti a magyarság helyzetét. Szabadkán a szerbek magyar diákokat vernek. a Nyugati Magyarság is számtalanszor előhívta ezeket az adatokat. Persze, az ismétlés soha nem árt, mivel általa a csángók mostoha sorsa jobban tudatosodik az anyaországi és a nyugati olvasókban. A felfokozott figyelem követeli meg, hogy a csángó kérdés fejleményeinek teljessége ismertté váljék. Nyilván „szerkesztési csúszás” az, hogy október hónapban szól a cikk a „csángó jelentés” ezutáni előteijesztéséről az állandó bizottság elé, mikor ez már májusban megtörtént. Hasonló okból maradhatott ki Mádl Ferenc vatikáni látogatása is. A cikkíró a „lendület hevében” meglepő megállapításokat tesz. „A rendkívül vallásos csángók immár 500 éve hiába kérik a magyarul beszélő lelkészeket.” Ezt aligha lehet másként érteni, minthogy 1500 óta nem voltak magyar papok, és nem létezett magyar nyelvű egyházi szolgálat Csángóföldön. Vajon mit szólna ehhez Petrás Ince János klézsei plébános (1813- 1886), az első magyar folklórgyűjtő, aki Kriza Jánost is megelőzve írta össze faluja magyar népköltészetét? Hát még Zöld Péter, aki a 18. század második felében öt éven át a moldvai Szabófalva papja volt, e minőségében magyar iskolát alapított, szervezte a csángók művelődési életét? Ezek a „hiányzások” Tófalvi Zoltán tájékozódásának egyoldalúságát árulják el. Cikke alapján az a benyomásunk támadhat, hogy a római katolikus papok, az egész egyház egyebet sem tett ötszáz éve, mint elnyomta a csángók nyelvét, és kiszolgáltatta őket a román asszimilációnak. Miért mulasztja el megemlíteni, hogy Batthyány Ignác erdélyi püspök - a tudós egyházfő, aki megalapította a gyulafehérvári Batthyaneum könyvtárat, és a csillagvizsgálót - 1787-ben éppen Zöld Péter hazaküldött beszámolói alapján fordult VI. Piusz pápához a csángók szabad magyar nyelvhasználata érdekében? Egyoldalú tájékozódást írok, mert Tófalvi Zoltán „kifejtette” a magas rangú vatikáni diplomata, Nicola Girasoli napjainkban folytatott küzdelmét is a csángók magyarságának nemzetközi elismertetéséért. Azt hiszem, hogy a szerzőt mentem fel, ha ezt felületes tájékozódásnak minősítem, nem szándékos félrevezetésnek. Vagyis a katolikus egyház méltatlan megbántásának. De van egy másik bántás, vádaskodás, amiben azonban egyértelmű vétkes. „Kényes kérdésnek” nevezi azt, hogy „a magyarság elsősorban nyelvészeti, néprajzi kuriózumot lát a mold-Trianon óta tehát semmi nem változott. 2001-ben is ilyen szellemiséget képviselnek Trianon ma is dédelgetett gyermekei! A mind nagyobb gazdasági nehézségekkel és mélyülő társadalmi válsággal küdző Románia, akárcsak Jugoszlávia és Szlovákia, továbbra is erőteljes asszimilációs politikát folytat, visszautasítja a magyarság belső önrendelkezését, megpróbálja késleltetni a magyar vagyonok visszaadását, továbbra is kiszipolyozza Erdélyt, beleértve annak román nemzetiségű lakosait is. A román politikusokat mintha elhagyta volna a realitásérzékük. Ma már a jogtiprást, vagy azt a tényt, hogy az ország utolsó az Európai Unióhoz való csaltakozási feltételek teljesítésében, nem lehet sikertörténetként eladni, mint a forradalomként bemutatott, több nagyhatalom és titkosszolgálat közreműködésével megszervezett 1989 évi látványos államcsínyt. Úgy tűnik, hogy a nagyszerb álmok szétfoszlása, a cseh-szlovák kényszerházasság felbomlása után Románia is válaszút előtt áll. Strukturális változások végrehajtása, a közösségi jogok biztosítása, a kisebbségek számára megnyithatja az utat az európai integráció, a gazdagság felé. A másik út a régiókat és etnikumokat diszkrimináló politikai folytatása, amely újabb feszültségeket szül, elmélyíti a szegénységet, növeli az Európától való leszakadást. Egyelőre úgy tűnik, hogy Románia ezen az úton, a történelmi haladás ellenében menetel, és osztoznia kell a másik két utódállam sorsában. vai csángó-magyarokban. Mindannyiunkat elbűvöl egy-egy ballada, a Szent Istvánról szóló ének, a balladakultúrájuk, viseletűk. Ezzel az érdeklődés nagyjából véget is ér. A moldvai csángók mindennapi életét sem az erdélyi, sem az anyaországi magyarság nem vállalja fel. Igaza van a lészpedi Istók Györgynek: idejönnek, lefilmeznek, megcsodálnak, s azzal továbbállnak. Az már nagyon keveset érdekel, hogy aki itt, Moldvában felvállalja a magyarságot, az mindennapos támadások célpontja.” Erre a következtetésre jutott a szerző is, „mélyfúrásai” alapján. És ez az, ami méltánytalanság, tévedés, vagy éppenséggel felületességből fakadó, hamis ítélkezés. Igaza van a lészpedi Istók Györgynek abban, hogy legnehezebb helyzetben vannak azok a moldvai csángók, akik ragaszkodnak nemzetiségükhöz, anyanyelvükhöz, és ezért száz veszélynek vannak kitéve. Illesse őket az egész nemzet tisztelete! De ki kételkedhetnék abban, hogy egymagukban - bármüyen áldozatot hozzanak is érte - nem tudnák felszabadítani önmagukat, nyelvüket. Ehhez a nemzet egészének, sőt egész Európának a támogatására van szükségük. És az elmúlt tíz esztendőt éppen az jellemezte, hogy az anyaország - nemkülönben az erdélyi magyar közvélemény - soha nem ismert felelősséggel és arányokban állt ki a csángók megmentéséért. Miért sérti meg sommás elmarasztalásával Tófalvi Zoltán azokat a budapesti, anyaországi egyetemista fiatalokat, akik nyári szünidejükben csoportosan keresnek fel moldvai csángó falvakat, a még megmenthetők közül, és vállalva a román rendőri zaklatásokat, ími-olvasni tanítják magyarul önkéntes csángó tanítványaikat? Nem tud arról, hogy ezek a fiatalok magyar ábécéskönyveket visznek magukkal? Tófalvi beszámol arról, hogy a gyimesközéploki Berszán György római katolikus esperes bizony nem kis izgalmak közepette celebrálja a szentmisét egy-egy pusztinai udvaron”. Nem Berszán Lajos felsőloki plébánosról van szó, aki az Árpád-házi Szent Erzsébetről elnevezett katolikus elméleti gimnáziumot létrehozta és vezeti? Ha két Berszán családi nevű tisztelendő van a gyimesi völgyben, és mindkettő a csángók öntudatosításán fáradozik, annál jobb, mert hangsúlyozottan bizonyítja, hogy a magyar katolicizmus - az anyaországban és Erdélyben - teljes súlyával ott áll a jogaikat követelő moldvai magyarok mellett. Ezt igazolhatja a budapesti Új Ember római katolikus hetilap, amely az elmúlt évtizedben legalább száz alkalommal írt a moldvai csángókról, mindig védelmezőén, feltétlenül támogatva küzdelmüket az anyanyelvű miséért, gyónásért, egyházi szolgálatokért. Ezt valóban tekinthetnénk - Tófalvi szavai szerint - „kényes kérdésnek”, mivel a lapnak katolikus püspökök, illetve a bukaresti Robu érsek ellenében kell a nyelvi önrendelkezés jogosságát pártfogolnia. Ami a Tófalvi szerint „közönyös” mai Magyarországot illeti, elfelejtette volna, hogy egy magyar államtitkár tett látogatást a csángók körében? A kisebbségi magyarok ügyét gondozó Németh Zsolt, a külügyminisztérium politikai államtitkára. Először fordult ilyesmi elő a csángók történetében! A román sajtó elég nagy patáliát csapott ezért, mivel az államtitkár aligha a csángó népköltészetet gyűjtötte Moldvában. Mindezeken felül, ennek a Tófalvicikknek van egy olyan „hátulütője” is, amellyel a szerző bizonyára nem nagyon számolt. Emlékeztetnem kell arra, hogy a Bákóban megjelenő Desteptarea ebben az esztendőben taktikát változtatott, és a fél szájjal immár magyarnak tartott moldvai csángók „védelmében” lép fel, mégpedig az erdélyi magyarsággal, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel s még inkább Magyarországgal szemben. (Néhány évvel ezelőtt ez az újság olyan diadalérzettel számolt be a magyar ábécéskönyvek nyilvános elégetéséről Klézsén, mintha ez lehetne a csángókérdés végleges megoldásának lejgobb módja.) Idén, március 2-i számában a Desteptarea így írt: „Igaz, akadtak olyan diákjaink is - folytatja az igazgatónő -, akik tanulmányaik folytatására elmentek Felsőlokra, Hargita megyébe, a Szent Erzsébet Római Katolikus Teológiai Líceumba, de közülük legtöbben kiábrándultán tértek onnan haza.” A pusztinai alpolgármester, bizonyos Neculai Heis pedig kijelentett, hogy magyarországi munkahelyek csábítására sokan elmentek oda a faluból, de,Lét-három kivételtől eltekintve, sokan nem gazdagon, hanem betegen tértek haza Magyarországról.” Nem is csoda mindez, sugallja a bákói lap, hiszen az erdélyi magyarok és az anyaország nem támogatni, hanem kihasználni akarja a szegény moldvai csángókat! Még szerencse, hogy a bákói szerkesztőségben nem olvassák a Nyugati Magyarságot. Zoltán kedves, elég küzdelmet vívtunk közösen, hogy jogom legyen óvni Téged, magunkat a csángókat: gondolkozz előbb, azután írj! Kápolna épül 1956 mártírjai tiszteletére Országos érdeklődés és rokonszenv kíséretében szombat délután helyezték el az alapkövét annak az ökumenikus kápolnának, amelyet Csete György tervei alapján, Pongrátz Gergely kezdeményezésére emelnek magyarság egyetlen ’56-os emlékmúzeumával átellenben, a Kiskunmajsa közelében levő Marispusztán. Az ovális alaprajzú építmény (hossza hat, szélessége kilenc méter) 2002 nyarára készül el, június utolsó szombatján avatják fel, azon a nevezetes, ám nem kellőképpen számon tartott évfordulón, amikor arra emlékezünk, hogy - sokévnyi, ideiglenes megszállás után - az utolsó szovjet katona is elhagyta hazánkat. Pongrátz Gergely, akit 45 esztendővel ezelőtt a Corvin köz tájékán Bajuszként emlegettek harcostársai, a forradalom bátrai, büszkén részletezi a hírlapírónak, hogy milyen lesz a pusztában az az Istennek emelt épület, ahol a forradalom mártírjaiért száll az égbe az ima. Két tornya lesz - mondja -, az egyik a magasba nyúlik, a győztes forradalom szimbólumaként, a másik ledőlve jelzi az eltaposott szabadságharcot. A bejárattal szemben áll majd az oltár, fölötte feszület és a felirat: Mártírjaink. A falon pedig körbekörbe, föl a mennyezetig márványtáblák, a forradalomban tanúsított magatartásukért halálra ítélt és kivégzett emberek nevével, születésük dátumával és haláluk napjával, órájával - percnyi pontossággal. Foglalkozásukat is feltünteti a fekete márványlap, ez - úgy tűnik - kiváltképpen szívügye Pongrátz Gergelynek: hadd lássa a világ, mily sok volt közöttük a munkás. A magyarországi ’56-os mártírok mellé odakerül Tófalvi Zoltán gyűjtése alapján az a tizennégy határon túli név is, köztük két katolikus és egy református pap és a tizenkét erdélyi mártír mellett két velük rokonszenvező román áldozat neve. A magyar vértanúk névsorát Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor gyűjtése alapján vésik föl a márványlapokra, ők ugyanis igen gondosan állították össze ’56 áldozatainak azt a listáját, amely még csak véletlenül sem tartalmazza a kommunista diktatúra által oly szívesen közéjük kevert közbűntényesek nevét. Pongrátz Gergely - aki a saját pénzéből hozta létre a ’56-os emlékmúzeumot és magánpénzekből működteti nyaranta azt az ifjúsági tábort, amely a Kárpát-medencei fiataloknak akarja a tudatába vésni, hogy mi történt 1956 októberében - arra is büszke, hogy nem állami támogatásból épül ’56 kápolnája. (Magyar Nemzet)
